Parallel~

RadioDust, de mégsem az.
Alastor visszazuhan a naiv lelkesedés puhaságába, míg Anthony csak előre képes sodródni.
Korhatár: +18
Figyelmeztetések: erőszak, gyilkosság, horror, angst (komolyan. a kép hazudik.)

A sírja az apja melletti parcella, fehér gránit, arannyal fújt betűk halmazával. Az évszám sokkal beszédesebb, mint a név, amihez tartozik, az emberek lesunyt fejjel sajnálkoznak felette, a megrendülésük valódi, mert a saját félelmük tükörképe afölött, hogy közelebb sodródnak a saját halandóságukhoz.
Szerencsétlen, ilyen fiatalon...
Azután a rengeteg szörnyűség után...
Az a rengeteg tehetség...
És nem marad más, mint az üres bordák közötti statikus zaj.
Adásszünet.

×××

A körmét rágva ül a padban, Molly kezét szorongatja és hamis zsoltárokat mímel az orra alatt. Retteg a bátyja felé pillantani, de Anya mosolya meleg és puha, otthonos menedék, a hite igazi forrása.
Apa nem jött el.
A bátyja a bordái közé döfi a zsoltáros könyvet, ő cserébe izomból megrúgja. Boka fölött kicsivel, hadd fájjon kegyetlenül.
– Pisilni kell – motyogja Molly, és Anya kiragadja a közelségéből, messze viszi tőle.
– Ratyi – súgja neki a bátyja, és fogalma sincs, mit jelent.
Később, amikor az ostyára harap, szemlesütve, némán kéri Isten bocsánatát és legbelül tudja, hogy az igazi isten Anya.

×××

Lángoló, szikraízű fájdalom, forró, nyálas, tapadó lüktetés, villámszínű lélegzet csapódik a mellkasának. Amikor hátrazuhan már mindegy, a gerince csikordul az avaron, száraz mancs feszül a térdének, ahogy éhes fogak marnak a combjába.
Belekig karmolt hasfal, vad, párás, veszett halálbűzös csaholás a nyakán, a nevét kacagó léptek zörgése a haláltusája szimfóniája.
A tüdeje vért okád, a torka felfeszített romvár, habos nyál keveredik lélegzetbuborékokkal, és a halál arcába kacagni az élete bűneit kényelmesen könnyű.

×××

Anya nincs többé, és az ürességérzés akkor gyűri maga alá először. Semminek lenni milyen...
A régi barna ruháját viseli, a vállára feszül, a mellkasán ellenszenves ráncba szalad, a bokája keskeny íve inkább Mollyt idézi. És a szemeibe könny szalad, mikor a saját arcát fürkészi a tükörben, az egyenes ívű pisze orrát, a púder alól felsejlő pimasz szeplőit és meglátja magában Anya gondoskodó nincstöbbé vonásait.
A szív alakú arcát és a mosolyát tőle örökölte, a bőre lágy barna tónusát...
A kézfejével dörzsöli el az ólomízű rúzst, az arca így frissen fakadt seb csupán.
És hagyja, hogy a szíve csordultig teljen Anya ölelésének illatával.

×××

Egy sápadt tálban erőtlenül hideg vért lüktet egy langyos szív, a gyertyaláng megremeg a rettenet látványára és az árnyalak a sarokban éhesen kúszik közelebb.
Vér csorog le a csuklóján, a könyöke felé andalog, ahogy a nemlétezés nyelvén lecsorgó, hegyes betűket karcol a tapétába. A semmilény kiéhezett, csigolyáig csupaszított kacagása a tarkójába kap, de tudja, ha megfordulna, mozgássá manifesztálódna a szeme sarkában.
Lassan lélegzik, a hangok elpattannak a fejében, ígéretet rágnak a húsába, a megcsonkított szíve feketén bugyog az alku súlya alatt és valami követi a szemével, amikor egy kivételével kialszanak a gyertyák.
Ne fordulj meg!
S o h a   n e   f o r d u l j   m e g !

I t t v a g y o k

×××

Amikor először szerelmes az tökéletes, felhőpuha pamacsérzés és egyben maga az illékonyság, egy csiklandós kiáltás a tarkójában, figyelmeztetés, amiről nem hajlandó tudomást venni. Talán lázadásból, talán a valódisága miatt.
A fiú tejfehér bőrű, csupa szeplő és él, az ajkai dúsak és érettek, vágyódva, keservesen csókolja.
Titokban.
Az első alkalmat túlizgulja, náluk vannak, a lakásukon a földre vetett nyikorgós matracon, szűkölve nyög a combjai között, vonaglik az ölén és szikrákat hány a szemei elé az élvezet és... és képtelen elengedni a szorongató érzést, hogy a bátyja bármikor benyithat. Hogy Apa bármikor megérkezhet, pedig hónapok óta nem látta.
Nyirkosan tapad a derekán az izzadtság, felszakítja a lepedőt és zsibbadtan feszül a combja, de képtelen elélvezni.
– Sajnálom – súgja később a sötétben, miközben a mellkasához szorítja a vékony inget.
A gyönyörű fiú a gyönyörű nevével nem keresi soha többé.

×××

Klórszag marja az orrát, fémes vérbe vegyülő hófehér fájdalom és félelem, a kézifűrész bánatosan koccan a fémasztalon, egyre csak csöpög, csöpög, csöpög. Mellette körmök és fogak sorba rendezve, fegyelmezetten, mint egy katonai szemle.
– Nem is volt olyan borzasztó, igaz kedvesem? – kérdezi puhán, és óvó mozdulattal simít át a feltépett, marcangolt bőr fölött szinte becéző álérintéssel.
Szigorúan összecsapja a sarkait, mikor felegyenesedik, bársony dallamot dúdol és dédelgetve leemel egy sörétes puskát a fenyegető fémkampókról.
Beletörődőn sóhajt, a hideg, tátongó csövet a vért verejtékező vak homloknak simítja, a fém a bőrbe vág és biztosan nyomot hagyna, ha...
– Sajnálom, drágám.

×××

A tekintete élesen, metszőn siklik végig rajta, az ujjai a térdére feszülnek és nagyot nyel, mikor arany cigarettatálcából kínálja. Elfogadj, de nem gyújt rá.
– Minden bevételből kapsz negyven százalékot és, ha bármi jogi probléma adódna, elintézem azt is. Csinos a pofid, fiatal vagy és tudod – csettint a nyelvével – lányos. Ha nem baszod el, és hagyod, hogy megbasszanak anélkül, hogy akadékoskodnál, jól fog menni az üzlet.
– Öhm...
Egyre csak az ujjait tördeli, a dohány elmorzsolódik és klausztrofóbiás érzés tör rá, ahogy ott kuporog a limuzin hátuljában.
– Akkor? Tapsra vársz?
Értetlenül dönti meg a fejét és a gyomrába gyűlik a reszketés, mikor Valentino a saját övcsatjához nyúl és türelmetlenül forgatja a szemét közben.

×××

Megköszörüli a torkát és kitolja magát a székkel, miközben a nyakából elégedetten az asztalra billenti a fejhallgatót. A reklámblokk tökéletes alkalom arra, hogy szerezzen egy kávét.
Enyhén sántít a bal lábára és szikrapontok pattognak a szemei előtt valahányszor túl gyorsan mozdul. A fülébe örökre beleköltözött az adások előtti folytonos elektromos búgás.
Régebben a gyakornoka hozott kávét, viharos napokon akadálymentesítette a stúdiót és kezelte a beérkező leveleket meg a telefont. Nos, a fiút napok óta nem látta senki, úgy tűnt el, mintha kitörölték volna a létezésből.
– Hé, mit csinálsz ma este? – kérdezi Rosie, aki rútul mögé settenkedik, és elszántan szuggerálja a kávéfőzőt. A rúzsa színe olyan, mint a vágott sebből felbuggyanó vér. Egy elmetszett torok emléke talán.
– Tulajdonképpen semmit – vonja meg a vállát.
– Erre a válaszra számítottam. Franklin is jön egyébként. – Összecsapja a tenyereit, és összevigyorognak, mintha közös titkon osztoznának. – Hagyd otthon a monoklid. A hallgatóid csak azért szeretnek, mer még nem látták.
Egyáltalán nem biztos benne, hogy szeretik a hallgatók. Nagyon reméli, hogy nem.

×××

A bátyja még a háború előtt meghal, a szerencsés seggfej. Ő bezzeg végigkeféli az egész világégést. Kapkodva, kényelmetlenül lassan, hanyatt fekve, állva, néha nem csak kettesben és mindig a legmélyebb titokban.
Megjátszott orgazmusok, névtelen, arctalan ziháló testek, a vagina illatától felfordul a gyomra és néha azt kívánja, bárcsak rábombáznák az épületet, a sikátort, a várost. Bárcsak agyonlőnék, mint azokat a szerencsétleneket, akik azért küzdenek, hogy ez ne történhessen meg.
Vannak, akik akkor dugnak vele, amikor női ruhát hord és sminket, akik bebújnak a szoknya és a rúzs hazugsága mögé és megvédhetik magukat velük.
Őket utálja a legjobban.
Aztán az egyikük fehér porral kínálja és azt ígéri közben, hogy ettől jobb hely lesz a világ.

×××

Alastor tizennyolc éves, zihál és remeg, mert a teste ösztönösen reagál arra, amire az agya képtelen. Felhúzott térdekkel kuporog, mellette a feljebbvalója arctalanul hasal a porban. Az agya nagy része a földön csorog mellette, az egyik foga Alastor bakancsára kenődött, de nem foglalkozik vele.
– Vétel... vétel... vétel, helló... – hadarja a mikrofonba, aminek a vezetékével nemrég szorította el egy bajtársa vérző csonkját. – Hall engem valaki? Johnsson vezérőrnagy szolgálatteljesítés közben elesett, a frontvonalat tajtékos vér mossa, társaink üveges tekintetei vádlón merednek ránk, elvesztettük a kapcsolatot az osztag hátramaradt felével. Tengeri erőinket bekebelezték, de én elhiszem, hogy--
Mögötte darabokra szakad a világ, élesen süvítenek a repeszek és ő hangosan nyel. A torka keserű, száraz. A mikrofon halottsüket az ujjai között.
– … szóval meg fogjuk nyerni a háborút! – harsogja szenvedélyesen, és komolyan is gondolja.
Nem fél.
Törekvő.
Elszánt.
Bizakodó.

×××

Anthony már régen nem használja ezt a nevet, mire véget ér a második világháború. Senki nem megy el a temetésére sem.
A sírja koporsótlan, maradékfából tákolt korhadó kereszt, ami előtt nem torpan meg senki, nem gondol rá senki. Fiatal volt és mégsem volt az, harminc elmúlt; egy kihasznált test, egy jelentés nélküli élet.
Amikor Valentino rátalál, még van pulzusa.
És nem marad más, mint az üres bordák közötti megbánás.
Némaság.