/III.
Bántam
tán? Bántam. De korántsem azt, hogy megtörtént, mintsem, hogy ugyan olyan jó
volt, mint régen, még a kereszt felvétele előtt. Hát elhagyott volna az Úr?
Nem. Én voltam az, ki megtagadta nevét és hátamat fordítottam felé.
Pont úgy,
ahogy most Dánia felé is. Nem tudhattam, hogy éberen hevert-e, netán még aludt.
Talán utóbbi. Abban biztos voltam, hogy ha még most felkelek, meggyónhatom
bűneimet. Elvégre hittem, hogy nagyobb históriám is bűnbocsánatot nyertek mér a
mindenható szemében. Mégis, a paráználkodás másfajta bűn.
Ahogy a
próféták is hirdették, hozzánk egynek valóval, ha megosztod ágyad, az Úrtól
bocsánatot nem nyerhetsz.
Pokol.
A pokol
legalsó, legmélyebb tárnája.
Mondják,
oda száműzik az ilyesféléket.
Valami
kósza gondolat mégis mosolyt csalt arcomra. A kis belső hang untalanig súgta,
hogy ostobaság, dőre szóbeszéd az egész. És tudtam, hogy igaza van. Számunkra
nem volt megváltás. Persze, Isten egyszer majd megharagszik ránk, és leveszi
tőlünk a Nap melegét, de addig mi lesz? Emberek születnek, halnak, s még Ő sem
tudhatja, hol lyukadunk ki a végére. Mert mi, én… egyikünk sem tapasztalta még
oly drasztikusan a halált, mint kellett volna.
Az az
egyperc…
Egyetlen
percig nem létezni, nem halál.
Még csak
meg sem érezhetjük a halál hidegét.
Mi van a
túloldalon?
Felkelek
hát, bár utam nem a kis kápolnába vezet, mint kéne. Hitem megingott, nem is
kétséges, bár ezt igyekszem magam előtt is titkolni. Mert, ha én tudom, Isten
is tudja.
A
folyosón összefutok Finnországgal, aki a hajnallal a gyertyákat is igyekszik
eloltani. Csak intek neki köszönésképpen, mennék tovább, öcsémhez, mégis
megállok. Rám mosolyog, bár egészen halványan, arca mintha beteges színt öltött
volna, bár a korai órában nem tudnám biztosra mondani.
-
Sverige… - kezdi, de hangja legalább úgy megremeg, mint kezei. Elfordul, nem
állja pillantásom.
-
Svédország jól van. Tegnap reggel sem volt már oly komoly állapota –
magyaráztam, és megérintettem vállát, hogy végleg elkergessen fejéből a gonosz
gondolatot. – Azt én sem garantálhatom, hogy nem esnek egymásnak újfent.
- Meddig
kell hát eltűrnünk mindezt? Én nem… nekem csak jönnöm kellett, mikor Ruo…
Svédország. – motyogta. Mélyen vette a levegőt, és elég szaporán ahhoz, hogy
tudjam, sírni fog. Nem, nem fog, ő erősebb annál. Tudom.
-
Hamarosan véget ér. Hidd el, valaki, valamelyikünk előbb-utóbb az Úr kezébe
adja sorsát, és meglépi a döntő lépést. A magam részéről biztos vagyok benne,
hogy a svéd lesz az. – Nem akartam ilyen nyersen kimondani, de ettől némileg
meg is nyugodott, bár szemeiben még ott cikázott a félelem. Eltereltem hát a
beszélgetést. – Megtennéd, hogy reggelit készítesz Dániának? És kérlek, ezúttal
te szolgáld fel neki. Nem vagyok abban az állapotban, hogy elé kerülhessek.
Bólintott.
Köszönetet mondtam, majd eltávoztam tőle. Ki tudja miért, Svédországhoz mentem.
Kopogtam, s bár nem kaptam bebocsáttatást, beléptem. Tudtam, hogy nem alszik,
elvégre nem sokat hunyta álomra szemeit, mióta ebbe a helyzetbe kerültünk.
Ott állt
a szűk, lőrésszerű ablaknál és az ébredező tájat fürkészte. Legalább jól volt.
Hosszan fújtam ki a levegőt megnyugtomban. Hátrapillantott. Arcáról, mint
mindig, ezúttal sem lehetett leolvasni, mire gondol.
-
Finnország aggódik érted – jelentettem ki, és közelebb léptem hozzá. –
Elmondtam, hogy rendben vagy.
- Semmi
bajom – bólintott egyetértően. Hangja karcos volt az álmatlanságtól. – Tegnap…
- Ha meg
akarod tenni, hát tedd – suttogtam, ahogy egészen közelébe értem. Mi több, már
előtte álltam, onnan néztem fel rá. – El kell mondanom valamit. És hiszem, hogy
érteni fogod szavam.
Így
kimentünk sétálni. Elég volt csupán a kert kiválóságát élveznünk. A rózsák
akkortájt virágoztak, az illatok már-már bódítóan ringatták el az arra
tévelygőt. De nem minket. Egymás mellett lépdeltünk, szótlanul, míg végül meg
nem torpantam.
- Tudom,
legalábbis sejtem, mit tervezel oly nagyon. Ha el akarsz távozni, tedd meg –
mondtam ki határozottan, miközben gyengéden megcirógattam az egyik rózsa fejét.
- Miért?
– kérdezte. Értettem, hogy nem arra gondol, miért kéne megcselekednie mindezt.
- Tegnap
olyasmit láttam, amit a legkevésbé reméltem volna – fogtam bele. Gondoltam, nem
árthat, ha mesélek neki róla. – Svédország, tudjuk mind a ketten, hogy a
régmúlt korokban sárkányok uralták Skandinávia egét, de csak nálunk, hol a föld
a legközelebb simul az égbolthoz. Aztán eltűntek. Úgy tudtam, azért, mert
áttértünk a kereszténységre, s hitünk szerint már nem adatott meg látnunk őket.
Vagy pediglen kihaltak.
- A
pusztulás hírnökei – szúrta közbe, mire bólintottam. Idegesen fogtam meg kezét,
megszorítottam ujjait, ahogy a szemébe néztem.
- Figyelj
rám nagyon jól. Nagy vész van készülőben, s mindez itt, Dánia földjén. Tudom,
mert tegnap láttam egyet. Szörnyű nagy sárkány szelte át az eget, a szagot még
most is orromban érzem, s egészen bizonyos, hogy a te földedről való. Neki
sosem voltak ilyes lényei, az enyémekre nem ütnek vonásai – hadartam, s
mondatom végeztével idegesen nedvesítettem meg ajkaim. – Nem akarom, hogy a
végzet elérjen akár téged, akár a dánt. Jómagam csupán szabadságra vágyódom, de
legalábbis jobb sorsra ennél.
Keze
arcomra siklott, szemei furcsán, lágyan villantak, ahogy bólintással fejezte ki
értését.
- Miért
nem cselekszed meg tenmagad?
- Nem
lehet.
- Szereted?
Nem
éreztem magamban elég erőt a válaszhoz. Különben sem tudtam volna mit felelni
szavaira, a kétely az én szívemre is rátelepedett, hogy háborodott gondolatokat
ültessen lelkemre.
Felnéztem
rá.
Egyenest
szemeibe.
Talán ott
rontottam el mindent, talán már a kezdetektől hibás volt az egész. Ahogy
közelebb hajoltával behunytam szemeimet, amint leheletét éreztem magamon… Aztán
azok a hűvös, idegen, puha ajkak. Karjaim valami bűvöletes módon nyaka köré
kulcsolódtak…
Másodpercek
voltak tán, vagy percek, mire kezemben alábbhagyott a remegés és el tudtam
tolni magamtól. Nem akartam még több vétket… nem, nem akartam, hogy Dánia megtudja.
Gyomron furcsán görcsbe rándult a gondolatra. Dániának nem számítunk, úgy
rendelkezik fölöttünk, mint földje bármelyik parasztja fölött.
- Én…
csak tedd meg, ha kívánom – motyogtam, ahogy lehajtottam fejem, s az alant
pihenő köveket fürkésztem. Kissé megrugdostam őket, pedig igazán semmi bűnük
nem volt. Nem úgy, mint nekem.
- Nem
értem – bökte ki végül. Megérintette karom, jelezve, hogy tovább kíván menni.
Elindultam hát. – Miért nem magad védelmezed?
- Nekem
az Úr nem nézne el még egy… - nagyot nyeltem, és megráztam fejem. Nem, ez nem
teljesen igaz. – Valójában arra számítok, hogy így jómagamnak is esélye lesz. Ahogy
az öcsémet is óhajom menekíteni. Meg kell, hogy értsd félelmem.
Nem
szólt, így nem firtattam. Már csak neki kellett eldöntenie, hogy mit vállal.
Szabadulni szeretett volna, az első pillanattól, ahogy ide került, ahogy
mindenki más is. Svédország volt tán egyedül, ki sosem adta fel.
Izland
már elég jól érezte magát ahhoz, hogy sétáljon keveset. A kastély melletti tó
elég közel volt, így oda sétáltunk ki. Míg elkészült, addig bátorkodtam lemenni
Finnországhoz.
- Nem
jössz? – kérdeztem egyenesen, és kivettem ujjai közül a seprűt. – Ez itt lesz
visszatértedkor is.
Végül
beleegyezett. Kézen fogtam testvéröcsém, míg a finnre bíztam néhány könyvet és
a magunkkal hozott élelmet. Valahogy az ő arca is rögvest felvirult, mikor
áthaladtunk a súlyos kapukon.
Egészen
jó idő ért bennünket, ennek fényében hevertünk le a zsenge fűbe. Kinyitottam az
egyik könyvet, ahol az meg volt jelölve, aztán átnyújtottam Izlandnak, aki
időközben egy arra tévelyedő katicát ostromolt kiújuló szeretettel. Tinora
vetettem pillantásom.
- Dánia
dühös – bökte ki végül, ahogy kitépett néhány fűszálat és elmorzsolta ujjai
között. – Nem kívánta a reggelit sem.
Megrántottam
vállam.
- Legyen
hát! Nem körülötte forog Skandinávia, jó, ha végre ráeszmél erre – vágtam oda,
aztán mélyet sóhajtottam és felnéztem az égre. Bárányfelhők. – Eddig ő
szórakozott vélünk, hát most ideje, hogy megkapja, ami valósan jár neki.
Finnország
elsápadt szavaim hallatán. Abbahagyta a fű tépdesését, ahogy felnézett rám,
szemeiben mintha félelem csillant volna, de legalább kétségek zavarták nyugtát.
- Azt
akarod mondani, hogy fel fogsz lázadni Dánia ellen? De hát… - kezdte, mire
legyintésemmel beléfojtottam a szót.
- Dehogy
fogok. Mind tudjuk, hogy négyünk közül kinek van szemernyi esélye is. És, ha
neki sikerül majd, s Dániát elönti a méreg, megpróbálom. Velem tarthatsz, nem
foglak vissza, ámbár…
Szapora
patadobogást sodort felénk a szél, így hát elnémultam. Figyeltük, ahogy az
ország, ki urunknak titulálja magát, megközelíti pihenőhelyünket. Izland
rémültem simult hátamnak, arcát félig ruhámba temette, de próbált
kikukucskálni. Fél karral magamhoz öleltem, de tekintetem a táltosra, s
lovasára szegeztem. Onnan lentről, a fűből úgy tetszett alakja, mint egy szőke
Istenség a pogány igékből.
Az az idő
elmúlt.
Azokat az
Urakat rútul megtagadtuk.
Dánia kék
szemei jeges villámokat szórtak, ahogy végigmérte hármasunkat. Leszállt a
lóról, hogy egyenesen elém léphessen. Nehéz gyűrűi összekoccantak ujjain, amint
talpra intett, s én kívánalma szerint is cselekedtem, amint öcsémet a finnhez
segítettem.
A
csattanás még percekig ott lógott a levegőben.
Arcom a
szégyen és a fájdalom vegyeseként égett, és eldöntöttem, márpedig nem fogom
megérinteni orcám, sem orrom, amiből éreztem szivárogni a vért.
Elmúlik.
Ország vagyok.
Elmúlik.
- Szót
váltanék veled! – csattant fel. Dühödten fújta ki a levegőt, ahogy kezem után
kapott. Elrántottam.
Felszegett
állal követtem, bár még fülemben ott zúgott testvérem nyikkanása, majd a kép,
ahogy szipogva fúrja arcát Finnország mellkasába. Talán Dánia megkímélhette
volna, neki nem kellett volna tanúja lennie…
-
Hallgatlak – vetettem oda, s igyekeztem kerülni tekintetét, mely hevesebb volt,
mint a legszörnyűbb vihar.
Elkapta
karom, ahogy maga felé rántott, s kényszerített szemébe néznem. Egy percig
arcomat fürkészte, próbálva kifürkészni a mélyen rejtett titkokat, melyekről ez
idáig hallania sem szabadott. Talán már tudott róla, ami a kertben történt,
vagy még homály leple borul reánk.
-
Hallomásból tudom, hitem szerint jól, hogy idődet helyettem a svéddel mulatod –
ejti szigorúan, de ujjai már nyakamon kalandoznak, be-betérve a ruha szegélye
alá.
Tudja
hát!
- S
aztán?
- A
reggel jöttével eltűntél, Finnország pedig azt a szót hozta, nem kívánsz látni.
Dühösnek is talált. – Hangja suttogóra vált, ahogy közelebb hajolt.
Nem
tudott mindent, nyugodalmamra. Tüdőmből sóhaj szakadt fel, hagytam, hadd
higgye, érintése nyomának adok hangot eképpen. Oh, ha tudná! Ha csak egy kicsit
is tisztában lenne azzal, mi körülötte forog…
Mert
Dánia hamarosan megfosztaték mindattól, ami az idők során adatott neki.
Sajnálat nélkül fogunk továbblépni, anélkül, hogy az Úr megkövethetné rajtunk,
visszatekintésünk hiányát.
- Nem
tűrök meg újra ilyes botlást, drága Norvégia – mondja egészen halkan. Keze
térdem érinti, majd felsiklik combomra.
Könnyedén
ellépek hát, s összefűzöm karjaim mellkasomon.
- Nem
érek el lelked mélységéig.
- Nem
kívánom.
- Akkor
hát?
- Csupán
szemérmetlen mit művelsz.
- Ez a te
szavad.
- Tán úgy
gondolod, uram, becsülendő, hogy a Mindenható ege alatt tégy magadévá?
- Már az
enyém vagy! – vágja rá. Ajkát egy pillanatig enyémnek érinti, majd elereszt,
sőt szinte beletaszít a tóba.
Úgy sétálunk
vissza, mintha semmi egyébről nem ejtettünk volna szót, csupán az időjárásról. Izland
arca még könnyes ugyan, mikor odahajolok, de karjaimba zárom, amitől rövidesen
nyugalom telepszik gyermeteg lelkére. A karjaimban viszem a kastélyba, hiszen
Dánia úgy rendelkezett, vissza kell térnünk. Nem szólunk, a rövid úton csupán
Finnország dúdol halkan.
Letelepszünk
a konyhában tudván, hogy oda Dánia úgysem teszi lábát. Semmiségekről
beszélgettünk, egyikünk sem említette a kint történteket, jobb volt az ilyesmit
hagyni elúszni, az emlékek örvényében.
- Én…
láttalak benneteket – motyogta el végül, ami a szívét nyomta. Tekintetét
korsójára szegezte, mintha az szökni készülne.
- Hát te
árultad el neki…
- Nem! –
tiltakozott rögvest.
Kezei
remegtek, ahogy tekintete is. Tudtam jól, hogy igaz beszéd hagyja el száját,
mégis jó volt látni, ahogy részt vállal abból a nyomorból, ami az én
szívtájékomat is hasogatta már egy ideje. Szenvedjen hát! Ha nekem sanyarú sors
adatott, gondoskodom róla, hogy mások se részesüljenek külömbben.
Megérdemlik.
Az Úr
elárult. Megcsalatott, mikor hagyta a fertőzött gondolatokat elmémbe férkőzni.
Vagy a bűnös érzelem, ami ott fészkelt lelkemben, szívemben is. Olyan Isten
fordított nekem hátat, akit sosem érezhettem magaménak, de miatta tagadtam meg
szentségem.
Az
asztalra borulok, kicsit meg is lököm korsóm, aztán tehetetlenségemben sóhajtok.
Fáradtan pillantok fel, tudom, talán nyugovóra kéne térnem.
Felállok
végül.
A szék
hosszan sikolt a kövön, nem foglalatoskodom visszatolásával, az ajtó felé
indulok, ahogy kézen fogom Izlandot. Miközben feltápászkodik álmosan dörzsöli
meg szemeit.
- Térj
tenmagad is pihenőre végre – mondom még Finnországnak.
Bólint
csupán, nem válaszol.
Tervem,
miszerint öcsémet lefektetvén jómagam is vánkosaim közé térek dugába dőlt a
nappaliba érvén. Már a kiszüremlő hangokból gyanút foghattam volna, mégis csak
a látványnak hittem igazán.
Megint
acsarkodtak.
Néhány
díszpárna, vagy bársony szék huzata már felhasítva ontotta hófehér vérét. Egy
porcelán váza holtában ékítette a tartalmától vizes szőnyeget, lakói lefejezve
árválkodtak itt-ott. A káosz önmagában nem volt teljes, elvégre ott áll a két
egymásnak feszülő óriás is.
Egy
pillanatra megrettentem.
Izland
mögém búj, tíz kicsi ujjával esdekelve kapaszkodott ruhámba.
- Jobb
lenne észben tartanod, hogy én vagyok az úr, s te a szolga! Vagy tán húsodba
véssem? – ordította Dánia, ahogy meglengette a kardot ellenfele előtt.
- Nem
sokáig uralkodsz.
- Mit
merészelsz? MIT?! – Abból, ahogy megingott lépte rögtön ráismertem, ivott.
Megint és mindig.
Több
észrevételt nem engedélyezgettem, mert ugyan azzal az erőszakkal támadott. Svédország
ugyan még hárított az utolsó pillanatban kezébe tévelygő piszkavassal, de a dán
még részegen is túl jó ellene volt.
Testvéröcsémet
gondosan félretoltam, ahogy előrébb léptem. Láttam, azt, amit a svéd nem…
A vér
fanyar-sós aromája azonnal megérintett. Le se kellett néznem kezeimre,
sejtelemből is ráismertem a nyers, meleg vérre. Pillantásom találkozott a
homályos kék tekintettel.
Izland
felzokogott a sarokban, de az érkező Finnország visszatartotta. Nem jöhetett
közelembe.
Még
láttam…
…a felém
nyúló kezet.
…a véres
kard rubint csillanását.
Még
hallottam…
…a tompa
sírást a távolból.
…a részeg
kiáltást.
… a kard
csilingelő kacagását, ahogy földet ért. Rajtam nevetett.
Aztán…
aztán végre sötét lett, s az Úr megszólított.
Ez jó volt *-* és most nem is nevettem a régies beszéden, lehet, hogy hozzászoktam XD.
VálaszTörlésKösziiii~ *-* Hozzászoktál, vagy csak azon gondolkoztál, hogy vered le rajtam a végét, mi? x"DD
TörlésNajó, akkor énis írok valamit x3
VálaszTörlésSzerintem is tök jó! És sárkány *__*
És ez a Dán milyen köcsög már... (Nem mintha én nem egy zsarnokoskodó Angolról írnék... xDDD)
Amúgy meg nem értem, mit hisztizel, hogy degáz már a fejezet meg minden, mikor tök jó x3 Az a pár elgépelési hiba meg elmegy x3 Szóval tessék szépen folytatni x3 Pussz~
Vááááá, sziiiiaaa! *-*
TörlésKösziii, a sárkányt te kérted, de szerintem, ha Sártyt kértél volna, akkor az lenne xD Hm... de nem gáz, mert így legalább fel tudom használni önző céljaimra. xD
Hááát... ja. Ezek pont nem azok az évek, mikor Denny arc volt, és néha nekem is vissza kell fognom magam, hogy ilyenre tudjam írni xD (nem baj, úgy szeressük. *^*)
Kösziiii! *-* <3 Elgépelés... .__. Ha lesz elég energiám átolvasom újra, tegnap már túl este volt. xD
Folytatom, folytatom~ <3