Hoffnungslos~

I.

Na egen, már megint valami új... Nem baj, a KU=13/15 is be lesz fejezve, de ennek muszáj volt megszületnie. Cím azért nem volt a listán, mert az nekem is most jött.

Szóval, ami a történetet illeti... Amerikai nagyváros, és mint az, evidens a maffia, a rendőrség, az F.B.I., és a megoldatlan, kusza ügyek. Mindemellett még a lelki problémákat is illik rendbe tenni, főleg, és itt az ideje, hogy Dánia szembenézzen a múltjával. 

AU! Bár ez egyértelmű. Több párosítás is van benne, mint amennyi szükségeltetik, de ez így van jól. Szóval, jó olvasást, és nyugodtan hagyj magad után kommentet! =)

Ez is ugyan olyan ügy volt, mint szinte a legtöbb krimiben vagy bűnügyi filmben. Ezt is éppen úgy, egy amerikai kikötő elhagyatottabb részén vitték végbe. A kési óra ellenére a rendőrség pillanatok alatt hangyabollyá változtatta a csendes környéket. A kék-piros villódzásban sárga szalagot feszítettek ki a tetthelyen, és igyekeztek elhajtani a nézelődni vágyókat. Már, ha lettek volna. Ilyen későn azonban nem hallatszott más, csak a rendőrök beszélgetése és a víz hangja, ahogy a hullámok mossák a partot.

Hát ez Amerika…

És a cseppet sem amerikai nyomozó könnyedén bújt át a szalagok alatt. Az még percekig járta monoton táncát a férfi ujjai után. Christensen Densen nyúzottabb volt, mint amilyennek első pillantásra kollégáinak tűnt. Szőke haja, tökéletes volt, mint mindig, mosolya szintén vidám és barátságos. Ahogy álmosan simított végig arcán, ujjai alatt sercegett a láthatatlan borosta. Elnyomott egy ásítást.

Először úgy érezte, nem akarja látni a holttestet, végül mégis rávette magát.

A női test alacsony és vékony volt. Zöld szemei üvegesen meredtek az égnek, mintha csak a csillagokban gyönyörködne. Ajkai kissé elnyíltak, bár már színtelenek voltak, ahogy bőre is; már ahol nem borította vér. Újabb szétroncsolt hulla, precíz, mégis kapkodósan kontár munka. A nyomozó leguggolt, hogy alaposabban megnézhesse, mikor valaki gumikesztyűt nyújtott neki válla fölött. Hátranézett.

- Mióta vagytok itt? – kérdezte a férfit, aki mellé hajolt, és szakszerűen méregette a halálos sebeket. Ő sem tűnt kipihentebbnek, mint társa.

Megvonta vállát, csak aztán felelt, s közben írt valamit a papírjára.

- Mióta a kiscsaj meg a pasija felhívtak minket – magyarázta, és tollával egy autó felé bökött. A hátsó ülésen ott kuporgott egy fiatal lány, vállán takaróval, remegő kezében valami forró italt szorongatott. – Valahogy éreztem, hogy a végére ideérsz.

- Képzeld, általában mindig minket riasztanak utoljára. Neked mákod van, a fehéreket hívják elsőnek – motyogta, ahogy tekintetét végigfutatta a másik férfin. Azon normálisnak mondható öltözék volt. – Amúgy… megint nincs meg a tettes, mi?

- Nincs.

- Lukas, gondolod, hogy…

- Nem – torkolta le Lukas, mielőtt befejezhette volna. – Nem vagyok kíváncsi a hülye elméleteidre, mert nincs alapjuk. Csak kapjátok el végre. Vagy akadjatok nyomra.

- Ez a harmadik hulla – kotyogott közbe egy fiatal fiú is. Szinte már fehér hajával kitűnt a többiek közül, nyakában súlyos fotógépet cipelt. Igyekezett minden szögből fényképeket készíteni. – Engem kifejezetten zavar, hogy ilyen gyors és nem hibázik.

- Hiba kéne? Nézd meg ezeket itt. – Azzal Lukas végighúzta ujjait a barbár módon szétcincált vágásokon. Na igen, mint mikor mócsing van az ebédnek szánt húson és nem tudjuk levágni….

- A svéd itt van? – kérdezett rá Christensen, ahogy sóhajtva a másik kettőre nézett, majd felállt és leporolta farmerját.

- Melyik?

- Öhm… - Egy pillanatig elgondolkozott, aztán csak felhúzta vállait, széttárta karjait. – A főnök?

- Nincs.

- Berwald?

- Nincs.

×××

Rohanás.

Kapkodták a levegőt mindketten, de egy perce sem álltak meg. Éles kanyar, amibe egyikük majdnem beleszaladt, de még időben észrevette az akadályt. Biztatásul hátravigyorgott, a szőke férfira.

Futtukban átugrottak néhány szemeteszsákot és a sikátori macskákat is beijesztették vackaikba. Aztán az üldöző kiért egy lámpa fénykörébe, fegyver csillant, ahogy hátralőtt.

- Oh, hogy csesznéd meg! – csattant fel az előbb futó.

Kirántotta fegyverét helyéről és figyelmeztetés nélkül tüzelt. Elegendő volt mindössze egyetlen golyó, a férfi a nyirkos sikátori földre bukott. Pár másodperc és üldözője is követte. Mellkasa szaporán mozgott fel-le, pisztolyát maga mellé ejtette, ahogy tenyereivel eltakarta arcát.

Nevetett.

Társa közben megközelítette, és elég csúnyán nézett ahhoz, hogy bárki elhallgasson tőle, aztán hátralevő életét összekuporodva töltse egy sarokban. A földön fekvő nem. Ő lassan hagyta el a nevetést, ahogy tüdeje közeledett a végkimerüléshez.

- Azt hittem eltalált – mormogta a férfi, mire a fekvő legyintett és vontatottan feltápászkodott. – Kalle*…

- Ugyan már, piti kis bűnöző ez ahhoz. De ahogy látom én elkaptam – mondta. Leporolta magát, úgy közelítette meg áldozatát, aki még mindig a sápadt fénykörben feküdt. Cipője orrával megkocogtatta a fegyvert, amit még mindig szorongatott. – Most mondd meg nekem, Berwald. Ki az az elmeroggyant hülyegyerek, aki gondolkodás nélkül lődöz körbe?

Nem várt választ, nem is volt benne biztos, hogy kapni fog. Helyette megrántotta vállát, felszedte a pisztolyát a földről és miközben riasztotta embereit a helyszínre elindult.

- Feljössz? Ihatnánk valamit a sikerünkre. Meg amúgy is… innom kell valamit – jelentette ki, de száz wattos vigyora továbbra is ott ragyogott az arcán.

- Victoria?

- Jó eséllyel alszik, nem fogjuk zavarni – felelte, ahogy elkapta Berwald karját és annak órájára nézett. – Mondom én!

A férfi csak sóhajtott, ahogy fáradtan hajába túrt. Végül egy bólintással beleegyezett. Valószínűleg csak azért fogadta el a meghívást, mert régről ismerte a másikat, jó barátok voltak már egészen kölyökkoruk óta.

Autóval mentek a belváros közepébe. Hiába, mindannyian a kertvárosban laktak, pompázatos házakban, csinos kerttel, csak éppen Kalle nem. Ő valahogy jobban szeretett a hangyaboly közepén lakni, ahol nyüzsgés van. Talán, mikor Amerikába jöttek ezért is vette meg azt a hatodik emeleti lakást, amiben azóta is lakott Victoriával. A nőre eleinte csak futó csajként tekintettek, de ahogy eltelt egy év, majd még egy, úgy maradandó lett és kiérdemelte a barátnő, vagy pár titulust. Meg persze a baráti körtől a becézést.

- Mi a helyzet a kis finnel? – tudakolta az idősebb, ahogy italt töltött és sóhajtva lezuhant a kanapéra.

- Tino…

- Igen, igen, Tino. Hallod – miközben beszélt szemeiben gyermeteg fény csillant. -, ha ott lett volna… esélye se lett volna, hogy fegyvert rántson. Zseniális az a gyerek, ajánlom, hogy tartsd meg.

Nevetve hátradőlt és italába kortyolt.

- Igen. – Egy hajtásra kiitta italát, de a poharat még ott forgatta ujjai között. Láthatóan szórakozott volt. – És ti?

- Mi megvagyunk – rántotta meg vállát. – Nem úgy, a barátodék.

- Nem igazán a barátom, csak…

Fény gyúlt az egyik ajtó mögött, ahol aztán felbukkant egy álmos női alak, szemeit dörgölve. Sárga pólót hordott, ami eltakarta finom combjait, haját lazán összefogta, s most azt igazította meg, ahogy előrébb lépett a két férfi felé.

- Vicky! – Kalle a kezét nyújtotta a nő felé, aki elfogadta és könnyedén ölébe huppant. Kivette a férfi kezéből a poharat és belekortyolt. – Azt hittem alszol.

- Aludtam – ismerte be, aztán a vendégre mosolygott és odaintett neki. – Szia, Berwald.

- Victoria.

- Mondjátok csak, nektek nem kell aludnotok? Hajnali sok van, és ha jól tudom, holnap ti is dolgoztok, ahogy én is – mondta egészen könnyedén, és nagyot ásított. Mutató ujjával végül kedvese mellkasára bökött, aki elkapta az ujját. – Legalábbis te hisztis leszel, ha nem alszod ki magad.

- Értem én, értem. Menj, bújj vissza, addig kikísérem Berwaldot.

Gyors, könnyed búcsúzás volt, elvégre reggel amúgy is találkoznak majd az irodában. Ráadásul hátha megint sikerül megcsípniük egy aznapihoz hasonló ügyet…

Victoria kíváncsi tekintettel nézett párjára, mikor az – egy gyors zuhany után – bebújt mellé a takaró alá. A férfi fáradt mosollyal megsimogatta arcát, megcsókolta és sóhajtott.

- Azt akarod tudni, hogy mit csináltunk eddig, igaz? – kérdett rá. Bólintást kapott. – Lefüleltük azt a hülye kis nyomorékot, aki kitalálta, hogy éjszaka garázdálkodik egy kicsit. Sima ügy volt, de volt nála egy stukker. Te, úgy felbaszott az a kis nyomoronc!

- Kalle! – dorgálta meg a nő, de szája szélén mosoly bujkált. Reménykedett benne, hogy eljön a nap, mikor a másik elhagyja a trágár beszédet.

- A lényeg, hogy megpróbált vaktában lepuffantani. – Azzal fegyvert formált ujjaiból, homlokához tartatta és színpadiasan elhalálozott. – De nincs gond, elintéztem az ügyet.

- Mit csináltál már megint?

- Esküszöm, szebben szedtem le, mintha a finn csinálta volna – dicsekedett és eljátszotta a jelenetet. Ő volt az áldozat is. – Ez óta már összekaparhatták a srácot a kollégák.

A nő egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán jobbnak látta, ha témát vált. Eléggé felzaklatta a tudat, hogy a másik kezéhez vér tapad.

- Dennyékről beszéltél Berwaldnak.

- Hja – sóhajtotta. – Ezt nagyon elcseszték Lukasszal. Ditte meg… mindannyian ismerjük már annyira, hogy tudjuk, milyen. Ezek már nem fognak helyre vergődni…

- Gondolod? – tudakolta Victoria és közelebb fészkelődött Kalléhoz, ahogy eloltotta a lámpát.

- Tudom.

×××

Christensen nyűgösen támasztotta állát tenyerébe, ahogy a papírjait lapozgatta és küzdött az elalvás ellen. Hiába gőzölgött mellette kávéja, úgy érezte, túl fáradt ahhoz, hogy beleigyon. Elég az aroma…

Felpillantott.

- Sigurður – kezdte, ahogy hátralökte magát székestől. – Ezek a képek azok, amiket tegnap készítettél, ugye?

Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, a dán felpattant és odasietett a parafa táblához, amire Sigurður éppen a fényképeket szurkálta fel.

- Hiába, ettől se leszünk okosabbak – sóhajtotta. – Egyszerűen semmi nyom.

- Az gáz. – A férfi sóhajtva a hajába túrt, aztán ellenőrizte a cigarettás dobozt zsebében. – Lukas bent van?

- Ami azt illeti mondta is, hogy majd nézz be hozzá. Elég elvetemült volt a pillantása. Denny, mit csináltál már megint?

Mire a kérdés végére ért egyedül maradt. Megvonta hát vállát és felkapta a magára hagyott bögrét az asztalról.

Christensen valami félelmetes boldogsággal rohant végig a folyosókon, hogy a laborba érjen. Útközben odaintett néhány kollégájának, de nem törődött velük különösebben. A futárfiú kezében szorongatott dobozból elcsent egy fánkot, aztán könyökével betolta a lengő ajtót.

A laborban a szokásos kórház szag uralkodott, minden zavaróan steril volt. Lukas ott ácsorgott egy mikroszkóp fölött, fehér köpenyt viselt, akár az orvosok, kezein gumikesztyűt.

- Juj, ugye nem kapok szurit? – kezdte az érkező köszönés helyett, mire a másik összerezzent és felkapta a fejét.

- Ez nem kórház – vetette oda. – De látom, megkaptad az üzenetet.

- Meg-meg. Csak nem hiányoztam?

Lukas nem válaszolt csak elfintorodott. Ellépett munkájától, lehúzta kesztyűit, aztán a kémcsöves pultnak dőlt. Végül intett Christensen felé, és elindult kifelé.

Megálltak a bejáratnál, fejük fölött tábla hirdette: az intézmény területén tilos a dohányzás! Kit érdekel? Rágyújtottak.

- Az elkövetőnk ezúttal egy félkegyelmű hülye – bökte ki végül a norvég. Fél kezét köpenye egyik zsebébe mélyesztette.

- Ezúttal? – Christensen hosszan engedte ki ajkai közül a füstöt, és figyelte annak útját. – Szóval szerinted maffia, és mindig mással végeztetik el a piszkos melót?

- Hagyjál már a hülyeségekkel. – Unottan leverte a hamut cigarettájáról. – Ez nem maffia. Azok szebben dolgoznak, és titokban.

- Egy golyó, és el van intézve – bólintott Christensen. Ujjaival fegyvert formált, hogy halántékának szegezze. – Netán egy nehéz kő és mehet a tenger fenekére. Vagy az egyszerűbb balesetnek álcázás, és az áldozat máris félre van állítva. Ők tudják, hogy kell kivonni valakit a forgalomból.

- Ez is – cáfolt rá a másik. – De az emberünk kifejezetten azt akarja, hogy észrevegyék.

- Sorozatgyilkos?

Lukas bólintott. Látszólag már elege volt az egész világból, a munkájából, a munkatársaiból. Mivel úgymond a „fehérek” között dolgozott, még azt sem lehetett mondani, hogy egy-egy csípős ügy felkorbácsolta volna lelkivilágát.

A nyomozók hívták őket „fehéreknek”. Nevüket onnan kapták, hogy ők voltak, akik egész nap a laborban voltak, netán a hullaházban. Fehér köpenyt viseltek, elengedhetetlen részeként munkájuknak. Logikus.

- Egyébként meg arra akartam kilyukadni, hogy ez a mostani egy ügyes másoló – jelentette félvállról, ezzel kicsalva egy elismerő és meglepett sóhajtást a dánból. – Az első két esetben a gyilkos céltudatosan trancsírozott, nyom és egyéb sérülés nélkül. Ez a mostani… csak össze-vissza kaszabolt, ráadásul zúzódásokat is találtam.

- Attól még lehetett ugyan az – mutatott rá Christensen, miközben már visszafelé sétáltak a folyosón. – Lehet, hogy most csak elkapta valami… adrenalin bomba, vagy mit tudom én.

A norvég férfi megállt a lengő ajtóban, lábával kitámasztotta az egyik szárnyat. Lustán benézett, majd visszahajolt a nyomozó felé. Zsebre vágott kezével megcsörgette kulcsait. Christensen fél kézzel megtámaszkodott a falon, és sikerült majdnem belöknie mindkettejüket az ajtón, mikor megcsókolta a másikat. Lukas belé kapaszkodva viszonozta a heves gesztust, aztán keserűen elmosolyodott.

- Ditte, hogy van? – tudakolta nyájasan.

- Már nem hány, és a hányingere is csillapodott – felelte Christensen tárgyilagosan, aztán csak ujjai hegyével megsimogatta a norvég porcelán arcát. – Este?

- Nem – vágta rá azonnal Lukas, miközben megtaszajtotta a másik mellkasát. – Különben jó, ha tudod, az első két áldozat gyilkosa jobb kezes volt, de ez most bal.

- Lekötelezel az információiddal.

Mikor visszaért társaival közös irodájába, Sigurður a saját asztalánál ücsörgött és ráérősen pötyögött telefonján. Röviden felpillantott, mikor a dán mögött becsapódott az ajtó, de nem zavartatta magát.

- Na, milyen az idő Izlandon?

A fiú először azt hitte, Christensen próbálkozik megint valamivel, de hamar rájött, hogy a kérdés az ajtó felől érkezett.

Kalle kialvatlan volt, mint mindig, de arcán mosoly terült el. Kezében szorongatott „I am the best!” felíratú bögréjében gőzölgött valami, nyilván a reggeli fekete második példánya. Integetett mindkettejüknek, aztán hagyta, hogy Berwald beférkőzve mellette elfoglalja íróasztalát.

- Jelentés? – tudakolta röviden.

- Asszem a káromkodós részét ejtheted – legyintett a kérdezett.

- Látom, nektek is szép estétek volt együtt – vigyorgott rá Christensen. Kalle felült asztala tetejére, onnan viszonozta a jókedvet. – Közben kukáztunk egy hullát.

- Fasza – véleményezte a svéd, aztán lepacsiztak. – Ki fog róla szerelmes levelet írni nekem?

- Ha elkaptam a seggfejet, meg is csókollak.

- Densen, neked pont abból van a legtöbb bajod, hogy ész nélkül csókolózol – érkezett a válasz.

Kalle olyan gyorsan el is tűnt, ahogy érkezett. A beálló csendet nem törte meg más, csak Sigurður telefonjának esetleges jelzései és billentyűk kopogása, ahogy Berwald leütötte őket.

- Örülnék, ha nem varrnátok a nyakamba ezt az ügyet is! – csattant fel hirtelen Christensen.

Berwald felnézett rá.

- Azt mondtad, elkapod – emlékeztette. – Hová mész?

- Elkapom. Meg beugrom Dittéhez.

Hazudott. Esze ágában sem volt meglátogatni a nőt. Helyette kocsiba ült, és meg sem állt, míg el nem hagyta a várost. Ott leállította a motort, kikapcsolta a rádiót, amiben valami időtlen jazz szám szólt, aztán szélesre tárta az ajtót és hallgatta a csendet.

Átfutott agyán, hogy rágyújt, végül mégsem tette, csak ujjai között gyűrögette a karcsú cigarettát. Behunyta szemeit, hátradőlt és arra gondolt, mikor először rágyújtott. Gimnazista volt, teli barátokkal, tervekkel és célokkal. Csak évekkel később jött rá, hogy Berwald volt az egyetlen igazi barátja. Vagy ki tudja, tudta ő már az elejétől kezdve, de jó volt elhinnie, hogy szeretik és törődnek vele.

{Bódultan fordult be az iskola egyik folyosóján, és olyan gyorsan, hogy mikor beleütközött valakibe, majdnem hanyatt esett.

Felézett, elvigyorodott.

- Mit ’náltál? – kérdezte az áldozat, ahogy megérintette a dán vállait, hogy állva tarthassa, ha éppen kedve támadna összeesni.

- Képzeld, elszívtam egy szál cigit! – dicsekedett, aztán hátranézett, de a többiek nem követték.

- Hányinger?

Egy egészen rövid pillanatig lefagyott az arcáról a vigyor. Berwald mellkasát bámulta, ahogy megrázta a fejét. Lassan, mintha bizonytalan lenne a válaszban.

A svéd leültette az egyik teremben.

Miért? A többiek miért nem kérdezték meg, hogy van?}

Na persze. Világ életében egyedül volt, saját maga hozta a döntéseit is, minden külső beleszólás nélkül. Elrontotta.

Most, ebben az idilli környezetben, madárcsicsergésben el tudta volna felejteni gondjait, mégis csak ilyenkor zúdultak rá a problémák.

Ezért kereste hát a folytonos társaságot.

Aztán mintegy végszóra, megszólalt a telefonja.

Elég volt egy pillantás a kijelzőre, hogy eldöntse, nem fogja felvenni. Ditte olyan problémákkal is zaklatta, amiket még könnyedén megoldhatott volna önmaga is. Hátradőlt az ülésen és visszakapcsolta a rádiót.

Love of my life, don’t leave me…

Hirtelen úgy érezte, ezer éve nem hallgatott már Queent. Talán azért, mert felébresztette volna azokat az emlékeit, amiket inkább feledett volna, vagy csak arra az időre emlékeztette, mikor mér gyerek volt.

Hallgatta még egy darabig a kellemes hangokat, aztán másik adót keresett. Valamit, ami elvonja a figyelmét Dittéről, Lukasról meg úgy arról, hogy ő kénytelen a saját életét élni. Amit amúgy nemrég még nagyon is szeretett.

×××

- Téged komolyan sehol nem lehet elérni. – A vonal másik végén kedves, de intő női hang. Megmosolyogtatta Christensent, elvégre olyan jól ismerte már.

- Sok a meló. Megint a nyakunkba varrtak egy hullát – magyarázta. Cserébe helyeslést kapott. – Hogy vagy?

- Jól. – Csend. – Jobban. Figyelj, Denny…

- Igen?

- Mi lenne, ha leugranátok hétvégére? Nem miattam, csak jót tenne nektek is. Tudod, errefelé nincs hullaszag – nevetett, miközben beszélt, de hangja így is megremegett.

- Nem tudom. Leküldöm Berwaldot, oké? Aztán majd meglátjuk. – Hajába túrt és mélyet sóhajtott, aztán gyorsan szétnézett, mintha rajtakaphatnák. – Tudod, Ditte…

Miután lerakta még egy percig, talán kettőig a falnak támaszkodott, aztán ellökte magát és visszament az irodába. Berwald még mindig a jelentésén dolgozott, az izlandi fiú pedig telefonált. Feltehetőleg egy ismerősével, legalábbis a baráti hangsúly ezt tükrözte.

- Haladtál az üggyel? – kérdezett rá a svéd. Megigazította szemüvegét és társára nézett.

- Áh, azzal semmi hír. Linn hívott, és meghívott minket hétvégére.

- Ditte?

- Lukas – pontosított. Közben ledobta magát székébe és egészen a félredobott papírokig gurult.

- Jól van? – kérdezte még. Féltés csillant a szemeiben, ahogy tovább gépelt. – Mióta apa…

- Azt mondta, jobban. Nyugi, nagyfiú, jó? Linn kemény csaj, nem lesz baja – nyugtatta. Elindult az ajtó felé. – Hozzak kávét?

Berwald nem felelt, csupán felnézett rá, de ő ebből is értette. Miközben egy automatát kergetett, Christensen azon gondolkozott, hogyan rendezhetné el a dolgokat úgy, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Fel kellett göngyölni annak a gyilkosnak az ügyét végre, semmi kedve nem volt továbbra is szétcincált hullákkal randizni. Aztán ott volt Ditte és Lukas. Vagy Lukas és Ditte. El akarta vinni Lukast Linnhez. Mégis csak az anyjaként tekintett rá. Megmozdult benne valami, ahogy benyomta a „Hosszú Kávé” gombot. Dittét kéne elvinnie, de ez meg sem fordult a fejében. Most idegennek érezte a lányt.

Mielőtt visszament volna az irodába, látogatást tett a laborban. Ugyan az a munka újra és újra. Lukas a mikroszkóppal randizik, hogy feljegyezhesse észrevételeit. Jó fizetésért, meg kell hagyni.

Aztán kicserélte a lemezt a lencsék alatt.

- Vér vagy körömpiszok? – kérdezett rá, mire a köpenyes férfi megugrott és szívéhez kapott.

- Megint itt lábatlankodsz? – tudakolta.

A kávés pohárért nyúlt, és sikerült Christensenét elvennie. Kortyolt, aztán az asztalra tette zsákmányát. Láthatóan nem fordított a dánra több figyelmet, mint amennyit muszáj volt.

- Egyik sem. Sebkörnyéki szövet, és igen, az áldozatunktól van – magyarázta, ahogy odaengedte a másikat is, hogy az a felszín alá pillanthasson.

- Okos-okos, meg kell hagyni.

- Valójában csak abban reménykedem, hogy olyan tárgyat használt, ami otthagyja magát – felelte, aztán eltolta a nyomozót. – Figyelj, azt már a ti dolgotok kideríteni, hogy nő-e vagy férfi, vagy, hogy mire ment ki ez az egész, de nincs kedvem még egy holttest felett éjszakázni.

- Jó, akkor gyere el velünk és pihenj – vágott azonnal a témába a férfi, és kávéjába kortyolt.

- Mi? Hova? Ha ez megint egy…

- Linn Oxenstierna. Tudod, Berwald anyja.

- Tudom – bólintott lassan, aztán visszapakolt mindent a helyére. – Kijössz velem a helyszínre.

Nem kérdés volt, de Christensen amúgy is igent mondott volna. Ismerte Lukast, tudta, hogy bár most kikerülte a választ, de csak mert gondolkoznia kell rajta. Később pedig magától fogja felhozni, ha meghozta a döntést.

- Előbb beadom a kávét drága svédünknek.

Azzal már ki is fordult a lengőajtón. 

Megjegyzés: * Kalléról mindenki tanult a suliban. Tényleg. Csak nem ilyen néven, sokkal inkább, mint XII. Károly. Ami azt illeti nem csak a legjobb svéd király, de szerintem a legjobb európai király, aki valaha a földön élt. Mindenesetre érdekes egy élete volt, megérdemli, hogy szerepeljen. xD