Felnőtt mesék~

Így jár az,  aki Rammsteint hallgat, és egy szép napon ráveszi magát, hogy megnézze a klippet is. Ahhoz, hogy különösebben megértse bárki, nem kell, de valahogy pluszt ad neki (szerintem), ha megnézitek a Rammstein - Sonne c. dalának klipjét. És mivel a Rammstein határozottan Gilberté...  x"D

PARÓDIA! Tőlem. Megint.

Ez még valakinek fájni fog, remélem, nem nekem. A lényeg: Gilbert esti mesét mond a még kisgyermek Ludwignak, és hogy, hogy nem, jobbnak látja átírni a sztorit a saját verziójára.

Egyébként véleményt még mindig elfogadok, mert NEM TUDOK paródiát írni. 

Gilbert lassan húzta az ölébe a régi, vaskos mesekönyvet. Öccse, aki még kicsi volt, a lehető legszebben kérte rá, hogy lefekvés előtt olvasson fel neki. A szőke fiúcska most állig betakarózva mosolygott rá, kék szemei izgalomtól csillogtak meg persze örömtől, hogy az ő nagy és erős bátyja végre olvas neki…

A porosz azonban, ahogy kinyitotta a könyvet és átfutotta a lapokat be is csukta az olvasmányt. Mit csukta, úgy csapta, hogy akkorát döndült, akár egy ágyú. Az elkövetkezendőkben a kötet kénytelen volt azt a feladatot magára vállalni, hogy megtámasztotta a szék lábát, míg a férfi billegett vele, és elgondolkozva vakargatta csibéje fejecskéjét.

- Na ide figyelj öcsi… amíg ilyen híg-meleg lányregényeket akarsz hallani, felejts el. Ezektől csak elpuhulsz, aztán már jön a csipkés bugyi meg a rózsaszín masni – mondta, de megborzongott már a gondolatra is. – Mesélek én neked egy tökös mesét!

Azzal önön térdére csapott, majd a szőke tincsek közé túrt és megropogtatta ujjait, nyakát. Utóbbinak ugyan szegény Gilbird látta kárát, aki vadul csipogva igyekezett a helyén maradni.

- Hidd el mein bruder, jobb történet lesz, mint amit bármelyik halandó vagy ország mesélhetne neked. Pont azért, mert én mondom – éleset kacagott, aztán belekezdett…

„Egyszer volt, hol nem volt, természetesen az én hatalmasságom területein belül, élt egy királynő – na már most, ez csak fikció, ne merj kombinálni – a mostohalányával. Ne kérdezd, szerintem a nőt eltette az útból, elásta valahol a kert végében, virágot ültetett rá, tudom is én, a királytól… hát… a királlyal meg mondjuk úgy, hogy rövid úton nem értették meg egymást, azt’ hamarabb beadták a válókeresetet, mint a lakosság gondolta volna. Jó, gondolta volna, nem gondoltak azok semmit! Dolgoztak meg néha talán háborogtak a nekik járó javak miatt. Pff, szép kis csürhe… Na, de nem a parasztok itt a lényeg, hanem ez a nő meg a lánya…”

- Mifene? Ki azaz őrült, aki hagyja, hogy a királyságát nők irányítsák, ráadásul az örökös is fehérnépnek látszik. Igen, látszik, ezeknél sose lehet tudni – morogta Gilbert, miközben azokra a puklikra gondolt, amiket az a bizonyos konyhai eszköz ütött kobakjára.

- De… - kezdte volna a kis Németország, ám a porosz leintette, majd előbb nyelvével, aztán ujjaival csettintett.

- Megvan! Az osztrák! Na, az van ilyen kretén!

- Folytatod? – ásította Ludwig.

- Mi? Ja, persze, máris!

„Szóval volt ez a királynő, aki ex-királyné amúgy, és akinek a férje hellyel-közzel beugrott valami gyerektartás félét kunyerálni. A királynő már gondolkozott rajta, hogy őt is szépen kivonja a forgalomból, de aztán rájött, hogy az túl macerás lenne, és különben is, így legalább a férfi kénytelen fizetni neki.

Oké, nem mintha a királynő amúgy nem pasiból lett volna… Na igen, ezek az északiak már csak ilyenek.

Az meg már tényleg egészen más dolog, hogy a „lányuk”, akit minimum busás, burjánzó, vaddisznószőrre emlékeztető szemöldöke is elárulta, miszerint van anyag a lába között, annyira nem foglalkozott szüleivel, hogy még közös nyelvet sem beszéltek. Hát, legalább mindhárman szőkék voltak és germánok!

De végül is kit érdekel ez a túlkomplikált család? Na, hát mondom én, hogy senkit! Miért is érdekelne bárkit is, mikor ott volt az a csodálatos varázserdő, ahol…”

- Meg a nagy büdös francokat! Trilili-tralala, meg miegymás, mi? Hát nem!

Németország jobbnak látta, ha nem szól közbe, helyette apró ujjaival megpróbálta még feljebb rángatni a takarót.

- Nem tudom, hogy aki ezt írta mennyire volt betépve, de tuti, erős anyag kell, hogy valaki táncoló-éneklő fákat lásson. Te, öcsi, már nem is kell karácsonyfadísz, ez ilyen három az egyben!

Háborgott és botránkozott még egy sort mielőtt újból belekezdett volna a mesélésbe.

„Na, szó követ szót, az erdő se olyan kietlen, mint hiszik. Ott volt például az a csúnya, koszos, sötét bánya is. Ahonnan felhallatszott a különbözi bányászati eszközök vad robaja.

Meg a zene.

Az fontos.

Tehát felszűrődött a fúrók, vésők lármája, elvégre az ott dolgozó törpék nemhogy a túrázni kívánókat megkímélve meghagyták volna a természet adta muzsikát, de még a különféle áramszolgáltató vállalatok vezetékeit is elnyesték.

Milyen alapon?

Úgy, hogy kijelentették: „Baszd meg, ha én nem ülhetek otthon a meccset nézni, akkor te se lessél szappanoperát!”

Valójában persze aranyat és egyéb nyalánkságokat bányásztak a kormány megbízásából.

Oké, tudom én, hogy az érdekel, hogy mi a kapcsolat a család és ezek között a békésen legelésző kis emberkék között! Hát az, hogy…

…, hogy egy verőfényes, na jó, szakadó esős – talán még szmog is szennyezte a légkört – estén, mikor a jó munkás népek vacsorájukat költötték, pont úgy, ahogy az átlag férfiember teszi, se szó, se beszéd, kinyílt az ajtó. Jó, mondjuk az ajtók nem beszélnek, de akkor is! Ez egy mese végül is. A lényeg még mindig az, hogy a vendég, akit nem is hívtak, csak úgy magától betoppant, amolyan sznob bunkók módjára.

Akárcsak Ausztria…

De nem! Ezt a lányt, aki inkább lény volt, hiszen fiúnak született, EZT, és véletlenül sem ŐT, úgy hívták, hogy HóIggy. No persze, annyira paraszt volt, hogy bemutatkoznia már luxus lett volna, de mindenki tudta, hogy kiről van szó. Mert miért is ne tudták volna, mikor napi pletykák jelentek meg róla a New York Timesban, az Independence—ben és egyéb szaftos lapokban.

Ahogy így becsukta maga után a se szó, se beszéd ajtót, HóIggy megtudakolta, hogy ugyan mivel foglalkoznak az ott élők. Merthogy ő aztán nem hajlandó olyan hajlékban lakni – senki nem hívta(!) -, ahol a mocskos pórnép tengeti életét. Meg amúgy is, azt már elsőre kiszúrta, hogy az ottani környezet messze nem felel meg az EU előírásainak. Ám csak addig fenyegetőzött a Köjállal, míg az egyikük, valami naiv kis finn, meg nem mutatta neki azt a temérdek drágaságot, amiért mindennap gürcölnek.”

- Drááágaszáááágom!

Ludwig egy pillanatig komolyan azt hitte, hogy a bátyjának elment az esze, vagy elkapta a kergecsibe kórt. Nem hitt igazán eme nyavalya létezésében, de sose lehet tudni alapon… Meg amúgy is, akinek egy madár lakik a fején, az már gyanúsnak tekinthető.

Ennyi.

- Szóval, hol is tartottam?

- Ott, hogy…

- Nyugi már, tudom. Csak ellenőriztem, hogy figyelsz-e. Nyugi, próbálom rövidre fogni, hogy aludhass, én meg mehessek piálni.

„Ám, amikor vissza akarta venni az ékességet, a lány, aki amúgy fiú, csúnyán megdorgálta érte, elvégre, ha odaadta, az már az övé. Azonban, ahogy nézegette a kincset úgy döntött, jobban megbünteti a kis rosszcsontot, elvégre, ha nem teszi, akkor a többiek is fellázadnak. Merthogy szegény HóIggyt sosem engedték el a szülei olyan igazi meglincselős, vasvillás-fáklyás lázadásra. Nem is az a lényeg!

Így esett tehát, hogy kénytelen volt a társai szeme láttára jól elfenekelni szegény kis naiv finnt, aki törpe volt. Még mindig, ha valamelyik vizuális egyéb elvonatkoztatott volna.

Ezek után persze egyikük sem mert ellenkezni a méretes szemöldökű nyolcadikkal. Talán csak néha mordult össze ellene az orosz, a francia vagy éppen az amerikai törpe, de mindegyikük csak az alaposan bekamerázott bányában merte szóvá tenni az ilyesmit, ahol amúgy akkor is bömbölt a zene, mikor ők nem voltak ott.

Ha már a kormány állja a számlát…

Ahogy telt múlt az idő, mert hát az telt, nem lehetett ellene tenni, az odakeveredett teremtés – aki még mindig nem volt hajlandó elregélni, dalolni, csicseregni, hadarni, suttogni, hogy mit vezette oda – egyre inkább rászokott a bányából kikerült kincsekre. Főleg az arany csábította el, de oly annyira, hogy már szépítkezés közben – azt megengedte, hogy a francia törpe kifésülje szemöldökét, de kiszedni már nem hagyta! – is arra gondolt, hogy micsoda öröm lesz majd, ha az anyag kiüti. No, azért szó, mi szó, szemmel tartotta a kis svédet (cöh, olyan nincs is!), aki az almáját tisztítgatta. Bár nem evett az említett gyümölcsből, azért még szerette őket tükörnek használni. És kenegetéses módszerrel még a szemöldöke is fényesebb lett tőle.

Szépítkezés után, mikor végül már csak harminc-negyven évvel látszott öregebbnek a kelleténél, végre asztalhoz ülhettek. Természetesen HóIggy mohó volt és azon nyomban maga elé húzta a tányért, hogy szippanthasson két-három csík aranyport, ami végül annyira kiütötte, hogy spontán vetkőzésbe kezdett és még pincérnek is képzelte magát…

Mindeközben ráadásul a törpék folytatták titkos, bányászmunkának álcázott munkájukat, a kormány megbízásából.

Mert a kormányt nem érdekelte, hogy lassan eljött a tél, és még havazott is. Szegény-szegény tölgyfán is, aki amúgy kissé butácska volt, mint Lengyelország,  már csak egyetlen alma piroslott. Mondom, hogy hülye volt ez a fa! Viszont a fa még nem folytatja a cselekményt, tehát…

Egyik nap, mikor a jó munkás emberek, akik amúgy törpék, hazaértek, hát bizony szörnyű dolgot láttak, ami egyébként egyben örömükre is szolgált.

A zsarnok eltávozott.

Nem, Ivan-törp nem ment el kényszerszabadságra vagy hasonlóra, és tragikus munkabaleset sem érte. Most nem róla volt szó, bár a háttérben már vígan lobogtatta csákányát.

HóIggy véletlenül túladagolta magát az arannyal. Ráadásul a fürdőkádban. A kis asztalkán, ami amúgy Kanada-törpe volt, még ott csillámlott a tű. De úgy csillámlott, mint Edward Cullen a szaunában!

A törpék mind odasereglettek a tetem köré, mikor is rájöttek, hogy ez az asszonyság bizony hím egyede a társadalomnak. Ezen persze többnyire ámuldoztak, kivéve a franciát és az amerikait, akik e hír hallatán jelentőségteljesen és mindentudóan összekacsintottak.”

Ludwig hirtelen kapta fel a fejét, szemei ismét izgatottan csillogtak. Végre talán egy normálisnak nevezhető fordulat következik.

- Akkor most jön majd a herceg, aki megmenti? – kérdezte a gyermeki naivitás minden hangszínén.

Poroszország nevetett, és megsimogatta csibéje buksiját, aki félig-meddig már szundikált, ami azzal járt, hogy egészen furcsán horkolt, úgy csipogva.

- Mi, dehogy! Az kéne még, hát nincs elég szőke lélek ezen a kontinensen. Hadd folytatom inkább!

„Tél közepe volt, ilyenkor nem lehetett gödröt ásni. Illetve lehetett volna, de senki nem volt olyan eszeveszett kretén, hogy megpróbálja.

Na jó, talán Ausztria…

A koporsóra megvolt a pénz, amúgy is tervezték már, hogy elteszik láb és kéz alól kedves vendégüket (akik senki nem hívott). Így csak könnyebb volt minden, hogy az áldozat magát iktatta ki. De hát eltemetni mégse lehetett!

Ezért inkább úgy, ahogy volt, üvegkoporsóstól befektették a hülye tölgy alá, akinek így, télben, fagyban is ott fityegett az ágán az egy szem alma. Igaz, már nem kevés hó ült meg a tetején.

Kit érdekel?

Végre megszabadultak HóIggytől. Már csak Ivan volt az, aki megkeserítette az életüket, de azt meg már amúgy is megszokták. Főleg a kis finn, aki tudott volna mit mesélni…

Tehát nem törődve a havas koporsóval dolgoztak tovább.

A kormány SOHA nem vicces!

Azért HóIggyre is gondoltak néha, ebédszünetben például remekül szolgált asztalként. Viszont a fölötte lévő alma sem bírta örökké a hó súlyát. Eleinte csak ingadozott a csöpp kis kocsányán, aztán hopp, lepottyant. Pont akkor, mikor az egyik törpe erre gondolt. Az illető vállon is veregette magát, amiért megjósolt egy ilyen eseményt.

Azonban az alma rázuhant a koporsóra, szilánkosra törve annak felületét.

Na szép!

Mit volt, mit tenni, a törpék visszamentek dolgozni. Most lízingelhetnek új koporsót, arra meg kell a pénz!”

Gilbert összecsapta tenyereit a mese végén, mire testvérkéje összerezzent. A porosz először kinyújtózott, megropogtatta elmacskásodott tagjait, aztán nemes könnyedséggel homlokon pöckölte Németországot.

- Na mit mondtam, hogy jobb mese lesz, mint amit azok a betépett gyökerek írnak!

Megvárta, míg Ludwig bólint, aztán még egy darabig ajnározta önmagát. Végül becsapta maga mögött az ajtót, hogy kiigya a mesemondás fáradalmait.

Németország még hosszú órákig bámulta a szék mögött heverő könyvet és őszintén remélte, hogy bátyja soha többet nem fog mesélni neki.

Ajánlott hallgatmány természetesen:  Rammstein - Sonne