Soldier of Fortune~

Fluff-pocsolya negyven plusszos heterókkal és queerbaitel Klance-szel! Avagy lassan fogalmam sincs, mi történik a fejemben.
Korhatár: queerbaitnyi
Ajánlás: Sütinek és Pepinek, Azért a beszélgetésért~
Deep Purple - Soldier of Fortune
A kép a fantasztikus Ikimaru munkája.

Keith az ajtóban ácsorog, a vállán nehéz katonai zsák, puha fehér zokniba bújtatott lábfejeit zavartan dörzsöli egymásnak, ahogy Kroliával egymásra merednek. Sosem fog hozzászokni a tényhez, hogy az anyja reggelit készít neki, még akkor sem, ha az néhány mogyoróvajas-dzsemes szendvics narancslével.
– Jó reggelt! – mosolyog rá a nő, és amikor behajol a hűtőbe, Keith látja a tőrt a farmere zsebében.
– Kolivannak miért csináltál? – kérdezi, és morcos kamasznak érzi magát hirtelen.
– Mert szereti, és örülni fog neki, amikor felébred – feleli könnyedén.
Keith Cosmo bundájába fúrja azokat az ujjait amikkel nem a táskáját tartja, hosszan szívja be a levegőt és átfut az agyán, hogy még sosem gondolkozott azon, miket szeret Kolivan. (A felrobbanó csatahajókon és átszúrt tüdejű galra tiszteken kívül persze.)
Nem mondja el Kroliának, hogy Lance-szel vívást fognak gyakorolni, mert nem érzi úgy, hogy tudnia kellene róla.

A kedd délutánjai kizárólag Shirót illetik meg. Néha csak elmennek futni, néha kínait rendelnek és fekete-fehér horrort néznek hármasban, máskor csak beszélgetnek és teljesen rendben van így, mert annyira emberi, hogy ilyenkor elfelejtenek hősnek lenni.
Keith ilyenkor sosem vacsorázik otthon, ezért lepődik meg, mikor tompa-sárgás fények érik a nappaliból. Olyan halkan bújik ki a cipőiből ahogy csak képes rá, az éppen megjelenő, lelkes Cosmo mellé guggol, a bundájába borzol és az arcát a vajszínű tapétának szorítja.
Sosem hallotta még ennyire felszabadultan kacagni Kroliát, és mikor kisandít a rejtekhelyéről, félrenyeli a levegőt meglepettségében. Az anyja a kanapén lecsúszva, a lábai a dohányzóasztalon, vele szemben Kolivan mesél egy emléket a múltból, talán róla, talán valakiről, aki már régen nincsen. És boroznak.
Keith maró féltékenységet érez a torkában, egyszerre gyűlöli Kolivant és Kroliát, és az apját és a Földet meg a két fekete lyukat a kék óriással. Lecsúszik a fal mellett, hagyja, hogy Cosmo a hóna alá dugja az orrát és az arcát a sprőd bundába temetve próbál mélyeket lélegezni.

– Tudtad, hogy anyukád egy milf?
– Kussolj, Lance!
Keith a konzollal vágja vállba Lance-t, aki még mindig Krolia után bámul, aki csipkés szegélyű bugyiban és egy határozottan bő Csillagkapus pólóban vágtat át a nappalin egyenesen a konyhába, hogy két pohárral térjen vissza.
Még a fiúkra veti átható pillantását mielőtt eltűnne a vastag ajtó mögött, és Keith lecsúszik a kanapén, Lance oldalának szorítja az arcát és a díszpárnák közé dobja a konzolt, mintha az tehetne mindenről.
– Haver, úgy viselkedsz, mint egy tini, akit elárult az egész világ – közli vele Lance.
– Ha még egyszer havernak szólítasz, nem állok szóba veled többet – vágja oda, és érzi a saját hangjában a duzzogást.

Lance nem érti, az ő szülei harminc éve házasok és szeretik egymást. Képesek voltak öt gyermeket összehozni és felnevelni, Keith meg egy éves sem volt, mikor az anyja kilépett az életükből és alig volt nyolc, mikor az apja meghalt. Eleve el van cseszve az egész.
Nem akar gyerekesen viselkedni, mégsem képes elmenni afölött, ami az életében történik. Ami az anyja életében történik. Mert míg ő a konyhaasztalnál ülve Shiróval messengerezik, addig valahonnan Metallica bömböl és Kolivan marhaszegyet készít elő, úgy bánik a késsel, ahogy Keitht is tanította egy élettel ezelőtt, és Krolia sajtot reszel mellette és annyira családias az egész, hogy fogalma sincs, hogy mondja el Shirónak, hogy nem annyira örül a dolognak.
Az a darab hús az apja emléke.
– Lehet, hogy ma Lancéknél vacsorázom – böki ki végül, és kijelzővel lefelé fordítja a telefonját. – Valakinek a családban van valami évfordulója vagy ilyesmi, és segíteni kell a kicsikkel.
– Félretegyük az adagodat? – kérdezi Krolia, és a hangjában egyáltalán nincs neheztelés.

Krolia összekócolja a haját, ahogy leül mellé a fűbe, és a Cosmónak dobott teniszlabdától felszabadult kezébe édes kávét nyom. Még csak kísérletezik a kávéfőzővel, szerencsére egyre jobb eredménnyel. A nyakába fejhallgató, Led Zeppelin szól belőle, Keith talán még ismeri is a számot, ha nagyon feltúrja az emlékeit.
– Ismerkedem az emberi zenével – magyarázza, mintha csak a fia gondolataiban olvasna, aztán szinte nevetve teszi még hozzá: – Pocsék vagyok benne. Még csak az ezerkilencszázhetvenes éveknél tartok.
– Honnan vannak ezek? – kérdezi, és hálásan megvakarja Cosmo fülét, mikor szikravetette villanással az ölébe ejti a labdát. – Úgy értem, egy discman? Komolyan?
– Kezdesz úgy beszélni, mint a fiúd. – Krolia lefújja a párát a kávéjáról és elégedetten szürcsöl. – Apád kifejezetten szerette az ilyet. Úgy értem, a The Doorst, meg Billy Idolt... Gyakran mondta, hogy az a Deep Purple dal jut rólam eszembe, amelyik arról a szerencsés katonáról szól. Bármit is jelentsen ez.
– Te és Kolivan... uhm... – kezdi, és zavarban van, mert az anyjáról van szó, az anyjáról, akinek meleg és puha a bőre, akinek finom az illata és aki állandó tényező lett az életében.
– Szeretném, ha tisztában lennél vele, hogy ez szemernyit sem változtat azon, ami édesapád és köztem volt – mondja, és féloldalas ölelésbe vonja Keitht. – Rendben?
– A-azt hiszem, igen.

Lance lehunyt szemekkel billegeti a fejét, barna szempillái az arcát söprik, az orrára sosevolt szeplőket tüsszentett a nyári nap és édes hangon hümmögi a dalszöveget. A dalszöveget, ami az apjának annyit jelentett, ami az anyjának annyit jelentett. Aztán a nyakába húzza a fejhallgatót, megdörzsöli az elnyomott füleit és meglöki magát a játszótéri hintával, magasra, magasra, magasra...
– Csak mondom, hogy egyébként ez a legromantikusabb dolog egész életemben – mondja, ahogy a lábai az eget súrolják, és Keith utána lendíti magát. – Mármint megmutatni a szüleid közös dalát a fiúdnak elég romantikus.
– Nem tudom... most, hogy anyu és Kolivan... érted...
– Figyelj, anyukád gyönyörű és független és erős és... nem hiszem, hogy úgy kell tekintened Kolivanra, mint egy apára. Az azért még a te félig ufó, félig emo életedre nézve is durva lenne – magyarázza, és befékezi magát, hogy kavicsok és homok záporozik mindenfelé. – Hagyd, hogy élje a saját életét amellett, hogy az anyukád.
Nem mondja, hogy igaza van, de hálás a szavaiért, hálás a támogatásáért, hogy nem egyedül kell végigmennie ezen az úton.