And we are an Atom and a Star~

 

Soukoku || kisregény || college AU || +18 || hurt/comfort 

1. fejezet

Nakahara Chuuya koraősszel, a kollégiumban találkozik először Dazai Osamuval. Fordítva ez nem mondható el, mert a fiút éppen két mentős tolja be egy mentőbe, az arca sápadt fehér, a sötét haja nyirkosan tapad a homlokára és a nyakára, a vértelen ajkai közül visszataszító véres hab és nyál csordul fel. A hang, amit kiad iszonytató és Chuuya biztos benne, hogy soha többé nem látja a fiút.
Akármi is történt.
Aztán a mentő éles hangon felzokog, a kék fények lepattannak a bámészkodók arcáról és egy perccel később már csak illékony illúzió az egész, egy talán meg sem történt tragédia. Csak a körülötte állók súgnak össze mielőtt az idő visszatérne a rendes kerékvágásba.

És egy héttel később ott ül mellette órán, a bőrét kötések fedik, a szemei alatt lila karikák húzódnak, rakoncátlanul kócos, a füleiben ezüstöt hord, akárcska az ujjain, vékony, már-már betegesen törékeny és valami metálbanda pólóját hordja meg farmert. A mosolyától Chuuya szájában összefut a nyál, igazi ragadozómosoly, elővillan a fehér fogsora, az arca gödröcskébe szalad és utálja, hogy nem neki szól, hanem a lánynak, aki előtte ül.
– Úúú, a misztikus szobatárs megkerült? – Yuan olyan könnyedén hajtja a vállára fejét, mintha éppen nem valaki mást figyelnének. Idétlenül csücsörít, ahogy végigméri, Chuuya tisztán érzi az epres szájfénye illatát. – Penge.
– Nem nevezném éppen misztikusnak, ha elvisz a mentő – vonja meg a vállát. A fekete hajú lány eközben a markába kacag és a füle mögé tűr egy tincset.
– Tudod már, mi történt? – A lány kihúzza magát ültében, aztán úgy tesz, mint aki jegyzetel, de végül lecsúszik ültében és végleg feladva a telefonján pötyög valakinek. – Már mint jó lenne tudni, hogy van-e egy sorozatgyilkos méregkeverő a koliban, érted.
– Fogalmam sincs.
Őszintén szólva Chuuya nem kérdezett rá senkinél, nem érezte helyénvalónak feszegetni a témát és egyébként sem ismeri Dazai barátait. Nem igazán ismer sok embert, ami azt illeti, Yuan is azért csapódott hozzá, mert erőltette a dolgot és nem azért, mert Chuuya annyira szerette volna.
Tulajdonképpen egészen megszokta, hogy egyedül lakik a szobában, a szomszédos ágyról egy hete lehúzták a undok barna foltos lepedőt, ő maga dobta ki a gyanús kólás flakont az átlátszó folyadékkal és zárta el a szekrénybe félig begyűrt bőröndöt. Egészen megszokta a csendet, amit néha a szomszédos szobák őrjöngése tört meg és a cigijét sem kellett a párnája alatt dugdosnia. Vagy a zoknis fiókban.
– És milyen? – fecseg tovább a rózsaszín hajú lány állával Dazai és a lány felé bökve. – Azon kívül, hogy eszméletlen dögös még így, betegen is.
Senki sem állította, hogy Dazai beteg lenne az egyheti hiányzása ellenére sem. Viszont Chuuya most látja először úgy, hogy nem egy mobilis ágyon fekszik élet-halál között. Nos, ahhoz képest tagadhatatlanul majd' kicsattan, ahogy a tenyerébe támasztott állal flörttöl, előre nyúl és puhán félresimítja a lány haját, miközben lágy hangon olyan dolgokat mond, amit mindenki hallani szeretne. Hol volt ma reggel? Mert határozottan nem abban a szobában, aminek ajtaján az ő neve is szerepel Chuuyáé mellett.
– Fogalmam sincs – ismétli meg lassan, és ráharap a tolla végére, mert ez csak egyetlen dolgot jelent: még ma túl kell esniük egy bemutatkozáson, amit jó eséllyel nem fog elszúrni és Dazai nem fogja egy életre utálni vagy rögtön másik szobába kéretni magát.
Gyakorlatilag ez csak egyetlen egyszer fordult elő és akkor sem szobacseréről volt szó, nem igazán. És nem igazán Chuuya hiábja volt, a körülmények is mások voltak és ő sem volt ugyanaz az ember, aki most, talán kétszer nem követi el ugyanazt a hibát.
Megugrik, mikor Yuan az oldalába böki az ujjait, nem érez különösebben semmit, pusztán váratlanul éri a dolog és a lány pajkos mosollyal harap rá az ajakpiercingjére.
– Szervezhetnénk neki “Üdv újra köztünk!” bulit – sóhajtja, amitől Chuuya egészen elhűl.
– Ez a legrosszabb ötlet valaha – vágja rá, és becsapja a füzetét. Mire magára rángatja a bőrdzsekijét Dazai eltűnik. És a lány is. – Nem vagy éhes?
– Ölni tudnék egy sajtbureszért – nyögi Yuan és Chuuyába karol, miközben a körmei kopognak a telefonja kijelzőjén. – Ugye nem gáz, ha Shirase is jön?
– Már miért lenne? – vonja meg a vállát.
Egyszeriben keserű ízt érez a szájpadlásán és azon kapja magát, hogy a fogát szívja, de ennek semmi köze ahhoz, hogy évekkel ezelőtt kavartak Shirase-zal. Többnyire akkor, amikor mindketten részegek voltak, szóval Chuuyának nem is igazán vannak emlékei róla, milyen a fiúval csókolózni. Talán ezért sem feküdtek le sosem. Mert Chuuya sosem ivott annyit, hogy ne tudjon nemet mondani és elég határozott tudott maradni Shirase minden próbálkozása ellenére.
Shirase persze hozza az új barátját, Shougót, akinek fogalma sincs az egészről, tenyérbemászóan előzékeny és kérdésekkel bombázza őket arról, hogy hogy találkoztak, hogy lettek ennyire jó barátok és egyikük sem akart-e soha többet a dologból. A szőke fiú tekintete bizonytalanul rebben Chuuyára, aki mélyen hallgat és vaníliafagyiba mártja a sültkrumpliját.
– Fúj, haver – grimaszol Shirase, mire tele szájjal megvonja a vállát.
– Szokj hozzá.
– Olyan vagy, mint valami kívánós kismama.
– Már elnézést!
Chuuya szétterpesztett ujjakkal csap rá az asztalra, amitől az egyik kóla felborul, szénsavas cukortenger árasztja el Yuan sajtburgerét, aki fejhangon sikít és azonnal felpattan szalvétákat tömködve a tócsába. Shougo a segítségére siet, miközben Shirase Chuuyát hibáztatja és arról papol, hogy már megint jelenetet rendezett.
És akkor egy csontos kéz átnyúl Chuuya válla fölött, hogy szalvéta-esőt zúdítson az asztalra és a káoszra. Ismeri ezt a kezet, a fáslikba bújtatott törékeny csuklót, a végtelenhosszú ujjakat, a lepattant körömlakkot...
Csomóba gyűlnek a torkában az érzelmek és fogalma sincs, melyik fog felszínre bukni, amikor kinyitja a száját, de megpördül a sarkain és a füle mögé gyűr egy szemébe lógó vörös tincset.
– Ó, Dazai...
– Ismerjük egymást? – A hangja lágy, kellemes, a hanghordozása csak egy egészen kicsit fölényes, de mosolyog és a fogai fehérek és csak majdnem-szabályosak.
– Én--
– Mindenki ismer téged, tesó! – vág közbe Shirase, ahogy a szétpattant jeget sörpi vissza a pohárba. Chuuya nagyon reméli, hogy a fiú nem folytatja a mondatot, azt meg méginkább, hogy nem valami olyannal, ami reflektál a múlt héten történtekre. – Te húzod meg mindenki csaját az egyetemen.
Dazai szemöldöke a hajvonaláig szalad, Chuuya pedig szeretne elsüllyedni. Beépülni a McDonalds berendezésébe és a feledés homályába merülni. Fogalma sincs, hogy Shirase-nak igaza van-e vagy sem, de ha Dazai a barátai alapján ítéli meg, akkor a potenciális kapcsolatuknak lőttek.
– Nos lehet – feleli széttárva a karjait. Felkap egy darab jeget, a szájába dobja és hangosan elrágja, miközben tartja a szemkontaktust Shirase-zal. – A jelek szerint te vagy a csodás kivétel. Úgy értem, ha lenne barátnőd, már tuti, megdugtam volna, hogy minél előbb megszabadítsam szegény párát egy ilyen pasitól.
A levegő hirtelen megfagy, Chuuya érzi a vibrálást, ahogy Shirase és Dazai egymásnak feszül, előbbi keze ökölbe szalad, utóbbi mosolya töretlen, lazán, zsebbre vágott kezekkel ácsorog. Chuuya még sosem találkozott senkivel, aki ilyen magabiztosan tartotta volna a szemkontaktust, vagy ilyen határozott szögben szegte volna fel az állát. Úgy érzi, muszáj mondania valamit, hogy talán még nem késő megmenteni a dolgokat.
– Én... – kezdi újra lassan, és megnyalja az ajkait.
– Nagyon köszi a szalvétát – szól közbe Yuan, és ezzel minden remény elveszett. A rózsaszín hajú lány az ujjait törölgeti és az ázott galacsint a szemétkupac tetejére dobja. – Dazai, ugye? Yuan vagyok. Ez a kuka meg a bestie-m Chuuya.
Chuuya észre sem veszi, hogy megbökik, csak mikor Dazai az öklét nyújtja felé. Hozzácsapja a sajátját, a lendülete talán egy kicsit túl nagy, de a másik nem szól érte.
– Nakahara, te áruló! – horkantja Shirase, mire felé tartja a középső ujját.
– Kuss, nem csináltam semmit! – kiált rá.
– Ti mindig ilyen hangosak vagytok?
Mielőtt bármelyikük válaszolhatna Dazai vállára sápadt kéz kúszik, valaki átkarolja a nyakát és a vállára hajtja a fejét. A kulcscsontjain dobol, a hüvelyujján véresre rágta a körmét, a haja csapzott fekete, a szemei érzelemmentesek és egyértelműen nem vesz róluk tudomást.
– Felmegyünk az emeletre, itt túl sok a... nyüzsgés – harapja el a mondatot, és ahogy végignéz rajtuk annak nincs jelentőssége. Chuuya csak most veszi észre, hogy finom sminket visel és vörös követ a fülében, amit pedig eddig csipkefölsőnek nézett az valójában virágokból és koponyákból szőtt bonyolult tetoválás, valójában ujjatlan fehér felsőt visel Грустная сука felirattal a mellkasán.
– Mindjárt megyek – biccent neki a fiú, és lerázza magáról a karját. – Rendeltetek már?
– Nikolai whoppert akar enni – mondja közönyösen, amitől Chuuya szeme fennakad, Dazai pedig gúnyos kacajt hallat.
– Úgy volt, hogy Akutagawa intézi a rendeléseket. Egyetlen dolga volt... – mormolja az orra alatt.
– Xорошо, хорошо... Ha akarsz valamit a kis vöröstől, intézzétek el a mosdóban – legyint, azzal sarkon fordul és visszasétál a feltűnő társasághoz.
A platinaszőke srác kivehetetlen szójátékokkal adja le a rendelését, csíkos nadrágot visel és neccfölsőt, a nyakában tollboa kígyózik, miközben a piercingjei ragyognak a neonfényben. Csak úgy, mint a haverja, aki rákapaszkodott Dazaira akcentussal beszéli a nyelvet, éles mássalhangzók pattannak a nyelvéról, míg a magánhangzói nem egyértelműek.
– Hogy mi van? – fakad ki Chuuya, amikor végre az agya is összerakja a hallottakat.
– Ugyan Fyodor, tudod, hogy nem érdekelnek a femboyok – kiált utána, mire az agyát ellepi a düh vörös köde és egy teljes pillanatig nem kap levegőt.
Egész nap attól félt, hogy ő fogja tönkretenni a kapcsolatukat, de Dazai Osamunak elég volt kinyitnia a száját ahhoz, hogy Chuuya soha többet ne akarja látni. Hogy képen akarja törölni, szétkenni a fehér asztallapon a gyönyörű mosolyát. Vennie kell néhány mély levegőt, Yuan keze a könyökére feszül, aztán a felkarjára, de az érintés nem nyugtatja meg.
– Mi a fasz? – bukik ki Shirase-ból.
– Elég, nem kell a balhé – súgja riadtan Shougo, ahogy elkapja a fiú kezét.
– Hm? Baj van? – Dazai őszintén értetlennek tűnik, amikor visszafordul feléjük. A sarkain billeg és mintha most venné észre Yuant, a lány felé int. – Ó, heló! Van kedved átülni hozzánk?
– Tessék? – Chuuya érzi, hogy a hangja olyan frekvenciára csúszik, ahol lassan már csak a denevérek értik.
– A barátnőd? – kérdezi félrebiccentett fejjel, aztán a pillantása találkozik Shiraséval. – Végül is, eddig nem hoztok valami eget rengető színvonalat, márpedig egy hölgy nem ilyen randit érdemel. Sőt szinte már kezditek ochlokrálni a helyet.
– Takarodj! – üvölt rá Chuuya, az arca vörös, de nem azért, amirt Yuané. Lehet, hogy mindenki őket bámulja.
Dazai a levegőbe dobja a karjait, vállat von és a társasága mellé szökken. A negyedik tag egy vézna srác fehér-ombre tincsekkel, erős szemfestékkel, hosszú fekete kabátban és katonai bakancsban, lehorgasztott fejjel ácsorog az oroszok mögött és a száját rágja. A szemei felcsillannak, amikor meglátja Dazait, és Chuuya őszintén nem érti, miért. Aztán a szőke srác mond valamit, amin mindannyian röhögnek.
– Hé, minden oké? – kérdezi Shougo, a keze óvatosan simul a vállára, de Chuuya lerázza magáról és biccent.
– Húzzunk innen – morogja Shirase, ahogy a barátjába karol és a kijárat felé húzza.
Yuan felkapja a szottyadt sült krumplikat, úgy szorítja a mellkasához az ázott dobozt, mintha az élete múlna rajta és Chuuya ujjai után tapogatózik, aki az ujjaiba fűzi az ujjait.

Kouyou éles, jóízű kacajt hallat a vonal túlfelén, amikor elmeséli neki a történteket. Videóchatelnek, Chuuya hason fekszik az ágyán, az arcát félig a párnájába temeti, a száját rágja és figyeli, ahogy a nővére az alkarjain tartva magát egyik lábát a feje mögé emeli, a másikat pedig előre nyújtja. Fejjel lefelé néz a szemeibe, a combján cseresznyeág fut lefelé, rózsaszín szirmok örvénylenek a világos bőrén és vérvörös minták, az apró, kalapos kaktusz szinte beléjük veszik a bokája öblében. Chuuyának ugyan olyan kaktusza van, csak hagyományos japán napernyővel.
– Femboy, érted? – panaszolja, és érzi, hogy némileg hisztérikusnak hangzik.
– A férfiak undorítóak. Legközelebb rúgd fel – teszi hozzá, ahogy lassan spárgába nyújtja a lábait és a tenyereire emelkedik. – Bár nem hiszem, hogy lesz legközelebb; azt mondtad, egy mekiben találkoztatok?
– Igen, de... nem érted – hadarja, és az ajtó felé sandít, aztán a másik ágy felé.
– Értem, hogy szeméttel tömöd magad, amikor oda kellene figyelned. Mértél koleszterin szintet?
– Most úgy hangzol, mint apa – emlékezteti Chuuya, mire Kouyou kipördül a pózból és félig gugolásba érkezik, amiből fellendíti a lábát és egy kecses félpiruettben végzi.
– Lehet, de ez nem jelenti azt, hogy nincs igazam – mutat rá. Egészen a földre ereszkedik, a homlokával érinti a térdét, a vörös fufruja csapzottan esik előre. – Egyébként miért számít ennyire? Nézd, értem, hogy jó pasi meg minden, de nem akarsz egy seggfejet az ágyadba, Chuuya.
Kouyounak megvannak a maga indokai arra, hogy ne bízzon a férfiakban és pontosan tudja, hogy azért látja el ilyen tanácsokkal, mert félti, mert most először vannak ennyire távol egymástól. Az egész új, egy kicsit rémisztő és ismeretlen, ráadásul minimum az év végéig el kell viselnie Dazait, aki azóta sem került elő, és akiről a nővérének panaszkodik éppen.
– Hazajössz az ünnepekre? – kérdezi végül jóval halkabban. A nő hosszan kortyol egy rózsaszín kulacsból és az ég felé nyújtózik.
– Ó, te nem tudod? – kérdezi, és a hangjában egyszerre cseng rosszallás és csodálkozás. – Apa kitalálta, hogy Fuerteventurán tölthetnénk a karácsonyt.
– Megmondtátok neki, hogy ne várjon húsz foknál többet decemberben? – nevet fel velősen. A haja végét az ujjai között morzsolja, és elnyom egy ásítást.
– Tudod, hogy mennyire ragaszkodik Európához – vonja meg a vállát Kouyou. – Teljesen kiakadt, amikor megemlítettem, hogy vinnék valakit. Mert, hogy a karácsony a családé. Bwaaah!
Chuuya lelkében a tettestársak puha összetartása lobban attól, ahogy a nővére a szemét forgatja és az orrát ráncolja. Az orruk vonala, a szeplőik és a hajuk színe egyforma, de Kouyou sokkal többet örökölt az anyjuk gyönyörű vonásaiból.
– Várj, hozol valakit? – kapja fel a fejét, de mielőtt a másik válaszolhatna kivágódik a bejárati ajtó, és lendületes riadalommal csapja le a laptop fedelét.
A küszöbön Dazai Osamu toporog zsebbre dugott kezekkel, sápadtan, karikás szemekkel és egyenesen rábámul. Chuuyának nyelnie kell a tekintetétől, mert óceánmélyi sötét, kietlen és egyáltalán nincs szinkronban a mosolyával.
Végigméri Chuuyát és a szoba hozzá tartozó felét, aztán a felső ajkának szorítja a nyelvét, mintha mondani akarna valamit és ezüst piercing csillan a nyelvén.
– Chuuya, igaz? – bök felé a mutatóujjával, és az ágyhoz masírozik. Végigsimít a fényes fólián, ami nykorog a bőre alatt, aztán egy mozdulatból letépi és galacsint gyűr belőle. – A femboy.
– Neked Nakahara – veti oda összeszaladó szemöldökkel, és törökülésbe tornázza magát. – Hol hagytad a dísszkíséreted?
– Mégsem aludhatnak velem – csettint a nyelvével, és Chuuya combjai közé dobja a gombócot, aki azonnal felkapja és visszadobja.
A rögtönzött labda lepattan Dazai válláról, mert a fiú éppen a matracot feszíti ki a helyéről, hogy a kretet a sarokba támassza. Aztán a szekrénynél szöszöl, kihúzza belőle a bőröndjét, gyűrött, sötét ruhák ugranak szét riadtan, Dazai telefontöltőt rángat ki az aljáról és a legközelebbi konnektor mellé kucorodik a sarokba.
Chuuya pedig némán figyeli, a száját rágja, a haját gyűrögeti és arra gondol, hogy később, amikor egyedül lesz, vissza kell hívnia Kouyou-t. Hogy szeretne rákérdezni, mi történt, de Dazai annyira természetesen viselkedik, mintha nem ő lett volna az, aki hátborzongatóan feküdt a hordágyon.
– Szóval szobatársak vagyunk... – kezdi lassan a fiú, és a szempillái fölül néz fel Chuuyára, aki a laptop szegélyét simogatja, azt próbálgatva, felnyissa-e vagy sem.
– Láthatóan – horkantja, ahogy végül a fejhallgatójáért nyúl. Egyetlen pillanatra fordít csak hátat Dazainak, de úgy érzi, a pillantása lyukat mar a lapockái közé. – Én sem örülök neki.
– Naaa, Chuuya! Kérlek! – biggyeszt Dazai, és az ölébe ereszti a mobilját, aztán teátrálisan a mellkasára szorítja a kezeit. – Nem csináltam semmit.
– Seggfej vagy – mutat rá. A szemöldöke aprót rándul és végre felcsapja a laptopot.
A záróképernyőjén ő és Kouyou ölelik egymás vállát, a nő vörös ajkai az egyébként is pozsgás arcához préselődnek, a szeplőik összefolynak és boldogan emeli fel a diplomáját. Chuuya mérhetetlenül büszke volt rá akkor, a mellkasában puha, meleg érzés árad szét az emlékre és a képet nézve.
Kouyou és közötte megnevezhetetlen kötelék feszül, amit a túlélésük kovácsolt sziklaszilárddá és semmi sem téphet el. Mert a nővére tud róla olyan dolgokat, amiket az apja soha nem fog és mégis félti, szereti és gondoskodott róla, amikor még magáról is nehezen tudott.
– Kölcsönvehetem a jegyzeteid? – kérdezi Dazai a füle mellől. A piros fejhallgatót elemelte a füléről és most várakozóan pislog rá.
– Nem.
– Ne már, nem lehetsz ilyen szívtelen. Nem voltam itt egy hétig.
– Nézd, sajnálom, ami veled történt, akármi is volt az, biztos szar volt, de... ott vannak a haverjaid.
A fejhallgatójáért nyúl, az ujjai Dazai hideg, inas ujjaira simulnak, a gyűrűire és a tekintete a fáslika szalad az alkarján. Nagyot nyel mielőtt a barna szemekbe nézne, amik furcsán érzelemmentesek a mosolyához képest.
– Nincsenek közös óráink, Akutagawa macskakaparása pedig olvashatatlan – forgatja meg a szemeit. – Nézheted úgy is, hogy az adósod leszek.
Ebből a szögből nézve a dolog egészen csábító.
– Bocs, felejtős – vonja meg a vállát.
– Fizetek érte!
– Dazai, nem.
A nyakába tolja a fejhallgatót, nem is hallgat igazán semmit és a Facebookon kívül nincs is igazán megnyitva semmit, de tétován kering a kurzorral a keresés fölött. A szeme sarkából figyeli, ahogy Dazai a matrachoz vonszolja a bőröndjét, kutat benne valamit, aztán feladja, talpra pattan és elviharzik. Minden szó nélkül, anélkül, hogy becsukná maga mögött az ajtót.
Chuuya megmozgatja a lábujjait az oroszlánkirályos zoknijában. Aztán kapkodva begépeli Dazai nevét, reméli, hogy talál valamit, ami megmagyarázza a másik stílusát és elviselhetőbbé teszi az évet.
Dazai Osamu a profilja alapján júniusban tölti a tizenkilencet, beszél angolul, franciául és oroszul, Yokohamában él és a nők érdeklik. Semmilyen más adat nincs róla megadva, és az utóbbitól Chuuya torka egészen kiszárad, a szemei előtt szikrák pattannak és izzadtnak érzi a tenyerét, pedig belül tudja, hogy jól van ez így. Ahogy Kouyou is mondta, nem akar egy olyan alakot, mint Dazai az ágyába. Elvégre ki szeretné, hogy összetörjék a szívét?
Sietve nyal végig az alsó ajkán, ahogy lejjebb görget, mert a másik bármikor visszajöhet, biztosan ágyneműt és huzatot keres magának. Chuuyának fogalma sincs, mi történhetett az előzővel, de nem akarja tudni. A csupasz matracra mered, aztán vissza a monitorra.
Dazainak rengeteg ismerőse van. Már mint, hogy rengeteg. A galériája hozzá van csatolva az Instagram fiókjához, a képek tönnyire a naplementét ábrázolják és a várost a narancssárga-lila fényekben csupaszon, minden sallang nélkül, a nyers lelakottságával és az ártatlanságával. Chuuya szíve hevesebben ver a képeket görgetve, mert biztos benne, hogy Dazai szereti ezt a várost.
És ott vannak azok a képek, amiken emberek szerepelnek; mosolyognak, elpirulnak, komorak és mind-mind élvezik a társaságát. Felismeri a két oroszt az egyik képen, lo-fi koncerten tombolnak, Fyodor a szőke nyakában ül, aki Dazait itatja vodkával. Aztán egy magas, vörös hajú férfi vállát karolja, mindketten öltönyt viselnek és egy gyönyörű, sötét hajú nővel beszélgetnek valamiről. Aztán a vörös hajú férfival mutatnak ördögvillát egy tengerparton, Dazaion hatalmas napszemüveg és szalmakalap, az itala rózsaszín, esernyővel.
És egy kép egy focimeccsről, ahol sáros mezben, kócosan feszít, lehorzsolt arccal, hóna alatt labdával, a kezében serleggel.
Szelfie a piercerrel egy kivilágított szalonban.
Rengeteg fénykép bulikból, nyaralásokról és különböző versenyekről...
Meg a lányok.
A nő a sötét bobfrizurával mindig visszatér, ahogy egy fekete hajú lány is, aki túlontúl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy beengedjék szórakozóhelyekre.
Az üzenőfalán pedig olyan lányok kívánnak neki jobbulást, akikről soha nem készült fotó, talán mert nem voltak rá méltók, vagy elég érdekesek. Chuuya a dátumokat böngészi. Júniuban egészen más emberek kívántak neki minden jót és mihamarabbi felépülést, februárban nem reagált semmire, mintha megszűnt volna létezni, az utolsó saját maga írta poszt pedig egy októberi születésnapi köszüntő, egy bizonyos Oda Sakunosukénak. Csillogó szívet használt benne.
Azelőtt pedig csak egy fotó alá kommentelt, amin megjelölték. Le foglak tiltani. És három kabbeujjas-emoji. Mindössze ennyi, egy bizonyos Sakaguchi Angónak, aki nem is reagált rá. A képen hárman vannak, a jelölés alapján Dazai, Oda és Ango maga, de mielőtt Chuuya jobban megnézhetné, Dazai visszacaplat a szobába, és ő úgy csapja le a gépet, mintha tettenérték volna.
A fiú kezei üresek, a tenyereivel szorítja hátra a haját és sóhajtva néz Chuuyára, aki értetlenül pislog vissza rá.
– Mi van? – kérdezi az ujjait tördelve, mire Dazai arcán sátáni vigyor szalad szét, olyan, amitől rögtön megbánja, hogy kinyitotta a száját.
– Másfél perce mentem el, és máris pornót nézel?
– Jézusom, dehogy!
– Pedig vörös az arcod – teszi hozzá, aztán megvonja a vállát. – Egyébként engem nem zavar. Mármint, ha feltakarítasz magad után, érted. Meg legközelebb akaszd a recskazoknid párját a kilincsre, vagy ilyesmi. Vagy várj... fogalmam sem volt róla, hogy a nyitott ajtó is lehet fétis.
– Meg foglak ölni! – kiállt rá Chuuya, és azon kapja magát, hogy talpon van. Több mint egy fejjel alacsonyabb Dazainál, mégis a mellkasa közepére bök. A másik leszegett állal figyeli, a mosolya nem tűnik el, talán csak egy kicsit kihúzza magát, és Chuuyát megcsapja a keserű gyógyszer- és fertőtlenítőszag, enyhe izzadtság, bergamott és ánizs testmeleg elegye. – Nem vagy olyan vicces, mint hiszed.
– Vagy csak te vagy savanyú – feleli könnyedén, aztán eltolja Chuuya kezét, két lépéssel átszeli a szobát és a szobához tartozó fürdő kilincsére markol. – Egyébként a kérdésedre válaszolva, Kunikida elkobozta a neszeszeremet, mert szerinte tiltja a házirend. Hát, Mr. A-vérünket-és-életünket-a-szabályokért, rohadtul nincs igazad.
Chuuya nem igazán hallott olyan szabályról, ami megtiltaná némi tusfürdő és sampon behozatalát, márpedig, ha tényleg létezik ilyen, akkor hatalmas bajban van. A fél flakon fűszeres-mentás Axe-ra gondol a fürdőben, a balzsamjára és azokra, amiket a beköltözéskor a mosdó alatti szekrénybe pakolt. Kunikida, a bizottsági elnök biztosan nem mulasztott volna el szólni róla, amikor Chuuya legutóbb látta még szigorúan tartotta magát a határidőnaplójában leírtakhoz, pontról pontra.
Másrészről, amit eddig Dazaiból látott...
– Szerinted kidobta őket? – kérdezi bizonytalanul, mire Dazai felé kapja a pillantását. Félig már a fürdőben ácsorog, a profilján neonok szikráznak.
– Nem, nem valószínű – sóhajtja, aztán teátrálisan megszagolja magát.
– Használhatod a tusfürdőmet – hagyja rá végül, és érzi, ahogy az arcára forróság szökken.
– Chuuuuuya! – sikítja Dazai, és Chuuya szemei előtt felvillannak a fekete betűk egy Facebook profilról: a nők érdeklik.
– Nem akarok egy büdös lakótársat – magyarázza, ahogy visszakucorodik az ágyra. – És ne használd ez az összes melegvizet.
Dazai a homlokához emeli két ujját úgy szalutál, aztán magára csapja az ajtót és Chuuya hallja, ahogy felzúgnak a csövek és a zuhany kellemes zubogását. Megnyithatná újra az adatlapját, de igazából mindent megtudott, amit jelölés nélkül tudott és amire igazán kíváncsi volt.
Helyette ráír Yuanra, hogy szeretne-e közösen tanulni, bocsánatot kér Kouyoutól, amiért csak úgy lerázta és további negyven percet szenved az egyetem honlapján, táblázatokat tölt ki és próbál valamiféle rendszert felállítani magának a hét további részére. Az apját is fel kell majd hívnia valamikor, mert az egyezségük része volt, hogy kéthentente egyszer bejelentkezik, máskülönben haza kell költöznie. Ez van, ha valaki problémás. Chuuya tizennyolc éves, papír szerint nagykorú, mégis az apjától függ, a férfitól, aki befogadta őt és Kouyou-t, aki annak ellenére is gondoskodott róluk, hogy tudott Chuuya problémájáról. Amíg betartja a szabályokat addig Arthur fizeti a gyógyszereit és a tanulmányait és a repülőjegyeit. Ha a férfi azt mondja, látni akarja, akkor mennie kell és mindig fel kell vennie a telefont.
A fürdő felé sandít, a zuhany még mindig zubog és puha, forró köd ólálkodik elő az ajtó alól, szóval arra gondol, hogy lemehetne futni. Már feltérképezte magának a campust és az elmúlt héten minden reggel és este kijárt a tóhoz futni, néha a focicsapat többi tagjával, többnyire Shirase-zal, de a fiú ennél sokkal később szokott lejárni, Chuuyára pedig ráfér, hogy kiszellőztesse a fejét.
Szürke atlétát és terepmintás joggingot túr a szekrényből, kapkodva öltözik, ha a szobatársának esetleg kedve támadna előkerülni, a haját szoros lófarokba fogja, a futócipője kellemes súllyal támasztja a bokáját, a pulzus- és lépésszámlálója sárga tartományban figyelmeztetően villog, de hajlandó ignorálni. Éppen a gondosan kiszámolt proteinshake-jét készíti, nyolcvanhét gramm natúr fehérje, két és fél deci folyadékkal felöntve, mikor végre kicsapódik a fürdő ajtaja.
Dazai csapzott, nedves haj tapad a homlokára és a nyakára, izzadtság gyöngyözik a halántékán és az orra tövében, a ruháinak nedves szaga van, ahogy bentről is forró, nedves gőz áradt ki és tapad rá a bútorokra meg az ablaküvegre. Chuuyát kirázza tőle a hideg, pedig eredetileg nem is fázott.
– Most... mész valahova? – kérdezi felvont szemöldökkel, szinte meglepetten méri végig Chuuyát. Fekete összecsukhatós telefont szorongat az ujjai között, de mikor rájön, hogy azt bámulja, gyorsan zsebbre vágja.
– Igen, kimegyek futni – mondja könnyednek szánt hangon, ahogy a fekete műanyagkulacsra markol.
– Az jó. Oké – biccent, és a hajába túr. – Nekem is mennem kell.
És azzal már az ajtóban is van, ringó csípővel, hosszú léptekkel, affektálva. Csöpögő ruhákkal, láthatóan dideregve.
– Nem kéne--
– Most ne felejtsd el a zoknit, édesem.
Chuuya felemeli a középső ujját, mire Dazai csak kacagva int, és már ott sincs. Ami utána marad az maga az őskáosz, egy rögtönzött szauna, a zuhany erőszakos hangja és színtiszta ellenszenv.
Hirtelen eszmél és rohan a fürdőbe, ahol még mindig folyik a víz, kérlelhetetlenül, jéghidegen és Chuuya majdnem elcsúszik a zuhanytálcában, mikor bemászik elzárni. Persze, hogy Dazai nem hagyott meleg vizet annak ellenére sem, hogy láthatóan egy percet sem állt a zuhany alatt. Még csak váltás ruhát sem hozott magával és törölközője sincs, egyedül Chuuya akvamarin fürdőlepedője lóg az akasztón magányosan, gőztől súlyosan.
– A kurva életbe...

Másfél héttel és két flakon tusfürdővel később unja meg végleg. Az öltözőben vette észre, hogy megint üres a tusfürdője és a dezodorja is akkor adta meg magát, arról nem is beszélve, hogy az előző napra tervezett hajmosást is el kellett halasztania, mert Dazai olyan sokáig foglalta be a fürdőt, hogy egy ponton azt hitte, ott is fog aludni.
Ráaádsul a zacskós leveseire is rájár, legalább olyan természetességgel, mint a tisztálkodószereire és nem egyszer kapta már rajta a pólójával a kezében. Kedden a mezével itatta fel a kiömlött energia italt az asztaláról, aztán nyilván nem mosta ki. Csütörtökön Chuuya dobta ki valami joghurt penészes maradékát.
Egyszóval borzalmas hete volt, és borzalmas évnek néz elébe, ha nem változtat a dolgokon. Kunikida nyomatékosan elmagyarázta neki, hogy nem cserélhet szobát és egyébként sem lenne szép másokat kitenni Dazainak. Nos, Chuuya szerint mély tisztelettel bekaphatja.
– Szerintem robbants alá. Mármint átvitt értelemben, érted, tegyél róla, hogy magától akarjon elmenni – magyarázza Kajii tele szájjal, miközben visszafelé sétálnak a kollégiumba. Chuuya agya még zsong a matektól. – Vagy rakd le elé a számlát, hogy perkáljon.
– Nem tehetem – sóhajtja a táskája szíjjára markolva. – Valószínűleg nem fizetne, és különben is, itt arról van szó, hogy ekkora suttyót még nem hordott a hátán a föld, nekem meg együtt kell élnem vele.
– Hát, nem tudom, Chuuya... Hozzánk jöhetnél, de hát a szobatársam így is nehezen viseli a kémcsöveket a konyhában meg a cuccokat a hűtőben – magyarázza már-már bocsánatkérően. – Tanulni is el kell járnom máshová mióta kifüstölt a kávéfőző.
– Baszki Kajii – sziszegi Chuuya. – Miért?
– Nincs fontosabb a koffein és a fizika szentségénél, Nakahara – vonja meg a vállát, aztán egyben betömi a pogácsája maradékát és lesöpri a tenyereit. – Úgy az első vizsgaidőszakodon rájössz. Majd amikor térdenállva könyörögsz Kelvin és Mól istenekhez megváltó kettesért és Amper atyánk nevét veszed szádra a szükség óráiban...
– Jó, jó, értem – prüszköli a fejét csóválva. A jókedve hirtelen lobban fel, szeretné megtartani, szeretné, ha a beszélgetése Kajii-val tovább tartana, de Tachihara felé int a gyepről és a nevét ordítja.
Az alacsony, barna hajú lány, aki egy laptop fölé görnyednek az ellenséges csapat játékosa, de Chuuya nem érzi úgy, hogy problémát kellene csinálnia a dologból, a magánéletében mindenki azt csinál, amit akar. A csaj ráadásul önvédelmi órákat tart keddenként, amikre ő személy szerint nagyon szeretné elküldeni Yuant. Legalább egyre.
– Akkor majd később – fordul Kajii felé, és amikor a fiú az öklét tartja neki, hozzákoccantja a sajátját.
– Hé, Nakahara! Mizu! – üvölti Tachihara, ahogy zsebbre vágott kézzel Chuuyához kocog. A lány a tenyerébe támasztott állal figyeli őket és lufit fúj a rózsaszín rágójából. – Van kedved leülni?
– Vissza kell érnem a szobámba a lakótársam előtt – hadarja, miközben három ujjal int a lánynak, aki rávigyorog. – Tudod, akiről meséltem.
– Ja, ja, ja. Figyelj, ami az edzést illeti...
– Twain képtelen csapatban játszani – fújtatja azonnal, a nyakát dörzsölve. – Ő lökte meg azt a srácot, márpedig szerintem egy csapatban egymással kellene dolgoznunk és nem az egyén sikeréért.
– Ó, hogy az? Az edző totál kiakadt, szóval szerintem azóta is a büntetőket futja – legyinti a fiú. A mosolya ravasz és töretlen, a fülében egész sor ezüst csillan, ahogy a bal szemöldökében is. – Az amcsik nem nagyon értik, hogy mennek itt a dolgok, eh?
A keze meleg Chuuya vállán, az ujjaival finoman topog a pulóverén és felfelé kacérkodik az anyag szegélyéhez. Végig a szemeibe néz, a tekintete barátságos, csillogós és Chuuya pillantása a szájára rebben, mikor kapkodva megnyalja az alsó ajkát.
– Arra gondoltam – kezdi lassan, a sarkain billegve, és Chuuya kiszúrja, hogy a csaj a háta mögött végtelenül jól szórakozik –, hogy lenne-e kedved eljönni velem moziba. A hétvégén.
Érzi, hogy az arca felforrósodik és zavartan lesüti a tekintetét, míg összeszedi magát. Tachihara rendes srác, van közös órája Chuuyával, mindig nagyon érdeklődő és igyekszik bevonni a beszélgetésekbe, noha magáról soha nem mesél.
– Oké, miért ne – egyezik bele végül, és megköszörüli a torkát. – Szombat?
– Tökéletes. Szuper. – A mosolya kiszélesedik, ahogy már-már katonásan csapja össze a sarkait. – Majd megnézem, mit vetítenek és szólok.
– Szuper.
Chuuya figyeli, ahogy visszasasszézik a lányhoz, aki izgatottan csapja össze a tenyereit. Még élesen él benne az emlék arról, mikor Arthur rajtakapta egy sráccal csókolózni. Hogy leültette és olyan szavakat használt, mint felelősség meg kondíció.
Aztán eszébe jut, mikor Kouyou először vitte el magával szórakozni, jázmin és gin illatú ölelésbe vonta, elmondta, hogy mennyire büszke rá és, hogy rá bármiben számíthat, bármikor. Akkor még fogalmuk sem volt arról, hogy ez mit is jelent pontosan...
A küszöbön toporog a kezében a kilinccsel, a táskája tompán puffan a parkettán és anélkül káromkodik, hogy egyáltalán észrevenné magát. Dazai hason fekszik a csupasz matracon, körülötte könyvek és papírtengerek, előtte a szemetesből narancssárga lángok nyújtózkodnak éhesen a plafon felé és időként egy-egy papírlappal táplálja őket.
A szobát betölti a Crystal Castles, Chuuya nem is hallja a gondolatait, idegesen berúgja a táskáját a sarokba és ablakot nyit, miközben Dazai lagymagaton int felé. Az arca mosolytalan, szinte unott, a szemei alatt sötét karikák feszülnek és a tegnapi ruhája van rajta.
– Dazai, mi a fasz – ordítja túl a zenét, miközben a bluetooth hangszórót keresi, hogy legalább lehallkítsa a Baptism pulzáló ütemeit.
A zene a csontjáig hatol, a bordáin rezdül és lekúszik a gyomrába, ahogy próbál lélegezni az égett-papír szagban. A szemetesből félig elfeketedett, pöndörödött szélű lapokat ránt ki és a térdén csapja le róluk a parazsat. A legfelső egy Csajkovszkij kotta.
Dazai a hátára gördül, az alkarjával takarja el az arcát, a haja sötéten örvénylik körülötte és lazán húzza fel az egyik térdét, ahogy remegős nevetést hallat.
– Bementél ma egyáltalán egyetlen órádra is? – kérdezi Chuuya, de nem érkezik válasz, mert magas, sötét vörös hajú srác tolja félre, olyan lendülettel, hogy meginog álltában.
Az idegen kis piros poroltót szorongat és a kukára céloz vele, mindent betölt a jellegzetes szag, amitől Chuuyának köhöghetnékje van, de az idegen talán végre megmenti Dazaitól. Lassan engedi le a poroltót, csípőre vágja az egyik kezét és Dazai fölé magasodik, aki a szempillái árnyékából hunyorog fel rá.
– Öt percre mentem el, mégis mi van veled? – kérdezi, a hangja mély, a tekintete kemény, az álla feszes és borostás.
– Unatkozom – feleli Dazai egészen halkan. Kisfiúnak tűnik a srác mellett, aki lassan térdel le mellé, hogy a könyökénél húzza ülő helyzetbe. – Egyébként is, Kunikida mondta, hogy kezdjek valamit ezzel a sok szeméttel.
– Legközelebb használd a szelektívet, vadbarom – morran rá Chuuya, mire mindketten rákapják a tekintetüket.
– Ó, te is itt vagy? Nem is láttalak – vigyorodik el gyúnyosan. Az arckifejezésétől szeretné szájba verni.
– Arról nem volt szó, hogy rámgyújtod a kollégiumot.
– A jegyzeteidet kellett volna elégetnem.
– Najó, ebből elég – dörren rájuk a srác, aztán Chuuya felé fordul, és kezet nyújt neki. – Sakunosuke Oda.
– Nakahara Chuuya. – Röviden kezet ráznak, a tenyere érdes és kellemesen meleg. Chuuya úgy érzi, zsebre kell dugnia a kezeit utána, szóval így biccent az állával a fetrengő Dazai felé. – Te vagy a bébiszittere, vagy mi?
– A barátja. Szinte a testvére – korrigálja, mire Dazai szemei felcsillannak és teátrális nyögést hallat, a meghatottság túlnagyolt modelljét. – Sajnálom, ha...
– Nem, rendben van – legyint rá azonnal. A tekintetével megkeresi a táskáját, aztán újra végigméri Dazait. – Veled nincs valami rendben.
– U n a t k o z o m – dalolja a fiú, aztán felpislog Sakunosukére, a tekintetében egészen más fények villannak, a vonásai merőben lágyabbak. – Szedjük össze Angót és menjünk.
– Azt mondta, tanulnia kell – magyarázza, mire úgy dönti oldalra a fejét, mintha az egész csak egy olcsó kifogás lenne. Nos, Chuuya nem ismeri Angót, nem tudja, mennyire releváns a feltételezés. Aztán összepréseli az ajkait, mikor Sakunosuke az ujjaival emeli fel Dazai állát, mert van a mozdulatban valami bensőségesség, amit nem biztos, hogy az ő szemének szántak. – Tisztának tűnsz.
– Cserkészbecsszó – emeli fel a kezeit felszegett állal.
– Te jössz?
Fel sem fogja, hogy a kérdés neki szól, a szétrepült, de még ép papírokat szedi össze a székről, az asztal alól és a padlóról. Hirtelen éri Sakunosuke kérdése, száraznak érzi a torkát és bizonytalannak a gondolatait, mert ő rendes srácnak tűnik, de Dazai... Dazait ismeri eléggé ahhoz, hogy akárhová is akarják rángatni, annak feltehetőleg nem lesz jó vége.
És szinte biztos benne, hogy Kouyou nem erre gondolt, amikor azt mondta, hogy szocializálódnia kellene és úgy viselkednie, mint egy tizennyolc éves srácnak. Chuuyának nem igazán vannak barátai, de abban biztos, hogy Dazai Osamu nem lesz az.
– A törpét nem hívtam – duzzog Dazai. Már talpon van, a pólóját szaglássza és még megfelelőnek ítéli, aztán felkapja a telefonját és az ajtóhoz libben.
Chuuya vállat von, aztán odaint Sakunosukének, aki bocsánatkérő mosoly ereszt meg felé, mielőtt Dazai után fordul.
Kitakarítja a szoba ráeső felét, megpróbál tanulni, aztán végre vesz egy forró, jól kiérdemelt zuhanyt. Sokáig engedi magára a vizet, hagyja, hogy kellemesen átmelegítse mielőtt a samponjáért nyúlna. A kabint ellepi a gőz és a friss illatú hab, addig áztatja magát, míg már nehéz lesz lélegezni, és a törölközőjének olyan illata van, mint Dazainak, mikor találkoztak. Legszívesebben megfojtaná vele álmában.