Synderesis 03.~

{– Hé, az utazási irodában nem mondták, hogy itt így fogadják a turistákat! – Lance méltatlankodó hangja bezengi a hangárt, de senki nem nevet.}

A Yavin 8-tól nem messze, egy mesterséges holdon ténylég várnak rá. A fiú a birodalmiak szürke egyenruháját viseli, a haja elegánsan oldalra fésült, a tartása egyenes és olyan régről fakadó szeretettel lapogatja meg Lance hátát, hogy az szinte elérzékenyül és már majdnem belesimul az érintésbe.
– Azt írtad, egyedül jössz – feddi meg Mark, és végigméri Keitht, aki azóta visszavette a kendőt. Szerencsére a fiú nem Erő érzékeny és egyébként sem árulná el őket soha.
– Nem benne kell megbíznod, csak bennem. A neve Keith – mondja, és ahogy elkapja Keith pillantását az állával a másik felé bök. – Keith, ő itt Mark. Az egyenruha ellenére velünk van, és pont ezért fog bejuttatni minket. Ugye?
– Nem tudom, Lance. Plusz két fő az már más tészta.
– Ha nem megy, itt is maradhat, mi meg berepülünk a gépén – jegyzi meg Keith, de Lance nem törődik vele, Mark vállába markol, az izmok nem felejtenek és egy pillanatra le kell hunynia a szemeit.
– Ebből valami nagyon nagy hülyeség fog kisülni, innen érzem – motyogja Mark, de azért a fiúkra mosolyog, és eléjük vetíti a holotérképet. Az egész Yavin 8 kék derengésben úszik előttük. – Itt és itt felügyelő droidok vannak, de van belépési engedélyem, azzal nem gond. A hangárban nem tudom, mennyien vannak, az változó, szerencsés lenne feltűnés nélkül átjutni rajtuk a vezérlőig. Ide. Menni fog?
– Bízd ide, és fedezzetek – így Lance, és megnyalja a száját. Tekintete nem szakad el a térképtől, de puha kezet érez a sajátján, az érintés ismerős.
Ami Mark és közötte volt az régi ügy, nem kell, hogy Keith tudjon róla, nem kell, hogy lássa, elvégre már nem érez semmit a fiú iránt csak barátságot. Tizenhat évesen szerelmes volt belé, ő volt az első igazán nagy szerelem az életében, az első akihez kötődhetett, mióta elvitték a Koréliáról.

– Mi a terved? – súgja Keith, és Lance tarkójába csiklandós érzés költözik, ahogy a fiú próbálja elérni gondolati síkon is. Nem hagyhatja neki, most semmiképpen.
– Neked se mondta el? – Mark a fejfájósok mozdulatával masszírozza meg az orrnyergét, aztán az egyik kráter felé int. – Arra van a hajóm, induljunk. Amúgy sem szabadna erre járőröznöm, ez már a droidok körzete, nem az enyém.
Hiába minden ösztöne, minden logikus érv, amit saját magában mantráz, zavarja, hogy nem Keith vezeti a gépet. A birodalmi felségjelzés miatt tudja, hogy nem bukhatnak le, Mark már jóideje kémkedik a Köztársaságnak, talán már túl régóta is, Keithről meg gyakorlatilag semmit sem tud azon kívül, amit a fejében látott.
A gyomra nagyot rándul, mikor Keith lerántja magával a raktérbe, a lélegzete a nyakán, az ujjai a könyökén és visszatartja a lélegzetét, mert a cédrus és boróka illattal megtelik az orra, a nyaka íve fehér porcelánként villan és meg akarja érinteni, meg akarja kóstolni és anélkül hajol közelebb, hogy felfogná a teret és az időt és az egész helyzetet.
A lélegzete forrón perzseli az arcát, észreveszi a lila foltokat az íriszében és a kendőn keresztül simítja össze az ajkaikat, álcsók csupán, csak a gondolataiban történik meg, egy másik síkon történik meg és Keith megszorítja a könyökét mielőtt elhúzódna. És Lance teljes súlyával a gép oldalának zuhan, mikor Mark átlépi a Yavin 8 szféráját, a bocsánatkérésében kéjes vigyor bujkál és Lance rászólna, de akkor hangosan is ki kellene mondania, ami majdnem történt.
– Ne öljetek meg egy rohamosztagost se – mondja Keith, ahogy az üléstámlába kapaszkodva felemelkedik. A hangja parancsoló, a keze a lézerkard markolatára siklik az övében.
– Miért?
– Mert ők is emberek – feleli Lance, és a vállára akasztja a táskát. – Ráadásul nem önszántukból vannak itt, nem tehetnek róla, hogy kiskorukban átmosták az agyukat és kiölték belőlük az érzéseket.
Akaratlanul is arra gondol, vagy talán Keith gondol arra, hogy talán nincs is akkora különbség a Birodalom és a Köztársaság között. Lehet, hogy utóbbi nem a rabszolgagyerekekből farigcsál magának haderőt, de attól még őt elszakították a családjától, kitépték az anyja karjai közül és a saját képükre formálták.
– … minket, srácok – motyogja Mark, és Lance észre sem veszi, hogy lemaradt a mondat elejéről, nem is számít igazán, mert ő is látja a nyilvánvalót.
A hatalmas hangár fényei száz meg száz fehér sisakon verődnek vissza, egyformák mind, mintha csak klónozták volna őket és mind ugyanabban a merev tartásban fog feléjük lézerpisztolyt és sugárvetőt. Egynéhányat meg tudnának ölni, de nem tehetik.
– Jöjjenek ki a gépből felemelt kézzel – harsan egy parancsoló hang, és már látja is a csuklyás alakot.
Sisakot hord, pont olyat, mint Keith, a vállai szélesek és lustán ütögeti a lézerkardja csupasz markolatát a csípőjének, ahogy magában számol. Akárki is az, szemrebbenés nélkül képes lenne megölni mindannyiukat, ráadásul Keith feszes tartása és Mark fennakadó lélegzete is azt sugallja, hogy az illető veszélyes.
A fiú kis hatótávolságú lézerpisztolyt csúsztat a tenyerébe, megszorítja a csuklóját és hagyja, hogy kisétáljon az őket körülvevő rohamosztagosok közé. Érzi, hogy Keith utána mozdul, talán, ha nem szólal meg, nem ismerik fel, talán nem ismerik az arcát.
– Hé, az utazási irodában nem mondták, hogy itt így fogadják a turistákat! – Lance méltatlankodó hangja bezengi a hangárt, de senki nem nevet. – Hé, te ott! Mondd meg az agymosott bádogembereidnek, hogy ne nyomuljanak annyira.
– Te pedig mondd meg, mit kerestek a Yavin 8-on, és miért van veled az a lovag – feleli a másik hátborzongatóan nyugodtan, és a léptei kopognak, ahogy megindul feléjük.
– Azt mondtad, nem vagy sith! – sziszegi Lance, és a válla fölött néz Keithre. A mozdulat annyira hirtelen, hogy a fiú fénypallosa éppen hogy megperzsel pár tincset a hajából.
Lance tökéletesen érzékeli a lézer vibrálását, a kristályból felszabaduló erő megrezegteti a levegőt, pattogó energiaszikrák hullámzanak és a feje hirtelen van tele olyan gondolatokkal, hogy ezzel a karddal már megsebesítették egyszer.
Lance az érzékeire hagyatkozik, mikor lebukik, Keith átvetődik a hátán, félig kipördül a sarkain és az idegen felé vág. A társát csak az menti meg végül, hogy a Marktól kapott pisztollyal kilövi egy rohamosztagos kezéből a fegyvert, és már rohan is, hogy fedezze, mikor légörvény kap a hajába, a ruhájába és éppen hogy látja Markot, ahogy a levegőbe emeli a gépet...
Három rohamosztagost hatástalanít, kettőt a saját puskája tusával üt le, egyet az Erővel. Mire visszaér, zihál és hideg veríték csorog a derekán, Keith ruhája véres a vállánál, a mozdulatai akadozóak és Lance hunyorogva észleli csak, hogy egy halvány pillanatig sikerült megbénítania ellenfelét. Az azonban könnyen nyer uralmat a teste fölött, hogy abból a mozdulatból lendíthesse a lila fénykardot.
Még éppen időben ér oda, Keith felordít, mikor ő a sérült vállába markol és hátrarántja, a lézerpisztolyt az alak sisakjának szorítja, hallja, ahogy fém koppan a fémen és egyáltalán nem foglalkozik a lézerrel, ami együtt lüktet a szívverésével és a pulzálása megmozgatja a ruháját, ahol majdnem hozzáér.
– Nocsak, nocsak – zengi a másik, mély, torzult hangon, és leengedi a fénykardot. A lézer hirtelen tűnik el a markolatban, Lance hátán végigfut az ismerős borzongás, de nem ereszti le a kezét. – Nagyon sokat hallottam már rólad, Lance McClain.
Biztos benne, hogy tökéletesen lezárta az elméjét, ezerszer gyakorolta már ezt a trükköt Hunkkal és tökéletesen kell működnie. Azok után pedig abban is biztos volt, hogy Keith megtette ugyanezt, miután ő puszta véletlenből belelátott a fejébe. Ki ez, és honnan tudja a nevét?
Szinte fel sem fogja, hogy Keith a nevét üvölti, a tüdejéből kiszorul a levegő, a gyomra zsibongva sajog, mikor a maszkos idegen kihasználja a meglepettségét és beletérdel a gyomrába. Innentől kezdve csak hideg érintésekre és durva mozdulatokra emlékszik már csak.

Lance még karonülő kisfiú, napfény és otthon illatú anyja nyakába kapaszkodik, miközben az apja a hajába borzol. Egyenruha van rajta, a sisakja a hóna alatt, a tartása büszke és Charlesnak nevezi, mikor azt mondja, vigyázzon az otthoniakra, míg vissza nem jön. A szemei kékjét és az álla ívét tőle örökölte, az éppencsak szeplőit tőle örökölte és Lance már régestelen-rég nem emlékszik az apjára...
mindig csak nyűg voltál neki, azért nem tért vissza sosem
A testvérei félelmükben sírnak, az anyja falfehér és a szülőbolygója nyelvén üvölt a két jedinek, akik magukkal viszik, magukkal kell vinniük, azt mondják. És a fiatalabb, a lovag csak út közben szólítja meg, puhán ejti a szavakat, kedvesen, és elmondja, hogy nincs mitől félnie. Mikor az apjáról kérdeznek, és elmondja, hogy nem emlékszik már rá, összenéznek és végre, végre megkérdezik a nevét. A lovagot Shirónak hívják...
nem kellett volna velük menned, és cserben hagynod a családod
Minden energiájával az előtte lebegő kristályra koncentrál, gondolatban csiszolja, tökéletesíti, a koponyájában zúg Shiro hangja arról, hogy ügyesen dolgozik és alig csiklandozza meg a büszkeség, mikor a kyber kristály lilára sötétedik, aztán vörösre, mint a vér, és a koncentrációjával együtt rezdül meg az is, hogy fényesen égjen, mint egy Nap, és Shiro még időben rántja el, mielőtt felrobbanna. A vére a ruhájára fröccsen, a bőrére, a szájában por és kétségbeesés, a többi padawan sikít és valaki elrángatja onnan...
tönkretetted a mestered életét, bízott benned, és majdnem meghalt a te hibádból
A fénykardja instabil kék rezgés, lassan fújja ki a levegőt, és a csuklójával törli le a vért az orra alól. Shiróra mosolyog, aki a kibernetikus karral integet felé, az arcán boldogság, Allurával beszélget éppen a Yavin 8-ról és arról, hogy amikor odarepül, Lance-t nem viszi magával...
sosem lehetsz igazi jedi, csak hátráltattad volna
Keith ajkai forrók a kendő vékony anyagán keresztül, a lélegzete édes és Lance agya visszarúgja az álemléket, nem akarja, hogy ezt is lássa a betolakodó, nem hagyhatja.
Az arcán súlyos könnyek peregnek, nyüszítve könyörög az anyjáért, a szájában elolvad a vér íze, mert rongyosra rágta az alsó ajkát és a székbe markol, amibe leszíjazták.
Vele szemben a fekete ruhás alak, a sisakja a csizmája mellett hever a földön, Lance szipogós-zihálással próbálja kivenni a vonásait, a bőre levendulaszínű, a haja törtfehér és úgy mosolyog, mintha egy tea mellett beszélgetnének, és nem a fejében turkálna.
– Nem is tudtam, hogy te és Kogane... – motyogja negédesen, a hangja megnyerő, tárgyilagos és Lance ajkai remegnek. Hol van Keith? – Tudom, hogy Shiroganét keresed. Talán vezekelni akarsz, de fogalmad sincs, mennyire gyűlöl téged, azért, amit tettél.
– Fogd be! – ordít rá a könnyein keresztül, és megpróbálja kitépni magát a székből, de a szíjak a bőrébe vágnak, Erővel sem mozdíthatóak és inkább behunyja a szemét, hogy erőt gyűjtsön a következő próbálkozáshoz.
– Kérlek, már megmondtam, hogy sosem leszel igazi jedi. Megkísértett a sötét oldal, érzed az erejét, a hívogatását, hogy mindig is benned volt. És tetszik neked ez az erő, amitől a jedik féltettek, amitől távol tartottak, mert tudták, hogy túlságosan is hozzád illő. Mondd el, miért jöttél a Yavin 8-ra egy árulóval és egy lovaggal!
Nem válaszol, de érzi a lökést az elméjében, próbál ellenállni, küzd vele, de a férfi erősebb, áttöri a felépített gátat. Először csak fehér fájdalom csattan a koponyájának, aztán vörös vért lát a coruscanti szobája szőnyegén, Keitht, ahogy ott fekszik mozdulatlanul, aztán ahogy beszélgetnek másnap. És a Yavin 8 képe messziről, aztán Hunk a Kashyyykon, ahogy rabszolgaságból szabadult vukikról gondoskodik...
– Haver, nem tudom, hogy van képed hozzá, hogy úgy mászkálj az emlékeim közt, mint egy könyvtárban, de jobb, ha tudod, hogy még mindig én vagyok a könyvtáros – veti oda Lance, és nem foglalkozik a szemhéján pattogó csillagokkal.
– Jót fog tenni, ha kicsit magadra hagylak. Gondolkozz azon, amit mondtam.
Az ajtó hisszenve csukódik be mögötte, Lance egyedül marad az éles neonfényekkel, a csontjai fájnak, nem akar arra gondolni, amiről a férfival beszélgettek. Vagy az anyja tekintetére, ahogy a messzeséget fürkészte, várva, hogy az apja hazatérjen. Vagy Shiróra a csonkjával, amire mindig bűntudattal nézett, pedig a mestere mosolygott rá, kedves volt vele, aztán... aztán egy nap kirepült és soha többet nem hallottak felőle. Ő volt a második. Mark a harmadik, bár az nem volt ugyanaz, akkora már nem voltak együtt, és különben is, tartották a kapcsolat.
Keith...
Keith három éve meg akarta ölni, Keith három éve kísérti álmában és ha bárki is meg tudná menteni őket, akkor sem tud a fiú jelenlétéről. Talán végig az volt a célja, hogy ide csalja, és ennek az idegennek a karmai közé dobja. Ő meg engedett a saját érzelmeinek és megcsókolta... Nos, majdnem.
Lance nem tudott róla, hogy a középső neve Charles, nem tudta, hogy az apja így szólította, még csak a hangjára sem emlékezett és a gondolatra megint összefacsarodott a szíve. Talán tényleg nem kellett volna eljönnie Shiróékkal...
…nce... Lance...
Keith hangja a fejében robbanás, kiélesíti az érzékeit és közelebb rántja azon a síkon, amin keresztül eléri.
Jó hallani a hangod. Mi történt?
Miután Lotor leütött engem is elfogtak. A barátod...
Mark.
Igen, szóval ő elmenekült, de gondolom, azt még láttad. A rohamosztagosokat nem nehéz elmetrükkel irányítani, szóval elküldtem őket a karbantartó-droidokhoz magyarázza, és a hangja egész vidám. Szörnyű a hangod, hol vagy? Odamegyek.
Fogalmam sincs, eléggé le vagyok kötve.
Megtalállak, csak... válaszolj. Vagy beszélj hozzám.
Ez a Lotor nevű fickó... elővette néhány olyan emlékemet, amikre én sem emlékeztem. Fura, mi? Bár biztos tudtad, hogy ilyet tud, lovag.
Nem vagyok sith, soha nem is terveztem, hogy az leszek, és ezt majd akkor beszéljük meg, amikor nem a gondolatainkkal kommunikálunk, rendben?
Álmodtam rólad. É--
– Végre, itt vagy! – sóhajtja Keith, ahogy kinyílik előtte az ajtó.
A vállát lógatja, a haja csapzott és kibújt a fonatokból, a füle tövébe és az állára vér kenődött, a kendőjét régen elhagyta, a többi ruhája is szakadt néhol és egy tőrt forgat az ujjai között, azzal szabadítja ki a másikat.
– Mennünk kell. Van egy tervem – súgja Lance, és már ki is ront a folyosóra. – Pontosabban az előző javított verziója.
A körzet, amiben vannak gyanúsan csendes, és fogalma sincs, mennyire messze vannak a hangártól, ahonnan esélyük lenne elkötni egy gépet. Más kijáratot találni órákba kerülne, és fogalmuk sincs, mi várna rájuk a szabadban, a bolygó felszínén.
Keith léptei mögötte koppannak, ahogy utána rohan, aztán majdnem belerohan, érzi a teste melegét a hátán, a bőre illatát és kényszeríti magát, hogy ne nézzen hátra, mert előttük rohamosztagosok, őket figyelik, a kezükben fegyver és nincs hova fedezékbe vonulni, ha rájuk lőnek.
Most Keith ragadja meg a vállát, de ő a csípőjével tessékeli vissza maga mögé, és előre nyújtja a kezét. Statikus zaj hullámzik végig a folyosón, a nyomában kialszanak a neonok és Lance kinyújtott tenyere előtt két lézerpuska kering önmaga körül. Keith mond neki valamit, de nem érti, a gondolataiban haragossárgán lüktet egyetlen szó: felejtés. Az elméjével löki el magától a szót, a két rohamosztagosnak, akik egymásra borulnak és a földre csúsznak.
– Meghaltak? – szótagolja Keith, és toporog kicsit, mire Lance felé pördül és a kezébe nyomja az egyik puskát.
– Dehogyis! De nem tudom, meddig lesznek eszméletlenek, és ha már úgy intéztem, hogy ne emlékezzenek ránk, jobb, ha sietünk. Tiéd a jobb oldali.
– Mi van?
– Gyerünk, vedd fel a páncélját – mondja Lance, és a rohamosztagosok felé int. – Sokkal könnyebben meglépünk innen, ha beolvadunk. És igazság szerint se erőm, se kedvem még egyszer az Erőt használni bárki ellen.
Fáradtnak érzi magát, nehéznek és csak fél szemmel les oda, ahogy Keith combja megfeszül, a vérfoltot fehér páncéllal fedi el és a saját sisakján át melege van, a levegő sűrű és kevés, a látási viszonyok szörnyűek és most már egyáltalán nem csodálkozik rajta, hogy egy rohamosztagos sem talál el soha semmit. Rámosolyog, és pont egy pillanattal később jön rá, hogy Keith nem lát belőle semmit, minthogy a fiú felnézne rá a karvédőbe épített gombok nyomkodásából.
– Be van táplálva a hely alaprajza, ha pontos, akkor egész könnyen kijuthatunk – magyarázza, a hangja megint recsegés csupán.
– Mi? Mit nyomtál? – kérdez rá azonnal, és már emelné is a kezét, mikor Keith mögé lép, a mellvért tompán koccan az övével, a megszűrt lélegzete a fülében és nem érzi az érintését az oldalán, nem érzi a felkarján, mikor megmutatja neki.
A vágy elsöprő, amivel meg akarja csókolni, rendesen, a száján. Ki akarja csókolni az ajkai közül a lélegzetét, azt akarja, hogy olvadjon szét az íze a nyelvén, talán még incselkedve bele is harapna a szájába és az sem számítana, ha rájuk találnának közben.
– Mi lenne, ha arra koncentrálnál, ami lényegesen segítene az életben maradásban? – kérdezi Keith, a hangja zavart és mély, hangosan köszörüli meg a torkát.
Lance éppencsak megriad a ténytől, hogy akaratlanul is továbbküldte a gondolatot, egy bizalmas, intim gondolatot. Vagy a sötét oldal energiái zavarják meg, vagy Keith jelenléte, vagy egyszerűen az, hogy Lotor a fejébe piszkált.
– Gyerünk inkább. Arra – hadarja, és megindul a szűk folyosón.
A saroktól már megint égnek a neonlámpák, katonák masíroznak el mellettük, de nem foglalkoznak a kettősükkel, talán még észre sem vették, hogy megszöktek. Lance úgy érzi, hogy sosem tudna otthonként gondolni erre a helyre, nem tudná elfogadni a szobáját a sajátjának, nem tudna küzdeni érte, aztán eszébe jut, hogy eleinte a jedikre sem tudott a családjaként gondolni. Hogy eleinte azért szökött ki Coruscant betondzsungelébe, hogy menekülőutat keressen magának, és közben azt mondta Hunknak, csak szórakoznak. Egyetlen dolgot nem tudott elvenni tőle a Tanács soha, azt, hogy majd' tíz éve egyfolytában haza akar menni.

Vajon mit érezhetnek a leigázott planéták elárvult gyerekei, akikből rohamosztagosokat faragnak egy eltorzult világért?
– Zsákutca, most komolyan? – horkan fel, és az ajtóra mered maga előtt. Ha egyedül lenne, gondolkodás nélkül benyitna, hogy utólag számoljon a következményekkel.
– Ez a folyosó nincs rajta a térképen – motyogja Keith, és ellép Lance mellett, megérinti az ajtó fehér lapján, végigsimít rajta, mire az szisszenve kinyílik.