Sub Rosa~

Soukoku || +16 (az erőszakos tartalom miatt) || hurt/comfort || GroupTherapyAU || kísérleti fic

 

Az alkarjába rejt egy öblös ásítást, miközben a combján pattogtatja a tollat. Először oda sem figyel a ritmusra, aztán már tudatosan, egyre csak egy Crytal Castles dal taktusai pattannak le a toll végéről és elkínzottan pislant körbe a teremben.
A karóráját és a telefonját elkobozták a foglalkozás végéig, amilye van az egy silány jegyzettömb és egy golyóstoll meg az idegrendresze lassú bomlása. Mert lehetne ezer másik helyen, csinálhatna bármi mást, de itt kell lennie, csakis azért, hogy Mori ne kapjon pert a nyakába. Pedig megérdemelné.
A tekintete megakad a fiún magától balra, szűk farmert visel, inget és kardigánt, a körmei gondosan manikűrözöttek, a bőrén kékeslilán sejlenek keresztül az erek, de a kézfeje csupa karamellszín szeplő, akárcsak a nyaka és az arca. A haja gránátalmavirág-színű vagy berkenye, a pillantásában egy rövid időre megtalálja önmagát.
Nagyot nyel, aztán hirtelen megtépi a jegyzettömb sarkát, fehér kis galacsint gyűr és a fiú felé pöccinti.
Halálra unom magam – tátogja, mikor az felé kapja a fejét. Vállrándítást és fejrázást kap cserébe.
– Mr. Dazai, szeretne valamit mondani? – A terapeuta hangjára felkapja a fejét, magára erőlteti a legmegnyerőbb mosolyát és leengedi a vállait, hogy elhidjék.
– Csupán azon merengtem, hogy Mori fizet-e magának azért, hogy lefoglaljon egy teljes órára – magyarázza, ahogy teátrálisan széttárja a karjait. – Úgy értem, már van terapeutám.
– Ezek a foglalkozások teljes mértékben díjmentesek – szögezi le a férfi. Egymásnak támasztott ujjai fölül néz rá, az arca kifejezéstelen. – Bármikor elmehet.
– Ön is tudja, hogy ez nem igaz – húzza el a száját Dazai. Keresztbe dobja a karjait a mellkasán, a fiú felé sandít, aztán vissza a terapeutára. – Le fogja írni, hogy nem vagyok együttműködő? Mert itt vagyok, ami a részemről elég nagy együttműködés. Különben is, a bíróságon már megígértem, hogy nem fogok többet rosszalkodni. Ez miért nem elég?
Huszonnégy perc maradt a csoportterápiából. Tudja, mert már egészen fiatal korában megtanulta óra nélkül mérni az időt.
A tőle jobbra ülő lány hitetlenkedve, vagy talán tisztteletből horkant és megpróbálja köhögésnek álcázni. Nyolcan vannak összesen, a terapeutával együtt kilencen, ha el akarna menni, semmi sem tarthatná vissza.
– Nézze, az aktájában az áll--
– És úgy gondolja, ezek szituatív információk? – vonja fel a szemöldökét. Minden erejére szüksége van, hogy ne nézzen oda, amikor a fiú gúnyosan felköhög.
– Úgy gondolom, az, hogy részt vesz-e a foglalkozáson vagy sem, önön múlik – szögezi le a férfi. Mindenesetre legalább megtartja a szemkontaktust. – Én nem fogom semmire kényszeríteni, nem áll módomban konzultálni a pszichiáterével sem, azonban hatósági előírás szerint meg kell jelennie. Érti, ugye? Élni és élni hagyni.
Dazai horkantva dobja keresztbe a lábait. Pontosan ez az, amit a terapeuta nem képes megérteni.

A folyosó sötét, a falakról a tűzjelzők és a biztonsági kamerák piros jelzőfénye verődik vissza, a tenyere nyirkos, a szíve a torkában dobog és visszanyeli az érzelmeket, amik csomóba gyűltek a torkában. Felhúzza a fegyvert és lassan számol magában.
Egy...
Két...
Há'...

A kikötőben telepednek le a vízhez közel a lépcsőre, halat esznek és sült krumplit, mert Dazai azt ígérte, ez a legjobb a városban, körülöttük sirályok lamentálnak és néhány falatért kuncsorognak, még érzik a gyorsbüfé olajos, gyomormegfekvős illatát és minden rendben van. A fiút Nakahara Chuuyának hívják és egyidős vele.
– Ki nem állhatom az ilyen alakokat – mondja félig tele szájjal. A naplemente lángba borítja a haját, átszínezi a szemeit és meglágyítja a vonásait.
– Egy címeres fasz – helyesel bőszen Dazai nagyokat kortyolja egy papírpohárból. Nem a legjobb kávé, amit valaha ivott, de a koffein segít összeszedni a gondolatait. – Neked miért kell járnod?
Chuuya az ölébe ereszti a papírtálcányi sültkrumplit, egy pillanatra megáll a rágásban és a vízre mered. Dazai hagy neki időt, hogy összeszedje magát, hogy eldöntse, akar-e róla beszélni vagy sem. Végül a fiú töprengő ösztönösséggel nyalja le a sót a szája sarkáról és bizonytalanul felé pislant.
– Én... problémáim vannak a... – hosszan sóhajt és végleg feladja a hevenyészett vacsoráját, engedékenyen engedi át a hal maradékát az egyik bátrabb sirálynak. – Főleg randalírozás és szándékos rongálás miatt.
– Ez az igazság, vagy az, amit az esküdtek mondtak? – Chuuya megvonja a vállát.
– Nem igazán emlékszem – hagyja rá. Kisöpör néhány tincset az arcából és keskeny cigarettát szorít az ajkai közé. Felkínálja a dobozt Dazainak, aki tétovázás nélkül fogadja el. Pedig nem is dohányzik. – Veled mi van?
– Bementem a szemináriumomra – feleli könnyedén, az ujjai között morzsolja a szálat, míg a másik gyújtót keres. Amikor megtalálja, neki tartja oda először, az egyik kezével őrzi az apró lángot és Dazai kézségesen hajol a markára.
A füst fűszeres keserű a nyelvén, kaparja a torkát, de kitölti a gondolatait, lecsorog a gerincén és karcsú remegéssé sűrűsödik az ujjaiban.
– A francokat!

Úgy torlaszolták el előle az ajtót, mintha jelentene bármit is, mintha feltartóztathatná.
A biztonsági üveg mögül riadt tekintet rebben rá, a szemeiben pánik, az arca borzalmas és a nevét ismételgeti, meg azt, hogy minden rendben lesz.
Aztán azt, hogy szólni fog a nevelőapjának.
Aztán nem mond semmit, mert rárúgja az ajtót.
A pisztoly csövén végigcsikordul a kétségbeesés.
Négy...
Öt...

Ezután kezdenek találkozgatni.
Semleges helyeken parttalan vitákat folytatnak zenéről, ételekről és az életről, Dazai kisujja a kisujjába akad a moziban, mérhetetlenül unja a filmet, de szereti nézni, ahogy a sápadt fény rátapad Chuuya arcára és nyakára, ahogy a tekintete a vászonra tapad és megfeszül ültében, miközben az ujjai tétován remegnek a kukorica fölött.
Chuuya szereti lehagyni az időt a motorjával, Dazai szeret belessimulni a időtlenség illúziójába és egyáltalán nem retten vissza, mikor a fiú maga mögé parancsolja. A bukósisakjának meleg vágyakozás illata van.
– Na és milyen a csaj? – bukik ki a kérdés Yosanóból. A nő a kanapén gubbaszt és a lábkörmeit festi kőrisszínűre. A tévén a Keresztapa egyik kimerevített jelenete vibrál, nyilván azért állította meg, hogy jobban hallják egymást.
– Milyen csaj? – ütközik meg, és visszagombolja az ingjét ott, ahol félregombolta.
– Akiről a madarak csiripelnek, butus – vigyorogja, ahogy egy sajtos chipset szorít az ajkai közé. Elégedetlenül vonja össze a szemöldökét, amikor belekap a festékbe és a bőrére maszatolja.
Dazai megáll a nappali küszöbén, az orrnyergének szorítja az ujjait és a hajába markol azt remélve, hogy ennél nehezen lehet teátrálisabb. Egyikük sem beszél a fáslikról a bőrén.
– Skandalum – legyinti könnyedén, aztán megindul a fürdőszoba irányába. – Nem kellene halgatnod a pletykákra, Yosano.
– Alacsony, vörös, eléggé megbaszó motorral? Kunikida rólatok beszél napok óta.
Fogalma sincs, mikor nevetett utoljára szívből, ízesen, az arca nem emlékszik tökéletesen a mozdulatsorra, fuldoklik a hirtelen rátörő endorfintengerben és majdnem a mosdókagylóba ejti a fésűjét.
– Ezt Kunikida mondta?
– Nem ezekkel a szavakkal. – Yosano a nyelvével csettint, a hangjában nevetés bújkál. – Szóval...?
– Abbahagyhatjátok a pletykálást, nincs csaj. Chuuyát a csoportterápián ismertem meg és, amikor legutoljára csekkoltam, még srác volt.
– Nahát, ez új! – rikkantja a nő, ahogy hirtelen megjelenik az ajtóban. A kilincsbe kapaszkodik, a szemei kíváncsian csillognak.
– Micsoda?
– Négy éve ismerlek, Dazai. Négy. Mikor akartad elmondani, hogy biszex vagy?
– Menj már!
Yosano áldühösen fújja fel az arcát, az ujjait Dazai veséibe böki félelmetes pontossággal, aztán a kád széláre telepszik. Dazai a tükörből figyeli, ahogy a habfürdője kupakjával játszik.
– Csak szeretnék tudni róla, ha fontos – szögezi le.
– Mint az orvosom? – kérdezi, miközben vigasztalóan a nő füle mögé simít egy fekete tincset. A szemeibe néz és őszinte bizalomra talál.
– Mint a barátod.

Izzadtságot és vért nyal a felsőajkáról, a tudata a sarokban vacog, az izmai belefeszülnek abba, mikor eltöri valaki kulcscsontját. A bakancsa alatt apró gyöngyfogak csikordulnak, valaki sikít és a rendőrséget hívja.
Hat...

A csoportterápia után galériába mennek. Nem nézik meg a kiállítást, mert Dazait nem igazán kötik le a tájképek, Chuuya pedig egyedül szeret merengeni a festmények előtt, de meghúzzák magukat a büfében. Chuuya zöld teát iszik, ő kávét, feketén és az ujjai a pincérlány csuklójára simulnak, puhán cirógat érdeklődést a bőrére, a szája reflexből szalad mosolyba és utána fordul, mikor a hóna alatt a tálcával ellibben, de nem hozza szóba. Feltűnően nem beszélnek lányokról.
– Szóval – kezdi Chuuya, és a nyelvévek megnedvesíti az alsó ajkát, ahogy a takaros porcelánkancsóért nyúl –, ezen kívül még jársz pszichológushoz.
Nem kérdezi, mert nem is kell kérdeznie, ő maga mondta az első foglalkozáson, hogy konfúzálja a férfit, akivel beszélgetnie kellene. Nyeglén vállat von, megkavarja az üres kávéját és szinte megbabonázottan figyeli a fekete örvényt.
– Piszciháter – korrigálja a kanállal a fogai között. A brossúrát tanulmányozza, amit az ajtóban markoltak fel.
– Oh...
Tudja, hogy Chuuya a karját nézi, mert mindenkinek ez az első reakciója, és nem hibáztatja érte. Nem is érzi kényelmetlenül magát, noha az apja szerint kellene. Csak, mert az apja orvos, szóval nyilván jobban tudja. Az apja orvos és nem vette észre időben, aztán elbagatelizálta és megfeddte és Dazai nagyon-nagyon régóta nem érez iránta semmit.
– Hányszor?
– Heti kétszer. Kedden és pénteken – magyarázza, mintha csak a zongoraóráiról beszélne. Mintha Mori nem fizetne vagyonokat minden alkalomért, hogy ezzel a részéről elintézettnek tekintse a dolgot. – Péntekenként néha végigalszom a terápiát.
– Komolyan? – hitetlenkedik, és a szemeiben őszinte bizonytalanság csillan, olyan, ami csiklandozza Dazai torkát. – Miért kell a csoportba járnod?
Chuuya egy monet-s szalvétát gyűröget, elég bátor ahhoz, hogy a szemeibe nézzen, de a szeplői megfeszülnek a arcán.
– Bunkó voltam egy nénivel és nem kísértem át az úton – vágja rá, aztán göcögve nevet, mikor Chuuya hozzávágja a szalvétagombócot, amit gyűrt és megrúgja az asztal alatt.
– Teee....
– Jól van, jól van – szipog, és kihúzza magát. – Őszintén?
Dazai bizalmasan előrehajol, a tea édes növényillatán túl felé nyújtózik Chuuya samponjának és kölnijének kellemes egyvelege. A haja lazán összefogva, puhán csorog a vállára, szinte vágyja az érintését, hogy átpergethesse a vastag szálakat az ujjai között, szeretné látni a színűket a bőre kontrasztjában.
– Lefeküdtem a matek professzorom lányával. – Kankalinos jókedvvel figyeli, ahogy Chuuya szeme körül megfeszül a bőr, összepréseli az ajkait és a csészéje oldalán dobol, mert fogalma sincs, mit válaszoljon erre. Imádja az emberek hökkent reakcióját, amit a képtelenség lehetősége vált ki belőlük.
– Ez még--
– Aztán felgyújtottam a kocsiját, mikor csak ezért képes volt megbuktatni – fűzi hozzá, mire a másik álla leesik és nyikkanva reked benne a levegő.
– Dazai!
– A bíró azt mondta, a mentális állapotom enyhítő körülménynek számít, ezért nem kell börtönbe mennem – vonja meg a vállát, mintha tényleg nem számítana. – Cserébe csoportterápiára kell járnom határozatlan ideig és természetesen az egyetemről is kivágtak.
– Szeretted?
Elmondhatatlanul hálás, amiért nem azt kérdezi, mit tanult, hogy megbánta-e vagy, hogy mit gondol, mi lesz így vele vagy az életével. Mert ezekre a kérdésekre túl egyértelmű a válasz és Dazai nem szeret csalódni az emberekben.
Sóhajtva biccenti félre a fejét, nagyot kortyol a kávéjából, átengedi magát az érzésnek, hogy végigégeti a nyelőcsövét.
– Apám erőltette – vallja meg lassan. – Szóval most úgymond csalódást okoztam neki, mint a fia és mint a legjobbnak ígérkező kísérlete.
– A gyerekvállalás nem egy kibaszott kísérlet – horkantja Chuuya, ahogy a keze után kap. A tenyere puha és meleg, a hüvelyujjával a kézfejét és a bütykeit dédelgeti. – Nem kényszeríthet bele egy élet sémájába csak, mert szerinte úgy van.
– Chuuya...
– Nem teheti – bizonygatja, miközben a szabad keze remeg a csészéje fölött, aztán ökölbe szalad az abroszon.

Hisztérikusan, fuldoklón nevet a piros-kék fények kereszttüzében, a torka száraz és fáj, a kezei remegnek és zsibbad a térde. A saját hajába tép és a pisztoly hidegen feszül a halántékának, a szemöldökcsontjának koccan és nem kap levegőt.
Nem kap levegőt.
Nem kap.
Hét...
Nyolc...

A keddi terápiája után muszáj áthívnia. Egy közepesen hanyagolható üzenetet ír neki és őszintén nem számít rá, hogy negyvenhét perccel később Chuuya ott kuporog mellette a szőnyegen az íróasztala alatt és egyesével fejtegeti le az ujjait a halántékáról. Fogalma sincs, hogy melyikük tenyere nyirkos, hogy kinek az ijesztően lassú szívdobbanásait hallja, de képtelen felnézni, képtelen levegőt venni és visszanyelni azt, amit néhány órája szakítottak fel benne. A feje hasogat és lüktet a homloka ott, ahol a térdének feszül, alig hallja Chuuya halk hangját, a ropogós errjeit.
– Jól vagyok – nyeldekli óvatosan. – Jól vagyok.
– Aha, a francokat – mordul rá a másik. Az arcára simítja a tenyerét, enyhe erőszakkal emeli fel az állát és csak fürkészi hosszasan. – Mi történt?
– Csak... dehonesztálva érzem magam – feleli, mintha Chuuya tudná. Mintha tudhatná.
– A pszicho... pszichiátered mondott valamit?
Dazai kiérzi a hangjában felgyülemlett haragot, amit egy olyan ember felé érez, akit nem is ismer, aki a munkáját végzi, akire egyikőjüknek sincs oka dühösnek lenni. Csak azért, mert ramatyul érzi magát. Chuuya nem érti.
Lassan int nemet, ahogy kitépi magát a puha ujjak közül. Hátraszegi a fejét, a koponyája a tapétán koppan és nem érez semmit. Egyáltalán.
– Azért hívtál át, hogy nézzelek? – kérdezi élesen, mire reszketős sóhajt hallat és a tenyerét nyújtja felé. Úgy, mintha adni szeretne valamit, miközben éppen az ellenkezője az igaz.
– Cigizzünk együtt, Chuuya – kéri hunyt szemekkel.

Az arcokon körülötte rémület csorog, hideg verejték és remegő ajkakkal találkozik, miközben csak azt akarja tudni, mi történt. Hogy hol van, hogy hol van a nevelőapja, a családja, a barátait...
… a barátai...
… halottak.
Reszket a szíve és kétségbeesettnek érzi magát, elesettnek, újra gyermeknek, akinek támogatásra van szüksége, hogy képes legyen egyenesen járni.
Amikor megbilincselik, annyit mond:
– Nem én voltam.
Kilenc...
Tíz...
Tizenegy...
Tizenkét...

– … ember sérült meg aznap, és mind azért, mert én nem tudtam kontrollálni magam – vallja meg siralmas hangon.
A tetőn ülnek, a hajnal kékes-szürkén talál rájuk, Dazai a térdei között, félig a combjára hajtott fejjel hallgatja, nem alszik, pedig szeretne és hagyja, hogy Chuuya szórakozottan játszon a hajával. Ezt még sosem engedte korábban senkinek, tudja, hogy az érzésnek kiszolgáltatottnak kellene lennie, de nem az.
Kihúzza az ujjai közül a keskeny dohányt, olyan hosszan szív bele, hogy felsajdul a tüdeje, a parázs éhes narancssárgán izzik. Az orrán fújja ki a füstöt, miközben hanyatt fordul és Chuuya nyakára simítja két ujját. Álmosan pislognak egymásra.
– Nem te vagy a hibás – mondja végtelenül egyszerűen, mert tudja, hogy sablonosnak tetszik. – Elég világos, hogy félrediagnosztizáltak, úgy értem. Az orvosodnak tudnia kellett volna, vagy a körülötted élőknek.
– Ártatlan embereket bántottam – csóválja a fejét. Akármit is mondjon Dazai, soha nem fog megbocsátani magának. Akkor sem, ha senki sem halt meg.
– Féltél?
– Nem emlékszem semmire – vonja meg a vállát. Az egyik mohás palára kocogtatja a hamut, aztán valamilyen apropóból megdörzsöli Dazai felhúzott térdét.
– Ah, jó lehet elszakadni az öntudatodtól. Kicsit olyan, mintha meghalnál, nem? – Már-már kedélyesnek hangzik, habár egy kósza pillanatra elhiszi, hogy Chuuya rútúl le fogja lökni a tetőről. Mindenesetre nincsenek elég magasan ahhoz, hogy belehaljon.
Talán pont ezért nem szeret senki beszélgetni vele, vagy kezdik előbb-utóbb hanyagolni a társaságát. Az emberek nem értik a halállal való kapcsolatát azt, hogy amire vágyik az nem az elmúlás, sokkal több annál, maga a nemlétezés.
Chuuya mintha néha értené. Legalábbis nem hozza zavarba vele és nem kezdi el terelni a témát.
– Mekkora seggfej vagy – köpi oda a fiú hitetlenkedve.
– Figyelj csak, Chuuya...
– Hm?
– Megcsókolhatlak?