Hoffnungslos~

/3.

Ha számítana a véleményem, én azt mondanám, hogy adtam a szarnak egy pofont. Mert már megint nem az történt, amit én akartam, amit meg így akartam az nem úgy történt xD Nem baj, így biztos, hogy hosszabb lesz ez a cucc. Mondjuk már így is minden van benne :B

Christensen ugyan megígérte Dittének, hogy amint végez meglátogatja, végül mégsem oda ment, hanem vissza a laborba. Még a kocsiban igyekezett átgondolni a dolgokat, és végül a rohanó fények mellett arra jutott, hogy be kellene fejeznie a menekülést. Tudta jól, hogy nem folytathatja ezt így, ahogy eddig.

A telefont kinyomta, az üzenetekre nem válaszolt, jó, ha egy héten egyszer meglátogatta… Ez életvitelnek még finoman szólva is pocsék. Nem is érezte jobban magát tőle, de nem tudott volna mit mondani a nőnek.

Egyetlen alkalommal sem tudott volna arról beszélni vele, amiről kellett volna.

Talán ezért is ment a laborba. Ott egyedül lehetett és, ha bárki rákérdez, hát dolgozik. Kalle úgyis folyamatosan azzal az üggyel zrikálta, amit tényleg illett volna már megoldania. És mennyivel jobb is egy férfi lelkének, ha egy csinos fiatal nő helyett egy pszichopata gyilkost üldözhet!

Gondolatait üldözve forgott néhányat a székkel, aztán ismét a mikroszkóp alá nézett. Végül sóhajtva lökte hátrébb magát, hogy háta nekiütközött annak a kémcsöves polcnak, ami néhány órája még nemi életében asszisztált. Mélyet sóhajtott, tenyereivel eltakarta arcát, ahogy átgondolta a dolgokat.

Mi alapján gyilkol? Lennie kellett egy szisztémának, kivéve, ha egy pszichopata a tettes, aki most szabadult a sárgaházból. Akinek csak a káosz kell, aki azt akarja, hogy a hangyaboly felrezzenjen, annak nincs szüksége semmilyen indokra vagy logikára. Megteszi is kész.

De nem ilyen simán!

Az áldozatokon nincs kék volt, nem dulakodtak, márpedig senki nem hagyja magát csak úgy megöletni. Hacsak…

Felpattant, az sem érdekelte, hogy a szék ismét nekicsapódik a polcnak, nagyot taszajtott a lengőajtón miközben kiszáguldott rajta. A kocsijához rohant, előkapta a kesztyűtartóból a térképet, miközben kapkodva rágyújtott. Kihajtogatta a papírt, amin már korábban bekarikázta a két tetthelyet. Most valami összekötő pontot keresett, ami nem volt könnyű úgy, hogy az ölében volt a térkép. Legalább azt tudta, mit kell keresnie.

Ahogy ujjával követte a kusza vonalakat hirtelen állt meg és elmosolyodott. Megvan.

- Hogy én erre eddig nem gondoltam! – Elpöckölte a csikket, bevágta a kocsiajtót és már száguldott is.

Végig a főúton, élesen bevett minden kanyart, egy ponton még egy arra cirkáló rendőrautóval is majdnem ütközött. Kit érdekel? Az ügy érdekében át lehet hágni minden szabályt. Azért vannak!

Hirtelen fékeznie kellett, mert egy csapat fiatal vágott át az úton. Persze, hogy matt részegen. Egy kevésbé ittas fiú-lány páros támogatott egy lányt, aki vihogva mutogatott és hadovált nem spórolva a hangerőn. Lenge ruhácska volt rajta, ami garantálta a reggeli megfázást.

Christensen némán hálát adott, hogy nem rendőrautóval jött. Közben persze átfutott az agyán a gondolat, hogy ő is lehet még olyan szülő, aki várja haza egyetlen szem gyermekét, de az csak nem jön, majd hajnalban hazaviszik a barátai. Jobbik esetben. Aztán arra gondolt, hogy neki erre nincs szüksége, de a fiatalokat elhaladtak, így szabaddá vált az út. Elindult.

Onnan már mindössze csak pár sarok volt a kocsma, amit a térképen is látott, így lehúzódott az út szélére és leállította a motort. Zakóját, nyakkendőjét a hátsó ülésre dobta, haját gyorsan megigazította a visszapillantóban, aztán cigarettára gyújtott.

Zsebre dugott kézzel sétált a nyirkos éjszakai utcákon, jól megnézett magának mindenkit, aki elhaladt mellette. Egy kapualjban csókolózó fiatal pár, néhány részeg barát, akik az út közepén dülöngélnek, néhány lány, akik ruháikat összehúzva siettek minél jobban észrevehetetlennek tűnni. Hát rosszul csinálták!

Mire a bárhoz ért, elszívta cigarettáját. Lustán felnézett a világító feliratra, ami a hely nevét hirdette. Impenitent Bauble. Milyen találó elnevezés…

Mivel a dán jobbnak látta, ha bemegy, mintha odakint ácsorog, így is cselekedett. A helyiségben, mely tágasabb volt, mint kintről gondolta volna bárki is, meleg volt, édes füst keringett a levegőben, különféle alkoholok illatával keveredve. vendég nem volt túlzottan sok, de a napi forgalom bőven meghaladta a minimálist.

Christensen a pulthoz sétált, és felpattant az egyik fekete bőr bárszékre. Gyorsan átfutotta az itallapot, amiből kiderült, hogy miért van kevesebb vendég, mint egy átlagos kocsmában. Az árak miatt nem engedhette meg bárki magának, de a tulaj nyilván így szándékozott elkerülni az úgymond csőcselék réteget.

Fél szemét mindig a sarokba ücsörgő férfin tartotta. Bézs zakót viselt, hozzá kicsit sötétebb kalapot, ami alól kibukkantak világos tincsei. A pultra hajolt, ujjai között teli vodkás poharat forgatva. Hamiskás mosollyal nézett egyenesen felé, különleges lila szemei – amiket ő eddig csak Tinónál látott – játékosan csillogtak, miközben végigmérte. Egyszerre volt fenyegető, mégis gyermekien kedves.

Végül a férfi elfordította róla pillantását, lehúzta italát, lecsapta a pultra a poharat és karját felemelve kért egy újabb kört.

Nem tehetett mást, Christensen átfutotta az itallapot, majd jó dánhoz hűen kért egy korsó sört. Ám alighogy az aranyló nedűbe kortyolt volna felfigyelt egy másik férfira, aki egy nemrég távozó hölgy után sietett, úgy, hogy lehetőleg ezt senki ne vegye észre.

Ha túlságosan figyelsz, nem figyelsz eléggé!

A nyomozó ledobott pár zöldhasút a pultra, majd sietősen távozott. Futás közben ellenőrizte pisztolyát, ami biztosan pihent a helyén. Lassított, ahogy beérte gyanúsítottját. Innentől kezdve elég, ha hallja a beszélgetést.

- … csak úgy láttam, szüksége van fuvarra. Szívesen hazaviszem, ha gondolja – mondta a férfi. Olyan bizalomgerjesztő hangot ütött meg, amire ritkán mondanak nemet.

- Nem is tudom – felelte bizonytalanul a vörös teremtés, ahogy megigazította táskáját vállán. Fél.

- Ugyan hölgyem…

Densen még éppen elkapta a kés csillanását, és ez pont elég volt. Gondolkodás nélkül lerohanta a középmagas, fekete hajú férfit. Próbálta úgy kicsavarni kezéből a fegyvert, ahogy tanulta, de a műveletet megnehezítette a sikoltozó nő jelenléte.

Vér szennyezte be a hosszú pengéjű éles kést, majd csattanás és puffanás.

A nő zokogva hátrált a falhoz, majd csúszott a földre, míg Christensen cipője orrával megbökte a földön elterült férfit. Az nem mozdult, de még élt, csupán eszméletét vesztette el. A szőke nyomozónak eszébe sem jutott, hogy megvizsgálja vállát, amiből folyamatosan szivárgott a vér, eláztatva világos ingjét, helyette telefonjáért matatott és tárcsázott.

Hosszasan csöngött ki.

- Mi van? – szólt bele egy álmos hang.

- Berwald, told ide a segged, és vigyél el. Meg küldj egy járőr kocsit, nincs nálam bilincs.

- Hol vagy? – tudakolta a svéd.

- Mit tudom én, baszd meg! Semmi közepén kocsma! – vágott vissza a dán. – Figyelj, elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne sétáljak el egy utcatábláig. Van itt a sarkon egy kocsma…

Azzal elmagyarázta, hol is van pontosan. Míg kiértek a rendőrök, addig kétszer ütötte le ismét a támadót, a nőhöz pedig igyekezett minél többet beszélni nyugtatásképpen. Egy sötétkék Volvóból végül előbújt a két svéd és Tino is. Kallén ugyan egy levendulaszín pizsama volt, zöld oroszlánokkal díszítve, mellkasán „I’m the Swedish Lion” felirattal, amire gyorsan köntöst húzott, nem tűnt álmosnak.

- Az isten szerelmére, valaki hívjon már egy mentőt! – ordította el magát, ahogy a nyomozóhoz sétált. Köpenye úgy lebegett utána, mint valami zászló.

- Minek…?

- Minek, minek? Ha itt vérzel el nekem, kiheréllek, esküszöm! – csattant fel a férfi, de azért megölelte a másikat. – Berwald felhívott, és a szokásos közlékenységének hála másodpercek alatt felvázolta a helyzetet.

- Az a pasi volt, majd ha bevitték szeretnék vele elbeszélgetni. Nem tudom, hogy csinálta, de a nő mintha lelassult volna, szinte észre sem vette a kést – magyarázta Christensen, és a tettes felé mutatott, akit éppen akkor ültettek be a rendőrautóba. – Kíváncsi vagyok a részletekre…

- Előbb hadd nézzen meg egy orvos, fiam. Egyáltalán, hogy jutott eszedbe egyedül idejönni? És, ha megöl? – kérdezte Kalle. Szemeiben aggodalom csillant.

A következő pillanatban a svédet arrébb lökte Berwald, megragadta a dán vállait és alaposan végigmérte. Többször is az alaposság kedvéért. Aztán hosszan a kék szemekbe nézett, mire Christensen csak bólintott és elmosolyodott. Mikor átölelte társát, tűnt fel neki a zavartan toporgó Tino, aki folyamatosan szemmel tartotta az aszfaltot, mintha az tettestárs lett volna az ügybe.

- Hidd el nekem, ezek nem emberek. Úgy megbeszélik a dolgokat, hogy véletlenül se érts meg semmi belőle – nevetett Kalle, ahogy hátba csapta a kis szőkét. A finn fiú felnyikkant, aztán csúnya pillantást küldött főnöke felé.

- Orvos, most!

- Igen, anyu!

×××

Szerencsére nem kötötték fel a karját, csupán a vállát vonták ki a forgalomból, így még kicsit magasabb polcokat is képtelen volt azzal a karjával elérni. Ráadásul Lukastól is megkapta a magáét, mikor a férfi megtudta, hogy mi történt. Felelőtlennek és ostobának nevezte, aztán fel is képelte. Úgy kell neki!

Ahhoz mindenesetre egyetlen ép váll is elég volt, hogy részt vegyen az elfogott férfi kihallgatásán. Kötéseit szerencsére eltakarta az ing és a zakó, amit erre az alkalomra inkább széke támláján hagyott. Ingujját is feltűrte, a kávéját pedig lepasszolta, mielőtt belépett volna a neonnal megvilágított, ablaktalan szobába.

- Nézze, engem nem érdekel sem a neve, sem a születési dátuma – kezdte, ahogy átlapozta az asztalon hagyott aktát. – Csak arra lennék kíváncsi, hogy csinálta?

- Látta, nem? – kérdezett vissza a férfi. Erősen európai akcentussal beszélt és folyamatosan vigyorgott. – Ott volt a kés…

- Nem a kés érdekel! – csattant fel, bár a kés gondolatára válla nagyot sajdult. – Valamivel megtévesztette a nőket, amitől a reakcióidejük lelassult. Mi volt az?

- Azt hittem, megvizsgálták a hullákat.

- Használhatott olyan anyagot is, ami nem kimutatható a szervezetben – vágta rá Christensen.

- Akkor meg nem mindegy? – feleselt a férfi. – Engem szépen bevarrnak, a gyilkosságoknak meg vége.

Densen dühében akkorát csapott az asztalra, hogy az akta megemelkedett rajta. Legszívesebben addig ütötte volna a vele szemben ülőt, míg az lélegzik.

- Nem tudom, mit használt, és hogyan, de nevezze meg a tettestársát! Majd az regél nekünk.

- Miből gondolja, hogy van?

- Ugyan, ne nézzen hülyének, csak mert szőke vagyok. Az egyik  gyilkosságot bal kézzel követték el, minimum egy társának lennie kell. Ráadásul az anyagot is be kell szerezniük valahonnét, amivel tompítják az áldozat érzékeit. Szóval?

- Nincs társam – bizonygatta a férfi.

- Fogytán a türelmem. – A férfihoz lépett és annak fülébe súgott valamit, mire leolvadt arcáról a mosoly, sőt egyenesen elsápadt.

- Nem lehet – hebegte, aztán a szikrázó kék szemekbe nézett, mire a nyomozó bólintott.

- Mindenre, ami szent, én megteszem.

- De… Én nem tudom… abban a kocsmában találkoztam vele, ahová maga is betért – mondta végül. – A nevét nem mondta. Valami orosz.

Densen elmosolyodott, meglapogatta a riadt férfi arcát, aztán felmarkolta a mappát és becsapta maga mögött az ajtót. Visszaszerezte kávéját, csak aztán indult vissza irodájába. Ám útközben ismét az angol úrba botlott, aki érezhetően nyugtalanabbnak látszott, mint korábban.

- Áh, Mr. Kirkland! – Hogy rohadnál meg, te nyúlszívű angol gyökér! – Eléggé elfoglalt vagyok, miben állhatok rendelkezésére?

- Pusztán arról érdeklődnék, hogy meddig jutott el ez idáig – felelte az angol kimérten. – Nem szeretném, ha unokaöcsém jelentősen károsodna míg azok között van, akik elrabolták.

- Szükségtelen, hogy ilyen kimért legyen, uram. Látja, én is dolgozom, mint itt bárki más.

Arthur összehúzta szemeit, végigmérte, aztán csak felhorkant és elviharzott. Christensen nem foglalkozott vele, hogy az angol ezek után sértve érzi-e magát. Van elég baja anélkül is; ott van a sérülés, Ditte és a közelgő hétvége, mikor is végre lemennek Linnhez. Ott majd ügyelhet arra, hogy egy apró részletet se említsen magánéletéről.

Ha már úgyis útba esett, benézett a laborba, de nem találta ott, akit keresett, így csalódottan sóhajtott és folytatta útját.

Az iroda legalább úgy kongott az ürességtől, mint a labor. Mi ez az egész, hova tűnt mindenki? Densen egy pillanatra úgy érezte, hogy vihar előtti csendbe keveredett. Márpedig, ha ez a vihar tombolni kezd…

Aztán megint csak az az átkozott telefon térítette magához. Anélkül vette fel, hogy megnézte volna a kijelzőt.

-  Itt Densen nyomozó, fogja rövidre – morogta oda.

- Denny… - Fojtott, sírós női hang a túloldalról. Ditte. – Ide tudsz jönni?

Christensen elengedte irodája kilincsét, amit eddig szorongatott. Legszívesebben azt kérdezte volna, hogy minden rendben van-e, de nyilvánvaló volt, hogy nem. Rávágta, hogy igen, és kiszáguldott az épületből, mint akit puskából lőttek ki.

Úgy gondolta, hogy ha égető szükség lesz az ő jelenlétére, hát bárki eléri telefonon, amúgy meg jobban jár mindenki, ha nem éppen akkor jön rájuk a szeretetroham, ami feltétlenül az ő személyére irányulna.

Aztán szinte feltépte a kocsi ajtaját, ahogy bevágódott a volán mögé. A biztonsági övvel nem is törődve taposott a gázba, hogy minél előbb a nő házában lehessen. Korántsem annyira Dittéért aggódott, mintsem annak állapotáért. Végül is legalább a megbeszéltek szerint értesítette időben… Jó, mondjuk, ha Christensenen múlott volna, soha nem kapja meg a hírt, mert valahogy mindig akkor támadt kedve elfelejteni, hogy van telefonja, mikor a nő hívta.

Nem ért rá agyalni, inkább a forgalomra figyelt.

Ditte lakása nem volt messzi a kapitányságtól, az már más kérdés, hogy az ő lakásától a lehető legmesszebb. Viszont annak megvoltak a személyes okai, amit Denny egyszerűen „csak”-nak hívott. Nem akart a nő közelében élni, de ezt – szerinte legalábbis – tisztázták, már akkor, mikor az felkereste irodáját azzal, hogy sürgősen beszélniük kell…

Azóta pedig túlságosan is sok minden történt.

Mikor megérkezett, alig jutott odáig, hogy kiugorjon a járműből, a szőke teremtés ugyanis sikeresen kitoporgott a bejárati ajtóig és most a kapu felé vette útját. Hatalmas hasa és fellobbanó fájdalmai miatt csak araszokban haladt, kék szemei csillogtak, mikor találkoztak a férfi pillantásával.

- Mondtam, hogy jövök, nem? Jól van, gyere… - Azzal átkarolta Dittét és megtámasztotta. Nem volt biztos benne, hogy ilyenkor még fel szabad-e emelni.

Végül úgy döntött, megkockáztatja. Karjaiban vitte az autóig, pedig ez sérült vállát nem kevéssel terhelte, de nem törődött vele, ahogy azzal sem, hogy becsatolja a biztonsági övet.

- Nyugi, szivi, mindjárt kórházban leszünk… Hol a rákban van a legközelebbi kórház?! A rohadt amcsi fajtátokat, még egy átkozott… áh, hogy ez végig itt volt?

Fél kézzel a kormányt tartotta, másik kezével előhalászott egy rongyos térképet…

A kórházban csörrent csak meg a telefonja. Éppen kint ácsorgott a parkolóban a leszakadni készülő eget kémlelve, már a sokadik cigarettáján volt túl. Fáradtan ránézett a kijelzőre és elpöccintette a csikket, ahogy felvette és kihangosította.

- Hol a francban vagy?! Mindenki rád vár, baszd meg, Kalle csak miattad harcolta ki, hogy a fickó tárgyalását elnapolják, erre te…

- Meg fog születni – mondta ki egészen halkan egy hosszúra nyújtott sóhaj után.

Legszívesebben addig ütötte volna magát, míg csak bírná erővel, vagy levetné magát egy hídról. Igen, az mennyivel esztétikusabb lenne, főleg neki. Ahogy hallgatta Lukas fájdalmas sóhaját, keze önkéntelenül is övéhez siklott. Igen, a fegyver a teli tárral még ott pihent.

Nem, nem, nem, nem! NEM!

- Melyik kórházban vagytok? – kérdezte végül a hang a készülék másik végéről. Christensen gépiesen diktálta a címet. – Jó.

Azzal megszakadt.

Nem kellett egyetlen óra és ott voltak. Mindannyian, kivéve Lukast. Tino szorosan magához ölelte, közben könnyei potyogtak, akár a záporeső. Berwald egy jelentőségteljes pillantásra méltatta, míg főnökük hátba veregette.

- Legközelebb hívjál fel, barom! – vágta oda. Végigmérte a dánt, aztán csak a másik kettőbe karolt és elindult kifelé. – Viszont, drágám, nekünk attól még dolgoznunk kell, szóval mentünk is. Majd híreket akarunk azért, hogy mi van meg ilyenek.

Egyedül maradt a neonnal kivilágított folyosón. Az ilyen helyeken általában megrohanták az emlékek, ezért is kerülte el őket olyan nagy gonddal.

{Körülötte hatalmas volt a zűrzavar. Idegenek jöttek-mentek, vele senki nem volt hajlandó törődni. Pedig éppen halálra volt rémülve és feje is kavargott.

Valaki! Hé, valaki!

- Meghalt?

- Mit gondoltál, naná, hogy meg! – ezt már egy rágót rágcsáló vörös hajú nő mondta.

- Mi lesz a gyerekkel? – az előző kérdést feltevő férfi állával leplezetlenül felé bökött. Mintha ott se lenne.

A nő amolyan kitérdekel mozdulattal rántotta meg vállát.

- Kérem szépen, nekem… én… de hát én nem vagyok… egyedül – motyogta ő, teljesen kiszáradt torokkal.

Aztán sírva fakadt.}

Tenyereivel eltakarta arcát.

Eszébe jutott egy másik emlék…

{- Eldöntöttem! – jelentette ki egyszer.

Berwald ágyán ücsörögtek, már nem emlékezett rá pontosan, hogy mivel foglalkoztak, talán akkor is éppen a jövőt tervezték, mint annyiszor gyermekkorukban.

- Mit? – érdeklődte a svéd, szokásos szűkszavúsággal. Fel sem nézett a könyvből, amit közben olvasgatott.

Christensen óvatosan fészkelődött keveset, hogy aztán megemelje Berwald állát, a szemébe nézzen és egyszerűen csak megcsókolja. Nem volt hosszú csók, de a dán mosolygott, mikor elváltak, és a másik értetlen pillantására csak annyit mondott:

- Drága Bercikém! Oh, drágám, én aztán nem leszek rossz apa. Érted ezt? Nem akarok az lenni – magyarázta, aztán vállat vont.

Akkoriban kezdtek járni is…}

Megrázta a fejét.

Lustán az órájára pillantott és úgy döntött, bőven belefér még egy szál cigi. Vagy kettő. Esetleg sok.