Függetlenül~

Hát igen... Nem pont így terveztem az elsőt ezzel a párossal, de hát... így sikerült. Drága egyetlen kis Finnie-mnek meeeg talán még az én egyetlen és legalább annyira szeretett - még ha nem is nordic teső >.> - Russiámnak! Jó olvasást~

Függetlenül~

A magányt néha sokkal rosszabbnak érezzük, ha hajnalban ér minket. Igen, tudom. Szörnyen nevetséges mindez egy mindössze húsz esztendős fiú szájából. Főleg az enyémből. Na igen, pláne azok után, hogy panaszkodni, vagy magányt érezni van a legkevésbé okom.

Ejnye, Tino!  Hát milyen dolog másokkal hentergőzni, mikor otthon várnak?

Végül is azzal még megnyugtathatom magam, ha netalántán egyszer kedvem támadna egy kis régimódi, már-már nosztalgikus bűntudathoz, hogy Berwald biztosan nem tűnt volna el reggelre. Vagy már ki tudja! Kit érdekel?

Hohó, az a baj, hogy téged, barátocskám!

Éreztem az ostoba kifejezést arcomon, amint hasra fordultam a nehéz vánkosok között. Lassan állam alá gyűrtem a takarót, miközben az ablak felé pislantottam. Félve, mintha csak azon kapnám a Napot, hogy titkon szeretkezik az éjjel. Nászuk lassú és éppen ugyan úgy végződik majd, mint a miénk Ivannal. Ráadásul az is, mint ez, mindig megismétlődik. De meddig még? Egyáltalán biztosan vissza akarok menni Svédországhoz? Az a baj, hogy már magam sem tudom… most már a svéd szavak sem gördülnek olyan könnyedén ajkaimra. Bánt ez annyira, mint kéne?

Ahelyett, hogy szégyenemben lehunynám szemeim, csak unottan nézem meg magamnak a függönyt. Ahogy Oroszország mondaná, könnyen ismerkedem vele, és még udvarias is vagyok, végtére is nem szólítom le rögvest. Ez és a megfigyelés, miszerint a függönyön a minták igenis szerteágazó, ide-oda cikázó napraforgókat ábrázolnak, megmosolyogtatott.

Kérem szépen, Ivan igenis kedves volt a maga különc módján. Hitem szerint, ami akkor erősödött meg bennem, mikor volt időm alaposabban megfigyelni őt, inkább volt elesett, megfelelni igyekvő, mintsem a mosolya mögé rejtőző pszichopata, aki alatt bármikor megrepedhet az a bizonyos jég. Ugyan, dehogy! Kizárólag arra volt szüksége, hogy őszintén, gátlások és felesleges hivatalos bájolgás nélkül foglalkozzanak vele.

Az már egészen más lapra tartozik, hogy ezek megnyilvánulhatnak ezer meg ezer formában is. Van, hogy szexuális töltettel, néha pedig csak végig kellett hallgatni.

Minek elemzed, ha semmit nem jelent? Buta vagy, gondolj inkább a svédre.

Nem, Svédország!

Rá kellene, hogy gondolj!

És eképpen dorgáltam meg magam újfent. Hiába.

Az egész győzködés már alig számított. Az idejét sem tudom már, hogy mikor éreztem őszinte keserűséget, amiért ezt teszem vele. Egyáltalán a kezdetleges rosszat is miatta éreztem? Mi van, ha végig csak magamat csaptam be, és nem ő az, akire vágyakozom, hanem Oroszország? Végül is… akkor sincs semmi. Igazán semmi.

Sóhajtva lököm arrébb a takarót, és pár lépéssel az ablaknál termek. Hajnal. Minden jövő kezdete, még ha a maga sajátos csúnya színeiben is. A leghidegebb kék találkozik a leghidegebb sárgával. Világos, mégis nyomasztó. És szomorú, hiszen sosem lesz belőlük zöld, bárhogy próbálkoznak. Mert a zöldet már elrabolta a föld.

Összerezzenek a pokróc érintésére a vállamon. Meglepett, még ha apró gesztus, parányi kedvesség is csupán. Mosolygok, pedig végképp semmi kedvem hozzá. Különben is, mi ez az érzés?

- Ejnye, hát! Egy percre tűnök el és máris szöknél? – kérdi szokásos kedves hangon. Már szinte látom magam előtt azt a kisfiúsan ártatlan mosolyt.

- Nem, dehogy! – Éreztem némi rémületet hangomon, így jobbnak láttam vidámabban folytatni. Komor hajnal ide vagy oda. – Csupán látni akartam, ahogy felkel a Nap. Majd ott.

- Hol?

Feltartottam kezem, hogy az adott irányba mutassak. Tudtam, hogy pontosan tudja, hol bukkan majd elő az égitest. Minél fogva jóval magasabb volt nálam, vállamra támasztotta állát, úgy fókuszált. Azt egy pillanatra sem vette észre, hogy közelsége valósággal megrészegített. Legalábbis szédültem és fülemben tisztán hallottam szívem eszeveszett zakatolását.

Nem létezik, hogy ő ne hallja!

Hiszen olyan hangos!

Jó ég, ebbe mindjárt belehalok!

Csak nyugi, Tino, semmi vész. Hé, észre sem vettem, hogy ujjai mikor siklottak államra, hogy maga felé fordítson.

Elképesztő. A csókja még mindig annyira más, de valahogy mégsem idegen.

Forró. Alkoholos. Merész.

És kellett, szükségem volt rá, mint egy korty vízre vagy éppen egy nyelet levegőre. Márpedig ez korántsem a „muszájról” szól.

Mert hát bár ő sem tudott róla, s ez jobb volt így, nekem már megvolt a saját döntésem. Szabad akaratomból, függetlenül döntöttem éppen mellette.