Mert csak én tudok vérangstot írni a világ legédesebb shipjével. Hát, bocsi Finn.
Azért ajándék hallgatmány most is van: Plumb - Cut (Andy Hunter remix)
Akkor köhög fel először, amikor egy közepes bolygó jelentéktelen harmadik holdjának lucskos, mocsaras felszínét tapodják. Kényszerleszálltak, az X-szárnyú egyik hajtóművével füstöt vérzik, a levegő nehéz, keserű és halott néma.
Poe a hóna alá csapott sisakkal menetel előre, a bakancsát éhesen húzza az iszap, Finn a puhán ringó csípőjén felejti a pillantását, csak éppen egy pillanattal tovább, mint indokolt lenne, aztán utána iramodik. Beéri és igyekszik nem foglalkozni a hangulatával, az energiával, ami belőle sugárzik felé, ami lassan kúszik a nyaka köré...
– Hé, minden rendben. Megoldjuk – mondja, és a hangja karcos, kapar a torkában a bizonytalanság.
– Nincs jel, a küldetés katasztrófálisan sikerült és itt ragadtunk ezen a dagonyagolyón. És hol a droidom? Nem, Finn, semmi nincs rendben. Ez... – Megakad, egy tűnő pillanatra átsuhan a vonásain valami kimondhatatlan és elkapja Finn vállait. – Jól vagy?
Igen, igen jól.
×××
A rohamosztagosok sisakja nem szűri meg a mérget.
A légkör nem mérgező.
Poe jól van.
De Finn már nem rohamosztagos többé.
×××
Három nap múlva el kellene felejteniük, hogy az egész megtörtént, egy jó sztorivá kellene alacsonyodnia, olyanná, amire valamiért mindketten máshogy emlékeznek.
Ehelyett három nappal később egy elárvult báziskezdeményen gubbasztanak, a rozsdás fémketrec robusztus, nyers és őszinte körülöttük, régvolt életek emléke. Finn a rögtönzött, parányi tábortűzbe bámul, füstöt lélegzik és vacognak a fogai, vacog az élete.
Nem tanították meg túlélni.
– Emlékszel arra, mikor legutóbb így voltunk? Tűz, meg minden? – kérdezi, és átöleli magát. A lábával a fény felé nyomul, a tudatával Poe felé, az élete felé.
Csak az elméje peremét cirógatja, átadja a szívében szunnyadó nyugalmat, a bizsergető érzést a gyomrában, amit általában akkor érez, amikor Poe megcsókolja. Az első csókjuk emlékfoszlányait küldi felé, lassú hullámokban hagyja a gondolatai közé sodródni a metsző szelet, a nedvességet a hajában és a nyakán, a dohány ízét a nyelvén...
Aztán Poe felnéz rá, a tekintete megfáradt, a mosolya sápadt és felé nyúl, az ujjait keresi. A sóhajtásában elfojtott köhögés és hangosan köszörüli meg a torkát.
– A Rylothon? Suralinda ötlete volt, és... nem szabadott volna szabad kezet adnom Pavának akkor – nyögi, de Finn tudja, hogy szereti mindannyiukat.
Fogalma sincs róla, melyikük keze remeg, szóval megszorítja Poe ujjait. Annyira, hogy már szinte fáj.
×××
Amikor másodjára szeretkeztek, a tárgyak felemelkedtek a helyükről.
×××
– Van ez a dolog, tudod, hogy... mit tennél, ha a bajtársadat találat érné, de még megmenthető, viszont csak egy mentőkabin van. Te mit tennél?
– Ez hülyeség – vágja rá Finn, és nem törődik azzal, hogy zsibbad a karja. Hogy nem érzi az ujjait. Az eső kitartóan pattog az X-szárnyú roncsain, Poe a nehéz panelek alatt matat, a könyökére fekete olaj maszatolódik.
– Dehogy. A kadétok több mint fele bukik el ezen a kérdésen – bizonygatja, és valami élesen felsziszeg a keze alatt. – Gondolj bele, nagyszerű pilóták, csapatszellem nélkül.
– Nem tudom. Milyen mentőkabin? Ezekben nincs is mentőkabin. – Állával a pilótafülke felé bök, és összeszalad a szemöldöke.
Nem tanították meg túlélni.
Mi az a csapatszellem?
– Jó, figyelj, mondom máshogy. Uhm... tegyük fel, hogy a bázison vagy, minden lángokban, kilőtték az összes hajót és ketten maradtatok. Egyetlen menekülési lehetőség van, egyetlen emberre és a döntés a tiéd. Te vagy én? Rey vagy Leia? Jessica vagy Rose?
– Ez igazságtalan – húzza el a száját. Zsong a feje, lüktetés nyilall a halántékába és vért érez az orrában. Amikor odanyúl, a keze száraz és tiszta. – Miért nekem kell döntenem? Miért nem lehet mondjuk... megosztozni a kabinon?
– Te egy jó ember vagy, Finn – neveti Poe. A hangja öblös, mellkasból fakadó és olyan hirtelen lesz vége, hogy Finnek hirtelen hiányzik a hangja a csendből.
A következő pillanatban a sárban térdel és a páfrányok közé öklendezik.
Nem hány.
×××
Amit Poe-nak sosem mondott el, az a legrégebbi emléke. Az egyetlen emlék aközött miután újraírták a tudatát és aközött, hogy nem akart tovább rohamosztagos lenni.
Amikor kicsi volt, az Első Rend leszíjazta egy steril, fehér szobában és tűt döftek belé. Nem kérdezték, hogy akarja-e és nem törődtek a szúró érzéssel a szívtájékán, vagy a dübörgő pörgéssel a fejében.
Legközelebb akkor érezte ugyanezt, amikor lezuhantak a TIE-vadásszal.
Finn sosem rettegett még annyira a saját testében lenni, mint akkor. És ezt sosem mondta el Poe-nak.
×××
FN-2187!
Finn.
Tábornok
×××
Poe gyönyörű, amikor az állkapcsa megfeszül, élesen szívja be a levegőt és lusta füstkarikát enged Finn felé a torka mélyéről. Lustán dohányzik, a hüvelyujjával veri le a hamut és a szabad kezével Finn csuklójára írja a nevét. A combjaik összesimulnak, Finn átveti lábszárát az övén és lassan lélegzik.
A szédülés csak kellemetlen mellékhatás.
– Nincs semmi – bukik ki belőle. Poe sisakját dédelgeti, a színe BB-8-re emlékezteti, a formája BB-8-re emlékezteti. Elvesztették.
– Tessék?
– Nincs semmi a bolygón rajtunk kívül.
– Oh...
És Poe torkára szalad a füst, fullasztóan köhög a könyökhajlába, Finn mintha vért látna ugyan, de úgy tesz, mint aki nem veszi észre a fémes ízt a szájpadlásán.
×××
Amikor először jelet fognak még nem tudják,
hogy
már rég késő.
×××
Finn egyszerre érzi magát jobban és rosszabbul. A fejfájása és az émelygése megszűnt, a gyomra fáj és a végtagjaiba ideges bizsergés költözik. Olyasféle érzés, mintha a tudattalanja tudna valamit, amit ő még nem, mintha lemaradt volna valamiről és most hiányzó tudással próbálná behozni a lemaradást. A mellkasában üresség csikordul, a bordáinak feszül és kiszorítja belőle a levegőt.
Lehunyja a szemeit, mert újra kisfiú, az a gyerek, aki elhiszi, hogy ha nem látja, nem történik meg, hogy nem kell mindennek valóságosnak lennie körülötte. És fuldokolva, csuklón, a saját létezésébe kapaszkodva buggyan fel belőle a forró zokogás.
Összeroskad, zsugorodik, a karjaival védi meg magát a világ elől, a valóság elől, a tudat elől, hogy nem érzékeli Poe-t az Erőben.
Azért ajándék hallgatmány most is van: Plumb - Cut (Andy Hunter remix)
Akkor köhög fel először, amikor egy közepes bolygó jelentéktelen harmadik holdjának lucskos, mocsaras felszínét tapodják. Kényszerleszálltak, az X-szárnyú egyik hajtóművével füstöt vérzik, a levegő nehéz, keserű és halott néma.
Poe a hóna alá csapott sisakkal menetel előre, a bakancsát éhesen húzza az iszap, Finn a puhán ringó csípőjén felejti a pillantását, csak éppen egy pillanattal tovább, mint indokolt lenne, aztán utána iramodik. Beéri és igyekszik nem foglalkozni a hangulatával, az energiával, ami belőle sugárzik felé, ami lassan kúszik a nyaka köré...
– Hé, minden rendben. Megoldjuk – mondja, és a hangja karcos, kapar a torkában a bizonytalanság.
– Nincs jel, a küldetés katasztrófálisan sikerült és itt ragadtunk ezen a dagonyagolyón. És hol a droidom? Nem, Finn, semmi nincs rendben. Ez... – Megakad, egy tűnő pillanatra átsuhan a vonásain valami kimondhatatlan és elkapja Finn vállait. – Jól vagy?
Igen, igen jól.
×××
A rohamosztagosok sisakja nem szűri meg a mérget.
A légkör nem mérgező.
Poe jól van.
De Finn már nem rohamosztagos többé.
×××
Három nap múlva el kellene felejteniük, hogy az egész megtörtént, egy jó sztorivá kellene alacsonyodnia, olyanná, amire valamiért mindketten máshogy emlékeznek.
Ehelyett három nappal később egy elárvult báziskezdeményen gubbasztanak, a rozsdás fémketrec robusztus, nyers és őszinte körülöttük, régvolt életek emléke. Finn a rögtönzött, parányi tábortűzbe bámul, füstöt lélegzik és vacognak a fogai, vacog az élete.
Nem tanították meg túlélni.
– Emlékszel arra, mikor legutóbb így voltunk? Tűz, meg minden? – kérdezi, és átöleli magát. A lábával a fény felé nyomul, a tudatával Poe felé, az élete felé.
Csak az elméje peremét cirógatja, átadja a szívében szunnyadó nyugalmat, a bizsergető érzést a gyomrában, amit általában akkor érez, amikor Poe megcsókolja. Az első csókjuk emlékfoszlányait küldi felé, lassú hullámokban hagyja a gondolatai közé sodródni a metsző szelet, a nedvességet a hajában és a nyakán, a dohány ízét a nyelvén...
Aztán Poe felnéz rá, a tekintete megfáradt, a mosolya sápadt és felé nyúl, az ujjait keresi. A sóhajtásában elfojtott köhögés és hangosan köszörüli meg a torkát.
– A Rylothon? Suralinda ötlete volt, és... nem szabadott volna szabad kezet adnom Pavának akkor – nyögi, de Finn tudja, hogy szereti mindannyiukat.
Fogalma sincs róla, melyikük keze remeg, szóval megszorítja Poe ujjait. Annyira, hogy már szinte fáj.
×××
Amikor másodjára szeretkeztek, a tárgyak felemelkedtek a helyükről.
×××
– Van ez a dolog, tudod, hogy... mit tennél, ha a bajtársadat találat érné, de még megmenthető, viszont csak egy mentőkabin van. Te mit tennél?
– Ez hülyeség – vágja rá Finn, és nem törődik azzal, hogy zsibbad a karja. Hogy nem érzi az ujjait. Az eső kitartóan pattog az X-szárnyú roncsain, Poe a nehéz panelek alatt matat, a könyökére fekete olaj maszatolódik.
– Dehogy. A kadétok több mint fele bukik el ezen a kérdésen – bizonygatja, és valami élesen felsziszeg a keze alatt. – Gondolj bele, nagyszerű pilóták, csapatszellem nélkül.
– Nem tudom. Milyen mentőkabin? Ezekben nincs is mentőkabin. – Állával a pilótafülke felé bök, és összeszalad a szemöldöke.
Nem tanították meg túlélni.
Mi az a csapatszellem?
– Jó, figyelj, mondom máshogy. Uhm... tegyük fel, hogy a bázison vagy, minden lángokban, kilőtték az összes hajót és ketten maradtatok. Egyetlen menekülési lehetőség van, egyetlen emberre és a döntés a tiéd. Te vagy én? Rey vagy Leia? Jessica vagy Rose?
– Ez igazságtalan – húzza el a száját. Zsong a feje, lüktetés nyilall a halántékába és vért érez az orrában. Amikor odanyúl, a keze száraz és tiszta. – Miért nekem kell döntenem? Miért nem lehet mondjuk... megosztozni a kabinon?
– Te egy jó ember vagy, Finn – neveti Poe. A hangja öblös, mellkasból fakadó és olyan hirtelen lesz vége, hogy Finnek hirtelen hiányzik a hangja a csendből.
A következő pillanatban a sárban térdel és a páfrányok közé öklendezik.
Nem hány.
×××
Amit Poe-nak sosem mondott el, az a legrégebbi emléke. Az egyetlen emlék aközött miután újraírták a tudatát és aközött, hogy nem akart tovább rohamosztagos lenni.
Amikor kicsi volt, az Első Rend leszíjazta egy steril, fehér szobában és tűt döftek belé. Nem kérdezték, hogy akarja-e és nem törődtek a szúró érzéssel a szívtájékán, vagy a dübörgő pörgéssel a fejében.
Legközelebb akkor érezte ugyanezt, amikor lezuhantak a TIE-vadásszal.
Finn sosem rettegett még annyira a saját testében lenni, mint akkor. És ezt sosem mondta el Poe-nak.
×××
FN-2187!
Finn.
Tábornok
×××
Poe gyönyörű, amikor az állkapcsa megfeszül, élesen szívja be a levegőt és lusta füstkarikát enged Finn felé a torka mélyéről. Lustán dohányzik, a hüvelyujjával veri le a hamut és a szabad kezével Finn csuklójára írja a nevét. A combjaik összesimulnak, Finn átveti lábszárát az övén és lassan lélegzik.
A szédülés csak kellemetlen mellékhatás.
– Nincs semmi – bukik ki belőle. Poe sisakját dédelgeti, a színe BB-8-re emlékezteti, a formája BB-8-re emlékezteti. Elvesztették.
– Tessék?
– Nincs semmi a bolygón rajtunk kívül.
– Oh...
És Poe torkára szalad a füst, fullasztóan köhög a könyökhajlába, Finn mintha vért látna ugyan, de úgy tesz, mint aki nem veszi észre a fémes ízt a szájpadlásán.
×××
Amikor először jelet fognak még nem tudják,
hogy
már rég késő.
×××
Finn egyszerre érzi magát jobban és rosszabbul. A fejfájása és az émelygése megszűnt, a gyomra fáj és a végtagjaiba ideges bizsergés költözik. Olyasféle érzés, mintha a tudattalanja tudna valamit, amit ő még nem, mintha lemaradt volna valamiről és most hiányzó tudással próbálná behozni a lemaradást. A mellkasában üresség csikordul, a bordáinak feszül és kiszorítja belőle a levegőt.
Lehunyja a szemeit, mert újra kisfiú, az a gyerek, aki elhiszi, hogy ha nem látja, nem történik meg, hogy nem kell mindennek valóságosnak lennie körülötte. És fuldokolva, csuklón, a saját létezésébe kapaszkodva buggyan fel belőle a forró zokogás.
Összeroskad, zsugorodik, a karjaival védi meg magát a világ elől, a valóság elől, a tudat elől, hogy nem érzékeli Poe-t az Erőben.
Többé
nem.
Sohatöbbénem.
×××
– Itt Fekete Kettes, tábornok, hall engem? A hold légköre erősen toxikus, jól vannak? Kérem, adják meg a pontos koordinátáikat és lemegyünk magukért. Minden rendben.
Finn agyán átfutnak a lehetőségek; köztük van, hogy egyáltalán nem válaszol.
Sohatöbbénem.
×××
– Itt Fekete Kettes, tábornok, hall engem? A hold légköre erősen toxikus, jól vannak? Kérem, adják meg a pontos koordinátáikat és lemegyünk magukért. Minden rendben.
Finn agyán átfutnak a lehetőségek; köztük van, hogy egyáltalán nem válaszol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése