/3.
Ha számítana a véleményem, én azt mondanám, hogy adtam a szarnak egy pofont. Mert már megint nem az történt, amit én akartam, amit meg így akartam az nem úgy történt xD Nem baj, így biztos, hogy hosszabb lesz ez a cucc. Mondjuk már így is minden van benne :B
Christensen
ugyan megígérte Dittének, hogy amint végez meglátogatja, végül mégsem oda ment,
hanem vissza a laborba. Még a kocsiban igyekezett átgondolni a dolgokat, és
végül a rohanó fények mellett arra jutott, hogy be kellene fejeznie a
menekülést. Tudta jól, hogy nem folytathatja ezt így, ahogy eddig.
A
telefont kinyomta, az üzenetekre nem válaszolt, jó, ha egy héten egyszer
meglátogatta… Ez életvitelnek még finoman szólva is pocsék. Nem is érezte
jobban magát tőle, de nem tudott volna mit mondani a nőnek.
Egyetlen
alkalommal sem tudott volna arról beszélni vele, amiről kellett volna.
Talán
ezért is ment a laborba. Ott egyedül lehetett és, ha bárki rákérdez, hát
dolgozik. Kalle úgyis folyamatosan azzal az üggyel zrikálta, amit tényleg
illett volna már megoldania. És mennyivel jobb is egy férfi lelkének, ha egy
csinos fiatal nő helyett egy pszichopata gyilkost üldözhet!
Gondolatait
üldözve forgott néhányat a székkel, aztán ismét a mikroszkóp alá nézett. Végül
sóhajtva lökte hátrébb magát, hogy háta nekiütközött annak a kémcsöves polcnak,
ami néhány órája még nemi életében asszisztált. Mélyet sóhajtott, tenyereivel
eltakarta arcát, ahogy átgondolta a dolgokat.
Mi
alapján gyilkol? Lennie kellett egy szisztémának, kivéve, ha egy pszichopata a
tettes, aki most szabadult a sárgaházból. Akinek csak a káosz kell, aki azt
akarja, hogy a hangyaboly felrezzenjen, annak nincs szüksége semmilyen indokra
vagy logikára. Megteszi is kész.
De nem
ilyen simán!
Az
áldozatokon nincs kék volt, nem dulakodtak, márpedig senki nem hagyja magát
csak úgy megöletni. Hacsak…
Felpattant,
az sem érdekelte, hogy a szék ismét nekicsapódik a polcnak, nagyot taszajtott a
lengőajtón miközben kiszáguldott rajta. A kocsijához rohant, előkapta a
kesztyűtartóból a térképet, miközben kapkodva rágyújtott. Kihajtogatta a
papírt, amin már korábban bekarikázta a két tetthelyet. Most valami összekötő
pontot keresett, ami nem volt könnyű úgy, hogy az ölében volt a térkép.
Legalább azt tudta, mit kell keresnie.
Ahogy
ujjával követte a kusza vonalakat hirtelen állt meg és elmosolyodott. Megvan.
- Hogy én
erre eddig nem gondoltam! – Elpöckölte a csikket, bevágta a kocsiajtót és már
száguldott is.
Végig a
főúton, élesen bevett minden kanyart, egy ponton még egy arra cirkáló
rendőrautóval is majdnem ütközött. Kit érdekel? Az ügy érdekében át lehet hágni
minden szabályt. Azért vannak!
Hirtelen
fékeznie kellett, mert egy csapat fiatal vágott át az úton. Persze, hogy matt
részegen. Egy kevésbé ittas fiú-lány páros támogatott egy lányt, aki vihogva
mutogatott és hadovált nem spórolva a hangerőn. Lenge ruhácska volt rajta, ami
garantálta a reggeli megfázást.
Christensen
némán hálát adott, hogy nem rendőrautóval jött. Közben persze átfutott az agyán
a gondolat, hogy ő is lehet még olyan szülő, aki várja haza egyetlen szem
gyermekét, de az csak nem jön, majd hajnalban hazaviszik a barátai. Jobbik
esetben. Aztán arra gondolt, hogy neki erre nincs szüksége, de a fiatalokat
elhaladtak, így szabaddá vált az út. Elindult.
Onnan már
mindössze csak pár sarok volt a kocsma, amit a térképen is látott, így
lehúzódott az út szélére és leállította a motort. Zakóját, nyakkendőjét a hátsó
ülésre dobta, haját gyorsan megigazította a visszapillantóban, aztán
cigarettára gyújtott.
Zsebre
dugott kézzel sétált a nyirkos éjszakai utcákon, jól megnézett magának
mindenkit, aki elhaladt mellette. Egy kapualjban csókolózó fiatal pár, néhány
részeg barát, akik az út közepén dülöngélnek, néhány lány, akik ruháikat
összehúzva siettek minél jobban észrevehetetlennek tűnni. Hát rosszul
csinálták!
Mire a
bárhoz ért, elszívta cigarettáját. Lustán felnézett a világító feliratra, ami a
hely nevét hirdette. Impenitent Bauble.
Milyen találó elnevezés…
Mivel a
dán jobbnak látta, ha bemegy, mintha odakint ácsorog, így is cselekedett. A
helyiségben, mely tágasabb volt, mint kintről gondolta volna bárki is, meleg
volt, édes füst keringett a levegőben, különféle alkoholok illatával keveredve.
vendég nem volt túlzottan sok, de a napi forgalom bőven meghaladta a
minimálist.
Christensen
a pulthoz sétált, és felpattant az egyik fekete bőr bárszékre. Gyorsan
átfutotta az itallapot, amiből kiderült, hogy miért van kevesebb vendég, mint
egy átlagos kocsmában. Az árak miatt nem engedhette meg bárki magának, de a
tulaj nyilván így szándékozott elkerülni az úgymond csőcselék réteget.
Fél
szemét mindig a sarokba ücsörgő férfin tartotta. Bézs zakót viselt, hozzá
kicsit sötétebb kalapot, ami alól kibukkantak világos tincsei. A pultra hajolt,
ujjai között teli vodkás poharat forgatva. Hamiskás mosollyal nézett egyenesen
felé, különleges lila szemei – amiket ő eddig csak Tinónál látott – játékosan
csillogtak, miközben végigmérte. Egyszerre volt fenyegető, mégis gyermekien
kedves.
Végül a
férfi elfordította róla pillantását, lehúzta italát, lecsapta a pultra a
poharat és karját felemelve kért egy újabb kört.
Nem
tehetett mást, Christensen átfutotta az itallapot, majd jó dánhoz hűen kért egy
korsó sört. Ám alighogy az aranyló nedűbe kortyolt volna felfigyelt egy másik
férfira, aki egy nemrég távozó hölgy után sietett, úgy, hogy lehetőleg ezt
senki ne vegye észre.
Ha
túlságosan figyelsz, nem figyelsz eléggé!
A nyomozó
ledobott pár zöldhasút a pultra, majd sietősen távozott. Futás közben
ellenőrizte pisztolyát, ami biztosan pihent a helyén. Lassított, ahogy beérte
gyanúsítottját. Innentől kezdve elég, ha hallja a beszélgetést.
- … csak
úgy láttam, szüksége van fuvarra. Szívesen hazaviszem, ha gondolja – mondta a
férfi. Olyan bizalomgerjesztő hangot ütött meg, amire ritkán mondanak nemet.
- Nem is
tudom – felelte bizonytalanul a vörös teremtés, ahogy megigazította táskáját
vállán. Fél.
- Ugyan
hölgyem…
Densen
még éppen elkapta a kés csillanását, és ez pont elég volt. Gondolkodás nélkül
lerohanta a középmagas, fekete hajú férfit. Próbálta úgy kicsavarni kezéből a
fegyvert, ahogy tanulta, de a műveletet megnehezítette a sikoltozó nő
jelenléte.
Vér szennyezte
be a hosszú pengéjű éles kést, majd csattanás és puffanás.
A nő
zokogva hátrált a falhoz, majd csúszott a földre, míg Christensen cipője
orrával megbökte a földön elterült férfit. Az nem mozdult, de még élt, csupán
eszméletét vesztette el. A szőke nyomozónak eszébe sem jutott, hogy
megvizsgálja vállát, amiből folyamatosan szivárgott a vér, eláztatva világos
ingjét, helyette telefonjáért matatott és tárcsázott.
Hosszasan
csöngött ki.
- Mi van?
– szólt bele egy álmos hang.
-
Berwald, told ide a segged, és vigyél el. Meg küldj egy járőr kocsit, nincs
nálam bilincs.
- Hol
vagy? – tudakolta a svéd.
- Mit
tudom én, baszd meg! Semmi közepén kocsma! – vágott vissza a dán. – Figyelj,
elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne sétáljak el egy utcatábláig. Van itt a sarkon
egy kocsma…
Azzal
elmagyarázta, hol is van pontosan. Míg kiértek a rendőrök, addig kétszer ütötte
le ismét a támadót, a nőhöz pedig igyekezett minél többet beszélni
nyugtatásképpen. Egy sötétkék Volvóból végül előbújt a két svéd és Tino is.
Kallén ugyan egy levendulaszín pizsama volt, zöld oroszlánokkal díszítve,
mellkasán „I’m the Swedish Lion” felirattal, amire gyorsan köntöst húzott, nem
tűnt álmosnak.
- Az
isten szerelmére, valaki hívjon már egy mentőt! – ordította el magát, ahogy a
nyomozóhoz sétált. Köpenye úgy lebegett utána, mint valami zászló.
- Minek…?
- Minek,
minek? Ha itt vérzel el nekem, kiheréllek, esküszöm! – csattant fel a férfi, de
azért megölelte a másikat. – Berwald felhívott, és a szokásos közlékenységének
hála másodpercek alatt felvázolta a helyzetet.
- Az a
pasi volt, majd ha bevitték szeretnék vele elbeszélgetni. Nem tudom, hogy
csinálta, de a nő mintha lelassult volna, szinte észre sem vette a kést –
magyarázta Christensen, és a tettes felé mutatott, akit éppen akkor ültettek be
a rendőrautóba. – Kíváncsi vagyok a részletekre…
- Előbb
hadd nézzen meg egy orvos, fiam. Egyáltalán, hogy jutott eszedbe egyedül
idejönni? És, ha megöl? – kérdezte Kalle. Szemeiben aggodalom csillant.
A
következő pillanatban a svédet arrébb lökte Berwald, megragadta a dán vállait
és alaposan végigmérte. Többször is az alaposság kedvéért. Aztán hosszan a kék
szemekbe nézett, mire Christensen csak bólintott és elmosolyodott. Mikor
átölelte társát, tűnt fel neki a zavartan toporgó Tino, aki folyamatosan
szemmel tartotta az aszfaltot, mintha az tettestárs lett volna az ügybe.
- Hidd el
nekem, ezek nem emberek. Úgy megbeszélik a dolgokat, hogy véletlenül se érts
meg semmi belőle – nevetett Kalle, ahogy hátba csapta a kis szőkét. A finn fiú
felnyikkant, aztán csúnya pillantást küldött főnöke felé.
- Orvos,
most!
- Igen,
anyu!
×××
Szerencsére
nem kötötték fel a karját, csupán a vállát vonták ki a forgalomból, így még
kicsit magasabb polcokat is képtelen volt azzal a karjával elérni. Ráadásul
Lukastól is megkapta a magáét, mikor a férfi megtudta, hogy mi történt.
Felelőtlennek és ostobának nevezte, aztán fel is képelte. Úgy kell neki!
Ahhoz
mindenesetre egyetlen ép váll is elég volt, hogy részt vegyen az elfogott férfi
kihallgatásán. Kötéseit szerencsére eltakarta az ing és a zakó, amit erre az
alkalomra inkább széke támláján hagyott. Ingujját is feltűrte, a kávéját pedig
lepasszolta, mielőtt belépett volna a neonnal megvilágított, ablaktalan
szobába.
- Nézze,
engem nem érdekel sem a neve, sem a születési dátuma – kezdte, ahogy átlapozta
az asztalon hagyott aktát. – Csak arra lennék kíváncsi, hogy csinálta?
- Látta,
nem? – kérdezett vissza a férfi. Erősen európai akcentussal beszélt és
folyamatosan vigyorgott. – Ott volt a kés…
- Nem a
kés érdekel! – csattant fel, bár a kés gondolatára válla nagyot sajdult. –
Valamivel megtévesztette a nőket, amitől a reakcióidejük lelassult. Mi volt az?
- Azt
hittem, megvizsgálták a hullákat.
-
Használhatott olyan anyagot is, ami nem kimutatható a szervezetben – vágta rá
Christensen.
- Akkor
meg nem mindegy? – feleselt a férfi. – Engem szépen bevarrnak, a
gyilkosságoknak meg vége.
Densen
dühében akkorát csapott az asztalra, hogy az akta megemelkedett rajta.
Legszívesebben addig ütötte volna a vele szemben ülőt, míg az lélegzik.
- Nem
tudom, mit használt, és hogyan, de nevezze meg a tettestársát! Majd az regél
nekünk.
- Miből
gondolja, hogy van?
- Ugyan,
ne nézzen hülyének, csak mert szőke vagyok. Az egyik gyilkosságot bal kézzel követték el, minimum
egy társának lennie kell. Ráadásul az anyagot is be kell szerezniük valahonnét,
amivel tompítják az áldozat érzékeit. Szóval?
- Nincs
társam – bizonygatta a férfi.
- Fogytán
a türelmem. – A férfihoz lépett és annak fülébe súgott valamit, mire leolvadt
arcáról a mosoly, sőt egyenesen elsápadt.
- Nem
lehet – hebegte, aztán a szikrázó kék szemekbe nézett, mire a nyomozó
bólintott.
-
Mindenre, ami szent, én megteszem.
- De… Én
nem tudom… abban a kocsmában találkoztam vele, ahová maga is betért – mondta
végül. – A nevét nem mondta. Valami orosz.
Densen
elmosolyodott, meglapogatta a riadt férfi arcát, aztán felmarkolta a mappát és
becsapta maga mögött az ajtót. Visszaszerezte kávéját, csak aztán indult vissza
irodájába. Ám útközben ismét az angol úrba botlott, aki érezhetően nyugtalanabbnak
látszott, mint korábban.
- Áh, Mr.
Kirkland! – Hogy rohadnál meg, te
nyúlszívű angol gyökér! – Eléggé elfoglalt vagyok, miben állhatok
rendelkezésére?
- Pusztán
arról érdeklődnék, hogy meddig jutott el ez idáig – felelte az angol kimérten.
– Nem szeretném, ha unokaöcsém jelentősen károsodna míg azok között van, akik
elrabolták.
-
Szükségtelen, hogy ilyen kimért legyen, uram. Látja, én is dolgozom, mint itt
bárki más.
Arthur
összehúzta szemeit, végigmérte, aztán csak felhorkant és elviharzott.
Christensen nem foglalkozott vele, hogy az angol ezek után sértve érzi-e magát.
Van elég baja anélkül is; ott van a sérülés, Ditte és a közelgő hétvége, mikor
is végre lemennek Linnhez. Ott majd ügyelhet arra, hogy egy apró részletet se
említsen magánéletéről.
Ha már
úgyis útba esett, benézett a laborba, de nem találta ott, akit keresett, így
csalódottan sóhajtott és folytatta útját.
Az iroda
legalább úgy kongott az ürességtől, mint a labor. Mi ez az egész, hova tűnt
mindenki? Densen egy pillanatra úgy érezte, hogy vihar előtti csendbe
keveredett. Márpedig, ha ez a vihar tombolni kezd…
Aztán
megint csak az az átkozott telefon térítette magához. Anélkül vette fel, hogy
megnézte volna a kijelzőt.
- Itt Densen nyomozó, fogja rövidre – morogta
oda.
- Denny…
- Fojtott, sírós női hang a túloldalról. Ditte. – Ide tudsz jönni?
Christensen
elengedte irodája kilincsét, amit eddig szorongatott. Legszívesebben azt
kérdezte volna, hogy minden rendben van-e, de nyilvánvaló volt, hogy nem. Rávágta,
hogy igen, és kiszáguldott az épületből, mint akit puskából lőttek ki.
Úgy
gondolta, hogy ha égető szükség lesz az ő jelenlétére, hát bárki eléri
telefonon, amúgy meg jobban jár mindenki, ha nem éppen akkor jön rájuk a
szeretetroham, ami feltétlenül az ő személyére irányulna.
Aztán
szinte feltépte a kocsi ajtaját, ahogy bevágódott a volán mögé. A biztonsági
övvel nem is törődve taposott a gázba, hogy minél előbb a nő házában lehessen.
Korántsem annyira Dittéért aggódott, mintsem annak állapotáért. Végül is
legalább a megbeszéltek szerint értesítette időben… Jó, mondjuk, ha
Christensenen múlott volna, soha nem kapja meg a hírt, mert valahogy mindig
akkor támadt kedve elfelejteni, hogy van telefonja, mikor a nő hívta.
Nem ért
rá agyalni, inkább a forgalomra figyelt.
Ditte
lakása nem volt messzi a kapitányságtól, az már más kérdés, hogy az ő lakásától
a lehető legmesszebb. Viszont annak megvoltak a személyes okai, amit Denny
egyszerűen „csak”-nak hívott. Nem akart a nő közelében élni, de ezt – szerinte
legalábbis – tisztázták, már akkor, mikor az felkereste irodáját azzal, hogy
sürgősen beszélniük kell…
Azóta
pedig túlságosan is sok minden történt.
Mikor
megérkezett, alig jutott odáig, hogy kiugorjon a járműből, a szőke teremtés
ugyanis sikeresen kitoporgott a bejárati ajtóig és most a kapu felé vette
útját. Hatalmas hasa és fellobbanó fájdalmai miatt csak araszokban haladt, kék
szemei csillogtak, mikor találkoztak a férfi pillantásával.
-
Mondtam, hogy jövök, nem? Jól van, gyere… - Azzal átkarolta Dittét és
megtámasztotta. Nem volt biztos benne, hogy ilyenkor még fel szabad-e emelni.
Végül úgy
döntött, megkockáztatja. Karjaiban vitte az autóig, pedig ez sérült vállát nem
kevéssel terhelte, de nem törődött vele, ahogy azzal sem, hogy becsatolja a
biztonsági övet.
- Nyugi,
szivi, mindjárt kórházban leszünk… Hol a rákban van a legközelebbi kórház?! A
rohadt amcsi fajtátokat, még egy átkozott… áh, hogy ez végig itt volt?
Fél
kézzel a kormányt tartotta, másik kezével előhalászott egy rongyos térképet…
A
kórházban csörrent csak meg a telefonja. Éppen kint ácsorgott a parkolóban a
leszakadni készülő eget kémlelve, már a sokadik cigarettáján volt túl. Fáradtan
ránézett a kijelzőre és elpöccintette a csikket, ahogy felvette és
kihangosította.
- Hol a
francban vagy?! Mindenki rád vár, baszd meg, Kalle csak miattad harcolta ki,
hogy a fickó tárgyalását elnapolják, erre te…
- Meg fog
születni – mondta ki egészen halkan egy hosszúra nyújtott sóhaj után.
Legszívesebben
addig ütötte volna magát, míg csak bírná erővel, vagy levetné magát egy hídról.
Igen, az mennyivel esztétikusabb lenne, főleg neki. Ahogy hallgatta Lukas
fájdalmas sóhaját, keze önkéntelenül is övéhez siklott. Igen, a fegyver a teli
tárral még ott pihent.
Nem, nem,
nem, nem! NEM!
- Melyik
kórházban vagytok? – kérdezte végül a hang a készülék másik végéről.
Christensen gépiesen diktálta a címet. – Jó.
Azzal
megszakadt.
Nem
kellett egyetlen óra és ott voltak. Mindannyian, kivéve Lukast. Tino szorosan
magához ölelte, közben könnyei potyogtak, akár a záporeső. Berwald egy jelentőségteljes
pillantásra méltatta, míg főnökük hátba veregette.
- Legközelebb
hívjál fel, barom! – vágta oda. Végigmérte a dánt, aztán csak a másik kettőbe
karolt és elindult kifelé. – Viszont, drágám, nekünk attól még dolgoznunk kell,
szóval mentünk is. Majd híreket akarunk azért, hogy mi van meg ilyenek.
Egyedül
maradt a neonnal kivilágított folyosón. Az ilyen helyeken általában megrohanták
az emlékek, ezért is kerülte el őket olyan nagy gonddal.
{Körülötte hatalmas volt a zűrzavar. Idegenek
jöttek-mentek, vele senki nem volt hajlandó törődni. Pedig éppen halálra volt
rémülve és feje is kavargott.
Valaki! Hé, valaki!
- Meghalt?
- Mit gondoltál, naná, hogy meg! –
ezt már egy rágót rágcsáló vörös hajú nő mondta.
- Mi lesz a gyerekkel? – az előző
kérdést feltevő férfi állával leplezetlenül felé bökött. Mintha ott se lenne.
A nő amolyan kitérdekel
mozdulattal rántotta meg vállát.
- Kérem szépen, nekem… én… de hát én
nem vagyok… egyedül – motyogta ő, teljesen kiszáradt torokkal.
Aztán sírva fakadt.}
Tenyereivel
eltakarta arcát.
Eszébe
jutott egy másik emlék…
{- Eldöntöttem! – jelentette ki
egyszer.
Berwald ágyán ücsörögtek, már nem
emlékezett rá pontosan, hogy mivel foglalkoztak, talán akkor is éppen a jövőt
tervezték, mint annyiszor gyermekkorukban.
- Mit? – érdeklődte a svéd,
szokásos szűkszavúsággal. Fel sem nézett a könyvből, amit közben olvasgatott.
Christensen óvatosan fészkelődött
keveset, hogy aztán megemelje Berwald állát, a szemébe nézzen és egyszerűen
csak megcsókolja. Nem volt hosszú csók, de a dán mosolygott, mikor elváltak, és
a másik értetlen pillantására csak annyit mondott:
- Drága Bercikém! Oh, drágám, én
aztán nem leszek rossz apa. Érted ezt? Nem akarok az lenni – magyarázta, aztán
vállat vont.
Akkoriban kezdtek járni is…}
Megrázta
a fejét.
Lustán az
órájára pillantott és úgy döntött, bőven belefér még egy szál cigi. Vagy kettő.
Esetleg sok.
Megszületett a gyerek... Akkor a következő fejezetben lesz, akiről beszéltünk? ;D Vagy még akkor Linnhez mennek?
VálaszTörlésJaj, Kalle meg a kemény pizsamája... biztosan Vickytől kapta. :D
Szeretem ezt a Kalle-Tino ellentétet, de ezt már szerintem mondtam. Meg hogy Tino kicsit féltékeny Dennyre, de hát nem teljesen ok nélkül...
Bocsi ezért a sok zavaros maszlagért, csak valami nyomot akartam hagyni, ha már skype-on nem tudtalak elkapni... na puszi, írjad a negyediket. :D
Sziaaaa~
TörlésÖöö... nem-nem, azt az utazást még mindenképpen becsempészem oda, de hamarosan jön az is, amiről beszéltünk :"D Virágnyelv a saját blogomon, ajvé xD
Tőle hát. xD mert Kallét nem lehet, nem szeretni xD
Ohohohoho, nem hogy ok nélkül, de lesznek még itt csodák C:
Áh, semmi gáz, köszi, hogy írtál~
<3
Így kell ezt csinálni. xD Már alig várom. :D De a többit is várom, szóval haladj vele, mert amint lehetséges, megint rendszeresen nyaggatlak majd~
TörlésHajjaj, DenSuék belendülnek? A fene a sunyi germán fajtájukat. xD Szegény Tino...
Ezt én eddig mér nem láttam? O.o Oh, nyaggass csak, rámfér~
TörlésDenSuék.... Azt a szálat nem akarom sose beleírni, mégis mindig ott van xDD