Milliószor és újra, aztán még ezerszer~

Öhááátööö... DenNor. És olyan... Oké, nem magyarázkodom, olyan, amilyen x"D (az első egység Nor POV, a második Den Pov!) Bár én leginkább azt mondom erre is, mint Prussia levelére, hogy kellett ez? Döntsétek el ti ^^ Jó olvasást~

Mondd hát, oh, mondd! S légy végre őszinte!

Mire jó…

… a nevetés, ha rútul hazudik a léleknek?

… az elnyomott könnyek, ha megfagynak legbelül?

… a letagadott gondolatok, amik úgyis, úgyis gyötörnek?

Hazudsz!

Mert látom, hogyne látnám!

Nyilvánvaló!

A mindig eljátszott könnyed nevetés csak álca. Elrejted azt, aki valójában vagy.

Az alkohol csak menedék.

Miért? Miért? Miért?!

Megmondom én! Ha már te nem mered…

Félelem.

Félsz.

Rettegsz attól, hogy abba roppansz bele, ami vagy. Tudom.

Ez nem erőről szól.

Nem is hatalomról…

… vagy történelemről.

Rólad!

Csakis rólad, senki másról.

Annyit hibáztál, annyi szárad a lelkeden…

És csak én tudom igazán, hogy megbántad.

Milliószor és újra, aztán még ezerszer!

A szíved is vérzik bele, látom.

Látom, és fáj.

Mások előtt nem vagy önmagad, drágám.

Nincs.

Semmi.

Baj.

Pont ez az!

Nem mondod el, akkor sem, ha kérem.

Nem büszkeség, még mindig nem.

Menekülés.

Igazából… valahol mélyen én is sajnállak…

Sajnálom, hogy menekülnöd kell önmagad elől.

De attól még te tetted!

Azt gondoltad, az alkohol feledtet,

Az alkohol butít,

Tompít…

De téged nem!

Először nem értettem.

Nem értettelek meg.

Aztán a homályt felülírta a fény.

Nem könnyebb, igaz?

Sokkal nehezebb, ha kitartasz,

Ha a fájdalommal szembe nevetsz!

Eldöntötted, talán már ezer éve is…

Döntöttél, hogy nem adod fel!

Nem lehetsz az övé, mikor nekem,

Csakis nekem ígérted magad!

×××

Oh, édes drága szerelmem!

Te gyönyörű, te tiszta!

Hogy is érthetnéd meg kínom?

Hogyan, mikor még én se értem.

Csak fáj!

Örült módjára tépáz, rág!

S ha hagynám, mér vége lenne.

Nem! Nem, nem és NEM!

Nem hagyhatom, hogy összetörjön.

Az én hibám! Az egész!

Hiába bántam már meg annyiszor,

Attól még én tehetek róla…

Az emlékezés szinte fojtogat…

Ha nem országnak születünk…

Akkor nem biztos, hogy én az életet választom.

Így nem maradt más, minthogy olyan mosoly mögé rejtőzöm, ami sosem volt az enyém.

Nem ez vagyok én.

Aki voltam, már milliószor és újra meghalt, aztán még ezerszer!

Nem tehetek semmit.

Semmi egyebet…

… játszanom kell tovább.

És a legemésztőbb tudat, ami lassan eléget…

… hogy nem kérhetek tőled semmi többet…

… csak bocsánatot…