{– Szóval?
Merre tartunk?
– Metafizikai értelemben? Azt hiszem,
mindannyian csillagporból vagyunk}
A
szoba szűkös, szürke és bútortalan, a férfi középen ül,
nekik háttal, előtte a levegőben a fénykardja csupasz markolata
lebeg és kering önmaga körül. A meditáció ereje kiszorítja
őket, aprónak érzik magukat és jelentéktelennek és Lance szédül
a torkában dobogó szívétől, attól, hogy az érzelmei gejzírként
buggyannak fel belőle és többé nem érzi a talajt a lába alatt.
A puska, amibe annyira kitartóan kapaszkodott eddig, keményen
csattan a padlón, ahogy a falnak hátrál.
Keith félig megroggyant térde, a leeresztett vállai, a nyers zihálása megadásról árulkodnak és talán ő, talán a férfi nagyon el akarja érni a gondolatait, a hangok ott zümmögnek a tudata peremén, éppen kiszorulva, és forró nedvességet érez az orrában, ahogy minden erejével visszatartja.
– Szóval mégsem mondtak le rólad az öregek. – A hangja kiszorítja a levegőt a szobából, megtölti a sarkokat, a zugokat és reszketést lop Lance ajkaira. – Sam szerint túl közel álltál a Sötét oldalhoz ahhoz, hogy megérje... nem kockáztathattuk, hogy még több Erő... Keith!
Keith megadóan térdre ereszkedik, sőt, zuhan mellette, csont csattan fájdalmasan fémen és a füle tövének hangtalan, torz kiáltás koccan. Rá akar nézni, de nem mer, szükségtelen, egyébként is csak a rohamosztagosok fehér, homogén plasztik egyenpáncélját látná, a másik pedig nem hagyná mögé férkőzni.
Ugyanazt üvöltik a gondolataik, ugyanaz a név verődik vissza az idegeikről, zubog át az ereiken, csomózza össze a szinapszisaikat. Egyszerre rémisztő és reménykeltő, megfoghatatlan és valóságos és Lance előtt homályos a világ, vér fémes ízét érzi a szájában és fuldoklik az emlékeiben.
Shiro, Shiro, Shiroshiroshiro---
– Azt hittem... nem tértél vissza. A küldetés elbukott és egyikőtök sem tért vissza. Matt is csak azután, hogy--
– Azt mondták, meghaltál. Nem éreztem az erődet a bázison – hadarja Keith, a nyelve összeakad, és Lance felé néz, próbálja elkapni a rezdüléseit, tapogatja a szívverését és az orrnyerge szúr tőle, de nem nyúlhat oda.
– Ez sokkal többről szól, mint életekről, a Birodalomnak másfajta fegyverre van szüksége, valami fenyegetőbbre és tisztábbra – mondja lassan Shiro, és közben a hideg markolat köré simulnak az ujjai. – A droidok javíthatóak és pótolhatóak, a rohamosztagosok kívülről csak plasztoidba bújtatott játékbabák.
– Hogy mondhatsz ilyet? Ők áldozatok!
– Te is az voltál, mégsem vetted észre – vágja rá a férfi. A vonásai kemények, a szemében hideg-fehér neon tükröződik, a heg az orrán haragos rózsaszín. Ő talán már nem is az a Shiro, akire felnézett fiatalabb korában. A pillantása tétován visszarebben Keithre, aki még mindig a földön térdel, a puska a bokája mellett, az ujjai éppen-remegnek.
– Milliárd életek bolygónként – suttogja, és a hangja szinte nem több statikus zörejnél, tehát elfojtott dühvel vágja földhöz a sisakot mielőtt megismételné. – Erről van szó, ugye?
– De hát tudtad. Amikor megtanítottalak arra, amit tudsz, már tudtad.
Lance gerincén jeges zsibbadás csurog végig, a gyomra remegésétől képtelen levegőt venni, és megtántorodik. Hanyatt vágódik, a szempilláin keresztül érzékeli csak a mozgást maga körül, fehér villanás, egy tenyér a mellkasán, ahogy hátrataszítja, zzzwwwnnnnn, lézer csikordul lézeren és minden piros és lila. Keith két kézzel tartja ki a pengét, finoman pulzál ott, ahol Shiro kardja merőlegesen ráfekszik és a foga is belécsikordul, mikor felhúzza. Félig felguggol a térdelő helyzetből, kitolja magát, Shiro fénykardja a fémpadlóba hasít, égett acél és ózon szagot hagyva maga után, de nem habozik, utána fordul, a kibernetikus kar félig a pajzsa, félig a második fegyvere és Lance csak arra tud gondolni, hogy ha Keith elbukik, az csakis az ő hibája lesz majd.
A torz, torokból felbuggyanó ordítás visszapattan a falakról és Lance szívéről, amit Keith hallat, mikor Shiro megvágja. A mestere. Mindkettejük mestere.
Nincs gyengeség, sötét oldal van.
Ha nem sith, akkor micsoda? Ugyanattól az embertől tanulták meg használni a képességeiket és mindketten magukra maradtak a legsötétebb pillanatban. Mindketten elvesztették, Keith vesztesége súlyosabb is, és ő az, aki képes lenne... ő az, aki képes volt cselekedni...
Remegő tagokkal tapogatózik valami után, bármi után, amibe belekapaszkodhat, ami menedéket nyújthat, és nem érti a másik kettő szavait, a párbajuk elnyom mindent, kiszorítja őt a valóságból és amikor beleütközik a lézerpuskába, ösztönösen kapja fel. Próbál lélegezni.
Éppen akkor húzza meg az elsütőbillentyűt, mikor Keith ráüvölt, hogy ne csinálja, a tenyerét nyújtja felé és a lézernyaláb a plafonba csattan, kiiktatja az áramköröket, jótékony, puha sötétségbe vonva őket. Csak a két fénypallos világít, lila és vörös derengésüktől a járomcsontok félelmetesen kiugranak, és Keith tekintete megrebben mielőtt...
Mielőtt Shiro megpróbálná leszúrni.
A fénykardja kihuny, a markolat Lance kezében végzi, éppen csak egy fél gondolat volt az egész, és Keith egy fél gondolattal habozik tovább a kelleténél.
– Felszólítom, hogy nyisson ajtót és jelentsen az odabent történtektől! – A monoton géphang szürreálisan hat, az ajtón kívülről szüremlik és dörömbölés követi.
– DG-18723, azonnal magyarázza meg, mi történik itt. Miért van zárva az Y0XT39-es alany fülkéje? – Lotor hangja kérdőn és fenyegetőn csattan, aztán sistergés és csapágyak szerteguruló hangja csilingel be az ajtó alatt.
– Ez most... el kell tűnnünk innen – hadarja Lance, a torka száraz és a tekintetével máris menekülőút után kutat.
A szoba ablaktalan, mint a legtöbb bázison és űrhajón, a szellőző túl kicsi, hogy átférjenek rajta, az egyetlen kijárat az ajtó, amit Lance használhatatlanná tett és ami előtt egyébként Lotor strázsál droidokkal és katonákkal felfegyverkezve.
És Shiro kihasználja a pillanatnyi csendet, Keith felé nyúl, aki átbújik a karja alatt, a térdével kirúgja alóla a lábát és a vállaira szorít.
Zihál és az egyik vállát furcsán felfelé húzza, Lance a gyöngyöző homlokából tudja, hogy fáradt és fáj a sebe, nem kell olvasnia a gondolataiban vagy kitapogatnia az érzelmeit.
– Szabadtéren. Vagy a hangár felől vagy a tetőn keresztül, de egyik sem biztonságos – mondja Shiro lassan, tagoltan, és Lance rájön, hogy az elméjükkel beszélgetnek. Pontosabban Keith kikényszeríti belőle a választ.
– Gyerünk. – A hangja üres, a tekintete üres, a szíve üres, ahogy elnyeli Shiro erejét, és az ajtó felé lép.
Az alakja végtelen karcsú, törhetetlen és Lance Shiro alakját fürkészi. Úgy fekszik, mintha halott lenne, Keith pedig közömbösnek látszik, ahogy hosszan kifújja a levegőt és sebesült arcát az ajtóra tapasztja, hallgatózik. Aztán hátraszökken, megpördül a sarkain és felhúzza egykori mesterét. Lance anélkül segít neki, hogy megkérné rá, átveszi a karját a vállán és hosszan kifújja a levegőt.
Semmi esélyük.
Legalábbis egy eszméletlen férfival a vállukon, úgy, hogy fogalma sincs, Keith hogy áll az erejével a sérülése miatt, ő pedig nem a galaxis legjobb kardforgatója, az ajtó mögött pedig egy jól felfegyverkezett osztag várja őket és Lotor... nem jósol maguknak túl nagy esélyeket. És nem akar szólni Keithnek, mert a fiú túlontúl csendes, komoly és elszánt.
– Lehet, hogy...
– Figyelj Shiróra, a többit bízd rám – mondja gyorsan, a hangja türelmetlen, és telekinézissel aktiválja a fénypallosát. – Tudsz...?
– Fedezlek – vágja rá azonnal, és bár rámosolyog, a sisak miatt nem látszik, de elhiszi, hogy Keith tudja.
Hagyja, hogy Shiro súlya ráboruljon, a derekánál húzza feljebb és a sisak visszaveri a lélegzetét a saját arcába, ahogy figyeli Keitht, aki nyurga léptekkel szeli át a szobát, a plasztoid nevetségesen kocog és olyan határtalan erővel rúgja be az ajtót, hogy néhány droid szikrát vetve hullik darabokra a becsapódástól. Mégsem sikerül akkora erőt kifejtenie, mint szeretné, és Lance csak annyit tehet érte, hogy mentális védőpajzsot nyújt.
Az első csapás kegyetlen, a penge sistereg, lila szikrák perzselik feketére a rohamosztagosok páncélját és fény csikordul fényen, az ózon szaga fullasztóan és sűrűn telepszik mindenre. Keith nem is próbál kitérni Lotor elől, aki mérgező-éles vigyorral húz jobbra, hogy bevigyen egy találatot, ami talán végzetes. Lance a rohamosztagosokra koncentrál, összezavarja őket annyira, hogy képtelenek legyenek célba venni akármelyiküket, és botorkálva indul meg előre Shiróval a vállán. Tisztában van vele, hogy át kell törnie Lotor és Keith mellett, ez az egyetlen esélyük és még ez sem bombabiztos.
És a következő pillanatban robbanás rázza meg a bázist, a sisak légszűrője megtelik porral és törmelékkel és Lance kénytelen fél kézzel lefejteni magáról mielőtt megfulladna. Valahonnan hideg levegő csapódik az arcába, végigcsorog a páncél alatt és az orrát csavarja az ózon és a por, Keith nevét üvölti, mikor lelőnek két felé rohanó romasztagost. Aztán meglátja a gépet.
Az Aurek vadászgép karcsú, áramvonalas, fenyegető és Lance-nek nevethetnékje támad a Köztársaság felségjelzésétől. A gép éppen annyira ereszkedik, hogy felkapaszkodhassanak, egy sötétbe öltözött alak kihajol, hogy behúzza őket, Lance feladja Shirót, mert Shiro az első, megígérte, aztán visszamegy, mert nem hagyhatja magára Keitht.
A fekete alak utána veti magát, a vállánál löki hátra, miközben újabb robbanás rázza meg a helyet és Lance végleg elveszti az egyensúlyát. Az egyetlen dolog, amire az eszmélete elvesztése előtt emlékszik, Keith hátborzongató üvöltése.
Egy félhomályos szobában ücsörög, körülötte üresség és az egyetlen kijárat a túloldalon van, fény szüremlik alóla, de képtelen odajutni, amíg a fiú vele szemben ül. Az indigó szemei az egyetlen színforrások, minden fekete, fehér és szürke és a fiú arcán félelem és fájdalom, és Lance nem igazán érti. Mindketten fehéret viselnek.
Aztán az álom a gyomránál, sokkal inkább a lelkénél húzza magával, és kívülről nézi, hogy a fiú (a tudattalanja valahonnan egészen mélyről küldi felé a nevet: Keith) egy csuklyás alakba kapaszkodik, könnyektől és vértől fuldoklik, pedig egyik sem az övé és könyörög a másiknak, hogy szabadítsa meg az Erőtől, szabadítsa meg attól a valamitől, ami maga felé húzza.
Keith tizenöt-hat éves, a kezében két markolatot szorongat, aztán az egyiket Lance felé tartja és a mosolyától a sötét szoba fényben fürdik, szinte megvakul tőle. Szavak nélkül mondja el neki, hogy az egyetlen személyes tárgya az anyja fénykardja.
Mindketten feketében vannak.
Amikor behunyja a szemét, újra a sötét szobában van, vele szemben jelen-Keith, a mosolya szétszalad az arcán és Lance szívében forróság lobban, mikor felé nyújtja a kezeit, és összefűzik az ujjaikat.
Keith fehéret, ő feketét visel.
– Ébredj fel! – Keith hangja suttogó, puha és Lance úgy ébred, mint amikor víz alól bukkan fel az ember.
Már egy egészen másik gépen vannak, Keith mellette térdel, a tenyere a homlokán, a szemeiben megkönnyebbülés csillan.
– Hol vagyunk? M... merre...? – A szavak nem jönnek a szájára, óvatosan könyököl fel a szűk és kemény hordágyon, amire fektették. – Meddig voltam...? S--
– Maradj nyugton, elájultál, mikor megmentettek minket – magyarázza türelmesen, és Lance csak akkor veszi észre, hogy még mindig a rohamosztagos páncélt viseli, mikor Keith ujjai a vállára siklanak. – Shiro rendben van. Még nem tért magához, de Ulaz szerint nincs komoly baja, és Mark mondta, hogy ébr--
– Ki?! Várj, várj, várj! Ki a fene az az Ulaz? És Mark mit keres itt?
– Mark robbantotta be a tetőt fölöttünk. Azt mondja, mikor sikerült elérnie a holokommunikátorával Ulazt, azonnal visszafordultak értünk. Jól vagy? – Lance nem hagyja magát, kicsit sántít ugyan, de muszáj beszélnie Markkal. Fontos.
A fiú hátradől a székben, a lábai a műszerfalon és azt a dalt dúdolgatja, amit még Lance tanított neki. Amit csak akkor dúdolt, ha már az érzelmei nem fértek el a mellkasában. A robotpilóta megnyugtatóan villog, és Lance éppen csak mozdulattal billenti fel Mark sapkájának elejét, mégis elég ahhoz, hogy régről ismert érzések csiklandozzák meg belülről, ahogy fölé hajol.
– Hello, katona – mondja, és amikor a másik az arca felé nyúl, kiegyenesedik és a vezérlő panelhez siet. – Szóval? Merre tartunk?
– Metafizikai értelemben? Azt hiszem, mindannyian csillagporból vagyunk – magyarázza, és a szája sarkában az a fajta nevetés bujkál, amit Lance annyira szeretett benne. – A Kashyyyk felé. A barátod azt mondta, a többiek ott vannak.
Nem mondja, hogy nem a barátja, csak lehunyja a szemeit és próbálja összeszedni a gondolatait, próbálja megfogalmazni magában, hogyan mondhatná el Marknak, amit szeretne. Hogyan fogjon bele egyáltalán.
– Hálás vagyok azért, amit értünk tettél, és sajnálom, hogy belekeveredtél – mondja végül, és akkor jön rá igazán, mennyire fáj mindene, mikor Mark a vállába markol. – Ha nem szólok, biztosan kémkedhettél volna tovább a Köztársaságnak, és...
– Nem a te hibád, ugye tudod? Én döntöttem úgy, hogy elfogadom a küldetést és vele együtt elhagylak téged is. Benne volt a pakliban, hogy bármikor rájöhetnek, hogy én küldöm a kódolt üzeneteket, így legalább pazar kis történet lett belőle, amit majd az oktatók mesélhetnek a padawanoknak és a kadétoknak.
– Amikor mester leszek, feltétlenül elmesélem a sajátomnak – jegyzi meg nevetősen, és ettől megint eszébe jut Shiro, és amit a Yavin 8-on mondott neki. Szeretne megölelni valaki, elrejtőzni a szívverésében és a lélegzetében, a bőr és a lélek illatában, de az a valaki nem Mark. – Szeretnék kérni egy szívességet.
– Tudod, hogy bárm--
– Végre! Eléggé meg vagyunk csúszva, de ha jól számolom, már csak egy ugrásra vagyunk a Kashyyktól. – A férfi végtelen magas, a végtagjai hosszúak, a bőre levendulaszínű és a fülei úgy rebbennek, mint a macskafülek.
– Lance, bemutatom Ulazt – mondja Mark puhán, és megismétli a neveiket fordítva is. – Merre hagytad Keitht?
– Felváltottuk egymást Shironál – feleli a férfi. – Addig is azt hiszem, magyarázattal tartozom.
– Hát ideje lenne végre helyretenni a dolgokat – szusszantja Lance, és leveti magát a székbe, amiben eddig Mark terpeszkedett, aztán úgy fordul, hogy rálásson az ajtóra.
– Az Ellenállás tagja vagyok, nem mondhatok sokat, de az a célunk, ami nektek is, felszámolni a Birodalmat, felszabadítani a rabszolgákat és véget vetni a háborúnak – magyarázza lassan, és a hangja a meleg tónus ellenére kimért, fegyelmezett. – A Köztársaság radikális elveket képvisel, nem hiszünk benne, hogy az ő módszereikkel megnyerhető lenne az ügyünk.
– Jediként felesküdtem...
– Éppen ezért fogsz jediként elbukni. Lovagként a nagyobb jóért kellene küzdened és nem a hercegnőért vagy a Köztársaságért, a Tanács tagjai éppen olyan elvakult eszméket követnek, mint a sithek.
– Hát... – Lance nem igazán tudja, mit mondjon, mert Ulaznak igaza van, másrészről esküt tett és hűséget fogadott.
Amikor Keith a fülkébe lép, megszállja valami ismeretlen nyugalom, ami elzsibbasztja a tagjait és az elméjét, valami, amitől képtelen elszakadni. Pedig a fiú arcán aggodalom árnyéka feszül és fájdalomé, ahogy Ulaz vállára simítva üdvözli.
– Shiro állapota stabil, de még nem tért magához. Lehet, hogy üzennünk kellene a Kashyyykra, hogy felkészülhessenek – magyarázza, és Lance érzi a zavart energia hullámzását. – Mark, azt hiszem, ez a feladat rád hárul. Lance-szel mi ellenőrizzük, hogy eléggé biztosítva vagyunk-e, Ulaz, vigyáznál Shiróra?
– Mióta vagy te a főnök? – csattan fel Mark.
– Mióta képes vagyok olyan döntéseket hozni, amik nem arról szólnak, hogy otthagyom a társaimat az ellenség markában.
– Visszamentem értetek!
– Miután az Ellenállás válaszolt. Máskülönben odaveszhettünk volna – feleli, és Mark ökle beledermed a levegőbe, csontok roppannak és egyetlen tizedmásodperc, egy indigószín pillantás és Lance rájön, hogy ezt nem Keith csinálja, hanem ő.
Azonnal elereszti a pillanatot, zihál és úgy kapaszkodik az ülésbe, mintha az élete múlna rajta, mintha az eltörölhetné az egészet. Bocsánatot motyog, de attól még Mark csuklója használhatatlan, a kézfeje groteszk, kicsavarodott roncs és elüti magától Keith gondolatait, Keith elméjét, ami kitartóan szólongatja és felé tapogatózik a pánikon túlról.
– Mégis mi a fene volt ez?! – harsan Ulaz hangja, mert valakinek mondania kell valamit, valakinek szembesítenie kell a tetteivel.
És Keith nem lehet az, mert el van foglalva azzal, hogy Mark bőrére fonja a markát, az ujjai közül halvány derengés szüremlik és Lance már előre látja a legrosszabbat. Hogy miatta fogja felhasználni a maradék erejét is, hogy az ő hibájából válik egy ponton sebezhetővé, és annyira nem akarja ezt az egészet, hogy szinte fáj.
– É-én nem... ez csak véletlen... én...
– Átveszem a gépet, ti figyeljetek egymásra – vág a szavába Ulaz, és egy fél mozdulat csupán, amivel kipenderíti a székből, csak az Erőnek hála nem vágódik el a hideg fémpadlón.
A torkát mégis szúrja valami, és nincs ideje megkapaszkodni, mikor hiperugranak, a rántás a gyomrában erőszakos, a csillagok fényes sávokká robbannak és a fogai élesen csattannak egymásnak. Aztán a könnyei homályán át meglátja a hatalmas zöld bolygót. Az esőerdők illatának illúziója az orrába fészkeli magát, ahogy a mindennapi eső friss, mindent felerősítő otthonos aromája is. A tekintetével lassan követi a párhuzamosan haladó két hold útját és kivételesen nem számítanak Mark törött csontjai, az elszabaduló Erő vagy az, hogy veszélyes alakokkal utazik együtt, csak az számít, hogy Hunk ezen a vizes, sáros, harsány, elvadult masszán vár rá.
Keith félig megroggyant térde, a leeresztett vállai, a nyers zihálása megadásról árulkodnak és talán ő, talán a férfi nagyon el akarja érni a gondolatait, a hangok ott zümmögnek a tudata peremén, éppen kiszorulva, és forró nedvességet érez az orrában, ahogy minden erejével visszatartja.
– Szóval mégsem mondtak le rólad az öregek. – A hangja kiszorítja a levegőt a szobából, megtölti a sarkokat, a zugokat és reszketést lop Lance ajkaira. – Sam szerint túl közel álltál a Sötét oldalhoz ahhoz, hogy megérje... nem kockáztathattuk, hogy még több Erő... Keith!
Keith megadóan térdre ereszkedik, sőt, zuhan mellette, csont csattan fájdalmasan fémen és a füle tövének hangtalan, torz kiáltás koccan. Rá akar nézni, de nem mer, szükségtelen, egyébként is csak a rohamosztagosok fehér, homogén plasztik egyenpáncélját látná, a másik pedig nem hagyná mögé férkőzni.
Ugyanazt üvöltik a gondolataik, ugyanaz a név verődik vissza az idegeikről, zubog át az ereiken, csomózza össze a szinapszisaikat. Egyszerre rémisztő és reménykeltő, megfoghatatlan és valóságos és Lance előtt homályos a világ, vér fémes ízét érzi a szájában és fuldoklik az emlékeiben.
Shiro, Shiro, Shiroshiroshiro---
– Azt hittem... nem tértél vissza. A küldetés elbukott és egyikőtök sem tért vissza. Matt is csak azután, hogy--
– Azt mondták, meghaltál. Nem éreztem az erődet a bázison – hadarja Keith, a nyelve összeakad, és Lance felé néz, próbálja elkapni a rezdüléseit, tapogatja a szívverését és az orrnyerge szúr tőle, de nem nyúlhat oda.
– Ez sokkal többről szól, mint életekről, a Birodalomnak másfajta fegyverre van szüksége, valami fenyegetőbbre és tisztábbra – mondja lassan Shiro, és közben a hideg markolat köré simulnak az ujjai. – A droidok javíthatóak és pótolhatóak, a rohamosztagosok kívülről csak plasztoidba bújtatott játékbabák.
– Hogy mondhatsz ilyet? Ők áldozatok!
– Te is az voltál, mégsem vetted észre – vágja rá a férfi. A vonásai kemények, a szemében hideg-fehér neon tükröződik, a heg az orrán haragos rózsaszín. Ő talán már nem is az a Shiro, akire felnézett fiatalabb korában. A pillantása tétován visszarebben Keithre, aki még mindig a földön térdel, a puska a bokája mellett, az ujjai éppen-remegnek.
– Milliárd életek bolygónként – suttogja, és a hangja szinte nem több statikus zörejnél, tehát elfojtott dühvel vágja földhöz a sisakot mielőtt megismételné. – Erről van szó, ugye?
– De hát tudtad. Amikor megtanítottalak arra, amit tudsz, már tudtad.
Lance gerincén jeges zsibbadás csurog végig, a gyomra remegésétől képtelen levegőt venni, és megtántorodik. Hanyatt vágódik, a szempilláin keresztül érzékeli csak a mozgást maga körül, fehér villanás, egy tenyér a mellkasán, ahogy hátrataszítja, zzzwwwnnnnn, lézer csikordul lézeren és minden piros és lila. Keith két kézzel tartja ki a pengét, finoman pulzál ott, ahol Shiro kardja merőlegesen ráfekszik és a foga is belécsikordul, mikor felhúzza. Félig felguggol a térdelő helyzetből, kitolja magát, Shiro fénykardja a fémpadlóba hasít, égett acél és ózon szagot hagyva maga után, de nem habozik, utána fordul, a kibernetikus kar félig a pajzsa, félig a második fegyvere és Lance csak arra tud gondolni, hogy ha Keith elbukik, az csakis az ő hibája lesz majd.
A torz, torokból felbuggyanó ordítás visszapattan a falakról és Lance szívéről, amit Keith hallat, mikor Shiro megvágja. A mestere. Mindkettejük mestere.
Nincs gyengeség, sötét oldal van.
Ha nem sith, akkor micsoda? Ugyanattól az embertől tanulták meg használni a képességeiket és mindketten magukra maradtak a legsötétebb pillanatban. Mindketten elvesztették, Keith vesztesége súlyosabb is, és ő az, aki képes lenne... ő az, aki képes volt cselekedni...
Remegő tagokkal tapogatózik valami után, bármi után, amibe belekapaszkodhat, ami menedéket nyújthat, és nem érti a másik kettő szavait, a párbajuk elnyom mindent, kiszorítja őt a valóságból és amikor beleütközik a lézerpuskába, ösztönösen kapja fel. Próbál lélegezni.
Éppen akkor húzza meg az elsütőbillentyűt, mikor Keith ráüvölt, hogy ne csinálja, a tenyerét nyújtja felé és a lézernyaláb a plafonba csattan, kiiktatja az áramköröket, jótékony, puha sötétségbe vonva őket. Csak a két fénypallos világít, lila és vörös derengésüktől a járomcsontok félelmetesen kiugranak, és Keith tekintete megrebben mielőtt...
Mielőtt Shiro megpróbálná leszúrni.
A fénykardja kihuny, a markolat Lance kezében végzi, éppen csak egy fél gondolat volt az egész, és Keith egy fél gondolattal habozik tovább a kelleténél.
– Felszólítom, hogy nyisson ajtót és jelentsen az odabent történtektől! – A monoton géphang szürreálisan hat, az ajtón kívülről szüremlik és dörömbölés követi.
– DG-18723, azonnal magyarázza meg, mi történik itt. Miért van zárva az Y0XT39-es alany fülkéje? – Lotor hangja kérdőn és fenyegetőn csattan, aztán sistergés és csapágyak szerteguruló hangja csilingel be az ajtó alatt.
– Ez most... el kell tűnnünk innen – hadarja Lance, a torka száraz és a tekintetével máris menekülőút után kutat.
A szoba ablaktalan, mint a legtöbb bázison és űrhajón, a szellőző túl kicsi, hogy átférjenek rajta, az egyetlen kijárat az ajtó, amit Lance használhatatlanná tett és ami előtt egyébként Lotor strázsál droidokkal és katonákkal felfegyverkezve.
És Shiro kihasználja a pillanatnyi csendet, Keith felé nyúl, aki átbújik a karja alatt, a térdével kirúgja alóla a lábát és a vállaira szorít.
Zihál és az egyik vállát furcsán felfelé húzza, Lance a gyöngyöző homlokából tudja, hogy fáradt és fáj a sebe, nem kell olvasnia a gondolataiban vagy kitapogatnia az érzelmeit.
– Szabadtéren. Vagy a hangár felől vagy a tetőn keresztül, de egyik sem biztonságos – mondja Shiro lassan, tagoltan, és Lance rájön, hogy az elméjükkel beszélgetnek. Pontosabban Keith kikényszeríti belőle a választ.
– Gyerünk. – A hangja üres, a tekintete üres, a szíve üres, ahogy elnyeli Shiro erejét, és az ajtó felé lép.
Az alakja végtelen karcsú, törhetetlen és Lance Shiro alakját fürkészi. Úgy fekszik, mintha halott lenne, Keith pedig közömbösnek látszik, ahogy hosszan kifújja a levegőt és sebesült arcát az ajtóra tapasztja, hallgatózik. Aztán hátraszökken, megpördül a sarkain és felhúzza egykori mesterét. Lance anélkül segít neki, hogy megkérné rá, átveszi a karját a vállán és hosszan kifújja a levegőt.
Semmi esélyük.
Legalábbis egy eszméletlen férfival a vállukon, úgy, hogy fogalma sincs, Keith hogy áll az erejével a sérülése miatt, ő pedig nem a galaxis legjobb kardforgatója, az ajtó mögött pedig egy jól felfegyverkezett osztag várja őket és Lotor... nem jósol maguknak túl nagy esélyeket. És nem akar szólni Keithnek, mert a fiú túlontúl csendes, komoly és elszánt.
– Lehet, hogy...
– Figyelj Shiróra, a többit bízd rám – mondja gyorsan, a hangja türelmetlen, és telekinézissel aktiválja a fénypallosát. – Tudsz...?
– Fedezlek – vágja rá azonnal, és bár rámosolyog, a sisak miatt nem látszik, de elhiszi, hogy Keith tudja.
Hagyja, hogy Shiro súlya ráboruljon, a derekánál húzza feljebb és a sisak visszaveri a lélegzetét a saját arcába, ahogy figyeli Keitht, aki nyurga léptekkel szeli át a szobát, a plasztoid nevetségesen kocog és olyan határtalan erővel rúgja be az ajtót, hogy néhány droid szikrát vetve hullik darabokra a becsapódástól. Mégsem sikerül akkora erőt kifejtenie, mint szeretné, és Lance csak annyit tehet érte, hogy mentális védőpajzsot nyújt.
Az első csapás kegyetlen, a penge sistereg, lila szikrák perzselik feketére a rohamosztagosok páncélját és fény csikordul fényen, az ózon szaga fullasztóan és sűrűn telepszik mindenre. Keith nem is próbál kitérni Lotor elől, aki mérgező-éles vigyorral húz jobbra, hogy bevigyen egy találatot, ami talán végzetes. Lance a rohamosztagosokra koncentrál, összezavarja őket annyira, hogy képtelenek legyenek célba venni akármelyiküket, és botorkálva indul meg előre Shiróval a vállán. Tisztában van vele, hogy át kell törnie Lotor és Keith mellett, ez az egyetlen esélyük és még ez sem bombabiztos.
És a következő pillanatban robbanás rázza meg a bázist, a sisak légszűrője megtelik porral és törmelékkel és Lance kénytelen fél kézzel lefejteni magáról mielőtt megfulladna. Valahonnan hideg levegő csapódik az arcába, végigcsorog a páncél alatt és az orrát csavarja az ózon és a por, Keith nevét üvölti, mikor lelőnek két felé rohanó romasztagost. Aztán meglátja a gépet.
Az Aurek vadászgép karcsú, áramvonalas, fenyegető és Lance-nek nevethetnékje támad a Köztársaság felségjelzésétől. A gép éppen annyira ereszkedik, hogy felkapaszkodhassanak, egy sötétbe öltözött alak kihajol, hogy behúzza őket, Lance feladja Shirót, mert Shiro az első, megígérte, aztán visszamegy, mert nem hagyhatja magára Keitht.
A fekete alak utána veti magát, a vállánál löki hátra, miközben újabb robbanás rázza meg a helyet és Lance végleg elveszti az egyensúlyát. Az egyetlen dolog, amire az eszmélete elvesztése előtt emlékszik, Keith hátborzongató üvöltése.
Egy félhomályos szobában ücsörög, körülötte üresség és az egyetlen kijárat a túloldalon van, fény szüremlik alóla, de képtelen odajutni, amíg a fiú vele szemben ül. Az indigó szemei az egyetlen színforrások, minden fekete, fehér és szürke és a fiú arcán félelem és fájdalom, és Lance nem igazán érti. Mindketten fehéret viselnek.
Aztán az álom a gyomránál, sokkal inkább a lelkénél húzza magával, és kívülről nézi, hogy a fiú (a tudattalanja valahonnan egészen mélyről küldi felé a nevet: Keith) egy csuklyás alakba kapaszkodik, könnyektől és vértől fuldoklik, pedig egyik sem az övé és könyörög a másiknak, hogy szabadítsa meg az Erőtől, szabadítsa meg attól a valamitől, ami maga felé húzza.
Keith tizenöt-hat éves, a kezében két markolatot szorongat, aztán az egyiket Lance felé tartja és a mosolyától a sötét szoba fényben fürdik, szinte megvakul tőle. Szavak nélkül mondja el neki, hogy az egyetlen személyes tárgya az anyja fénykardja.
Mindketten feketében vannak.
Amikor behunyja a szemét, újra a sötét szobában van, vele szemben jelen-Keith, a mosolya szétszalad az arcán és Lance szívében forróság lobban, mikor felé nyújtja a kezeit, és összefűzik az ujjaikat.
Keith fehéret, ő feketét visel.
– Ébredj fel! – Keith hangja suttogó, puha és Lance úgy ébred, mint amikor víz alól bukkan fel az ember.
Már egy egészen másik gépen vannak, Keith mellette térdel, a tenyere a homlokán, a szemeiben megkönnyebbülés csillan.
– Hol vagyunk? M... merre...? – A szavak nem jönnek a szájára, óvatosan könyököl fel a szűk és kemény hordágyon, amire fektették. – Meddig voltam...? S--
– Maradj nyugton, elájultál, mikor megmentettek minket – magyarázza türelmesen, és Lance csak akkor veszi észre, hogy még mindig a rohamosztagos páncélt viseli, mikor Keith ujjai a vállára siklanak. – Shiro rendben van. Még nem tért magához, de Ulaz szerint nincs komoly baja, és Mark mondta, hogy ébr--
– Ki?! Várj, várj, várj! Ki a fene az az Ulaz? És Mark mit keres itt?
– Mark robbantotta be a tetőt fölöttünk. Azt mondja, mikor sikerült elérnie a holokommunikátorával Ulazt, azonnal visszafordultak értünk. Jól vagy? – Lance nem hagyja magát, kicsit sántít ugyan, de muszáj beszélnie Markkal. Fontos.
A fiú hátradől a székben, a lábai a műszerfalon és azt a dalt dúdolgatja, amit még Lance tanított neki. Amit csak akkor dúdolt, ha már az érzelmei nem fértek el a mellkasában. A robotpilóta megnyugtatóan villog, és Lance éppen csak mozdulattal billenti fel Mark sapkájának elejét, mégis elég ahhoz, hogy régről ismert érzések csiklandozzák meg belülről, ahogy fölé hajol.
– Hello, katona – mondja, és amikor a másik az arca felé nyúl, kiegyenesedik és a vezérlő panelhez siet. – Szóval? Merre tartunk?
– Metafizikai értelemben? Azt hiszem, mindannyian csillagporból vagyunk – magyarázza, és a szája sarkában az a fajta nevetés bujkál, amit Lance annyira szeretett benne. – A Kashyyyk felé. A barátod azt mondta, a többiek ott vannak.
Nem mondja, hogy nem a barátja, csak lehunyja a szemeit és próbálja összeszedni a gondolatait, próbálja megfogalmazni magában, hogyan mondhatná el Marknak, amit szeretne. Hogyan fogjon bele egyáltalán.
– Hálás vagyok azért, amit értünk tettél, és sajnálom, hogy belekeveredtél – mondja végül, és akkor jön rá igazán, mennyire fáj mindene, mikor Mark a vállába markol. – Ha nem szólok, biztosan kémkedhettél volna tovább a Köztársaságnak, és...
– Nem a te hibád, ugye tudod? Én döntöttem úgy, hogy elfogadom a küldetést és vele együtt elhagylak téged is. Benne volt a pakliban, hogy bármikor rájöhetnek, hogy én küldöm a kódolt üzeneteket, így legalább pazar kis történet lett belőle, amit majd az oktatók mesélhetnek a padawanoknak és a kadétoknak.
– Amikor mester leszek, feltétlenül elmesélem a sajátomnak – jegyzi meg nevetősen, és ettől megint eszébe jut Shiro, és amit a Yavin 8-on mondott neki. Szeretne megölelni valaki, elrejtőzni a szívverésében és a lélegzetében, a bőr és a lélek illatában, de az a valaki nem Mark. – Szeretnék kérni egy szívességet.
– Tudod, hogy bárm--
– Végre! Eléggé meg vagyunk csúszva, de ha jól számolom, már csak egy ugrásra vagyunk a Kashyyktól. – A férfi végtelen magas, a végtagjai hosszúak, a bőre levendulaszínű és a fülei úgy rebbennek, mint a macskafülek.
– Lance, bemutatom Ulazt – mondja Mark puhán, és megismétli a neveiket fordítva is. – Merre hagytad Keitht?
– Felváltottuk egymást Shironál – feleli a férfi. – Addig is azt hiszem, magyarázattal tartozom.
– Hát ideje lenne végre helyretenni a dolgokat – szusszantja Lance, és leveti magát a székbe, amiben eddig Mark terpeszkedett, aztán úgy fordul, hogy rálásson az ajtóra.
– Az Ellenállás tagja vagyok, nem mondhatok sokat, de az a célunk, ami nektek is, felszámolni a Birodalmat, felszabadítani a rabszolgákat és véget vetni a háborúnak – magyarázza lassan, és a hangja a meleg tónus ellenére kimért, fegyelmezett. – A Köztársaság radikális elveket képvisel, nem hiszünk benne, hogy az ő módszereikkel megnyerhető lenne az ügyünk.
– Jediként felesküdtem...
– Éppen ezért fogsz jediként elbukni. Lovagként a nagyobb jóért kellene küzdened és nem a hercegnőért vagy a Köztársaságért, a Tanács tagjai éppen olyan elvakult eszméket követnek, mint a sithek.
– Hát... – Lance nem igazán tudja, mit mondjon, mert Ulaznak igaza van, másrészről esküt tett és hűséget fogadott.
Amikor Keith a fülkébe lép, megszállja valami ismeretlen nyugalom, ami elzsibbasztja a tagjait és az elméjét, valami, amitől képtelen elszakadni. Pedig a fiú arcán aggodalom árnyéka feszül és fájdalomé, ahogy Ulaz vállára simítva üdvözli.
– Shiro állapota stabil, de még nem tért magához. Lehet, hogy üzennünk kellene a Kashyyykra, hogy felkészülhessenek – magyarázza, és Lance érzi a zavart energia hullámzását. – Mark, azt hiszem, ez a feladat rád hárul. Lance-szel mi ellenőrizzük, hogy eléggé biztosítva vagyunk-e, Ulaz, vigyáznál Shiróra?
– Mióta vagy te a főnök? – csattan fel Mark.
– Mióta képes vagyok olyan döntéseket hozni, amik nem arról szólnak, hogy otthagyom a társaimat az ellenség markában.
– Visszamentem értetek!
– Miután az Ellenállás válaszolt. Máskülönben odaveszhettünk volna – feleli, és Mark ökle beledermed a levegőbe, csontok roppannak és egyetlen tizedmásodperc, egy indigószín pillantás és Lance rájön, hogy ezt nem Keith csinálja, hanem ő.
Azonnal elereszti a pillanatot, zihál és úgy kapaszkodik az ülésbe, mintha az élete múlna rajta, mintha az eltörölhetné az egészet. Bocsánatot motyog, de attól még Mark csuklója használhatatlan, a kézfeje groteszk, kicsavarodott roncs és elüti magától Keith gondolatait, Keith elméjét, ami kitartóan szólongatja és felé tapogatózik a pánikon túlról.
– Mégis mi a fene volt ez?! – harsan Ulaz hangja, mert valakinek mondania kell valamit, valakinek szembesítenie kell a tetteivel.
És Keith nem lehet az, mert el van foglalva azzal, hogy Mark bőrére fonja a markát, az ujjai közül halvány derengés szüremlik és Lance már előre látja a legrosszabbat. Hogy miatta fogja felhasználni a maradék erejét is, hogy az ő hibájából válik egy ponton sebezhetővé, és annyira nem akarja ezt az egészet, hogy szinte fáj.
– É-én nem... ez csak véletlen... én...
– Átveszem a gépet, ti figyeljetek egymásra – vág a szavába Ulaz, és egy fél mozdulat csupán, amivel kipenderíti a székből, csak az Erőnek hála nem vágódik el a hideg fémpadlón.
A torkát mégis szúrja valami, és nincs ideje megkapaszkodni, mikor hiperugranak, a rántás a gyomrában erőszakos, a csillagok fényes sávokká robbannak és a fogai élesen csattannak egymásnak. Aztán a könnyei homályán át meglátja a hatalmas zöld bolygót. Az esőerdők illatának illúziója az orrába fészkeli magát, ahogy a mindennapi eső friss, mindent felerősítő otthonos aromája is. A tekintetével lassan követi a párhuzamosan haladó két hold útját és kivételesen nem számítanak Mark törött csontjai, az elszabaduló Erő vagy az, hogy veszélyes alakokkal utazik együtt, csak az számít, hogy Hunk ezen a vizes, sáros, harsány, elvadult masszán vár rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése