And we are an Atom and a Star~

 

2. fejezet 

(TW: öngyilkossági kísérlet, újraélesztés)

Chuuya arra ébred péntek hajnalban, hogy valami tompán az ajtajuknak zuhan. Dazai nem került elő mióta elmentek Sakunosukével, szóval a könyökeire támaszkodva tapogatja ki a lámpát az íróasztalán és az alakok felé hunyorog. Két test feszül egymásnak, éhesen csókolóznak, Dazai keze a lány szoknyája alatt, a lány keze Dazai pólója alatt és amikor zihálva elhúzódik, a fiú a torkára csókol, a nyaka hajlatába. Chuuya kiszúrja a felsodródott, fehér bugyit a lány combján és muszáj nyelnie, mert mérhetetlen zavart és szégyent érez.

Akkor köszörüli meg a torkát, mikor Dazai szabad keze a lány fenekére markol.

– Te mit keresel itt? – kérdezi Dazai, a hangja száraz, az ajkai kicsókolt vörösek, és félig maga mögé tolja a lányt, a kezét a keskeny derékon tartva. Felismeri a lányt a közös órájukról.

– Aludni próbálok – vonja fel a szemöldökét, ahogy az ölébe gyűri a takarót. – Fél kettő van.

– Miért?

– Mi az, hogy miért? Amiért minden normális ember alszik ilyenkor, seggfej.

– Sajnálom, Sasaki – sóhajtja Dazai teljesen ignorálva Chuuya létezését. – Nem szerettelek volna kellemetlen helyzetbe hozni.

– Nem sikerülhet mindig jól az este – hagyja rá a lány, miközben észrevétlenül visszaveszi a bugyiját és megigazítja a haját. Az állát Dazai felkarjának támasztja, az ujjai az állára simulnak, úgy fordítja maga felé. – Remélem, bepótoljuk.

– Mindenképp – biztosítja, és csókot lop az ajkairól mielőtt útjára engedné.

Dazai azonnal magukra csukja az ajtót, és Chuuya hangosan nyel, ahogy a száját rágja és az ujjait tördeli. A másik a tömör fának támaszkodik, hunyt szemekkel vesz néhány mély levegőt, ami láthatóan nem segít a kezdődő merevedésén, aztán megnyalja az alsó ajkát.

– Tudod, Chuuya – kezdi veszélyesen lassan – Sasaki nagyon dögös.

– Ha velem akarsz csajokról beszélgetni, akkor--

– Nyilvánvalóan semmi értelme nem lenne – vág közbe, és a földre csúszik, az alkarjait a térdein pihenteti és a szempillái alól figyeli az arcát. A tekintete a zászlóra rebben Chuuya ágya fölött, és őt hirtelen önti el a méreg.

Az általános ellenszenvvel és a tizennyolc évesek nyers gonoszságával még meg tud birkózni, azzal, hogy Dazai személyisége a lehető legközelebb áll az elviselhetetlenhez és kín vele minden nap. De a homofóbiával nem. Torkig van azzal, hogy az emberek amint megtudják, kirekesztően viselkednek vele, úgy kezelik, mintha valami baja lenne és, oké, sok problémáját megoldaná, ha Dazai másik szobatársat kérne, de az élet igazságtalan. Pontosan tudja, hogy ha ez megtörténne, őt raknák ki és nem Dazait. És csak szimplán elege van.

– Ezt ne! – csattan rá végül, mire Dazai felkapja a fejét. – Ismerem ezt a nézést, és könyörgöm, Dazai, mindenre, hogy legalább egyszer az életben fogd be.

– Chuuya, mi a fenéről beszélsz?

– Nincs szükségem a homofób szarságaidra.

– A legkevésbé sem érdekel, hogy meleg vagy – szögezi le sóhajtva, aztán négykézláb mászik az ágyneműtlen matraca felé. – Csak azt mondtam, hogy Sasaki jó csaj, mert őszintén így gondolom. És miattad, te hisztis törpe, lecsúsztam róla.

– Fél kettő van – ismétli Chuuya. Akkor kapcsolja le a lámpát, mikor Dazai hozzávágja a gombócba gyűrt zokniját. – Fúj!

Lágy göcögés szűrődik felé, olyan, ami kiszorítja az érzéseket a mellkasából, hogy megtelepedhessen ott. Dazai sokáig nem szól és nem is mozdul, Chuuya már elhiszi, hogy alszik, amikor felfehérlik egy telefon kijelzőjének sápadt fénye, megvilágítja az egyébként is sápadt arcot, elmélyíti az árnyékokat a szeme alatt és kócos árnyékot vet a falra mögötte.

– Komolyan, miért vagy itt péntek hajnalban, amikor konkrétan az egész kollégium eszméletlenre issza magát? – kérdezi végül a telefonja mögül.

– Nem voltál itt, szóval gondoltam, kialszom magam – vonja meg a vállát. Fészkelődik kicsit, a feje alá gyűri a párnát és a térdei közé szorítja a takarót.

– Most komolyan. Ha engem kérdezel, simán összejönne valaki – folytatja, miközben az ujjai száguldanak a billentyűkön. – Úgy értem, jól nézel ki, meg a stílusod is egész jó.

– Komolyan?

– Áh, csak szívatlak. Mit tudom én, nem vagyok csaj – vonja meg a vállát hetykén, mire Chuuya hozzávágja az első keze ügyébe kerülő tárgyat.

A sápadt fények megremegnek, ahogy Dazai lassan felül, élesen szívja be a levegőt, aztán gúnyos kacajt hallatva zuhan vissza. És Chuuya behunyja a szemeit, azt kívánja, bárcsak eltűnne vagy megnyílna alatta a föld, vagy Dazai alatt.

– Add vissza – követeli karcos hangon, és úgy nyújtja felé a kezét, mintha elérhetnék egymást.

– Tulajdonképpen mi ez? – göcögi Dazai az arca elé, a fénybe emelve a kopott, elnyűtt tömött állatot. A száraz babok zizegnek egymáson a tömésben. – Cseszett ronda.

– Csak add vissza – mondja újra, és azon kapja magát, hogy a talpai a hideg parkettát érik.

– Ha már ilyen kedvesen nekem adtad, megtartom.

A talpai keményen csattannak a parketten, ahogy elé lép, elég alacsonyan van ahhoz, hogy megrúgja, megtehetné és Dazai meg is érdemelné, de a bőrére feszülő fáslik és a fiúból áradó folytonos jódszag visszatartják. Az állatért nyúl, de Dazai elrántja a kezét, sokkal inkább érzi, mint látja a vigyorát, mert a telefon kijelzővel lefelé a matracra zuhan, mikor a fal felé húzódik. És Chuuya újból utána kap.

Az egyik lábát átveti a csípőjén, a vállánál rántja vissza, Dazai combja a térdének feszül és a saját samponját érzi a hullámos barna tincseken, mikor ráhajol. Azt, citrusos kölni halvány illatát és púdert. Nagyot nyel, előre nyújtózik, a térdével löki magát feljebb és összerezzen, mikor jéghideg, hosszú ujjak simulnak a bordáira. A pólója teljesen felgyűrődött, a bőre fázik, a szája száraz, mégis elönti a forróság attól, ahogy Dazai kedélyesen szuszog a kulcscsontjára. Behunyja a szemeit és visszavonulót fúj, mielőtt...

– Máris feladod? – hecceli Dazai félig az oldalára fordulva, hogy kényelmesen rálásson Chuuya arcára, aki a matrac mellé csúszik a földre.

– Azt lesheted. Megvárom, míg elalszol és visszaszerzem 'Bakit, téged meg kiraklak a tóra a hülye matracoddal együtt.

– Nem bírsz el.

– Próbáljuk ki – rántja fel a szemöldökét, mire Dazai felnevet és hátrasöpri a haját. Chuuya sokkal visszafogottabban folytatja. – A... Sasaki azt mondta, még... máskor...

– A csajoknál ez bonyolult – legyint rá, mintha már elengedte volna az egészet. Helyette feltámaszkodik és úgy cirógatja az állatot, mintha élne. – Úgy értem, nagyon aranyos, hogy menteni próbálod a helyzetet, de nem akarom, hogy a barátnőm legyen, szóval... – Azzal megvonja a vállát.

– Nem? – értetlenkedik Chuuya, miközben a matrac szélét piszkálja a körmével.

– Nem akarok párkapcsolatot – magyarázza, és láthatóan nem szeretne semmit hozzáfűzni.

– Oh... hát... nekem holnap randim lesz – vallja meg, és fogalma sincs, miért pirul el. – Vagyis ma.

– Hát, jó szarul fogsz kinézni.

– Baszd meg! – A tenyerével csap a felkarjára, aztán rögtön eszébe is jutnak a kötések, de nincs az az isten, hogy bocsánatot kérjen. Dazai arckifejezése minndenesetre nem arról árulkodik, hogy fájdalmai lennének.

Persze Dazainak igaza van, másnap enyhén fáj a feje, égnek a szemei és a pokolba kívánja az egész napot. A csuklójába rejt egy ásítást és végigméri magát, igyekszik odatenni magát, de azért nem túlöltözni, elvégre csak egy moziról van szó és egyébként is, ismeri Tachiharát.

– Jól van, drágám, tökéletesen meleg-srác benyomást keltesz ezzel az outfittel – dalolja Dazai a matracáról. A hóna alatt szorongatja Bakit és mémeket küld valakinek What's upon.

– Te meg bűzlesz, mint egy csöves – vágja vissza félvállról, és mégegyszer végigsimít a pólója elején. Twilightos, eredeti és eléggé büszke rá, hogy egyedül spórolta ki az árát. – Lehet szó róla, hogy nem gyújtod fel a kollégiumot, amíg őrízetlenül vagy?

Dazai ártatlanul és őszintén meglepetten pislog fel rá, aztán leengedi a telefonját és felvonja a szemöldökét. A barna szemei egészen fénytelenek, dús ajkai gonosz mosolyra húzódnak és az orrát ráncolja.

– Ki mondta, hogy itt leszek? – kérdezi egészen szenvtelenül. A hangjától Chuuya arcába forróság fut. – Odasakuval elmegyünk kajálni – teszi hozzá, ahogy kinyújtózik.

– Az jó – hagyja rá, de azért örül, mert Sakunosuke nem olyan embernek tűnik, aki hagyja, hogy hülyeséget csináljon vagy szándékos rongálással üsse el az időt.

– Mit néztek? – Dazai kezében újra a telefonja, a kisujja körmét rágja és átszellemülten vigyorog a kijelzőre.

– Nem tudom. Tachihara választott filmet – vonja meg a vállát Chuuya. Gyors pillantást vet a telefonjára, de nincs bejövő üzenete.

– Hát, ha szar, még mindig hagyhatod, hogy leszopjon a mosdóban – magyarázza, és Chuuya hálás, amiért nem néz fel és nem látja az arcát. És az azt követő fintorát. – Apropó, ne felejtsd itt a gumit.

– Ez egy randi – emlékezteti sóhajtva, mire Dazai végre felnéz rá.

– Pontosan.

– Seggfej – sziszegi Chuuya feltartott középső ujjal. – Nem minden meleg szexszel az első randin.

– Egy szóval sem mondtam, hogy így lenne. És különben is, ha meg akarnád dugatni magad, nem ezt a pólót vetted volna fel.

Chuuya szeme enyhén tikkel, ahogy becsapja maga mögött az ajtót. Biztos benne, hogy semmi baj az öltözködésével, a sötét farmere feszességge kellő magabiztosságot ad neki, a bakancsában magasabbnak érzi magát, a bőrdzsekit pedig csak a biztonság kedvéért teríti a vállára, a koraőszi idő kellemesen langyos még, de a vetítőteremben gyakran van hűvös. Az egyetlen, amit Tachihara kifogásolhat a fekete choker a nyaka körül és a leheletnyi smink, amit visel. Najó, valójában sebtében húzta ki a szemét a fürdőben fogmosás közben, de erről a fiúnak nem kell tudnia.

Tachihara öt perc késéssel fut be a megbeszélt találkozóhelyre, a térdeire támaszkodva liheg, de Chuuyára vigyorog és elismerően pillant végig rajta, noha nem mond semmit és a kezét ajánlja. Igazság szerint még sosem sétált senkivel kézen fogva, a másik tenyere nagy és nyirkos a tenyerén, az ujjai csúsznak az övéi között és Tachihara egy kicsit túl gyorsan sétál, de valahol van az egészben valami szívmelengető balzsamosság. Valami romantikus, amiért titokban Chuuya odáig van.

– Bocs, hogy késtem. Van ez a tanulócsoportunk és kicsit megcsúsztunk – magyarázza kapkodva. – Remélem, nem vártál rám sokat.

– Nem, dehogy – feleli, és lágy félmosolyt küld Tachihara felé, hogy megnyugtassa. – Lehet, hogy nekem is együtt kellene tanulnom valakivel. A szobatársam kikészít.

– Ó, Dazai? Nem tudom, Akutagawa bele van zúgva.

Chuuya nem szeretne Dazairól beszélni, nem igazán. Sóhajtva rejti a szabad kezét a zsebébe és próbál témát keresni, míg beállnak a sorba. Persze, hogy Tachiharának online jegyei vannak, az utolsó pillanatig meglepetés kell, hogy maradjon a film, de ettől csak kellemetlen bizsergést érez a gyomrában.

– Csináltál mostanában új szobrot? – kérdezi végül, mikor eszébe jut, hogy az egyik edzés előtt Tachihara elejtette, hogy fémhulladékból csinál szobrokat.

– Jah, elkezdtem a Millenium Falkont, de sosem leszek olyan jó, mint a bátyám – prüszköli a fiú, ahogy lehuppan a székébe a hátsó sorban és lehajtja az ülést Chuuyának. – Ó ember, látnod kéne, amiket ő csinál.

– Ha vége a filmnek mutass képet – kéri csendesen és igyekszik elharapni a feltörő ásítást. Ólmos fáradtság tör rá a sötétben, és egészen lecsúszik a székben.

A kellemetlen, szorító érzésen a torkában és a gyomrában, a zsibbadó végtagjain nem segít Tachihara karja a vállán, mert képes volt horrort választani. Chuuya száraz torokkal, pattanásig feszülten várja, hogy véget érjen a közel három órás film és levegőhöz jusson, hogy végre megint világos legyen körülötte és visszakaphassa a valóságot. Enyhén megugrik, mikor a másik keze a térdére simul, aztán fel a combjára és vissza, nagyot nyel és az inas, erős ujjakat figyeli a tompa, mozgó fényekben.

Csak arra tud gondolni, amit Dazai mondott. Ha egy más kategórájú filmre jöttek volna, talán el tudna lazulni annyira, hogy belemenjen, és talán hagyná is magát. Tachihara vajon utána menne, ha kimenne a mosdóba? A lelkiismerete azt üvölti, hogy nem éri meg, hogy a mozik mosdói koszosak és egyébként is... bárki rájuk nyithat. Sosem bocsátaná meg magának, ha egy kisgyerek szemtanúja lenne annak, ahogy a vécében élvezkedik valaki más szájával a farka körül.

Helyette lejjebb csúszik és behunyja a szemeit, hogy a hátborzongató zenén és a sikításon kívül legalább vizuális élmény ne érje. Megfoghatná Tachihara kezét, de helyette a zsebébe rejti az ökleit és a mobiljára markol.

– Minden rendben? – súgja Tachihara, és Chuuya a nyakán érzi a leheletét.

– Szeretnék hazamenni – vallja be, és nem meri kinyitni a szemét, mert tudja, hogy ezt most elcseszte.

Tachihara először értetlenül mered rá, az arcán sápadt fények csorognak, aztán megragadja a könyökét és kirángatja anélkül, hogy bocsánatot kérne bárkitől is a teremben. Lenyomja egy padra és a kezeiért nyúl, aztán hirtelen meggondolja magát, és Chuuya a száját rágva kecmereg talpra. Úgy érzi, a térdei cserben hagyják, a szívverése a fülében dobol.

– Nézd, Chuuya...

– Csak nem szeretem a horrort, ez minden – feleli a másik tekintetét keresve. Kinyúl és finoman megdörzsöli Tachihara vállán a dzsekit. – Szólnom kellett volna, hogy mi nem játszik.

– Nekem kellett volna szólnom a filmről – motyogja, és a sarkain hintázik. – Ha esetleg...

– Megengedem, hogy visszakísérj a koliba. És vehetsz nekem valamit inni – vág közbe, miközben a keze az arcára vándorol, és szusszantva hajol közelebb, hogy rövid csókot leheljen az ajkaira.

Aztán összemosolyognak.

A világos szemek reményteljesen csillognak, a szája körül ráncok gyűlnek, ahogy mosolyog, a vonásai egészen ellágyulnak, ahogy megnyugszik és valahogy egészen helyes így a kócos, rozsdaszín hajával. Chuuya bele tudna szeretni idővel, kényelmes lenne, komfortos, megnyugtató és valószínűleg nem tartana sokáig, de az ő esetében semminek sem adhat igazán túl sok időt.

Kézenfogva hagyják el a mozit, és rövidesen már azon nevetnek, hogy mennyi klisét használtak fel a filmben és, hogy valójában jobb is, hogy Chuuyát nem érdekelte az egész, mert biztosan csalódott volna.

És Tachihara vesz neki egy üveg vizet, kézenfogva andalognak, diákok lézengenek körülöttük, akik igyekeznek kiélvezni a jó időt amíg még tart és szombat lévén nincs jobb dolguk. Fociról beszélgetnek és vizsgaidőszakról, a kedvenc helyeikről és, hogy melyik diákegyesülethez érné meg a legjobban csatlakozni.

– Sakunosuke? – ütközik meg Chuuya, és hirtelen tépi ki magát Tachihara kezéből.

A fiú az Uzumaki, a campushoz tartozó kávézó teraszán ücsörög, szürke kasmírpulóvert és khaki nadrágot visel, vele szemben egy hirtelenszőke fiú az egyik könyvön kopog a tollával, körülöttük papírok, könyvek és lágyan gőzölgő kávé.

– Segíthetünk? – kérdezi az idegen félig hátrafordulva, erős francia akcentussal. Attól, ahogy végigméri Chuuyát, bekapcsol nála a védelmi ösztön és szeretne ráordítani, vagy legalábbis fenyegetőnek tűnni.

De nem engedheti meg magának, már csak azért sem, mert a gerincén megnevezhetetlen pánik csorog végig, a torkában gyűlik össze, az ujjai bizsergésében és a térdei bizonytalanságában. Mint a vihar előtti csend, mintha valami kisiklott volna, de képtelen lenne rájönni, mi az, mert rossz szögből nézi az egészet.

– Semmi baj André, ismerem a srácot – csitítja Sakunosuke, ahogy felpattan ültéből.

– Chuuya? – Chuuya lerázza magáról Tachihara kezét, szeretné megvakarni a helyét, de nem teszi.

– Dazai azt mondta, veled van – dadogja végül, és a tiziankék tekintetet keresi válaszért.

– Azóta nem láttam, hogy elmentek azzal a lánnyal, Sasakival, ha jól emlékszem.

– Mi folyik itt, Chuuya? – Tachihara ijedtnek tűnik.

– A szobatársam... Dazai...

– Menj vissza a szobátokba, ha nincs ott, hívj fel – hadarja Sakunosuke, miközben felírja a számát egy darab papírra és Chuuya felé tartja, aki remegő ujjakkal veszi el tőle. – Bocsáss meg, André.

– Ha segítség kell megtalálni a petit öcsédet, rám számíthatsz – válaszolja a másik, mire Sakunosuke csak hálás mosolyt küld felé.

– Ja, és Chuuya! Tudod, hogy kell elsősegélyt adni, ugye?

– Én tudom – vágja rá Tachihara elfehéredő arccal, mire mindketten felé fordulnak.

A fiú maga után húzza Chuuyát vissza a kollégiumba, nem kérdez semmit és Chuuya a szeme sarkából még látja, ahogy Sakunosuke a füléhez szorítja a telefonját és a hajába markol. Tudja, hogy nem terheli felelősség, bármi is történt, fogalma sem volt, hogy nem bízhat Dazaiban. Talán a másik fiú csak viccelt és még mindig a csupasz matracán fetreng, miközbn azt tervezi, mit tegyen tönkre legközelebb... Mindenestre Sakunosuke reakciója valami sokkal komolyabbról árulkodik, valamiről, ami egyáltalán nem vicc vagy hanyagolható dolog.

Az oldala szúr, mert félrenyelte a levegőt, de tartja Tachihara tempóját, egészen közel vannak, a tó felé vágják le az utat, onnan pedig már látja az ablakukat...

És megtorpan, mikor észreveszi a kisebb tömeget, akik a partra gyűltek, az egyikük orvosért kiált, egy lány azt sikoltja, hogy valaki hívja a mentőket és Chuuyának képek villannak be, szörnyű, fertelmes képek egy halott színű fiúról, ahogy súlytalanul fekszik egy hordágyon, a szájából hab csorog a fehér műanyagra és a hajára és követi őket az érzés, a halál zsibbasztó iszonyata.

Tachihara lassan sétál vissza hozzá, hagyja, hogy átvágja magát a tömegen és engedi, hogy nekitámaszkodjon, habár meg tudja tartani magát a lábain. Dazai arca vizes és sápadt fehér, az ajkai enyhén elnyílnak, a ruhái algaszagúan tapadnak rá, mezítláb van és egészen esetlen. A legfélelmetesebb az, ahogy nem mozdul a mellkasa.

Tudja, hogy kell újraéleszteni valakit, Arthur megtanította mindkettejüket még abban az évben, amikor örökbefogadta őket. Harminc másodperc kompresszió, két befújás, aztán előlről az egész. Négy perce van, négy percen múlik egy ember élete, Dazai élete és most fogalma sincs, mit tegyen, zsibbadt és kietlen, a pánik ádázul kúszik fel a mellkasába és széthasad a feje a tehetetlenségtől.

Valaki ellöki és ráüvölt, hogy hívjon mentőt és akkor jön rá, hogy Tachihara az, amikor Dazai fölé hajol. Chuuya a száját rágva fordul el, mert képtelen nézni, körülötte ketten is a mentőkkel telefonálnak, szóval inkább Sakunosukénak ír.

A tóban. Nem légzk.

Helyesírási hibával együtt küldi el, mert homályosan lát a könnyektől, amik ellepik a szemeit és amikor visszafordul, Tachihara még mindig küzd. Dazai feje mellé térdel, óvatosan söpri ki a szeméből a nedves, összetapadt tincseket, az arcához hajol és csendesen, összeszorított szemekkel hallgatja a semmit.

– Gyerünk már! – nyögi Tachihara. A szája mozog, ahogy magában számolja az ütemet, vagy a Stayin' Alive-ot dúdolja, Chuuyának fogalma sincs, mert a füle szüntelenül sípol.

Aztán a következő befújásnál a teste megrándul, fuldoklóan felköhög és nyálkás vizet hány Chuuya kedvenc farmerének térdére, ahogy megpróbál az oldalára hengeredni.

– Ez az, maradj velünk, haver! – biztatja Tachihara, ahogy megtartja. – Chuuya...

– Elnézést, orvos vagyok! Orvos vagyok! – kiáltja valaki, aztán orgona illatú kezek tépik ki Dazait Tachihara ujjai közül és egy lány vad hévvel löki félre Chuuyát.

A haja sötét, mint az éjfél, kellemes bobfrizura, a sminkje konszolidált egy szombat délutánhoz képest, Nightwish pólót és szoknyát visel, az ujjai precíz gyorsasággal találják meg Dazai pulzusát.

– Nézz rám! Rám, ide – kéri határozottan, és a saját arca mellé emeli az egyik kezét. – Ez az, édesem, menni fog, fókuszálj az arcomra.

– A picsába... – köhögi Dazai, a hangja olyan, mint a smirgli vagy a kutyaugatás, erőtlen, száraz és... csalódott. Fáradtan hunyja le a szemeit, de a nő ujjai egy percre sem mozdulnak a csuklójáról.

– Mindjárt itt vannak a mentősök. Úgy ítélem, megmaradsz, de jó lenne, ha éjszakára megfigyelés alatt tartanának – magyarázza, mire Dazai azonnal felül. A homlokát Chuuya vállának dönti, miközben vizet köhög fel, és a fiú egyáltalán nem bánja, hogy a nadrágja végérvényesen tönkrement. Sírni szeretne.

– Ki van zárva.

– Dazai...

– Mindannyiuk mély bánatára megmaradok, szóval nem látom az okát, hogy ne mehetnék a dolgomra. – Chuuya szeretné eltolni magától és megpofozni, addig ütni, amíg a fejébe nem veri, hogy mi is történt.

Helyette a nő teszi meg, a pofonja vörösen lüktet a bőrén, az arca a nyakának ütközik és a meglepetéstől egyikük sem jut szóhoz. Chuuya tekintete találkozik Tachiharáéval Dazai válla fölött. – Na ide figyelj, a legutóbbi akciód után hívnom kellene a rendőrséget és a pszichiátriát. Minimum. De tudod, mit? – A hangja fenyegetően halk és éles, a karjait összefonja a mellkasán, a ráfeszülő pólója körülrajzolja a mellbimbópiercingjét. – Nem szólok senkinek, ha önként beszállsz abba a kibaszott mentőbe.

– Yosano...

– Ráveszem Odasakut, hogy ne hívja fel apádat.

Ez hatni látszik, Dazai arckifejezése egészen kiüresedik, megfeszül Chuuya karjaiban és hagyja magát hordágyra fektetni.Chuuya biztos benne, hogy megint elveszíti az eszméletét, de legalább lélegzik és életben van.

Ahogy figyeli a kék fények villogásában, hányingere támad, mert úgy érzi, megrekedt az időben, hogy megint megtörténik ugyanaz, csak most már ismeri a körülményeket, de ugyanolyan tehetetlen és apró. Már megint úgy érzi, hogy talán nem találkoznak többet, pedig tudja jól, hogy ez butaság, hogy mostantól minden rendben lesz.

Még látja, ahogy Yosano Sakunosukébe karol és bizalmasan súg neki valamit miközben félrehúzni, aztán hagyja, hogy Tachihara kézen fogja.

– Jól vagy? – kérdezi már jóval távolabb. Az ujjai egészen Chuuya markába gémberedtek.

– Nem tudom. Nem – suttogja, mert most csak ennyire telik tőle, a szemei égnek és szúrnak, de nem mer pislogni. – Megmentetted az életét.

– Ugyan...

– Nem, Michizou. Megmentetted az életét. Én... – Érzi, hogy elcsuklik a hangja, és az ujjai elfehérednek a bejárati ajtó kilincsén.

– Van kedved eljönni velem újra? – kérdezi hirtelen a fiú, és a járomcsontján rózsaszín pír fut szerte. – Semmi horror, és tudom, hogy elég rossz az időzítés is.

– Persze, van – válaszolja, ahogy az ajtónak támaszkodik. – Jól éreztem magam, amíg sétáltunk.

Halványan elmosolyodik és úgy érzi, ha minden jól alakult volna, ez lenne az a pillanat, amikor megcsókolja búcsúzóul. Nem annyira magas, könnyen átkarolhatná a nyakát, ki tudja, meddig jutnának, de a szobatársa kórházban fekszik miután Tachihara visszapumpálta belé az életét, valahogy nem érzi helyénvalónak a dolgot. Helyette megköszörüli a torkát és tanácstalanul toporog.

– Akkor később.

– Aha, később.

Chuuya az ágyára kuporodik, felhúzza a térdeit és meredten nézi Dazai matracát, a szétdobált ruháit, a telefonja törött kijelzőjét és közben őszintén próbál nem arra gondolni, ami történt. Pontosan tudja, hogy beszélniük kell.

Reszketőset sóhajt, átkarolja magát és a lábai közé hajtja a fejét, hallgatja a csendet és a szomszéd szoba zajait, aztán összerezzen a bejövő hívásra.

Ne most.

Bármikor, csak ne most.

– Chuuya, már azt hittem, elfelejtettél. – Kouyou nem hangzik igazán dühösnek, sokkal inkább fáradtnak. – Hogy bírod?

– A tanulásba menekülök. Többnyire – vonja meg a vállát, aztán rájön, hogy a nővére nem látja. – Hogy van Barátnő?

A lány, akit Kouyou magával akar vinni Fuerteventurára és akiről semmit nem volt hajlandó elárulni azon kívül, hogy nagyon szeretne már megismerkedni vele. Arról, hogy Arthur mit szól a dologhoz egyezményesen nem beszél és Chuuya minden alkalommal keskeny vonallá préseli az ajkát, amikor eszébe jut.

– Azt akarja, hogy ne ünnepeljük meg együtt a szülinapját, mert nem akarja, hogy a szülei gyanút fogjanak – sóhajtja, és Chuuya kiérzi a hangjából, hogy dühös.

– Elmúltatok huszonegy évesek, nem hiszem, hogy bármi közük lenne hozzá. Meg amúgy se – fanyalogja a fiú, és hanyatt dől az ágyon. Az oldalára hengeredik, a szivárványos zászló sarkát piszkálja és a lábujjaival próbálja elérni az ágykeretet.

– A szülei konzervatívok, megértem, ha nem mer előbújni és nem kényszeríthetem, ahogy ő is megérti, hogy nem tehetek úgy, mintha csak barátok lennénk – magyarázza a nő türelmesen. A jogász hangját használja, azt, amitől Chuuyának egyetlen jó érve sem marad egy vitában.

Néha irigyli a nővére magabiztosságát és, hogy nehezebben borul ki, mint bárki, akit Chuuya ismer. A kitartását és az ítélőképességgét, hogy vele ellentétben Kouyout nem ragadják el az érzelmei.

– Veszekedtünk – vallja be Kouyou hosszú hallgatás után. – Megmondtam neki, hogy nem maradhat örökké a szekrényben, mert azzal csak saját magát és a kapcsolatát mérgezi.

– Ez nagyon átgondolt volt – feleli, miközben a hasára hengeredik. Dazai matraca félelmetesen csupasz, a sarkáról Baki mered rá műanyag szemekkel. – Figyelj...

– Chuuya...

– Jó lenne, ha most itt lennél.

– Karácsonykor együtt leszünk – emlékezteti diplomatikusan. – Ha apa hozza a fura pasiját, tuti, hogy berúgok.

– Ughh...

– Soha többet nem akarlak látni, takarodj ahhoz a kis lotyóhoz, ó, de előtte hadd kapjam be a farkad, Paul – nyögi Kouyou éles, eltúlzott francia akcentussal. Chuuya a párnájába nevet. – Komolyan nem értem, Paul azért annyira nem nagy eresztés, apa meg azért nem néz ki annyira szarul a korához képest.

– Úgy tudom, nincs ízlésed a férfiak terén, drága nővérem – prüszköli kajánul, és szinte látja maga előtt, hogy Kouyou affektálva legyint.

– Jó, Mr. Már-A-Bölcsiben-Is-A-Fiúk-Érdekeltek, mondd, hogy nincs igazam.

– Végül is...

– Ez a Paul tök öreg. Már mint van köztük, mennyi? Tíz év? Fúj. Ha még boldogok lennének megérteném, de múlthéten végigüvöltötték a bevásárlást.

– Átgondolom, hogy a kollégiumban karácsonyozzak.

– Ne merészeld ezt tenni velem! – sikítja a nővére.

– Jöhetnél. Szerintem senkit nem zavarna, és forró csokit innánk meg filmeket néznénk – magyarázza, és egészen reményteljesen hangzik.

– És a szobatársad?

Chuuya behunyja a szemeit. A szobatársa néhány órával ezelőtt megpróbált vízbe fulladni és Tachihara reflexein múlt, hogy nem sikerült neki. Nem akar róla beszélni, ahogy arról sem, hogy randizott a csapattársával, mert egyik dolgot sem érzi elég stabilnak.

– Szerintem nem tölti itt az ünnepeket – suttogja, és érzi, hogy elcsuklik a hangja.

– Minden rendben?

– Persze – vágja rá azonnal. – Most le kell tennem.

– Majd hívj – köti a lelkére Kouyou, és bontja a vonalat.

Chuuya még sokáig ül ott a csendben, hallgatja a saját ziháló, nehéz lélegzeteit, aztán egy terhes sóhaj után végre megerednek a könnyei. Gombóccá gyűri magát és átkarolja a felhúzott lábait, félig a párnába, félig a saját hajába zokog addig, amíg el nem nyomja az álom.

Dazaijal álmodik, a fiú idősebbnek tetszik és magasabbnak, fekete öltönyt visel és íriszkoszorút. Napfény csordul végig a mosolyán, amikor felé fordul és úgy nyújtja felé a kezét, mintha egyáltalán kedvelnék egymást. Aztán Kouyou húzza félre, Kouyou, aki vért könnyezik és szüntelenül azt motyogja, hogy meg fog halni és mi lesz Tachiharával, Tachihara a barátja, de az álomban nincs sehol, hiába keresi. Csak Dazai. Dazai, a virágok a talpa alatt, a koszorúján és a szirmok az arcát simítják, ahogy lágyan hullanak, fogalma sincs, honnan. Amikor behunyja a szemeit, puha ujjakat érez a hajában, ahogy Dazai kisímítja a tincseket a homlokából, a hüvelykujja a járomcsontjára sszalad, az orra ívét becézi és megakad az ajkain. Forró, fémes leheletet érez a bőrén, amikor felpattannak a szemei.

Száraz torokkal, félkeményen ébred, a matracnak préseli magát és óvatosan pislog a szoba másik felébe a hajnali félhomályban. Dazai fekhelye érintetlen fészek és ettől furcsán görcsberándul a gyomra. Nyújtózva ásít, kényelmetlenül feszülnek rá a tegnapi ruhái, gyűröttnek érzi magát és kicsit másnaposnak, a telefonjára pislant, amit elfelejtett feltölteni, de három üzenetet kapott, kettőt Tacchiharától és egyet Sakunosukétól.

A barátja csak jó éjszakát kívánt és annyit írt, hogy edzésen találkoznak, Sakunosuke megköszönte a segítséget és bocsánatot kért Dazai nevében is. Aztán még a végére biggyesztette, hogy reméli, Chuuya nem bánja, hogy elmentette a számát.

Végül arcot és fogat mos, aztán kimegy futni, hogy levezesse az energiáit, a hideg levegővel kellemesen megtelik a tüdeje, messziről elkerüli a tavat és viszonozza az félrészeg integetéseket, amiket a diákszövetkezetesek küldenek felé.

– Óhelló, femboy! – kiállt rá valaki, és üvegek csörrennek a háta mögött. Nem akar megfordulni, csak lelassít, az izmai kellemesen feszülnek és égnek. – Hé, vöröske!

– Segíthetek? – A hév, amivel hátrafordul fenyegetőbb, mint szeretné, két határozott lépést tesz az orosz elé, aki fehér melegítőnadrágot visel, sötét hermelinkabátot és semmi mást.

És eltökélten szorongat egy kukás zsákot, amiben üres üvegek csörrennek egymásnak. Mikor Chuuya elég közel ér, teátrális mozdulattal ledovja a zsákot és zsebre vágja a kezeit, hogy keskeny, barna szivarkát húzzon elő és gyufát. Chuuya felé kínálja a dohányt, aki összepréseli az ajkait, aztán megrázza a fejét. Ha elfogadja, azzal kimondatlan bajtársiasságot fogad vele, márpedig azt semmiképp sem akarja.

Az orosz elvigyorodik és az arcába fújja a füstöt.

– Sikerült befűznie? – kérdezi csendesen, oldalra biccentett fejjel. A szempillái alól méri végig, amitől egyszerre van melege és érzi védtelennek magát.

– Már mint kinek?

– Dazainak – csettint a nyelvével. Furcsán, gy-vel mondja a nevét.

– A fuckboyoknak esélyük sincs – szögezi le határozottan, és keresztbe dobja a karjait a mellkasán. A másik jóízűen felkacag. – Az a szarházi egyébként is egy sétáló red flag.

– Okosabb vagy, mint hittem. – A gyűrűsujjával böki meg a mellkasát, a szirvarka veszélyesen közel parázslik a pólójához, de felszegett állal állja a pillantását. – Csatlakoztál már valahova?

– Nem érdekelnek a diákszövetkezetek – jelenti ki határozottan. – Különben sem hinném, hogy van olyan, ami passzolna hozzám.

– A Ró-Éta-Delta szívesen látna egy magadfajtát a köreiben – biztosítja, ahogy a hatalmas, fehér, mészkőépület felé bök a háta mögött.

Bentről újra zene harsan és mozgolódás, valaki a földszinti ablakból okádik a fuksziabokrok közé, és kisebb csoport botorkál ki az ajtón. Egytől-egyig másnaposnak tűnnek, a nyomukban túlzottan vidám, magas srác masírozik, Chuuya látta őt is korábban, a szőke srác az, aki a bajt kereste. Piros-fekete kockás nadrág van rajta, az egyik szára térdig felgyűrve, babarózsaszín atlétát visel rajta púderparókás bulldoggal, a haja kócos, szétzilált fonat a nyaka körül, a sminkje egy tökéletesen elkövetett merénylet és vigyorogva int feléjük, ahogy lehuppan a lépcsőre. Egy üveg hosszú nyakát markolja, az alján alig lötyög valami.

– Nem hiszem, hogy szívesen mozognék ilyen körökben – feleli és megmozgatja a csuklóit. A bokái egészen kellemesen fáznak, és összevont szemöldökkel figyeli, ahogy az orosz a gyepre pöcköli a csikket.

– Мышка, nem hiszem a köreidbe beleférnének az öngyilkosjelöltek – dorombolja, miközben az arcára simít. Az ujjai végigzongoráznak a nyakán, egészen a kulcscsontjáig és Chuuyán lúdbőr szalad végig. – Érdekelsz, hagyd, hogy megmentsünk.

Hangosan nyel és éppen csak egy pillanattal később lép hátra, mint szeretne, az érintés nyoma égeti a bőrét, a lábai szeretnék messzire vinni, sajognak a futás emléke után. Aztán eszébe jut, hogy Dazai ezekkel az emberekkel barátkozik.

– Eljöhetnél a halloweeni bulinkba – javasolja joviálisan a szőke srác, aki hirtelen már a haverja mellett áll, és éhesen vigyorog. – Hali, Nikolai vagyok.

– Igen. Igen, tudom – biccent rá, mert nem akarja megmondani a saját nevét.

– Ez egy pompás ötlet – ragyog rá mosolytalanul az orosz.

– Tudod, mit? Kapsz tőlem egy kis házit – lelkendezik Nikolai, és felajánlja a másiknak az üveg maradékát, aki elveszi és hosszan kortyol. – Gyere el a buliba, válasz valami nagyon atom jelmezt és kérhetsz tőlünk bármit cserébe. Úgy értem, Dosztoytól vagy tőlem.

– Még átgondolom – hagyja rájuk, és elfordul.

– Ó, és Cchuuya, megtennéd, hogy megmondod Dazainak, ha látod, hogy legközelebb agyon fogom lőni?