All the Hallows~

Középkaotikus modernbe forduló Merthur őszi életérzés.

Avar ropog a léptei alatt és tapad a cipője talpára, a távolból füstszagot sodor a szél és nyúlósan csúszik a moha a tenyere alatt, mikor a fenyő törzsébe kapaszkodik. A kockás sál illata a szájpadlására tapad, ölelő Arthur illat, a mágiával szívja magába, ami a mellkasában éledezik, a teste összeolvad a szívdobbanásaival, az ujjbegyei bizseregnek és az alsó ajkát harapja.
Arthur az újrakezdés, egy új lehetőség szinonimája, ahogy megáll előtte. Bakancsot és széldzsekit visel, a mosolya az új koronája, a tekintetétől elhallgatnak a fák Merlin fejében. Régi rutinnal, ösztönből ér hozzá, a bőre száraz és forró a több rétegnyi ruha alatt, a heg a bordái mentén sima, szétszaladó rózsa, színtelen fröccsenés és muszáj lehunynia a szemeit, mert a mágia a csontjait égeti, annyira meg akarja menteni.
Nem.
Csak emlékeztetni akarja rá, hogy egykor képtelen volt.
– Semmi baj. Itt vagyok – súgja Arthur. A hangja őszkarcolta, a lehelete kávéillatú, meleg kísértés a bőrén, amitől könyörgően hajol csókért.
A nyelve puha és nedves, ez ismeretlen, ez az Arthur ismeretlen, a saját elfúló zihálása idegen és nedvesség szúrja a szeme sarkát, ahogy Arthur létezésébe kapaszkodik közben. És az ujjai a hajába szántak, nevet adnak a sötétben megbúvó ősz szálaknak, amikről Arthur nem szól semmit.
– Maradj! – kéri remegő hangon, és már érzi, az ősz eljöttével érzi az ezervalahányszáz éve őt kísérő szellemek közelségét.
Arthur közelségét.