Így jár az, aki Rammsteint hallgat, és egy szép napon ráveszi magát, hogy megnézze a klippet is. Ahhoz, hogy különösebben megértse bárki, nem kell, de valahogy pluszt ad neki (szerintem), ha megnézitek a Rammstein - Sonne c. dalának klipjét. És mivel a Rammstein határozottan Gilberté... x"D
PARÓDIA! Tőlem. Megint.
Ez még valakinek fájni fog, remélem, nem nekem. A lényeg: Gilbert esti mesét mond a még kisgyermek Ludwignak, és hogy, hogy nem, jobbnak látja átírni a sztorit a saját verziójára.
Egyébként véleményt még mindig elfogadok, mert NEM TUDOK paródiát írni.
Gilbert
lassan húzta az ölébe a régi, vaskos mesekönyvet. Öccse, aki még kicsi volt, a
lehető legszebben kérte rá, hogy lefekvés előtt olvasson fel neki. A szőke
fiúcska most állig betakarózva mosolygott rá, kék szemei izgalomtól csillogtak
meg persze örömtől, hogy az ő nagy és erős bátyja végre olvas neki…
A porosz
azonban, ahogy kinyitotta a könyvet és átfutotta a lapokat be is csukta az
olvasmányt. Mit csukta, úgy csapta, hogy akkorát döndült, akár egy ágyú. Az
elkövetkezendőkben a kötet kénytelen volt azt a feladatot magára vállalni, hogy
megtámasztotta a szék lábát, míg a férfi billegett vele, és elgondolkozva
vakargatta csibéje fejecskéjét.
- Na ide
figyelj öcsi… amíg ilyen híg-meleg lányregényeket akarsz hallani, felejts el.
Ezektől csak elpuhulsz, aztán már jön a csipkés bugyi meg a rózsaszín masni –
mondta, de megborzongott már a gondolatra is. – Mesélek én neked egy tökös
mesét!
Azzal
önön térdére csapott, majd a szőke tincsek közé túrt és megropogtatta ujjait,
nyakát. Utóbbinak ugyan szegény Gilbird látta kárát, aki vadul csipogva
igyekezett a helyén maradni.
- Hidd el
mein bruder, jobb történet lesz, mint amit bármelyik halandó vagy ország
mesélhetne neked. Pont azért, mert én mondom – éleset kacagott, aztán
belekezdett…
„Egyszer volt, hol nem volt,
természetesen az én hatalmasságom területein belül, élt egy királynő – na már
most, ez csak fikció, ne merj kombinálni – a mostohalányával. Ne kérdezd,
szerintem a nőt eltette az útból, elásta valahol a kert végében, virágot
ültetett rá, tudom is én, a királytól… hát… a királlyal meg mondjuk úgy, hogy
rövid úton nem értették meg egymást, azt’ hamarabb beadták a válókeresetet,
mint a lakosság gondolta volna. Jó, gondolta volna, nem gondoltak azok semmit!
Dolgoztak meg néha talán háborogtak a nekik járó javak miatt. Pff, szép kis
csürhe… Na, de nem a parasztok itt a lényeg, hanem ez a nő meg a lánya…”
- Mifene? Ki azaz őrült, aki hagyja, hogy a
királyságát nők irányítsák, ráadásul az örökös is fehérnépnek látszik. Igen,
látszik, ezeknél sose lehet tudni – morogta Gilbert, miközben azokra a puklikra
gondolt, amiket az a bizonyos konyhai eszköz ütött kobakjára.
- De… - kezdte volna a kis Németország, ám a porosz
leintette, majd előbb nyelvével, aztán ujjaival csettintett.
- Megvan! Az osztrák! Na, az van ilyen kretén!
- Folytatod? – ásította Ludwig.
- Mi? Ja, persze, máris!
„Szóval volt ez a királynő, aki ex-királyné amúgy, és akinek a férje
hellyel-közzel beugrott valami gyerektartás félét kunyerálni. A királynő már
gondolkozott rajta, hogy őt is szépen kivonja a forgalomból, de aztán rájött,
hogy az túl macerás lenne, és különben is, így legalább a férfi kénytelen
fizetni neki.
Oké, nem
mintha a királynő amúgy nem pasiból lett volna… Na igen, ezek az északiak már
csak ilyenek.
Az meg már
tényleg egészen más dolog, hogy a „lányuk”, akit minimum busás, burjánzó,
vaddisznószőrre emlékeztető szemöldöke is elárulta, miszerint van anyag a lába
között, annyira nem foglalkozott szüleivel, hogy még közös nyelvet sem
beszéltek. Hát, legalább mindhárman szőkék voltak és germánok!
De végül is
kit érdekel ez a túlkomplikált család? Na, hát mondom én, hogy senkit! Miért is
érdekelne bárkit is, mikor ott volt az a csodálatos varázserdő, ahol…”
- Meg a
nagy büdös francokat! Trilili-tralala, meg miegymás, mi? Hát nem!
Németország jobbnak látta, ha nem szól közbe,
helyette apró ujjaival megpróbálta még feljebb rángatni a takarót.
- Nem tudom, hogy aki ezt írta mennyire volt
betépve, de tuti, erős anyag kell, hogy valaki táncoló-éneklő fákat lásson. Te,
öcsi, már nem is kell karácsonyfadísz, ez ilyen három az egyben!
Háborgott és botránkozott még egy sort mielőtt
újból belekezdett volna a mesélésbe.
„Na, szó követ szót, az erdő se olyan kietlen, mint hiszik. Ott volt
például az a csúnya, koszos, sötét bánya is. Ahonnan felhallatszott a különbözi
bányászati eszközök vad robaja.
Meg a zene.
Az fontos.
Tehát
felszűrődött a fúrók, vésők lármája, elvégre az ott dolgozó törpék nemhogy a
túrázni kívánókat megkímélve meghagyták volna a természet adta muzsikát, de még
a különféle áramszolgáltató vállalatok vezetékeit is elnyesték.
Milyen
alapon?
Úgy, hogy
kijelentették: „Baszd meg, ha én nem ülhetek otthon a meccset nézni, akkor te
se lessél szappanoperát!”
Valójában
persze aranyat és egyéb nyalánkságokat bányásztak a kormány megbízásából.
Oké, tudom
én, hogy az érdekel, hogy mi a kapcsolat a család és ezek között a békésen
legelésző kis emberkék között! Hát az, hogy…
…, hogy egy
verőfényes, na jó, szakadó esős – talán még szmog is szennyezte a légkört –
estén, mikor a jó munkás népek vacsorájukat költötték, pont úgy, ahogy az átlag
férfiember teszi, se szó, se beszéd, kinyílt az ajtó. Jó, mondjuk az ajtók nem
beszélnek, de akkor is! Ez egy mese végül is. A lényeg még mindig az, hogy a
vendég, akit nem is hívtak, csak úgy magától betoppant, amolyan sznob bunkók
módjára.
Akárcsak
Ausztria…
De nem! Ezt
a lányt, aki inkább lény volt, hiszen fiúnak született, EZT, és véletlenül sem
ŐT, úgy hívták, hogy HóIggy. No persze, annyira paraszt volt, hogy
bemutatkoznia már luxus lett volna, de mindenki tudta, hogy kiről van szó. Mert
miért is ne tudták volna, mikor napi pletykák jelentek meg róla a New York
Timesban, az Independence—ben és egyéb szaftos lapokban.
Ahogy így
becsukta maga után a se szó, se beszéd ajtót, HóIggy megtudakolta, hogy ugyan
mivel foglalkoznak az ott élők. Merthogy ő aztán nem hajlandó olyan hajlékban
lakni – senki nem hívta(!) -, ahol a mocskos pórnép tengeti életét. Meg amúgy
is, azt már elsőre kiszúrta, hogy az ottani környezet messze nem felel meg az
EU előírásainak. Ám csak addig fenyegetőzött a Köjállal, míg az egyikük, valami
naiv kis finn, meg nem mutatta neki azt a temérdek drágaságot, amiért mindennap
gürcölnek.”
- Drááágaszáááágom!
Ludwig egy pillanatig komolyan azt hitte, hogy a
bátyjának elment az esze, vagy elkapta a kergecsibe kórt. Nem hitt igazán eme
nyavalya létezésében, de sose lehet tudni alapon… Meg amúgy is, akinek egy
madár lakik a fején, az már gyanúsnak tekinthető.
Ennyi.
- Szóval, hol is tartottam?
- Ott, hogy…
- Nyugi már, tudom. Csak ellenőriztem, hogy
figyelsz-e. Nyugi, próbálom rövidre fogni, hogy aludhass, én meg mehessek
piálni.
„Ám, amikor vissza akarta venni az ékességet, a lány, aki amúgy fiú,
csúnyán megdorgálta érte, elvégre, ha odaadta, az már az övé. Azonban, ahogy
nézegette a kincset úgy döntött, jobban megbünteti a kis rosszcsontot, elvégre,
ha nem teszi, akkor a többiek is fellázadnak. Merthogy szegény HóIggyt sosem
engedték el a szülei olyan igazi meglincselős, vasvillás-fáklyás lázadásra. Nem
is az a lényeg!
Így esett
tehát, hogy kénytelen volt a társai szeme láttára jól elfenekelni szegény kis
naiv finnt, aki törpe volt. Még mindig, ha valamelyik vizuális egyéb
elvonatkoztatott volna.
Ezek után
persze egyikük sem mert ellenkezni a méretes szemöldökű nyolcadikkal. Talán
csak néha mordult össze ellene az orosz, a francia vagy éppen az amerikai
törpe, de mindegyikük csak az alaposan bekamerázott bányában merte szóvá tenni
az ilyesmit, ahol amúgy akkor is bömbölt a zene, mikor ők nem voltak ott.
Ha már a kormány
állja a számlát…
Ahogy telt
múlt az idő, mert hát az telt, nem lehetett ellene tenni, az odakeveredett
teremtés – aki még mindig nem volt hajlandó elregélni, dalolni, csicseregni,
hadarni, suttogni, hogy mit vezette oda – egyre inkább rászokott a bányából
kikerült kincsekre. Főleg az arany csábította el, de oly annyira, hogy már
szépítkezés közben – azt megengedte, hogy a francia törpe kifésülje
szemöldökét, de kiszedni már nem hagyta! – is arra gondolt, hogy micsoda öröm
lesz majd, ha az anyag kiüti. No, azért szó, mi szó, szemmel tartotta a kis
svédet (cöh, olyan nincs is!), aki az almáját tisztítgatta. Bár nem evett az
említett gyümölcsből, azért még szerette őket tükörnek használni. És
kenegetéses módszerrel még a szemöldöke is fényesebb lett tőle.
Szépítkezés
után, mikor végül már csak harminc-negyven évvel látszott öregebbnek a
kelleténél, végre asztalhoz ülhettek. Természetesen HóIggy mohó volt és azon
nyomban maga elé húzta a tányért, hogy szippanthasson két-három csík aranyport,
ami végül annyira kiütötte, hogy spontán vetkőzésbe kezdett és még pincérnek is
képzelte magát…
Mindeközben
ráadásul a törpék folytatták titkos, bányászmunkának álcázott munkájukat, a
kormány megbízásából.
Mert a
kormányt nem érdekelte, hogy lassan eljött a tél, és még havazott is.
Szegény-szegény tölgyfán is, aki amúgy kissé butácska volt, mint Lengyelország,
már csak egyetlen alma piroslott. Mondom,
hogy hülye volt ez a fa! Viszont a fa még nem folytatja a cselekményt, tehát…
Egyik nap,
mikor a jó munkás emberek, akik amúgy törpék, hazaértek, hát bizony szörnyű
dolgot láttak, ami egyébként egyben örömükre is szolgált.
A zsarnok
eltávozott.
Nem,
Ivan-törp nem ment el kényszerszabadságra vagy hasonlóra, és tragikus
munkabaleset sem érte. Most nem róla volt szó, bár a háttérben már vígan
lobogtatta csákányát.
HóIggy
véletlenül túladagolta magát az arannyal. Ráadásul a fürdőkádban. A kis
asztalkán, ami amúgy Kanada-törpe volt, még ott csillámlott a tű. De úgy
csillámlott, mint Edward Cullen a szaunában!
A törpék
mind odasereglettek a tetem köré, mikor is rájöttek, hogy ez az asszonyság
bizony hím egyede a társadalomnak. Ezen persze többnyire ámuldoztak, kivéve a
franciát és az amerikait, akik e hír hallatán jelentőségteljesen és
mindentudóan összekacsintottak.”
Ludwig hirtelen kapta fel a fejét, szemei ismét
izgatottan csillogtak. Végre talán egy normálisnak nevezhető fordulat
következik.
- Akkor most jön majd a herceg, aki megmenti? –
kérdezte a gyermeki naivitás minden hangszínén.
Poroszország nevetett, és megsimogatta csibéje
buksiját, aki félig-meddig már szundikált, ami azzal járt, hogy egészen furcsán
horkolt, úgy csipogva.
- Mi, dehogy! Az kéne még, hát nincs elég szőke
lélek ezen a kontinensen. Hadd folytatom inkább!
„Tél közepe volt, ilyenkor nem lehetett gödröt ásni. Illetve lehetett
volna, de senki nem volt olyan eszeveszett kretén, hogy megpróbálja.
Na jó,
talán Ausztria…
A koporsóra
megvolt a pénz, amúgy is tervezték már, hogy elteszik láb és kéz alól kedves
vendégüket (akik senki nem hívott). Így csak könnyebb volt minden, hogy az
áldozat magát iktatta ki. De hát eltemetni mégse lehetett!
Ezért
inkább úgy, ahogy volt, üvegkoporsóstól befektették a hülye tölgy alá, akinek
így, télben, fagyban is ott fityegett az ágán az egy szem alma. Igaz, már nem
kevés hó ült meg a tetején.
Kit
érdekel?
Végre
megszabadultak HóIggytől. Már csak Ivan volt az, aki megkeserítette az
életüket, de azt meg már amúgy is megszokták. Főleg a kis finn, aki tudott
volna mit mesélni…
Tehát nem
törődve a havas koporsóval dolgoztak tovább.
A kormány
SOHA nem vicces!
Azért
HóIggyre is gondoltak néha, ebédszünetben például remekül szolgált asztalként.
Viszont a fölötte lévő alma sem bírta örökké a hó súlyát. Eleinte csak
ingadozott a csöpp kis kocsányán, aztán hopp, lepottyant. Pont akkor, mikor az
egyik törpe erre gondolt. Az illető vállon is veregette magát, amiért megjósolt
egy ilyen eseményt.
Azonban az
alma rázuhant a koporsóra, szilánkosra törve annak felületét.
Na szép!
Mit volt,
mit tenni, a törpék visszamentek dolgozni. Most lízingelhetnek új koporsót,
arra meg kell a pénz!”
Gilbert összecsapta tenyereit a mese végén, mire
testvérkéje összerezzent. A porosz először kinyújtózott, megropogtatta
elmacskásodott tagjait, aztán nemes könnyedséggel homlokon pöckölte
Németországot.
- Na mit mondtam, hogy jobb mese lesz, mint amit
azok a betépett gyökerek írnak!
Megvárta, míg Ludwig bólint, aztán még egy darabig
ajnározta önmagát. Végül becsapta maga mögött az ajtót, hogy kiigya a
mesemondás fáradalmait.
Németország még hosszú órákig bámulta a szék mögött
heverő könyvet és őszintén remélte, hogy bátyja soha többet nem fog mesélni
neki.
Ajánlott hallgatmány természetesen: Rammstein - Sonne
POROSZ TE ROHADÉK TESSÉK SZÉPEN BÁNNI AZZAL A KÖNYVVEL! *khm. megszólalt a könyvtárosnak tanuló részem xD*
VálaszTörlésAmúgy meg kurvajó XD De tényleg xD Olyan jókat kuncogtam, nevetgéltem tőle...Szegény Iggy már, túladagolta magát... hülye drogos punk XD De amúgy tényleg... Szegény Ludwig, azért néha kicsit sajnálom, hogy I'm awesome and I know it a bátyja... xD De csak néha xD Méééégilyetméég xD
Háhá, örülök, hogy beteg énem valami kevésbé rossz dolgot alkotott. Hééé, hülye drogos punk, de ezt a szálat én csak átgyurmászoltam! xDD
TörlésTe sajnálod? Szerintem pont attól lett olyan, amilyen, mert Őawesomesága a bátyja xD
Okéééé, bár nem ígérek semmit~
<3
Szegény Ludwig, nem semmi gyermekkora volt ilyen mesék mellett... xD Már idézgettem neked, és jelentem, hogy ismét kinyírt, fáj a hasam a nevetéstől, szóval tessék még paródiát írni. xD
VálaszTörlésHát az biztos x"DDD Igen, és akkor is kellett egy bő fél óra, mire leesett, hogy "Jéé, ezt én írtam" xDDD Okééé, majd egyszer talán. De tudod, fúj-fúj paródia xD
TörlésBasszuuuuus, utállak Gilbert, tönkretetted a gyerekkoromat, és Ludwigét is. >< Jó, én nem számítok, de hogy lehet ilyet tenni egy icipici Ludwiggal, aki naaagy kék szemekkel pislog rád ki a takarója alól. Ne félj picikém, majd én megölelgetlek, akkor el tudsz aludni.. Istenem, hát olyan cuki, hogy meg kell zabálni. * psszt, már alszik - kioson a szobából, és elkezd istentelenül szakadni * ,,Tél közepe volt, ilyenkor nem lehetett gödröt ásni. Illetve lehetett volna, de senki nem volt olyan eszeveszett kretén, hogy megpróbálja.
VálaszTörlésNa jó, talán Ausztria…" Na jó, hát ez komolyan... Most így elképzeltem, ha Ludwignak egyszer lesznek saját gyerekei, biztos távol tartja tőlük a nagybátyját, csak mondjuk felnőttként ő is ilyen lett, saz a baj. Szerintem valami harcászati szakkönyvvel traktálná a kölyköket, csórikáim. Eh, majd Feli olvas nekik..
Jaj, még mindig törölgetem a könnyeimet a röhögéstől. x"D
Óanyám, mekkora kritika O.o Egyelek meg~ <3
TörlésNagyon-nagyon örülök, hogy tetszett, mert ez valami baromi régi, és szerintem egyáltalán nem vagyok vicces, de az meg megint más kérdés. De neked tetszett *-* Most komolyan, ki az, aki nem nézné ki Gilbertből, hogy ilyet csinál? Csak persze jobban. XD
Háh, ha Feliks olvas bárkinek is, abból jó nem származik X"DDD
Köszönöm szépen, hogy írtál~ *-*
Végig sírtam a nevetéstôl :'D Fergeteges! ShowderKlubban nem szeretnéd felolvasni? xD A sok hetaliás imádná, ahogy én is :D WOW ÓRIÁSI! Asszem ezt még nem egyszer el fogom olvasgatni.
VálaszTörlésAwwww ezek a legjobbak:
"különféle áramszolgáltató vállalatok vezetékeit is elnyesték."
"verőfényes, na jó, szakadó esős – talán még szmog is szennyezte a légkört"
"Nem, Ivan-törp nem ment el kényszerszabadságra vagy hasonlóra, és tragikus munkabaleset sem érte. Most nem róla volt szó, bár a háttérben már vígan lobogtatta csákányát."
:D
Örülök neki~ Áh, semmiképpen nem xD
TörlésÚristen, és komolyan nem emlékeztem ezekre a mondatokra. .__. Jó, az egész ficre nem emlékszem, ahogy az lenni szokott xD
Ivan és a csákány összetartoznak. Mindörökre. Ámen.
Köszönöm, hogy írtál~