RadioDust (Alastor/Angel Dust) nem annyira mindfuck szösz, mint amennyire illenék lennie, de hát még benne van a fandom-elsők szégyellősége. Figyelmeztetés #1: Hazbin Hotel. Igen. Tudom... Figyelmeztetés #2: Kaotikus kurvaélet. Sajnálom.
A képek a fejében darabokra hullanak, fogalma sincs, milyen nap van, legutóbb még sűrű, nehéz vér fakadt a fancsali Holdból és ítélkeztek felette a metánfelhők. Az lehet, hogy évekkel ezelőtt volt. Az a fura csaj kérdezgetett tőle, olyanokat, hogy ki most az elnök, hogy mi az igazi neve és közben forrón, nedvesen szuszogott a nyakába. Aztán hagyta a busz elé szaladni.
Nem emlékszik sem az arcára, sem a nevére csak a samponja illatára, két éve volt, két napja vagy két órája, esetleg éppen az imént, mielőtt besasszézott a csupa beton, csupa azbeszt lakásba. Könnyű, mint a por a nyálkahártyáján, illékony, jelentéktelen és szörnyen kanos.
Az elkenődött, félrecsúszott képmását nézi a fürdőszoba tükörben, széles, sötét, csillámló csíkot mázol a szeme alá, cakkos a szempillaspirál nyoma, tűéles, antracén csipke. Reszketeg sóhaj szakad a bordái alól, egy tétova pillanatig a melltartójába kapaszkodik, nem érzi hazugságnak. A farkát sem érzi hazugságnak.
A mosdókagylóba okádja saját magát, zihál és nyirkos-nyálkás a bőre, alátapadt a bűntudat és a nyelve alól szivárog az agónia. Csak még egy dózis, egy kibicsaklott trip az angyalokkal és talán nem akarják majd felzabálni a szétszaladó, elkaphatatlan szeplők a járomcsontján. Azzal a szemével pislant először, amelyik kék, mint az ég közvetlenül a lángba borulás előtt, mielőtt kivajúdja magából az új nap csecsemőlehetőségét. Pislog, és arra gondol, megpróbálhatná kitépni, hogy elpasszolhatná gináért, angyalporért vagy egy középszar hét perces dugásért.
Csak még egy dózis...
A pokolban nincsenek rá hatással a drogok, az emlékük megvan, fantomhalucináció és ó maga a mellékhatás, a folyton kongó bizonytalanság, a testtelen tudattalanság, a szétpattanó valóság, amivel a saját nyakában ül. Nincsenek holnap, nincsen ma, halál és létezés sem. Az, akinek bömbölve született nem számít többé.
És a fekete szemében laknak a halucinációi, az illúziók és az elégedettség utolérhetetlen, untalan hajszolt valódisága. Az elég kiéhezett, szájpadlásra tapadt vágyakozása.
A bizonyosság a bokáiban bizsereg, mikor Alastor a saját vérével írja a nyelvére azt a titkot, amire már ő maga sem emlékszik, amitől a halála óta menekül – az angyalporba mártott keresztnevét
A képek a fejében darabokra hullanak, fogalma sincs, milyen nap van, legutóbb még sűrű, nehéz vér fakadt a fancsali Holdból és ítélkeztek felette a metánfelhők. Az lehet, hogy évekkel ezelőtt volt. Az a fura csaj kérdezgetett tőle, olyanokat, hogy ki most az elnök, hogy mi az igazi neve és közben forrón, nedvesen szuszogott a nyakába. Aztán hagyta a busz elé szaladni.
Nem emlékszik sem az arcára, sem a nevére csak a samponja illatára, két éve volt, két napja vagy két órája, esetleg éppen az imént, mielőtt besasszézott a csupa beton, csupa azbeszt lakásba. Könnyű, mint a por a nyálkahártyáján, illékony, jelentéktelen és szörnyen kanos.
Az elkenődött, félrecsúszott képmását nézi a fürdőszoba tükörben, széles, sötét, csillámló csíkot mázol a szeme alá, cakkos a szempillaspirál nyoma, tűéles, antracén csipke. Reszketeg sóhaj szakad a bordái alól, egy tétova pillanatig a melltartójába kapaszkodik, nem érzi hazugságnak. A farkát sem érzi hazugságnak.
A mosdókagylóba okádja saját magát, zihál és nyirkos-nyálkás a bőre, alátapadt a bűntudat és a nyelve alól szivárog az agónia. Csak még egy dózis, egy kibicsaklott trip az angyalokkal és talán nem akarják majd felzabálni a szétszaladó, elkaphatatlan szeplők a járomcsontján. Azzal a szemével pislant először, amelyik kék, mint az ég közvetlenül a lángba borulás előtt, mielőtt kivajúdja magából az új nap csecsemőlehetőségét. Pislog, és arra gondol, megpróbálhatná kitépni, hogy elpasszolhatná gináért, angyalporért vagy egy középszar hét perces dugásért.
Csak még egy dózis...
A pokolban nincsenek rá hatással a drogok, az emlékük megvan, fantomhalucináció és ó maga a mellékhatás, a folyton kongó bizonytalanság, a testtelen tudattalanság, a szétpattanó valóság, amivel a saját nyakában ül. Nincsenek holnap, nincsen ma, halál és létezés sem. Az, akinek bömbölve született nem számít többé.
És a fekete szemében laknak a halucinációi, az illúziók és az elégedettség utolérhetetlen, untalan hajszolt valódisága. Az elég kiéhezett, szájpadlásra tapadt vágyakozása.
A bizonyosság a bokáiban bizsereg, mikor Alastor a saját vérével írja a nyelvére azt a titkot, amire már ő maga sem emlékszik, amitől a halála óta menekül – az angyalporba mártott keresztnevét
∆ñ†h•n¥.
Köszi a ficet. Hála neked megismerkedtem a Hazbin hotellel. Remélem még írsz, majd hasonlókat :)
VálaszTörlésSzia itt~
TörlésÉppen dolgozom valamin a fandomban, szóval imáid meghallgattattak. ;) Örülök, hogy megismertettelek valami újjal, annak meg mégjobban, ha tetszett is. :D :D Én köszönöm a kedves szavakat~