A sérült válladon nyugvó lehetőségek~

Finn életének lehetőségei Poe Dameron vállán nyugszanak.

A füttyszó élesen pattan vissza a hideg fémfalakról, a hangár terebélyes űrjét kitölti a dallam, és Finn beleolvad, a szemhéjai mögötti sötétségbe simul és balzsamos emlékké manifesztálódik. Fél három van, hajnal, a tüdeje kerozinszaggal és vágyakozással telítődik, ígéretekkel valami jobbról, Poe-ról.
– Mi a baj? – A hangja zengő óriás, körbeöleli vele a szunnyadó X-szárnyúakat.
Poe mosolya Nap a szupernóvává hasadás előtti utolsó pillanatban, és rászorít a felmosó nyelére. A bőrén fertőtlenítő szúrós szaga, a tekintetében hajnalba simuló csillagfény. Aztán félrerúgja a vödröt. Finn előre tudja a választ, hogy nincs semmi, akkor sem, ha a bolygó a talpuk alatt az atomjaira hullik reggelre. Nincs semmi, amit ne tudna megoldani, semmi végleges.
A feszítő érzés a mellkasában végleges.
A léptei árván kopognak a csendben, az árkokat figyeli a szemei alatt, az ősz szálakat a hajában.
Poe az első.
– Finn, miért nem alszol még? Már. Miért nem alszol már? – Összevonja a szemöldökét, úgy fókuszál az arcára. Ez Finn szokása volt korábban.
– Rossz emlékek – vonja meg a vállát, és a felmosó felé bök az állával. – Kell segítség?
– Hát, már csak ez van. De az is jó, ha maradsz beszélgetni.
És Finn marad.

×××

Az ölelése feszes, a tenyerei a dereka öblében, az érintése meleg, határozott és ígéret. A biztonság ígérete, azé, hogy mindig ott lesz, ha szükség van rá és cserébe Finn csak a szilárd talaj lehet a landolások után, mert önmagát nem ismeri annyira, mint Poe-t. Saját magát nem adhatja egészen.
– Köszönöm – mormolja Poe, a lélegzete forrón tapad Finn nyakára, az orra az ütőerére feszül és Finn lelke belereszket a pillanatba, a végtelenségig akarja nyújtani. Úgy érzi, ha elengedi, ha megszólal, a világ kisodródik. Nincs most szüksége többre.
Poe az első.
– Jól van – mondja végül, és az ujjai a hajában, puha, göndör, kondenz-emlék. Finn a borostájának préseli az állát. Az illata több mint amit valaha bárkitől kapott.
Egymás életébe kapaszkodnak.

×××

– Úgy érzem, egy végtelen örvénybe keveredtünk – magyarázza Poe, miközben leül Finn mellé a harsánymeleg betonra.
– Mire gondolsz? – kérdezi, és rákapja a tekintetét. Az álla feszes, az ajkai keskenyre préselt ívek.
– Arra, hogy... egyszer már eljátszottam ezt velük – súgja, és elkapja a tekintetét, menedék után kutat a szivárványhártyájában és Finn szíve a torkában dobban. – Akkor megbocsátottak, de--
– Szeretnek téged – emlékezteti, és a vállának koccintja a sajátját.
Meg akarja érinteni, de a mozdulat elakad félúton, még mindig nem biztos semmiben, talán soha nem is lesz. És Poe karcsú cigit matat elő a kezeslábasa zsebéből, az ujjai közt morzsolgatja, és úgy kapja Finnre a tekintetét, mint az elárvult gyerekek a leigázott bolygókon. Ők nem látták az arcát. Számukra nem volt neve. Finn akkor nem volt még Finn.
Poe volt az első...
– Amikor meghaltak--
– Nem a te hibád volt – feleli automatikusan, és a keze a combján, a kezeslábas nehéznek tetszik, elhasználtnak, mint amilyenek ők is.
– Finn, téged... neked mit mondtak, amikor túlélted? – kérdezi, és a hangja a roppant nebulák mélységét hordozza.
– Hát... azt hiszem, csak kipipálták a létezésem egy datapadben – vonja meg a vállát, és Poe tüdejéből nevetés szakad. Keserű, sírós és időtlen.
A tarkójánál húzza magához, a homloka a homlokán, a világűr íze a nyelve alatt és szomjasan kap Poe ajkai után.
Dohánymorzsák peregnek le Finn tarkóján.

×××

Az adrenalin nyúlós feszültsége tapintható a levegőben, Finn régről ismeri, sajog tőle a gyomra, izzad a tenyere és zsibbasztóan lassan lélegzik. Be és ki. Be és ki. Bármi megtörténhet pillanat, és nincsenek elképzelései a különböző variációkra. Arra, ha egyszer nem találja meg Poe mosolyában azt a részét, amit nem tudtak elvenni tőle, amit Poe minden alkalommal magával visz.
A narancssárga kezeslábas ismerősen simul a retinájának, elég a hangja, meg nem értett, távoli szavak és Finnt elönti a tartozni-valahová-érzés. Eddig csak egy apró része volt az egésznek, öntudat nélküli entitás.
És Poe az első...
Amikor Karé Poe vállában dörzsöli el a könnyeit, Finn tartása feszes lesz és életében először érez keserűt a szájpadlásán, miközben a nyelve hegyére harap.
Szégyelli magát érte.

×××

Poe ágya kemény, egészen halványan olajszagú és Finn egészen határozottan úgy érzi, hogy kihasználatlan. A párnája szélét gyűrögeti, bizsereg a gerinctájéka, és hagyja magát hanyatt dönteni. Az ujjai a hajában, a nyakán, a lánca alatt forró a bőre és Finnek ismeretlen érzés, hogy a borostája serceg a borostáján, hogy türelmesen csókolja le a lélegzetet az ajkairól és a nyelvén a név íze, amit tőle kapott.
– Megforduljak? – kérdezi Finn, a hangok fele a torkában reked.
– Neked úgy kényelmesebb? – Finn szemei nem, de a mellkasában valami ismeretlen érzékeli a vibráló feszülést, a harapóssá sűrűsödő nyugtalanságot. Zsibbad a kisujja. – Vagy...?
– Nem tudom, még nem csináltam máshogy – ismeri be, és csak annyira húzza fel a vállát, hogy ne tűnjön közönyösnek. – Nem is nagyon szeretem a szexet.
– Mi? Miért?
– Nem tudom. Olyan semmilyen, hogy... csak... hogy tök mindegy, kivel, csak gyorsan és hatékonyan. Meg--
– Mi a franc?! – Poe vonásai merő indulatmassza, Finn nem érti, de szeretné. Lomhán felkönyököl, a köldöke fázik, Poe karján szétszaladó, lézerhagyta égésnyom, azt bámulja. – Hadd mutassak valamit, Finn.

A nyakához hajol, a lélegzete perzselő, az ajkai szárazak és forrók, a nyelvével kóstol a bőrébe, a fogaival és Finnek vissza kell nyelnie az érzelmeit, mikor Poe galaxisszínű ígéreteket szív a bőrére.
Mert Poe az első.

×××

Finn mellkasában a végtelen világűr kegyetlen feszítése, mélyről sarjadó, burjánzó, halott hideg üresség és a félelem elpattanó szikrája a torkában. Nem kap levegőt. Üvölteni akar, de az oxigén fojtóan nehéz, visszakényszeríti a szavait, legyilkolja a békés gondolatokat, míg csak zsibbadás marad és a létezés jelentőségtelenségének csonka, vakfehér teteme.
Zihálva, csatakosan ébred és akkor jön rá, hogy ezek nem a saját érzelmei. Jobban megrémíti, mint bármi korábban.
Poe mellette a saját takarójába csavarodva, merő görcsben, a kezei a fülére szorítva és Finn egy tétova pillanatig elhiszi, hogy nem lélegzik. Nem a saját szívverése csattan vissza a dobhártyájáról.
– Poe. – A nyelve alól kortyolja a nevét, reszket és a féltés ismeretlenül fut fel a gerincén, ahogy a hajához ér.
A tenyere éle a homlokán, nincs láza, és amikor közelebb törleszkedik, a szemei úgy csillognak, mint a szilánkosra zúzott kyberkristályok.
Magához öleli, az álla forrón simul a vállának, a kulcscsontjára nedvesség tapad és Finn megnyugszik, mikor Poe reszketeg sóhajban enged fel. Nem meri elengedni, nem hagyhatja, hogy belezuhanjon a fekete lyukba, amit az Első Rend szült a szívtájékára. Nem mer megszólalni sem, és amúgy sem tudná, mit mondjon.
És Poe az első, Poe az első, Poe az első, aki....
– Azt hittem... a... – kezdi, és a hangja karcos, szomjas, a lélegzete visszapattan Finn bőréről, csak egy egészen kicsit csiklandós. – Snap az egyik legjobb barátom, Finn.
Finn úgy érzi, nem érti elég régóta, hogy mit jelent a barátság.
Snap nincs többé.

×××

Az éjszaka hűvös, barátságtalan sötét és ismeretlenül csendes. Finn megszokta a társaságot, a nyüzsgést, hogy soha nincs egyedül, a rároppanó nyugalom bekebelezi, beolvasztja a szívén átszaladó lehetőségeket. Mit kellene tennie? Hogy kellene viselkednie akkor, amikor senki nem látja?
Akkor is látja a csillagokat, amikor lehunyja a szemét, a bordái között érzi a roppant erejüket, hogy némelyik szinte egyidős az univerzummal és ettől valahogy ő jelentéktelenül kicsire zsugorodik. Lassan lélegzik, szájon át és hagyja, hogy átjárja valami elemi, létezésből fakadó energia, amit soha nem érhet el igazán, tudja, hogy amije van, az messze nem elég.
Megrezzen az árintésre a vállán, rámarkol Poe csuklójára, és egy sosevolt pillanatig képtelen az arcára fókuszálni.
– Hé, minden rendben? – kérdezi, és a szemöldöke szigorú, mint mindig. Poe, mint mindig.
– Kijöttem levegőzni – magyarázza, és a nyelvét az alsó fogsorának préseli, mielőtt kibukna belőle az igazság. Éppen spirituális élményem volt. – Tudom, hogy neked nem nagy szám, de én sosem voltam igazán egyedül.
– Ó, bemenjek? Szeretnéd, hogy--?
– Maradj. Azt szeretném – feleli, és az ujjaiba kapaszkodik, mielőtt elengedné.
– Egyébként értem, mire gondolsz. Sokszor voltam egyedül, mikor Leia elküldött. – Lusta, megszokott mozdulattal gyújt rá, Finn szinte elbűvölve nézi, ahogy megfeszül a nyaka és hátra dönti a fejét, amikor kifújja a füstöt. Édeskés illata van és zölden parázslik.
– Hiányzik?
Poe bólogat csak, megrágja a szavakat és egyik sem ítéltetik elég jónak ahhoz, hogy végül kimondja. A karcsú cigarettával int a csillagok felé, Finn követi a mozdulatot, a libbenő füstöt és mélyet lélegzik. Poe pilóta, mégis képes a földön tartani a jelenlétével. Csak ő.
– Mindig – súgja, és keres magának egy biztos pontot, aminek nekitámaszkodhat. – De... a nagyapám mesélte, miután anyu meghalt, hogy állítólag léteznek olyan helyek, a mi galaxisunkon túl, ahol az emberek hisznek benne, hogy a halál után egy jobb helyre kerülnek. Vagy rosszabbra. Attól függ, milyen emberek voltak.
– Ezt ki dönti el? – kérdezi Finn, és keresztbe fonja a karjait a mellkasán.
– Egy mindennél nagyobb entitás – mondja, és megvonja a vállát. Finn felé nyújtózkodik a füst, amit fúj, de nem éri el, akármennyire szeretné. – Valami, amit senki nem látott még soha, de állítólag az a valami teremtette a mindenséget.
– És nem félnek, hogy megeszi őket? – kérdezi, és egyszerre buggyan fel belőlük a száraz nevetés. – Mindig ez van. Ha valami nagyobb és erősebb nálad, az meg akar enni.
– Nem tudom. Talán félnek.
– Akkor még jó, hogy ez a hely rohadt messze van.
Amikor megint találkozik a tekintetük, Finn hangosan nyel és az ajkát rágja, szeretné kisimítani Poe szeme sarkából a nevetőráncokat, szeretné megkóstolni a vékony bőrt a borostája alatt és szeretné belecsókolni a csontjaiba a csillagok pulzáló életét.
Poe a talpán dörzsöli el a csikket, és magához inti, hogy végül kapkodva, fuldokolva csókolóznak a sötétben.

×××

És Poe az első, aki lehetőséget adott neki az életre.