Pillangófészek~

Még nem késő aláírást gyűjteni arról, hogy szeretjük Morganát, ugye? Mondjátok, hogy nem. Hát, mindegy. Középkategóriás úgysetetszik szöszöket írni vele mindenesetre még nem az. Szóval itt vagyok, ragyogok.

A lelke önmaga torz tükrébe facsarodik, Arthur mosolya égeti, a csalódottsága széttépi, de nem lát más utat. Először egyszerűen csak fél, retteg valami megnevezhetetlentől, ami valójában benne szunnyad mélyen és pontosan tudja ezt. A következmények beláthatatlanok, katartikusak és ismeretlenek.
Valami ott zubog az ereiben, folyékony lélekszörnyeteg. Attól, hogy különböző még nem kel rossznak lennie, nem kell, hogy féljenek tőle, vagy attól, ami mindig is a része volt, csak eddig nem ismerték.
Nélküle szeretik, nélküle családtag.
Vele együtt nem kell.
Uthernek nem bocsátja meg, hogy elvette tőle az életet, ami járt neki, hogy megfosztotta a szeretettől és a családtól, miközben mézédes hazugságokat csöppentett a szívére. Álragaszkodást lobbantott és hazug gyászt. Arthur bűne más, ő nem hitt benne, csökönyös és szemellenzős, az ő hibája, hogy egyedül kellett megküzdenie saját magával.
A mágia puha lüktetéssel vonja körbe a szívét, cseppfolyós lehetőség, génekbe kódolt kulcs a szabad akarathoz. És Morgana engedi, hogy megtörténjen, a mágia nem a félelmeiből táplálkozik többé, mert már nem fél. Nincs szüksége senkire, csak a mágiára, ami védelmező, doromboló, kegyetlen és felfoghatatlan, mégis lecsupaszítja, fénnyel tölti ki a hiányzó részeket. Olyan ragyogó, tiszta fénnyel, amiről igazán nem hiheti, hogy rossz, hogy természetellenes. A varázslat egyenrangúvá emeli és taszítja, olyan erő ez, amire...
… amire nem hallgatott eddig, mert nem hallotta a zűrzavarban. A zűrzavart Uther ültette és gondozta, míg eléggé el nem burjánzott ahhoz, hogy higgyen benne. Arthur nem segített kigyomlálni.
Senki sem segített.
Senki nem volt ott, amikor atomjaira bomlott a valóság, amikor rútul megölte Morgana Pendragont, hogy a tudatlan, naiv bábból, másvalaki bábjából boszorkány születhessen. Morgan la Fey.