2012. szeptember 29., szombat

Hoffnungslos~

/4.



Kalle már a megint a tetőre menekült, mint annyiszor általában. Sosem volt panasz a hangulatára vagy arra, ahogy a csoportját vezette, de ehhez kellett, hogy néha egyedül legyen, csak úgy pár órára.
Forró teáját maga mellé vette, ahogy leült a lapos tető szélére. Csak a csillagok, a forró párlat és a gondolatai. Mondhatni, apja munkáját örökölte, hiszen ugyan abban a pozícióban dolgozott.
Távoli szirénaszó. Talán mentő.
- Du gamla, du fria… - dúdolta a sötét éjszakának olyan keserves hangon, hogy bárki hallotta volna, zokogva öleli át.
Cigaretta tömény, fehér füstje.
Még csak el sem ereszthette igazán gondolatait.
Minden esetre arra számított, hogy Christensen minimum elég részeg most ahhoz, hogy képtelen legyen felmenni oda. Tévedett, még csak a tekintete sem volt zavaros.
Végigmérte a dánt, a fekete tornacipőjétől egészen a kibontott nyakkendőig. Neki ugyan nem kellett tudnia, de mindig is szörnyen féltékeny volt. Nekik könnyű volt, Berwalddal már egészen fiatalkoruk óta ismerték egymást. Őt meg csak tizenöt éves korában kaparta össze a svéd, mikor apja halálán keseregve, részegen kishíjján kizuhant egy ablakon. És alig köttetett meg barátságuk, Oxenstiernáék elköltöztek. Ráadásul Amerikába.
- Gratulálok – bökte ki, mikor már muszáj volt, hogy megszólaljon. – Aranyos gyerek.
- Ja, Margrethe. Anyám után, hogy idilli legyen – bólintott és lassan leült. Kalle teájáért nyúlt, és bólintására ivott. – Te, Kalle! Vic és te nem akartok pont egy ilyen gyereket? Szabványméret, én mondom.
- Ilyen névvel? Hülye vagy? – nevetett a férfi, aztán csak unottan átkarolta a biztonsági korlátot. – Áh, különben is, az én gyerekemnek örökölnie kell mindent, ami én vagyok.
- Mindjárt gondoltam. Belőled egy is elég volt a történelem során.
- Én is téged. – Néhány legyintéssel elkergette magától a füstöt. – Mi lesz most Lukasszal?
Christensen egy egész percig hallgatott. Aztán útjára engedte a füstöt és karcosan nevetett.
- Nem tudom. Talál mást. Biztos, talál mást, nem?
- Fogalmam sincsen.
- Miért nem elég a világnak, hogy nekem szar?
- Annak pont elég.
Egyetlen testvéri ölelés.
Rövid hálacsók az ajkakra.
És a dán már ott sem volt…



×××

Egy sokadikemeleti, félhomályba borult szoba. Jobban mondva nem is félhomály, csak az odakintről beszűrődő esti lámpa narancssárga fénye. Ez szolgált tetthelyül éjszakára. Ráadásul már isten tudja, hányadjára.
Szétdobált ruhák, amik kis textilösvényként húzódtak a sok lánccal bezárt ajtótól az ágyig. Ahol gyűrött, használt ágyneműk közt pihent Ő.
Míg a másik zuhanyozott – tompa vízzubogás valahonnan távolról -, addig, nem tovább, végre ő is ember lehetett kicsit. Megengedte izmainak, hogy érezzék a fáradtságot, mégis kényszerítette magát, hogy hasáról hátára gördüljön és kitapogassa a földön keverő nadrágot.
Gyufa sercegése.
Cigaretta füst…
Furcsa, lilás árnyalatú szemeit lehunyta, ahogy átadta magát a nikotinnak. Csak egy szusszanásnyi pihenés. Pont annyi, amennyit szegény fiúnak elárult. Majdnem semmi, de egy kisstílű, hihető hazugsághoz elég. Hát hogy is mondhatta volna el neki az igazat? Így is… őt választotta a svéd helyett. Még, ha nem hivatalosan is.
Tudott Berwaldról, természetesen. Habár Tino sosem mondott neki semmit róla, attól még megvoltak a saját forrásai, ahonnan mindent megtudott, ha akart. És akart! Mindent megtudott vetélytársáról, még azt is, hogy melyik oldalán szeret feküdni, melyik kézzel kavarja meg a kávéját vagy, hogy főnöke kedvéért, aki egyébként az egyik legjobb barátja is, szereti hosszúra nyújtani a jelentéseket.
Már éppen belenevetett volna egy füstfelhőbe, mikor a lehető leghalkabban csukódott egy ajtó. A fürdőszoba.
Tino magával hozta a meleg, párás, tusfürdős illatot is, ahogy egy szál törölközőben átlibbent a szobán. Meztelen talpai egyáltalán nem adtak hangot, ahogy a lakozott parkettán masírozott.
Akár egy macska.
Nem, csak mesterlövész.
Még a kezében szorongatott halványkék törölközővel utoljára haját szántotta, aztán csak ágyastársára mosolygott.
- Mi az? – kérdezte, mikor pillantása találkozott az őt fürkésző ugyanolyan tekintettel.
- Nem félsz, hogy otthon számon fognak kérni? – kérdezte, miközben arcán a szokásos gyermeteg vigyor terült el. Még egyet szívott cigarettájába, aztán kezét a finn felé nyújtotta, és intett neki. – Gyere ide!
- Ugyan már, Ivan! Jó vagy bűntudatkeltésben, de ez… - nevetett amaz.
Kiterítette törölközőjét, aztán lassan az ágyra térdelt és feljebb mászott. Megfogta a felé nyújtott kezet, kézfejére csókolt, aztán mosolyogva a férfi oldalához gömbölyödött, alvásra készen.
- Nem mondod, hogy aludni akarsz, sokrovishche! – Ügyes mozdulatokkal leoldotta róla a törölközőt és vékony ujjaival végigsimított pőreségén.
A finn fiú mormogott valamit arról, hogy nem is fáradt, csak vele akar lenni, mégis mintha valamennyire mégis sikerült volna elbódulnia. Talán csak az orosz illatától, talán attól, hogy legbelül igenis fáradt volt. Végül rávette magát, hogy hasra fordulja és felkönyökölve a lilás szemekbe nézzen. Karja finoman simult Ivan karjához, nőies  ujjai zavartan tépdesték, gyűrögették a halványszín takaróhuzatot. Zavarban volt, de nyelve mégis megeredt egyetlen sóhaj után.
- Tudod… nem tudom, hogy csinálod, mi a titkod, de veled annyival jobb, mint… - elharapta a mondatot. Nem érezte még eléggé késznek magát ahhoz, hogy kimondja Berwald nevét.
Nem is kellett.
Ez a játék más.
Ez nem erről szól.
Nem kell, hogy erről szóljon.
- Tudod, hogy akkor kell megtudnia, mikor te elmondod neki – suttogta az orosz, mire Tino tekintete megrebbent. Félelem. Határozottan félt.
Röviden megrázta fejét.
- Azt hiszem, hogy most hazamegyek.
Gyorsabban kapkodta fel ruháit, mint ahogy általában elnyomja magában az érzést, mielőtt meghúzná a ravaszt. Höhö, na igen, életekkel játszani mégsem olyan munka, ami élesen elkülöníthető a magánélettől, nem dobhatja le a csendes, vigyázó mozdulatokat, mikor elengedi az iroda kilincsét. Csak a bűntudat. Azt elnyomhatta, elrejthette mélyen magában, hogy idővel már ne számítson.
Nem bírta megállni, hogy ne búcsúcsókkal távozzon. Mikor pedig már az utcán intett le egy jellegzetes sárga taxit, érezte, hogy Ivan az ablakból figyeli. Mintha mindent tudna…
Tino az ablaknak döntötte homlokát, ahogy figyelte a sötétbe borult várost. A rádióból valami középszerű dal szólt, ami hozzá is eljutott. Mintha az utcán kószálók mind-mind a zene ritmusára lépdelnének. Milyen egyszerű. Milyen unalmas…
Hát… legalább mindenkinek szar egy kicsit. Csak éppenséggel az ő nyomoráról saját maga tehet. Mert hát idők kérdése és ő is lebukik, aztán akkor mi lesz? Ezt még csak nem is parancsra tehette…
Dehogynem. A szíve parancsolt!
Kissé szórakozottan fizette ki a fuvart, aztán előhalászta kulcsait valahonnan a zsebéből. Nehéz, színes, bolyhos kulcstartók. Mikor belépett a fénybe, a melegbe, alig vette le cipőit, egy szőrpamacs máris lábának ütközött. Mosolyogva megcirógatta Hanatamago füle tövét, aki erre vidámat vakkantott, elrohant a nappali felé, aztán vissza hozzá, hogy körözzön körülötte míg besétált.
- Sziaaaa! – köszönt vidáman, ahogy a konyhában ténykedő párja mellé furakodott, és igyekezett a serpenyőbe kukkantani. – Hm… mi lesz a vacsi? Farkas éhes vagyok!
A svéd válasz helyett csak átkarolta a derekát, lágy csókot lehelt homlokára és a fakanálon kóstolót nyújtott neki.
- Pedig már azt hittem, lesmárolod!
- Denny! – sikította Tino, ahogy elengedte kedvesét. Nem értette, hogy a dán mit keres ott, hiszen nemrég született lánya, illendő lett volna, ha vele van.
- Jaj, ne legyél már úgy kiakadva! Csak azt beszéltük Berwalddal, hogy akkor holnap mehetnénk Linnhez – mondta, miközben ide-oda lötykölte italát a pohárban. Töményt ivott, már megint.
- Margrethe? – kérdezett rá a svéd. Nem, az anyára nem kérdezett, úgyis nemleges választ kapott volna. Nem volt értelme.
- Amíg bent tartják a kórházban, nyugodtan mozoghatok szabadon. Azért akarom ezt a hétvégét – mondta, ahogy a férfira kacsintott.
Egy húzásra benyakalta italát, a poharat erélyesen vágta le az asztalra. Hosszan nyújtóztatta tornacipős lábait és karjait, csak aztán tápászkodott fel, hogy induljon. Még megveregette társa vállát, a finn tincsei közé túrt és odaintett nekik.
- Akkor holnap reggel itt vagyok! Most csak a fél éjszakát kufircolhatjátok át! – kiáltotta még az ajtóból, aztán eltűnt az éjszakában.
- Nem haza megy, igaz? – kérdezett rá Tino, mire a másik megrázta a fejét.

Christensen betartotta a szavát. Komplett kisbusszal érkezett, mellette az anyósülésen Lukas ücsörgött és valamiért nagyon is elmélyedt a táj bámulásában. Talán még mindig haragudott Dennyre, ki tudja. Lakótársa nem tartott velük, mint megtudták később, más, halaszthatatlan dolga akadt, ami miatt nem ért rá. Ott volt viszont a hátsó ülésen Kalle és Victoria. Összebújva beszélgettek valamiről, közben valami furcsa játékot játszottak. Esetleg a férfi elcsent valamit kedvesétől és igyekezett azt markába gyűrve távol tartani tőle.
Míg Berwald kezet fogott a sofőrrel és főnökével, Vic felé pedig biccentett, addig Tino igyekezett minél több ásítást elnyomni. Neki még igenis korán volt.
- Hogy-hogy ti is? – kérdezte Kallét, ahogy nyúzottan megropogtatta ujjait, nyakát, vállát.
A férfi csak megeresztett felé egy szívélyes, ám igencsak kéttős célzatú mosolyt, mielőtt maga mellé engedte volna.
- Végül is, az én kocsim, az meg más dolog, hogy már én is találkozni akarok Linnel – mondta végül, és átkarolta párját.
Az út fárasztó volt, és végtelenül hosszúnak tetsző, ahhoz képest, hogy ott voltak egymás szórakoztatására, még ha a Tino el is szundított nem sokkal indulás után. Berwald vállára, és félig mellkasára borulva, nyitott szájjal aludt, néha mormogott valamit egy bizonyos szalmiakkiról, ami menekülni próbált előle.
- Ha az autómra folyatja a nyálát, kicsinálom – fenyegetőzött egy ponton Kalle.
Christensen ezen jót nevetett, és igyekezett megfelelő hangerőre állítani a rádiót. Sporthírek, valami recsegős adón, egy iszonyatos kiejtésű férfi tolmácsolásában. Kész, sosem fogja megtudni, hogy melyik focicsapat jut tovább a döntőbe.
- Remélem, tudod, hogy amit Dittével műveltél az pofátlanul aljas dolog volt. – Lukas először szólalt meg mióta elindultak, sőt talán először a telefonbeszélgetés óta. Hangja mégis fagyosan, elutasítóan csengett, és nem is nézett rá.
Ujjaival megtámasztotta homlokát, ahogy a tájat bámulta, így tenyere takarta arcát.
- Mér miért? A kórházban gondoskodnak róla, és be is vittem, nem?
- Minimum feleségül kellett volna venned.
Kínos csönd. Az autó éber utasaira valahogy hirtelen borult rá az érzés, miszerint a beszélgetés ettől a ponttól, vagy talán már az elejétől, kínos fordulatot vett. A három hátsó utas legszívesebben most eljátszotta volna, hogy ott sincs, hadd beszéljék meg ezt az érintettek maguk között. De olyat nem lehetett.
- Úgy látszik, ezen a téren merőben máshogy gondolkodunk – mutatott rá a dán, és inkább az útra szegezte tekintetét, mikor meglátta azt az apró vállrándulást. A könnyek hírhozóját.
- Tessék, szívem – Victoria hajolt át az ülések között, hogy egy zsebkendőt tömködjön a norvég ujjai közé, és szelíden, már-már anyai törődéssel megsimogassa a vállát.
Ahogy a szóváltás keltette feszültség kezdett leülepedni, úgy a táj is megváltozott. Szépen lassan kiértek a városból, nem volt más körülöttük, csak fák, erdők, tisztások és szántók sokasága. A kis finn is felébredt, amikor Christensen majdnem elütött egy kiugró nyulat, őt pedig csak a biztonsági öv védte meg egy eséstől. Viszont helyette Lukas sírta magát álomba, Victoria pedig párja vállára hajtotta fejét, úgy fürkészte az ablakon túli világot.
Aztán megint házak.
Olyan egyforma félék; az egész városban csak a templom tornya volt égbenyúló. Szerencsére Oxenstiernáék a külvárosban laktak, nem kellett sokat autózni és tekeregni a városon belül. Mikor Densen megállt, Tino némán kigyönyörködte magát a házon. Többszintes családi lakról volt szó, sárga-fehér falakkal, a felső szinten kis erkéllyel, amivel díszes fa korlát tartozott. A bejárati ajtót pedig terasz választotta el a puha, zöld gyepszőnyegtől. Az előkertben különféle fák, és néhány virágágyás is helyet foglalt, az egyik fának támasztva csinos piros bicikli.
- Na kiszállás emberek, nem akarom itt szorongva tölteni ezt a fél napot is, ami még maradt – döntötte el Christensen, miközben óvatosan megrázogatta Lukas vállát.
A férfi, amint elpattantak szemei ellökte magától a másikat és szinte kitépve az ajtót pattant ki a kocsiból. Ahogy felnyílt a csomagtartó, ő volt az első, aki kikapta táskáját és tüntetőleg a gyep széléhez sietett.
- Meddig akarjátok még ezt csinálni? Mi már személy szerint baromira unjuk – suttogta Kalle, ahogy félre volta a dánt.
- Nem én csinálom. Ő az, aki napok óta hozzám se szól, ha meg igen… hát azt látod!
- Talán elfelejted azt az aprócska tényt, hogy annak idején megbocsátotta, hogy megcsaltad, mert részeg voltál, most viszont van egy lányod, ember – mutatott rá a férfi. – Mindenesetre kezdj valamit a helyzettel, sürgősen.
Mielőtt a másik felelhetett volna valamit, lecsapta a csomagtartó ajtaját, zsebre vágta a kulcsot és elindult a többiekkel befelé. Fütyörészett, és láthatóan remek kedvében volt még itt, vidéken is.
A ház bútorozása is annyira családias és tökéletes volt, hogy nyugodtan mutogathatták volna egy Ikea katalógusban. Minden a helyén volt, minden odaillett, még a szőke, hullámos hajú férfi is, akit a vendégsereg fele elsőre nőnek nézett. Háttal ült nekik, pöttyös bögréből itta a teát, miközben a ház asszonya dallamos hangon mesélt neki valami furcsa mesét a szomszéd kisfiúról. Aztán kishíjján elejtette a süteményes tálcát, mikor megpillantotta fiát az ajtóban.
- Jézusom, Berwald! – sikkantotta.
Gyorsan megszabadult terhétől, és fához sietett – közben a szőke férfi hátrafordult ültében és intéssel üdvözölte a csapatot.
- Anya. – Annyi együttérzés, bánat és öröm volt ebben az egyetlen szóban, hogy az asszony szinte elsírta magát, mikor megölelte fiát.
Őszes-szőke haja kontyban volt hátrafogva, de a lendülettől pár tincs kibomlott, szomorú szürke szemei meghatottan csillogtak, hogy végre megint láthatja egyetlen fiát. Mikor elengedte – talán anyai ösztönből – Tinóhoz fordult és őt is karjaiba zárta.
- Hát te lennél az – mondta, ahogy alaposan végignézett a fiún, aki jócskán bele is pirult ebbe. – Olyan… tündéri. Ne értsd félre, drágám, minden anya sokat adna egy ilyen kisfiús pofiért.
Azzal meleg, puha, otthonillatú tenyereibe zárta Tino puha arcát. Egy darabig nézett a szemeibe aztán elengedte, mikor meghallotta, hogy Kalle egy sóhajtás kíséretében letette az ő és Victoria holmiját a lépcső aljára.
- Istenem, de régen láttalak – sóhajtotta az asszony és ölelésébe zárta a férfit, aki lejjebb hajolva csókot nyomott az arcára, majd kedveséhez fordult.
- Linn, ő itt a kedvesen, Victoria – mutatta be, és átkarolta a nő derekát.
- Mi még nem ismerjük egymást – nyújtott kezet a fiatal nő, ahogy a másikra mosolygott.
- Ő? – kérdezett rá Berwald, ahogy a kanapén ücsörgőre mutatott. Édesanyja szelíden nevetett, Kalle pedig mintha egy pillanatra lefagyott volna.
- Oh, hát mióta szegény apád eltávozott közülünk, Isten nyugosztalja szegényt, szóval azóta Friedrich átjön néha beszélgetni. Nagyon jó társaság, nekem elhiheted – csacsogta és beljebb terelte a kis társaságot. – Denny fiam merre császkál?
- Szerelmi ügyek. Még odakint van – mondta sóhajtva Kalle és levetődött az egyik fotelbe.
Szélesen vigyorgott a vele szemben ülő Friedrichre, aki szerényes, valahol mégis hamiskásan viszonozta a gesztust. Végig tartották a szemkontaktust, míg Linn kinézett a nappali ablakán, hátha elcsípi két lemaradó vendégét.
- Te, Fred… ismerős vagy… Berlini Egyetem hadtörténeti szak? – kérdezte, ahogy elvett egy sütit.
- Mintha nem tudnád nagyon jól, drága Carl – vágott vissza a szőke, ahogy bögréje fenekére nézett.
- Már akkor is utáltam, ha így szólítottál – fintorgott a svéd. Pillantásával szabályszerűen simogatta a másikat. – Hogy megy sorod, az lettél, ami akartál?
- Mondhatni. Kalligráfiai  babérokra nem törtem ugyan, de most van egy középiskolai osztályom – mesélte.
- Fogadjunk, hogy németet tanítasz. – Kalle szavai élcelődésként csendültek, de csak jót nevettek rajta. – Mondd, hogy jó tárgyaid vannak.
- Történelem és francia nyelv.
Úgy beszélgettek, mintha a legjobb barátok lennének, a többiek csak némán hallgattak, illetve Berwald néha sütivel etette kedvesét, aki angyali mosollyal fogadta is a falatokat. Victoria pedig kellemes mosollyal figyelte a két férfi szóváltásait. Nem is tudta, hogy társának vannak még európai kapcsolatai, holott azzal tisztában volt, hogy az Németországban végezte el az egyetemet. Hiszen Kalle imádott azokról az időkről beszélni, legalább annyira, mint a Lengyelországban töltött nyaralásról vagy a két hónapról, amit Finnországban és Dániában húzott ki.
- Nem, nincs igazad! – kiabálta dühösen Lukas, ahogy becsörtetett, majd megállt a nappaliban. Zihált dühében és arca is kipirult. – Tudod mit, dögölj meg!
- Nem értem, hogy mi bajod van! Komolyan mondom, ez már nevetséges! – ordibált a dán férfi is, ahogy megjelent az ajtóban.
- Nevetséges?! Az a nevetséges, amit te művelsz másokkal!
- Ha csak egyszer megpróbálnád megérteni! De neem, te nem! – Christensen dühéhez képest gyengén érintette meg a másik karját.
- Eressz el! Nem vagyok kíváncsi se rád, se a hülye magyarázataidra. Ezen nincs mit megbeszélni! – csattant fel, ahogy elrántotta karját a nyomozó ujjai közül.
Hirtelen fagyott meg a kis társaság hangulata. Csend borult a nappalira, csak az hallatszott, ahogy Lukas szedi a lépcsőfokokat az emeleti fürdő felé.
A pillantások egyetlen pontra szegeződtek.
Christensenre.
- Mi van? Kibőgi magát és jobban lesz – mondta, majd hosszan kifújta a füstöt és a háziasszonyra mosolygott. – Szia, Linn!
- Mégis mi volt ez? Tudod jól, hogy nem tűrök meg veszekedést a házamban, még akkor se, ha rólad és Lukasról van szó. Pláne akkor nem – suttogta a nő, de szeretettel ölelte magához a férfit. Ugyan úgy fiának tartotta mindig is, mint Berwaldot.
- Sajnálom – suttogta Christensen. – Inkább felcuccolok és letusolok, ha nem gond.
- Menj csak, addig én beszélek vele. Nem jó ez a harag, főleg, ha ilyen fiatalok vagytok – sopánkodott az asszony, de mielőtt elindult volna felfelé vendégeihez fordult. – Érezzétek csak otthon magatokat. Fiam, ha gondolod, a szobákat is megmutathatod. Most pedig elnézést…
Linn szinte kettesével szedte a lépcsőket, habár tudta, hogy merre keresse a norvég férfit. Végig a folyosón, be az emeleti fürdőbe. Denny úgyis inkább a lentit használta, ha lehetett. Márpedig miért ne lehetett volna?
Halkan kopogott az ajtón, de nem érkezett válasz, így lassan benyitott. Igaza volt, Lukas tényleg ott kuporgott a kád és a mosdókagyló között, karjaival átölelte térdeit, ahogy halkan szipogott. Szemei kivörösödtek és még könnyben úsztak, mikor letérdelt hozzá.
- Sajnálom, hogy pont így… nem akartam ezzel indítani – szabadkozott a férfi és visszafogottan megtörölte szemeit.
- Jól van, drágám – csitította a nő. – Elmondod, min kaptatok úgy össze? Lefogadom, hogy Ditte volt a kirobbantó ok.
- Mint általában – bólintott Lukas.
- Gyere, főzök egy teát, attól majd megnyugszol. És, ha már ott vagyunk, elmesélek valamit, amit nem nekem kellene ugyan, de biztosan máshogy látod utána a dolgokat.
Megölelgette Lukast, sőt még egy puszit is nyomott az arcára mielőtt lekísérte volna. Végig fogta a kezét, ami láthatóan nyugtatóan hatott rá.
Mint megtudták, Friedrich már elment, de üdvözletét küldi és azt üzeni, reméli, hogy idővel minden rendbe jön; a többiek pedig az emeleti szobákban pakoltak ki. A fiúk szobája és az egyetlen vendégszoba, plusz-mínusz Linn saját hálószobája volt csak odafent a fürdőszobán kívül.
A nő kihúzott egy széket Lukasnak, aztán feltette a kannát a tűzhelyre és ő maga is leült. Egy tál friss süteményt tolt a férfi elé, aki eleinte tiltakozott, de az anyai rábeszélés megtette hatását.
- Elmondta neked?
- Mit? – értetlenkedett a norvég.
- Mesélt neked valaha is arról, hogy milyen gyerekkora volt? – kérdezte konkrétabban, mire fejrázást kapott válaszul.
- Egy szót sem. Soha.
- Végül is az egész ott kezdődött, hogy az anyja férjhez ment. Másodjára. Az első házasságából nem lett gyerek, ami egyre jobban rányomta bélyegét a kapcsolatra, és végül el is váltak. Aztán pár évvel később a nő megismerkedett Christensen apjával, az idősebb Densennel. Eleinte kósza kapcsolatnak indult, egyiküknek sem volt eszében, hogy megházasodjon, de a változás felütötte fejét, Denny megfogant.
- Igen, nagyon összevesztek, Densen mégis elvette feleségül a nőt, de inkább csak Denny miatt, mint az anyja iránt érzett szeretetből. Később láttam képeket, tehát őszintén mondhatom, hogy elragadó baba volt. Pihehaja szőkébb, mint az anyjának, de nagy kék szemeit tőle örökölte. Az apja volt olyan szőke, mint ő. No, de nem ez a lényeg.
- A férfi dolgozott, hogy mindent megadjon a családjának, de ha olyasvalakivel osztod meg a javaidat és főként az ágyadat, akit nem szeretsz, akkor előbb-utóbb eleged lesz. Nem, nem váltak el, hiszen ott volt a gyerek. Aki szépen lassan felcseperedett, és kénytelen volt ráébredni arra, ami körülötte zajlik. A tudat, hogy a szülei csak úgy tekintenek rá, mint egy verseny tárgya vagy groteszk nyeremény… Talán ezért gondolta, hogy fellázad a világ ellen, aztán tesz mások véleményére. A fiam sokszor hozta át hozzánk, Denny pedig szívesen jött is, néha napokra. Nem tudtam, hogy azért, mert egyre rosszabbul viselte az otthoni cirkuszt.
- Azt persze tudtam, hogy szerelmes a fiamba. Nem félt kimutatni, odaadással viseltetett felé, és még az általánost sem fejezték be, talán tizenhárom-négy lehetett, mikor el akarta mondani az anyjának. Mert úgy gondolta, hogy legalább neki joga van tudni. De arra ért haza, hogy veszekednek. Csúnyán. És valahogy ezúttal tettlegességig fajult a dolog, mire Denny nekiment az apjának és megpróbálta kidobni a házból. A férfi persze erősebb volt, hamar felpofozta őt is, és olyanokat mondott, hogy… amiket egy gyereknek sem szabadnak hallania. Soha. Pár hónap múlva a fiú hozzánk költözött, mi pedig szívesen fogadtuk, de… nem volt már ugyan az. Biztos neked is feltűnt, hogy nem mutat magából többet, csak a vidám-Dennyt. Jó, a civakodásaitokat leszámítva. A lényeg, hogy szerintem pont azért, mert nyomott hagyott benne, hogy a szülei soha nem hallgatták meg, nem törődtek vele. Így, mintha úgy érezné, hogy senkit nem érdekel, mi van vele, ezért inkább a mosoly mögé bújik.
- Mi volt a kiváltó ok, amiért költöznie kellett? – érdeklődött Lukas. Hangja halk volt, mintha még csak most próbálná megemészteni a hallottakat.
- Az apja elment még aznap éjjel és isten tudja, hol jár most, él-e még. Densen-asszony pedig nem sokkal később meghalt. Christensen idejött, elvégre nem ismert senki mást – magyarázta a, aztán felállt és a sípoló kannához rohant.
- Ki van a fürdőben? – kérdezte a norvég.
Eddig, míg a történetet hallgatta, nem is hallotta a vízcsobogást a lenti fürdő felől. Most, hogy a nő már a bögréket vette elő, olyan tisztán zubogott a víz, hogy elképzelni sem tudta, miért csak most veszi észre.
- Denny – kapta a választ, és mellé egy horoszkópos bögrét, amin két emberalak kapaszkodott össze, alatta a jelzés: V. 21 – VI. 21.
Ikrek.
- Elteszed nekem későbbre? Azt hiszem, sétálok egyet. – Azzal eltolta a bögrét, és már ott sem volt.

6 megjegyzés:

  1. Owwwww*-----*bonyolódik a dolog*w*RusFiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin*-------------*imádtam ezt a fejezetet*---*Linn-t nagyon csípemxDjófejxDés Denny gyerekkoraTwTtökjó lett*-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bonyolódik bizony~ De háhá, én még mindig tudom, hogy hova akarok kilyukadni és az a lényeg >:DD Linn... hátöö... tipikusan a Sor(s)okból vett Densen-asszony ellentéte. Denny meg... valamiért imádom szenvedtetni.
      Köszi szépen~

      Törlés
  2. Azt már tudod, hogy imádom a RusFin szálat, szóval arról nem áradozok, az alvó Tino meg egyszerre édes és vicces... Szegény Kalléval vajon mi lesz, ha az autójára folyatja a nyálát? xDD
    Aranyos Sve anyukája~ Friedrich. xDD Nem hittem volna, hogy tényleg belerakod. :D Dennynek meg hát... meg vannak az okai, amiért nem akarja Dittét elvenni, ezek után már értem.
    Várom a folytatást. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, hogy tudom. És vágod, hogy ez az első RusFin, amire nem te vettél rá, hanem így akartam? xD Hátööö... Kalle? Minimum szörnyethal XD
      Friedrich muszáj oda, na! XD
      Én mondtam, hogy nem véletlenül viselkedik úgy ahogy~

      Törlés
  3. Szeretem ezt a ficcet, egyre jobban. Annyira LOOL az egész, egyre kuszább és érdekesebb. Fridrichért örök hála *-* remélem Kalle egyszer nosztalgiázik vagy valami a sulis időkről. Elnézném még ennek a 2 titánnak a diskurzusát... XD és még RusFin is van! nyuuuuuu Nort már megint sajnálom, csorikámat valahogy mindig. :) Ice hiányzik nekem, de csak egy kicsit. Nagyon várom a következő fejezetet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, köszi~ Nekem mondod, hogy LOL? XD Kuszának kusza. Hogy érdekes-e azt már nem tudom. Hátöööö... én nem mondok semmit, én jókislány vagyok *szépenpislog* 2 titán... höhö xD Fritz annyira jó uke >.>
      Nort? Most miért Nort? Oké, mintha nem érteném, én végig az ő pártján állok és nem Dennyén, szóval...x"D
      Ice-nak majd máshol lesz szerepe. Majd. Valamikor.

      Törlés