KU=13/15

/II.

Na, ennek a fejezetnek aztán... szerintem igazán nem kellett volna megszületnie. Legalábbis több ponton furcsának érzem, de olyan "ez már úgyse lesz jobb" alapon mindegy... Amúgy meg tényleg nem. Ebből jobbat nem tudtam volna kihozni belőle. Jó olvasást~

A legjobb volt mindig a nappal kelni. Akkor legalább kaphattam némi szabadságot, ami ugyan csak arra volt elég, hogy megmosakodjam és elmondjak egy imát. Esetleg, ha szerencsém volt, csíphettem néhány falatot a reggeli kenyérből, amit egy szolgáló, egy bájos arcú fiatal fiú hozott naponta a péktől.

Feladatom szerint a reggeli felszolgálása is az én dolgom volt, így ezüsttálcára pakoltam kenyeret, némi friss tejet és Dánia kedvenc házi lekvárját. Hiába is próbáltam volna elmagyarázni, hogy a szolgái mennyit szenvedtek azért, hogy ez a parányi tökéletesség meglegyen, nem érdekelte volna. És dühített erre gondolnom.

Ezzel a maró dühvel kopogtam ajtaján is, de csak álmos nyöszörgés szűrődött át a vastag ajtón. Hát vettem a jogot és beléptem.

Az fogadott, amire vártam. Leraktam hát a tálcát, és elindultam elhúzni a nehéz bársonyfüggönyöket. Már az utolsót kötöttem oldalra, mikor meglepte a fény. Hasra fordult és nyöszörgött, morgott, ahogy karjával eltakarta arcát.

- A reggelid, jó uram – vetettem oda gúnyosan, mire felnézett, majd visszahanyatlott vánkosai közé.

- Hagyj még – parancsolta, de sóhajtásomra feljebb ült. – Gyere ide, drága Norvégia!

Nem mozdultam, csupán toppantottam egyet és álmos kék tekintetét fürkésztem.

Türelmetlenül intett.

- Jer hát!

Határozottan markoltam fel a reggelijét, és pár lépéssel már ágya mellett is termettem. Megvártam míg felül, aztán ölébe csúsztattam a tálcát. Akárhogy is, eléggé megalázó helyzetben éreztem magam.

- Mit óhajtasz még? – kérdeztem fagyosan.

Elsápadtam, mikor tenyerei közé zárta kezem és csókot lehelt kézfejemre. Felháborító, úgy viselkedik velem, mint valami fehérnéppel.

- Tudakolódnék afelől, hogy hol töltötted az estét. – Hangja nyájas volt és úgy mosolygott rám, mint egy hízelgő kisfiú. Bennem egy pillanatra mégis megállt tőle az élet.

- Az ágyamban.

- Szakácsnőm mégis azt állította fűnek-fának, hogy a kertek felől látott, futtodban – magyarázta, ahogy akaratom ellenére közelebb vont. – Nem tudom, milyen boszorkányságra készülsz, de továbbra is tilos elhagynod udvaromat.

- Folyton ezek a parancsok! – fortyantam fel végül.

- Hidd el végre, gyönyörűm, ezek miattatok vannak. Védlek titeket, nem hagyom, hogy bántódásotok essen.

Kitéptem magam karjai közül.

Arca csak egy pillanatig vonaglott meg, aztán visszaköltözött rá a megszokott kedves, békés mosoly, ami valahol mégis annyira hamis és fenyegető volt. Nagyot nyeltem és mellkasomon fontam össze karjaim, ahogy lepillantottam rá.

- Szóljak a szolgálóidnak, hogy készítsék elő lovad?

- Hová úgy sietni? Reméltem, hogy velem költöd el a reggelit – sóhajtotta, ahogy felemelte az ezüst kést. – Sosem étkezel velem.

- Nincs étvágyam – feleltem, ahogy megvontam vállam. Már nem tartottam illendőnek hozzáfűzni, hogy eme állítás kizárólag az ő társaságában igaz.

Ösztönösen léptem hátra, mikor kinyúlt, hogy megérintsen. Ahogy visszahúzta kezét felnevetett, de vidulásából kiéreztem a haragot és a keserűséget. Nem érdekel, akkor sem kaphatja meg, amit akar. Ezúttal nem.

Egyenes háttal, büszkén lovagolt. Feszült figyelemmel hordozta körül tekintetét a közeli bokrokon és néha megállította táltosát, hogy hallgatózhassék. Semmi nem mozdult.

Határozottan szálltam le lovamról és az állatot egy fiatal fiúra bíztam. Ahogy elhaladtam mellette végigmértem. Alig volt húsz esztendős, törékeny alkata ellenére szálas fiú volt, ráadásul a tekintetéből sütött valami különleges bátorság és tenni akarás.

Csak ketten indultunk befelé a rengetegbe. Christensen és én. Berwaldnak és a finnek még korábban kiadta, hogy menjenek nyugat felől néhány emberrel. Annyira nem ostoba, hogy elengedje őket egyedül.

- Komolyan mondom, ez az erdő kihaltabb, mint reméltem – morogta a nem létező bajsza alatt, de megállítottam.

Hallottam, amit ő nem. Ha nem beszélne annyit…

Ágak roppantak meg és száraz levelek zizegtek a súlyos paták alatt. Szarvas. Esetleg egy fiatal őz. Vadkan semmiképpen, az nagyobb zajt csap.

Néhány lépést tettünk csupán.

Az állat tőlünk nem is olyan messzire sétálgatott, de fejét felkapta a neszekre. Kivárt. Ahogy a szarvast bámultam, felötlött bennem Svédország. A pillanat, mikor beléptem hozzá…

De ez most annyira más volt. És csak egy másodpercig tartott tovább, mint reményeim engedték. A nyílvessző elsuhant az arcom mellett, éreztem, ahogy a légáramlat tincseimbe kap, aztán az nagy, méltóságteljes szarvas élete véget ért. Mikor hátranéztem, Dánia öntelt arckifejezéssel engedte le számszeríját.

- Könnyű préda, és annál csodásabb zsákmány – jelentette, ahogy elém sétált. Nem néztem le, de éreztem, hogy megragadja az íjat kezemben. – Vártam, hogy lőj.

- Csupán elragadott elmém, uram – mentettem ki magam. – Személyes emlékeim elfeledtették, hol is vagyok, de ígérhetem, ez volt az egyetlen.

Nem szólt, hallgatva indult tovább, mégsem tudott megtéveszteni. Zavarta, és nem tudta hová tenni szavaimat.

Ahogy beljebb és beljebb haladtunk a sötétség felé, és minduntalan kényszerültem hátát fürkészni, egymás után szálltak meg a nehéz, bűnös gondolatok. Csak olyan képek kísértettek, hogy mi lenne, ha…

… ha eltévednénk és napestig bolyonganánk?

… ha kiontanám életét, itt a sűrűk fák között?

… ha a moharengetegben a száraz, halott levelek között esnénk bűnbe?

… ha… megkívánnám?

Megráztam fejem, hogy elűzzem fejem bűnös, kínzó tartalmát. Úgyse láthatta, végtére is előttem haladt, türelmetlenül félretaszítva az útjába tévedő ágakat. Fogalmam sem volt róla, hová tartunk, de neki se lehetett. Mikor azonban megtorpant, majdnem beléütköztem.

- Oh… nézd csak, drága Norvégia – suttogta, ahogy megfogta vállam és maga elé húzott. Ügyelt rá, hogy hátam szorosan simuljon mellkasának.

Nem tudtam, hogy meddig merészkedtünk el, de hirtelen úgy markoltam íjamat, mintha az életem múlna rajta. A bokrok mögül szépen sorban kölyökvaddisznók masíroztak ki, hogy kövessék anyjukat. Bárhogy is, de aranyosak voltak.

Megfeszültem, mikor megéreztem, hogy mire készül a dán. Hirtelen fordultam szembe vele, és némán ráztam meg fejem, hogy ne tegye.

- Ezek csak vadállatok, kedvesem – mutatott rá, ahogy felemelte a nehéz számszeríjat. Ösztönből fogtam le karját.

- Attól még ugyan úgy az Úr teremtményei – vágtam rá az első dolgot, ami talán hathatott, de rájöttem, hogy határtalanul ostobán hangzott. Főleg annyi vadászat után. Makacsul sütöttem hát le szemeimet, de ujjaim nem engedték.

- Tedd hát meg te – utasított, ahogy ujjaim közé csúsztatott egy nyílvesszőt. – Ha szíved gátol abban, hogy engedd nekem, akkor cselekedd meg te. Tiszta elmével, mint szokás.

Nagyot nyeltem.

Felszakadó, mély sóhaj.

Céloztam…

Végül ugyan olyan könnyű volt megtenni, mint korábban. Szabadjára engedni a pattanásig feszülő nyilat, ami süvöltve szeli át a leget, hogy célt találva elhozza a véget.

- Tudtam, hogy pontos vagy, mint mindig. – Dánia hangjából sütött a büszkeség, mégsem tudtam tűrni érintését.

Egy pillanat volt csupán, míg ujjai végigfutottak a tarkómon, s megállapodtak nyakamon. Megborzongtam. Igyekeztem elhúzódni, most mégsem volt menekvés.

Amikor szembefordított önönmagával, és hátam egy mohás kőnek ütközött egy pillanatig elveszettnek éreztem magam. Nem, nem engedhetem neki… És mégis. A számszeríj tompán puffant az avarban, ahogy közelebb hajolt és kezei ruhám alá siklottak. Elfordultam csókja elől, így a száraz, hűvös ajkak nyakamat érték.

- Dánia… ismételten figyelmeztetnem kell rá, hogy én a mindenható kegyeltje vagyok. – Tisztán hallottam magam, a hangom remegését, elfúlását. És az egyenes hazugságot a szavaimban.

- Most mégsem szólsz igazat – jelentette, de távolabb húzódott. – Te is nagyon jól tudod, drága Norvégia, hogy sosem érhetsz fel azokhoz a szüzekhez, kik mindenüket Istenüknek adták.

- Tudhatnád, hogy én máshogy szolgálom az urat – csattantam rá. Igazán méreggel telítettek el szavai. – Az, mikoron veled paráználkodtam már múlté. Már nem kívánom a testi gyönyört, melyet nyújtani tudnál.

Sikerült kiszabadulnom szorult helyzetemből és elsétáltam mellette. Ahogy elkapta karom és visszarántott, azt hittem kiszakad helyéből és végleg megválok végtagomtól. Egy egészen hosszúnak tetsző pillanatig fürkészte arcom aztán elengedett.

Együtt kerestük meg az elejtett vadat.

Együtt a némaságban.

S mégis, még akkoron sem tudtam elengedni pillantásommal, mikor kitépte az eleven húsból nyílvesszőmet és rám hagyta a préda megkötését. Erősebb volt ugyan, ami a fizikumát illeti, de az én birtokomban olyan erő lakozott mindig is, ami ellen hiábavaló és hasztalan bármi fegyver.

Már visszafelé tartottunk a jött úton, mikor meghallottam. Soha olyan rikoltás nem rázott még fel gondolataimból és egy pillanatig vérem is jéggé vált. Régről volt ismerős a hang, mely zsigereimben megborzongatott.

- És most ugyan mi telepedett elmédre? – kérdezte Dánia, mikor kezem megadta magát és eleresztette az íjat.

Könnyed, de határozott mozdulattal intettem csendre. Talán azért is tekintettem fel az egére, mert én előbb megéreztem a közeledtét, mint ő minket. És igazam lett.

Hatalmas sárkány szelte át az eget. Karcsú testét fekete és zöld pikkely fedte, melyről már innen láttam, hogy áttörhetetlen. Hatalmas szárnyait széttárva úszott a levegőben, míg jeget sugárzó szemeivel a betolakodók után kutatott.

Akik mi voltunk.

- El kell tűnnünk – suttogtam, és megindultam a bokrok felé.

Dánia értetlenkedő pillantásokkal méltatott ugyan, de szó nélkül követett. Nem tudtam, hogy hol van a sárkány territóriuma, de jobb volt minél távolabb kerülni attól a ponttól, ahol ácsorogtunk.

Mikor már ismerős tisztást pillantottam, fellélegeztem. Eldobtam fegyverzetem és az aratatlan búzatáblába vetettem magam, ahogy eleresztettem kavargó gondolataim. De mégis… Nem ment ki a fejemből a látvány, melyet ötszáz éve is megvan, hogy láttam. Mióta felvettem a kereszténységet, nem láttam sárkányt. Nem is igazán reméltem, hogy valaha még fogok, meggyőződésem volt, hogy kihaltak. Talán jobb is lett volna. A sárkányok kegyetlen ragadozók és gonoszak. Egyáltalán nem olyanok, mint néhány könyvben leírva. Jöttüket kén szaga jelzi, távozásukat égett hús bűze mutatja.

Nem tudom, meddig fekhettem ott, abban sem voltam biztos, hogy Dánia nem távozott-e el, hogy egy szolgálóval vizet küldessen fellocsolásomra. Annyit tudtam, hogy a rövidebb kalászok simogatták arcom, égnek nyújtott kezemet pedig lagymatag szellő simogatta.

Kedvemre lett volna ott heverészni egészen az aratásig, de a vadászkürtök súlyos hangja törte meg a csendet. Véget ért hát a hajsza, ideje volt hazatérni.

Haza…

Nem.

Vissza Dániához.

Alig vártam, hogy találkozzam öcsémmel. Izland orcáit azonban megint láz színezte pirosra.

- Engedd meg, uram, hogy gondoskodjam öcsémről, hisz láthatod, hogy betegség gyötri testét – magyaráztam Christensennek, aki csak bólintott, majd ment, hogy dolgát végezze.

Izland borogatásának cserélése és ápolása közben is tisztán hallottam, mikor a másik kettő visszatért. A kiabálás beszűrődött, bár érthetetlen volt, aztán éles csattanás és Finnország rémült sikítása, ahogy kegyelemért könyörög. Megint nem magának.

Lassan simítottam tenyereim testvérem fülére, hogy legalább őt megmentsem az egésztől.

Hiába.

Éreztem, ahogy a kisebb, remegő kezek ruhámba marnak, hogy gazdájuk védelmet találjon. Bennem. Tudtam, hogy meg kell védenem, bármi áron.

- Aludj keveset – csitítottam, ahogy visszafektettem ültéből. – Nem tart már soká, hamarosan vége.

- Nem szeretek itt lenni – köhögte, ahogy lesütötte szemeit. Mintha megbánta volna kijelentését. Elnéző mosollyal simítottam hát meg arcát.

- Ahogyan egyikünk sem. De, ha alszol, jobban leszel és valamivel jobban fogod érezni magad. – Ritka alkalom volt, mikor használtam rajta mágiát, de kénytelen voltam elaltatni.

Gondosan betakartam hát, kioltottam a lámpákat, s olyan halkan csuktam rá az ajtót, ahogy csak tudtam. Megérdemli az alvást. Ő legalább még ártatlan. Neki még van esélye…

- Norvégia!

Hosszú folyosókról zengett vissza a részeg kiáltás. Hát minden igyekezetem ellenére észrevett. Igyekeztem a legnyájasabb ábrázatomat ölteni, amint felé fordultam.

- Parancsolsz, jó uram?

- A szobámba, azonnal! – parancsolta, de nem mozdultam. Átláttam rajta, főleg, hogy ilyen állapotban volt. – Lódulj hát!

- Részeg vagy – mutattam rá. Nem tudtam megállni, hogy ne csípjek belé, még ha csak egy kicsit is. – Még az étkezés ideje sem érkezett el, s te máris kívánalmad enyhítenéd?

Minden további nélkül csuklón ragadott és vonszolni kezdett maga után. Ha tényleg fajtalankodáson jár az esze, hát felképelem, és úgy megátkozom, hogy azt még az Úr sem bocsátá meg nekem.

Hiába. Hálójában már dézsa fogadott, nyilván fürdéshez, elvégre a víz lágyan gőzölgött. Ennyire elkényelmesedett volna, hogy képes vizet melegíttetni egyetlen fürdőhöz? Éreztem, hogy arcom fintorba rándul, de inkább nem mondtam semmit. Még akkor sem, ha igazán kikívánkozott felszólalásom.

- Hát nem pompás korokat élünk? – kérdezte, bár nem is várt igazán feleletet.

Meredten bámultam, ahogy megszabadul nehéz ruházatától, majd a könnyű vászoningtől is. Egy kósza pillanatra szívem elfeledte önmagát, s kitért a helyes ritmusból, elmém pedig önkéntelenül is felidézte, hogy milyen volt érinteni ezt az örökös küzdéstől szabdalt, mégis puha és selymes bőrt.

Észre sem vettem, hogy elmerengtem a feszes, izmos hát bűvöletében. Bűnös gondolataim túlságosan megszálltak. Érinteni, érezni akartam a hegeket, amelyek úgy osztották fel hátát, mint királyaink a földeket. Talán nekem is jutna egy falatnyi egység?

Nem!

Nem akarok megkísértve lenni.

Nem általa akarom ezt.

- Valójában azért akartam, hogy ide jöjj, mert azt kívánom, hogy élvezd velem fürdőmet – magyarázta, de érezhetően parancsnak szánta. – Hidd el, remek pihenés a megfáradt testnek. Gyere hát!

Igyekeztem úgy megszabadulni ruháimtól, hogy minél kevesebb örömét lelje benne, s követtem a vízbe. Borzongatóan jó érzés volt, mégis felhúztam térdeim, hogy rájuk támaszthassam állam és úgy húzzam meg magam. Tudtam jól, hogy mire megy ki ez az egész játszadozás, hogy miért akar ennyire kedvemre tenni.

- Hiába minden pompa és tündöklés, igyekezeted nálam nem fog célt érni – mondtam ki végül, ahogy ujjaimat játékosan a vízfelszínnel érintettem és figyeltem fodrozódó tükrét. Éreztem, hogy csak engem figyel.

- Úgy gondolod? Szerintem pedig elég értelem lakozik gyönyörűséged mögött, hogy felfogd a játszma lényegét – magyarázta, ahogy közelebb csúszva megsimította arcom. – Ha lelked nyugalma megköveteli, hát tekints rá úgy, mint egyszerű kereskedelemre. Adok-kapok.

- Ezt vegyem úgy, uram, hogy számodra a testem nem több egy árunál? – kérdeztem rá, és végre szemeibe néztem.

- Hajdanán sem tekintettem rád ilyesképpen, Norvégia.

- Ne feledd, hogy akkor még ágyasodnak sem neveztél – vágtam vissza, de már mindegy volt.

Csókja édesebb volt, mint a legkiválóbb méz, és mérgezőbb, mint bármely méregkeverő mérge.

Elveszejtett…

Forró érintései izzottak mezítelenségemen, de csak még többet kívántam. Emlékezetem megcsalatott, mikor puha lepedők és párnák közt találtam magam. Nem számított. Semmi nem számított, csak a kéj és a kín. E kettő, mely oly közel állt egymáshoz, hogy szinte édes testvérek lehettek volna. De mindkettejük őt jutatta eszembe és azt, hogy végleg vétkeztem a Mindenható előtt. Ráadásul egy kicsit sem érdekelt…

Idejét éreztem egy ajánlott hallgatmánynak, szóval ajánlom hozzá -én is  arra írtam - az Ayreon-Comatose című dalát.