KU=13/15

/III.

Az ébredés a legszörnyűbb. Mindig az, mert eszembe juttatja, hogy mit is követtem el önönmagam ellenében. A könnyek keserűen szúrták a szemem, de nem, nem hagyhattam kibuggyanni őket. Nem lennék férfi.

Bántam tán? Bántam. De korántsem azt, hogy megtörtént, mintsem, hogy ugyan olyan jó volt, mint régen, még a kereszt felvétele előtt. Hát elhagyott volna az Úr? Nem. Én voltam az, ki megtagadta nevét és hátamat fordítottam felé.

Pont úgy, ahogy most Dánia felé is. Nem tudhattam, hogy éberen hevert-e, netán még aludt. Talán utóbbi. Abban biztos voltam, hogy ha még most felkelek, meggyónhatom bűneimet. Elvégre hittem, hogy nagyobb históriám is bűnbocsánatot nyertek mér a mindenható szemében. Mégis, a paráználkodás másfajta bűn.

Ahogy a próféták is hirdették, hozzánk egynek valóval, ha megosztod ágyad, az Úrtól bocsánatot nem nyerhetsz.

Pokol.

A pokol legalsó, legmélyebb tárnája.

Mondják, oda száműzik az ilyesféléket.

Valami kósza gondolat mégis mosolyt csalt arcomra. A kis belső hang untalanig súgta, hogy ostobaság, dőre szóbeszéd az egész. És tudtam, hogy igaza van. Számunkra nem volt megváltás. Persze, Isten egyszer majd megharagszik ránk, és leveszi tőlünk a Nap melegét, de addig mi lesz? Emberek születnek, halnak, s még Ő sem tudhatja, hol lyukadunk ki a végére. Mert mi, én… egyikünk sem tapasztalta még oly drasztikusan a halált, mint kellett volna.

Az az egyperc…

Egyetlen percig nem létezni, nem halál.

Még csak meg sem érezhetjük a halál hidegét.

Mi van a túloldalon?

Felkelek hát, bár utam nem a kis kápolnába vezet, mint kéne. Hitem megingott, nem is kétséges, bár ezt igyekszem magam előtt is titkolni. Mert, ha én tudom, Isten is tudja.

A folyosón összefutok Finnországgal, aki a hajnallal a gyertyákat is igyekszik eloltani. Csak intek neki köszönésképpen, mennék tovább, öcsémhez, mégis megállok. Rám mosolyog, bár egészen halványan, arca mintha beteges színt öltött volna, bár a korai órában nem tudnám biztosra mondani.

- Sverige… - kezdi, de hangja legalább úgy megremeg, mint kezei. Elfordul, nem állja pillantásom.

- Svédország jól van. Tegnap reggel sem volt már oly komoly állapota – magyaráztam, és megérintettem vállát, hogy végleg elkergessen fejéből a gonosz gondolatot. – Azt én sem garantálhatom, hogy nem esnek egymásnak újfent.

- Meddig kell hát eltűrnünk mindezt? Én nem… nekem csak jönnöm kellett, mikor Ruo… Svédország. – motyogta. Mélyen vette a levegőt, és elég szaporán ahhoz, hogy tudjam, sírni fog. Nem, nem fog, ő erősebb annál. Tudom.

- Hamarosan véget ér. Hidd el, valaki, valamelyikünk előbb-utóbb az Úr kezébe adja sorsát, és meglépi a döntő lépést. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy a svéd lesz az. – Nem akartam ilyen nyersen kimondani, de ettől némileg meg is nyugodott, bár szemeiben még ott cikázott a félelem. Eltereltem hát a beszélgetést. – Megtennéd, hogy reggelit készítesz Dániának? És kérlek, ezúttal te szolgáld fel neki. Nem vagyok abban az állapotban, hogy elé kerülhessek.

Bólintott. Köszönetet mondtam, majd eltávoztam tőle. Ki tudja miért, Svédországhoz mentem. Kopogtam, s bár nem kaptam bebocsáttatást, beléptem. Tudtam, hogy nem alszik, elvégre nem sokat hunyta álomra szemeit, mióta ebbe a helyzetbe kerültünk.

Ott állt a szűk, lőrésszerű ablaknál és az ébredező tájat fürkészte. Legalább jól volt. Hosszan fújtam ki a levegőt megnyugtomban. Hátrapillantott. Arcáról, mint mindig, ezúttal sem lehetett leolvasni, mire gondol.

- Finnország aggódik érted – jelentettem ki, és közelebb léptem hozzá. – Elmondtam, hogy rendben vagy.

- Semmi bajom – bólintott egyetértően. Hangja karcos volt az álmatlanságtól. – Tegnap…

- Ha meg akarod tenni, hát tedd – suttogtam, ahogy egészen közelébe értem. Mi több, már előtte álltam, onnan néztem fel rá. – El kell mondanom valamit. És hiszem, hogy érteni fogod szavam.

Így kimentünk sétálni. Elég volt csupán a kert kiválóságát élveznünk. A rózsák akkortájt virágoztak, az illatok már-már bódítóan ringatták el az arra tévelygőt. De nem minket. Egymás mellett lépdeltünk, szótlanul, míg végül meg nem torpantam.

- Tudom, legalábbis sejtem, mit tervezel oly nagyon. Ha el akarsz távozni, tedd meg – mondtam ki határozottan, miközben gyengéden megcirógattam az egyik rózsa fejét.

- Miért? – kérdezte. Értettem, hogy nem arra gondol, miért kéne megcselekednie mindezt.

- Tegnap olyasmit láttam, amit a legkevésbé reméltem volna – fogtam bele. Gondoltam, nem árthat, ha mesélek neki róla. – Svédország, tudjuk mind a ketten, hogy a régmúlt korokban sárkányok uralták Skandinávia egét, de csak nálunk, hol a föld a legközelebb simul az égbolthoz. Aztán eltűntek. Úgy tudtam, azért, mert áttértünk a kereszténységre, s hitünk szerint már nem adatott meg látnunk őket. Vagy pediglen kihaltak.

- A pusztulás hírnökei – szúrta közbe, mire bólintottam. Idegesen fogtam meg kezét, megszorítottam ujjait, ahogy a szemébe néztem.

- Figyelj rám nagyon jól. Nagy vész van készülőben, s mindez itt, Dánia földjén. Tudom, mert tegnap láttam egyet. Szörnyű nagy sárkány szelte át az eget, a szagot még most is orromban érzem, s egészen bizonyos, hogy a te földedről való. Neki sosem voltak ilyes lényei, az enyémekre nem ütnek vonásai – hadartam, s mondatom végeztével idegesen nedvesítettem meg ajkaim. – Nem akarom, hogy a végzet elérjen akár téged, akár a dánt. Jómagam csupán szabadságra vágyódom, de legalábbis jobb sorsra ennél.

Keze arcomra siklott, szemei furcsán, lágyan villantak, ahogy bólintással fejezte ki értését.

- Miért nem cselekszed meg tenmagad?

- Nem lehet.

- Szereted?

Nem éreztem magamban elég erőt a válaszhoz. Különben sem tudtam volna mit felelni szavaira, a kétely az én szívemre is rátelepedett, hogy háborodott gondolatokat ültessen lelkemre.

Felnéztem rá.

Egyenest szemeibe.

Talán ott rontottam el mindent, talán már a kezdetektől hibás volt az egész. Ahogy közelebb hajoltával behunytam szemeimet, amint leheletét éreztem magamon… Aztán azok a hűvös, idegen, puha ajkak. Karjaim valami bűvöletes módon nyaka köré kulcsolódtak…

Másodpercek voltak tán, vagy percek, mire kezemben alábbhagyott a remegés és el tudtam tolni magamtól. Nem akartam még több vétket… nem, nem akartam, hogy Dánia megtudja. Gyomron furcsán görcsbe rándult a gondolatra. Dániának nem számítunk, úgy rendelkezik fölöttünk, mint földje bármelyik parasztja fölött.

- Én… csak tedd meg, ha kívánom – motyogtam, ahogy lehajtottam fejem, s az alant pihenő köveket fürkésztem. Kissé megrugdostam őket, pedig igazán semmi bűnük nem volt. Nem úgy, mint nekem.

- Nem értem – bökte ki végül. Megérintette karom, jelezve, hogy tovább kíván menni. Elindultam hát. – Miért nem magad védelmezed?

- Nekem az Úr nem nézne el még egy… - nagyot nyeltem, és megráztam fejem. Nem, ez nem teljesen igaz. – Valójában arra számítok, hogy így jómagamnak is esélye lesz. Ahogy az öcsémet is óhajom menekíteni. Meg kell, hogy értsd félelmem.

Nem szólt, így nem firtattam. Már csak neki kellett eldöntenie, hogy mit vállal. Szabadulni szeretett volna, az első pillanattól, ahogy ide került, ahogy mindenki más is. Svédország volt tán egyedül, ki sosem adta fel.

Izland már elég jól érezte magát ahhoz, hogy sétáljon keveset. A kastély melletti tó elég közel volt, így oda sétáltunk ki. Míg elkészült, addig bátorkodtam lemenni Finnországhoz.

- Nem jössz? – kérdeztem egyenesen, és kivettem ujjai közül a seprűt. – Ez itt lesz visszatértedkor is.

Végül beleegyezett. Kézen fogtam testvéröcsém, míg a finnre bíztam néhány könyvet és a magunkkal hozott élelmet. Valahogy az ő arca is rögvest felvirult, mikor áthaladtunk a súlyos kapukon.

Egészen jó idő ért bennünket, ennek fényében hevertünk le a zsenge fűbe. Kinyitottam az egyik könyvet, ahol az meg volt jelölve, aztán átnyújtottam Izlandnak, aki időközben egy arra tévelyedő katicát ostromolt kiújuló szeretettel. Tinora vetettem pillantásom.

- Dánia dühös – bökte ki végül, ahogy kitépett néhány fűszálat és elmorzsolta ujjai között. – Nem kívánta a reggelit sem.

Megrántottam vállam.

- Legyen hát! Nem körülötte forog Skandinávia, jó, ha végre ráeszmél erre – vágtam oda, aztán mélyet sóhajtottam és felnéztem az égre. Bárányfelhők. – Eddig ő szórakozott vélünk, hát most ideje, hogy megkapja, ami valósan jár neki.

Finnország elsápadt szavaim hallatán. Abbahagyta a fű tépdesését, ahogy felnézett rám, szemeiben mintha félelem csillant volna, de legalább kétségek zavarták nyugtát.

- Azt akarod mondani, hogy fel fogsz lázadni Dánia ellen? De hát… - kezdte, mire legyintésemmel beléfojtottam a szót.

- Dehogy fogok. Mind tudjuk, hogy négyünk közül kinek van szemernyi esélye is. És, ha neki sikerül majd, s Dániát elönti a méreg, megpróbálom. Velem tarthatsz, nem foglak vissza, ámbár…

Szapora patadobogást sodort felénk a szél, így hát elnémultam. Figyeltük, ahogy az ország, ki urunknak titulálja magát, megközelíti pihenőhelyünket. Izland rémültem simult hátamnak, arcát félig ruhámba temette, de próbált kikukucskálni. Fél karral magamhoz öleltem, de tekintetem a táltosra, s lovasára szegeztem. Onnan lentről, a fűből úgy tetszett alakja, mint egy szőke Istenség a pogány igékből.

Az az idő elmúlt.

Azokat az Urakat rútul megtagadtuk.

Dánia kék szemei jeges villámokat szórtak, ahogy végigmérte hármasunkat. Leszállt a lóról, hogy egyenesen elém léphessen. Nehéz gyűrűi összekoccantak ujjain, amint talpra intett, s én kívánalma szerint is cselekedtem, amint öcsémet a finnhez segítettem.

A csattanás még percekig ott lógott a levegőben.

Arcom a szégyen és a fájdalom vegyeseként égett, és eldöntöttem, márpedig nem fogom megérinteni orcám, sem orrom, amiből éreztem szivárogni a vért.

Elmúlik.

Ország vagyok.

Elmúlik.

- Szót váltanék veled! – csattant fel. Dühödten fújta ki a levegőt, ahogy kezem után kapott. Elrántottam.

Felszegett állal követtem, bár még fülemben ott zúgott testvérem nyikkanása, majd a kép, ahogy szipogva fúrja arcát Finnország mellkasába. Talán Dánia megkímélhette volna, neki nem kellett volna tanúja lennie…

- Hallgatlak – vetettem oda, s igyekeztem kerülni tekintetét, mely hevesebb volt, mint a legszörnyűbb vihar.

Elkapta karom, ahogy maga felé rántott, s kényszerített szemébe néznem. Egy percig arcomat fürkészte, próbálva kifürkészni a mélyen rejtett titkokat, melyekről ez idáig hallania sem szabadott. Talán már tudott róla, ami a kertben történt, vagy még homály leple borul reánk.

- Hallomásból tudom, hitem szerint jól, hogy idődet helyettem a svéddel mulatod – ejti szigorúan, de ujjai már nyakamon kalandoznak, be-betérve a ruha szegélye alá.

Tudja hát!

- S aztán?

- A reggel jöttével eltűntél, Finnország pedig azt a szót hozta, nem kívánsz látni. Dühösnek is talált. – Hangja suttogóra vált, ahogy közelebb hajolt.

Nem tudott mindent, nyugodalmamra. Tüdőmből sóhaj szakadt fel, hagytam, hadd higgye, érintése nyomának adok hangot eképpen. Oh, ha tudná! Ha csak egy kicsit is tisztában lenne azzal, mi körülötte forog…

Mert Dánia hamarosan megfosztaték mindattól, ami az idők során adatott neki. Sajnálat nélkül fogunk továbblépni, anélkül, hogy az Úr megkövethetné rajtunk, visszatekintésünk hiányát.

- Nem tűrök meg újra ilyes botlást, drága Norvégia – mondja egészen halkan. Keze térdem érinti, majd felsiklik combomra.

Könnyedén ellépek hát, s összefűzöm karjaim mellkasomon.

- Nem érek el lelked mélységéig.

- Nem kívánom.

- Akkor hát?

- Csupán szemérmetlen mit művelsz.

- Ez a te szavad.

- Tán úgy gondolod, uram, becsülendő, hogy a Mindenható ege alatt tégy magadévá?

- Már az enyém vagy! – vágja rá. Ajkát egy pillanatig enyémnek érinti, majd elereszt, sőt szinte beletaszít a tóba.

Úgy sétálunk vissza, mintha semmi egyébről nem ejtettünk volna szót, csupán az időjárásról. Izland arca még könnyes ugyan, mikor odahajolok, de karjaimba zárom, amitől rövidesen nyugalom telepszik gyermeteg lelkére. A karjaimban viszem a kastélyba, hiszen Dánia úgy rendelkezett, vissza kell térnünk. Nem szólunk, a rövid úton csupán Finnország dúdol halkan.

Letelepszünk a konyhában tudván, hogy oda Dánia úgysem teszi lábát. Semmiségekről beszélgettünk, egyikünk sem említette a kint történteket, jobb volt az ilyesmit hagyni elúszni, az emlékek örvényében.

- Én… láttalak benneteket – motyogta el végül, ami a szívét nyomta. Tekintetét korsójára szegezte, mintha az szökni készülne.

- Hát te árultad el neki…

- Nem! – tiltakozott rögvest.

Kezei remegtek, ahogy tekintete is. Tudtam jól, hogy igaz beszéd hagyja el száját, mégis jó volt látni, ahogy részt vállal abból a nyomorból, ami az én szívtájékomat is hasogatta már egy ideje. Szenvedjen hát! Ha nekem sanyarú sors adatott, gondoskodom róla, hogy mások se részesüljenek külömbben.

Megérdemlik.

Az Úr elárult. Megcsalatott, mikor hagyta a fertőzött gondolatokat elmémbe férkőzni. Vagy a bűnös érzelem, ami ott fészkelt lelkemben, szívemben is. Olyan Isten fordított nekem hátat, akit sosem érezhettem magaménak, de miatta tagadtam meg szentségem.

Az asztalra borulok, kicsit meg is lököm korsóm, aztán tehetetlenségemben sóhajtok. Fáradtan pillantok fel, tudom, talán nyugovóra kéne térnem.

Felállok végül.

A szék hosszan sikolt a kövön, nem foglalatoskodom visszatolásával, az ajtó felé indulok, ahogy kézen fogom Izlandot. Miközben feltápászkodik álmosan dörzsöli meg szemeit.

- Térj tenmagad is pihenőre végre – mondom még Finnországnak.

Bólint csupán, nem válaszol.

Tervem, miszerint öcsémet lefektetvén jómagam is vánkosaim közé térek dugába dőlt a nappaliba érvén. Már a kiszüremlő hangokból gyanút foghattam volna, mégis csak a látványnak hittem igazán.

Megint acsarkodtak.

Néhány díszpárna, vagy bársony szék huzata már felhasítva ontotta hófehér vérét. Egy porcelán váza holtában ékítette a tartalmától vizes szőnyeget, lakói lefejezve árválkodtak itt-ott. A káosz önmagában nem volt teljes, elvégre ott áll a két egymásnak feszülő óriás is.

Egy pillanatra megrettentem.

Izland mögém búj, tíz kicsi ujjával esdekelve kapaszkodott ruhámba.

- Jobb lenne észben tartanod, hogy én vagyok az úr, s te a szolga! Vagy tán húsodba véssem? – ordította Dánia, ahogy meglengette a kardot ellenfele előtt.

- Nem sokáig uralkodsz.

- Mit merészelsz? MIT?! – Abból, ahogy megingott lépte rögtön ráismertem, ivott. Megint és mindig.

Több észrevételt nem engedélyezgettem, mert ugyan azzal az erőszakkal támadott. Svédország ugyan még hárított az utolsó pillanatban kezébe tévelygő piszkavassal, de a dán még részegen is túl jó ellene volt.

Testvéröcsémet gondosan félretoltam, ahogy előrébb léptem. Láttam, azt, amit a svéd nem…

A vér fanyar-sós aromája azonnal megérintett. Le se kellett néznem kezeimre, sejtelemből is ráismertem a nyers, meleg vérre. Pillantásom találkozott a homályos kék tekintettel.

Izland felzokogott a sarokban, de az érkező Finnország visszatartotta. Nem jöhetett közelembe.

Még láttam…

…a felém nyúló kezet.

…a véres kard rubint csillanását.

Még hallottam…

…a tompa sírást a távolból.

…a részeg kiáltást.

… a kard csilingelő kacagását, ahogy földet ért. Rajtam nevetett.

Aztán… aztán végre sötét lett, s az Úr megszólított.