2018. augusztus 14., kedd

Synderesis 02.~


{-Azt hittem, a jedik nem lehetnek szerelmesek.-Nem vagyunk szerelmesek.}



Órákkal később arra nyit be a saját szobájába, hogy Keith háttal ül neki a jellegtelen színű szőnyegen, sötét alakját körberajzolják Coruscant mesterséges neonfényei és olyan, mintha érinthetetlen lenne, mintha energiából és keserűségből és fájdalomból olyan burkot vont volna maga köré, amin, ha megpróbál áthatolni, Lance-t is megfertőzi, magába olvasztja, elnyeli.
Nem mer megszólalni, ismeri a fiú meditációját, ő is szokta néha, pont ebben a töröküléses pózban, az ölében összefont ujjakkal, egyenes háttal, csak ő azért, hogy visszataláljon a fénybe.
A jedik harmadik törvénye: nincs szenvedély, egyensúly van.
Megpróbálja gondolati úton elérni, de ezúttal nem megy olyan könnyen, mint három éve. Az elméje pajzsba ütközik, a feje megfájdul tőle, de Keith indigó szemei már őt fürkészik, félig térdel, ahogy felé fordul és amikor feláll, nyilvánvalóvá válik, hogy amit eddig a tunikájának hitt az valójában egy fekete selyemköntös.
– Hoztam enni, gondoltam, éhes vagy – mondja, és felé nyújtja a kenyeret, amit reggeliről csent. Keith elveszi, és az ujjaik szikrákat vetnek, mikor összeérnek. – Este elmegyünk.
– A Yavin 8-on számítanak rátok – közli szinte derűsen, és letépi a kenyér sarkát.
– Mi történt tegnap este? – kérdezi, hogy elterelje a beszélgetést, és mert tényleg érdekli a válasz.
– Valami fejvadász idáig üldözött, de a sisakja miatt nem láttam az arcát – feleli szemrebbenés nélkül, és Lance tudja, hogy nem mond igazat. Vagy legalábbis nem teljesen. – Ide jöttem, mert ez volt a legközelebbi hely, ahova jöhettem. Megnézted, mi van az adathordozón?
– Honnan tudod, hogy nálam van egyáltalán?
– Hát, nálam nincs – mutat rá, és Lance magán érzi a tekintetét, miközben csendesen lehajol a fém sisakért.
– Oda akartad adni – mondja halkan, és magában elképed, hogy elég komoly fizikai erőre van szüksége ahhoz, hogy megemelje a sisakot, amit Keith hordott és úgy vett le, mintha plasztikból lenne. – Csak aztán elájultál. De nincs nálam, nem vagyok hülye. Odaadtam egy barátomnak megőrzésre, arra az esetre, ha meggyilkolnál álmomban.
A fiú csendben nézi, miközben lassan rág, méregeti, összevonja a szemöldökét, oldalra dönti a fejét és Lance arra jut magában, hogy egészen jóképű. Hogy más körülmények között, ha nem azok lennének, akik, nem aludták volna át egymás mellett az éjszakát.
– Furcsa vagy – jegyzi meg Keith elég hosszú idő elteltével ahhoz, hogy Lance már az ágyról nézzen fel rá. Felvonja a szemöldökét. – Úgy értem, az Erő, ami körülvesz és ami belőled árad. Nem... nem igazán... úgy értem, ez a fajta Erő vonz engem, és ismerős, mintha ismerném már, ha tudnám a természetét, de... közben taszít is, és... ismeretlen, távoli.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – vágja rá Lance keskenyre préselt ajkakkal, és a kommunikátorába pötyög valamit, hogy ne kelljen ránéznie. – Remélem, elég jól tudsz rejtőzködni, mert ki kell, hogy vigyelek valahogy a bolygóról.
– Szóval tényleg elmegyünk – motyogja, és elhúzza a száját. – Ha akarnálak, sem tudnálak bevinni a Yavin 8-ra, persze nem is akarlak, de engem sem látnak ott szívesen mostanában.
– Az is szép teljesítmény volt tőlük, hogy eddig kibírták veled egy légtérben – jegyzi meg kicsit csipkelődve, aztán maga mellé dobja a kommunikátort. – Na, már várnak minket. Vagyis csak engem, jobb, ha rólad egyelőre nem tudnak.
Keithnek nem tetszik az ötlet. Vagy az, hogy odamennek, vagy maga a bolygó, de Lance érzi rajta, hogy feszült, az energiája, a mozgása mind azt tükrözik, hogy ellene van a dolgoknak. Amikor átkötözi a vállát meg akarja kérdezni, hogy jól döntötte-e azzal, hogy leleplezte a személyazonosságát. Egyenesen belesajdul a mellkasa a gondolatba, hogy talán elárulja a többieket azzal, hogy a szobájában rejtegeti Keitht, hogyha rájönnek, utálni fogják érte, hogy nem akarnak már többet a barátai lenni, és ettől szörnyen érzi magát.
A jedik a fényben élnek, mindig jól kell, hogy döntsenek és egy pillanatra sem engedhetnek a sötét oldal csábításának. És Lance mégis egész életében átverve, egyedül érezte magát, sűrű, mézgás bizonytalanságban fuldokolva, ami szép lassan rágta ki a biztos talajt a lábai alól.
Hagyja Keitht felöltözni, addig bekényszeríti magát a fertőtlenítőkamrába, a hegeit vizsgálja, a hosszú égésnyomokat, ahol sima és fényes a bőre, egészségtelenül rózsaszín és a fröccsenésszerűen szétfutó foltot az oldalán, a bordái árnyékában. A heg nem nagy, de örökké emlékezteti a saját húsának égett bűzére, a fájdalomra, ami minden más érzékelést kiölt belőle és a fiú maszkján csillanó lézerfényre, aki akkora szenvedéllyel akarta megölni, amekkorát ő még sosem érzett.
Gyűlölnie kellene.
De a gyűlölet a szenvedély útja, nem pedig az Erőé, márpedig elhagyni az Erőt egyet jelent a sötét oldallal. Ezt a mesterétől tanulta, akinek nem fordíthat hátat, aki miatt nem gyengülhet a hite a fényben.
Gyűlölnie kellene, de három éven keresztül nagyon sokszor álmodott a fiúval (talán azért, ami a bányában történt), márpedig álmában ártatlan volt, törött, elveszett és magányos. És talán valami szentimentális érzelem miatt, talán másért, de Lance szerette volna elhinni, hogy a fiú az álmaiból Keith.
– Ez a ruha amúgy tud valamit, vagy a stílus az egyetlen fegyvered? – kérdezi, miközben hisszenve becsukódik mögötte az ajtó.
– Vannak rajta zsebek, és az öve praktikus, mert...
– Eh-eh-eh! – nyögi Lance, és megcsóválja előtte a mutatóujját. – Úgy értem, ki kell, hogy vigyelek innen a hangárokig minimum. Észrevétlenül. És, ha csak nem tud láthatatlanná változtatni a ruhád, nem jöhetsz ebben, Mr. Nem-vagyok-sith-de-úgy-nézek-ki. El tudod nyomni az Erőt magadban?
– Nem hiszem, hogy... – kezdi, és a maszk óvatos rezonálássá torzítja a bizonytalanságot a hangjában.
– El tudod?
– El. – Úgy válaszol, mintha a felettesével beszélne, a tartása egyenes, és még akkor sem enged ki, mikor Lance a szekrényéhez lép.
A fehér tunika, amit Lance ad neki feszül a vállánál, az öv egy egészen halványan szoros és a krémszínű kendő, amit az arca elé kap egészen másmilyen színezetet ad a megjelenésének. A szemei sötétebbnek tűnnek, a haja feketébbnek és Lance hirtelen ötlettel készít neki bonyolult frizurát.
Csak részben szól annak, hogy így hozzáérhet a hajához.
Egy támlátlan székre parancsolja, mögé térdel az ágyon és az ujjaival szántja hátra a tincseket, hogy aztán rengetek egymás alá futó, kusza fonatba rendezze őket. Oldalt, ami nem ér már bele, gondosan a füle mögé igazítja, és tétován a tarkójára simít mielőtt összecsapná a tenyereit és felállna mögüle.
– Nyugodtan nézd meg magad – rikkantja, és visszatolja a széket a helyére, hogy felkaphassa helyette a táskát, amibe azokat pakolta csak, amiket feltétlen magukkal kell vinniük. – Szerintem anyád se ismerne rád.
Nyma szokta ezt mondani, és Lance sosem vallja be neki, hogy ilyenkor többnyire arra gondol, hogy a saját anyja talán egyébként sem ismerné már meg. Arra nem is mer gondolni, hogy az anyja talán már nem is él. Keith csak hümmög rá, a kendő elfedi az érzelmeit, már, ha a Birodalom hagyott neki olyanokat, és Lance nem is faggatja róluk, előre megy, a léptei sietősek és a másik hangtalanul követi, mintha csak az árnyéka lenne, vagy a benne élő sötétség egy fiú képében.
– Hé, Lance! –
Ó, ne, ó, ne, ó, ne! – Hova-hova? Nem úgy volt még reggel, hogy Allura be van rágva rád, és nem mehetsz sehova?
Nyma a táskára mutat a fiú vállán, aki igyekszik kitalálni valamit, és elhessegetni a gondolatot, hogy a nő ugyanúgy a fejébe láthat, mint ő Nymáéba. Nem fogja hagyni neki, ezúttal semmi esetre sem.
– Ne is mondd, rám sózta ezt a kölyköt, hogy vigyem haza valami galaxisszegleti bolygóra – meséli könnyedén. – De legalább elmehetek a Coruscantról, már teljesen beteg vagyok ettől a sok neontól meg betontól és fémtől. Semmi természetes nincs ezen a helyen, amiért megérné.
– Biztos fontos lehet a srác – motyogja a jedinő, és végigméri Keitht. A pillantása leplezetlen, kacér és kíváncsi. Aztán teljes természetességgel akasztja az ujjait Lance övébe és húzza közelebb. – Azt hittem, még elbúcsúzunk egymástól.
Lance nagyot nyel. Fogalma sincs, miért, de nem akar szexről beszélni Keith előtt, aki mintha kissé bosszús és türelmetlen lenne a kendője alatt. Rövidre akarja zárni, amúgy is sietniük kell, a Yavin 8 nincs közel és jó gépet akar szerezni maguknak.
– Sietnünk kell, nem üthetnek rajtunk út közben, de visszafelé lehet benézek Hunkhoz – mondja, és egészen közel hajol Nymához, az orra megtelik az édes, tömény illattal. – És megnézlek, ha még ott lesztek.
– Akkor megvárlak a Kashyyykon – feleli, és összeborzolja a tarkóját, ahogy magához húzza. – Matthew-t lehet, kidobom útközben.
– Teljesen érthető lenne.
A csók rövid, éppen, hogy az ajkára simul az ajka, az első lélegzettel elhúzódik, Nymára mosolyog és úgy pacsiznak, mint a barátok, mikor Lance elindul a folyosón Keithszel a nyomában. A fiú mintha jól szórakozna rajta, alig fordulnak be két további folyosóra, mikor a hangja a koponyájába csattan.
Azt hittem, a jedik nem lehetnek szerelmesek, göcögi a hang a fejében egészen kárörvendően, mintha rajtakapta volna valamin.
Nem vagyunk szerelmesek. És ez így ebben a formában természetesen nem igaz, nem vagyunk droidok, vágja rá és azt a gondolatot már nem küldi Keith felé, hogy ő inkább meghalna, mintsem ne érezzen semmit. Hogy szüksége van kötelékre másokkal. Ti nem nézitek meg egymást a sith haverjaiddal?
NEM vagyok sith! És nem... nem igazán látunk mást egymásból a közös meditációkon, mint a másik elméjét és az Erőt, ami körülveszi.
Ez szörnyen hangzik.
Ez különböztet meg a sithektől,
magyarázza, és majdnem Lance hátának ütközik, mikor az megáll a hangár ajtajában.
Amivel kisebb alkudozások, elmetrükk és pár kredit árán sikerül kirepülniük az egy Lancer-osztályú kis szürke, jellegtelen vadászgép. Első osztályú, és Keith csak egészen kicsit horkant rá, aztán készségesen beül előre.
– Hé, szó sem lehet róla, hogy te vezess! Nézd, tudom, hogy meg akartál ölni, jó, talán még mindig, de nem hiszem, hogy...
–Fogd be, és bízz bennem – utasítja, és hátramutat a lövész helyére. – Láttam mire vagy képes a lézerpisztollyal, és kell egy mesterlövész, ha megtámadnának út közben.
Lance még morog egy kicsit arról, hogy alapból az ő ötlete volt a Yavin 8-ra menni, most meg parancsolgatnak neki, de azért bemászik hátra. A felszállás könnyű, zökkenőmentes és úgy lőnek ki, hogy Lance szerint Keith azonnal átlépi a fénysebességet, pedig atmoszférán belül azzal még ő sem próbálkozott soha. De a rántás a gyomrában és a végtagjaiban csak akkor érkezik, mikor már puha sötétség és pislákoló csillagok veszik körül őket.
– Sajnálom – mondja Lance egy idő után, és maga sem érti igazán, mit. Hogy ebbe a szituációba keveredtek, hogy Keith majdnem elvérzett a szőnyegén, hogy annyira szörnyű élete volt...
– Mit? – fordul hozzá és a kisujjával kapcsol robotpilótára.
– Ezt az egészet. Hogy magányos leszel, ha ennek az egésznek vége.
– Vagy halott – vonja meg a vállát. – Amit a szobában mondtál...
– Már nem emlékszem, mit mondtam – ismeri be, és ő is feláll, nyilván nem leselkedik rájuk veszély, vagy, ha mégis, azt a radar jelezné.
– Az anyámról. Hogy már nem ismerne meg.
Kínosan hallgatnak, és Lance azt akarja mondani, hogy nem számít, hogy nem úgy gondolta. Mégsem mond semmit, elvégre Keith egy szóval sem mondta, hogy az anyja halott. Ahogy az övé sem az.
– Meg amit a folyosón az érzelmekről – folytatja csendesen, és az ülésnek támaszkodik. – Nekem vannak érzelmeim.
– Nekem is.
– Nem csak arra használom őket, hogy uraljam az Erőt.
– Rendben van.
Lance ismeri a sith tanításokat, mert a mestere is ismeri őket. Az öregek meséltek nekik igazi sith lovagokról, akik örömüket lelték az ártatlanok halálában, akiknek arcát eltorzította a sötét erő és akik a hatalomért megölték saját mestereiket. Tizennégy éves korában félt ezektől a történetektől, éjszakánként, amikor a többi padawan nem látta, az anyukája után sírt, haza akart menni és nem akart lovag lenni.
Tizenhét évesen azt hitte, összehozta a végzete egy sith lovaggal, újra felidézte a meséket és mikor a fiú megsebezte, végre felfogta, mekkora hatalma van a sötét oldalnak.
Azóta eltelt három év, a fiúról – Keithről – kiderült, hogy egyáltalán nem sith, mégis úgy kezeli az Erőt, mint egy plusz végtagot.
– A hercegnő miért haragszik rád? – A kérdés ártatlanul pattan vissza a fémfalakról, Lance össze is rezzen tőle. – Vele sem vagytok szerelmesek?
– Én szerelmes voltam Allurába, de ő egy másik srácnak adta a szívét, szóval... túl vagyok rajta, azt hiszem – magyarázza, és nagyot sóhajt. Fogalma sincs, miért mondja el mindezt Keithnek. – De... a jedi tanítások szerint nem szabadott volna belelőnöm azokba a kristályokba a Kesselen.
– Csak kövek voltak. Ráadásul instabilak – mutat rá Keith, és ellöki magát a széktől. – Bármikor felrobbanhattak volna maguktól is.
– Nem érted. Tudtam, hogy meg fog ölni a robbanás. Meg kellett volna ölnie.
– Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert jedi létedre pocsék kardforgató vagy.
– Ahogy én sem azért, mert átkozottul jól lövök.
Meg akarták ölni egymást. Ezen nem változtat sem az, hogy eltelt három év, sem az, hogy Lance végül megmentette az életét. Ahogy az sem, hogy Allura közreműködésének hála nem zárták ki a Jedi Tanácsból, pedig Slav Mester még a régi hibáival is előhozakodott. Azokkal, amikről nem is tehetett, padawan volt még, és a kristályok egyébként is instabilok nyers formájukban.
A TIE-vadászok hirtelen csapnak le rájuk, Keith gondolkodás nélkül huppan vissza a helyére, Lance az ülése támlájába kapaszkodik, mikor az első találat súrolja őket, beveri a térdét, de nem foglalkozhat a fájdalommal. Öten vannak, és mindannyian őket akarják, kettő visítva húz el mellettük, és Keith élesen oldalra kanyarodik, mikor rájuk lőnek. Még kettő melléjük húzódik, ott már kívül esnek a lézerágyú hatókörén, az ötödik bezárna körülöttük, de azt Lance könnyedén leszedi. A robbanás taszít rajtuk, kicsivel kerülik el az ütközést, innen már a baloldali hajó a célkeresztben van, a kijelző pittyegve jelzi, hogy bemérte, Lance akkor engedi ki a levegőt, mikor megnyomja a gombot és rövid ujjongást engedélyez magának, mielőtt a fogai összecsattannának és már fejjel lefelé repülnek olyan közel fekete lyukakhoz és nebulákhoz, hogy biztos benne, nem fogják megúszni. A kékeslila csillagköd olyan, mint egy zúzódás a galaxis semmijében, eltompítja az érzékeit, nyugtalanságot költöztet a lelkébe és felkavarja az Erőt.
– Te most...
– Kettő még a nyomunkban van, egy nem mert utánunk repülni. – Keith a radarról olvas, arcát zöld derengésbe vonja a kijelző. – Jó lenne, ha kiiktatnád őket.
– Remélem tudod, mit csinálsz, mert ha rossz helyen mész ki, megölsz mindkettőnket!
Ha belerepül egy fekete lyukba, nem lesz több esélyük, a ködben aszteroidák keringenek, halott bolygók lemorzsolódott emlékei és ki tudja még, micsoda. Lance pontosan tudja, hogy Keith vakon vezet, mert ő is képtelen bemérni a két TIE-vadászt, a gépek visítása folyamatosan zúg a fülében, talán már csak halucinálja és a gyomra a torkába ugrik, mikor Keith élesen jobbra kanyarodik, kattint párat és fénysebességre kapcsol.
Egy csillagköd közepén.
A Kessel futam közepén.
Kirobbannak a tiszta galaxisba. Pörögve sodródnak, a műszerfal forró, a hajtóművek sípolnak és Keith röviden, diadalittasan nevet, a szemeiben igazi öröm csillan, szenvedélyes és elégedett, büszke. És Lance gyomra egészen máshogy rándul össze, ahogy nézi a fiút, bár a végtagjai reszketős zsibbadtak és képtelen felállni, hogy odamenjen hozzá.
– Élünk – leheli, és csak a szeme sarából érzékeli, hogy Keith székestől fordul felé, mert a tenyereibe temeti az arcát.
– Persze, hogy élünk – horkantja, és szinte letépi magáról a kendőt. – A legjobb pilótától tanultam vezetni.
– Annyira nem lehetett jó pilóta, ha azt mondta, kapcsolj fénysebességre a Kessel futamban – hőzöng Lance, és próbál segíteni Keithnek, hogy visszaszerezze az irányítást a hajó fölött még azelőtt, hogy a Kessel vonzáskörébe kerülnének és lezuhannának.
– A legjobb. Pilóta. Az univerzumban – tagolja Keith, és felhúzza a gép orrát, kisodródnak, de a pörgés csillapodik és kezdenek helyre billenni. – Mindegy, most már nem találnak meg minket. Ha szerencsénk van, azt hiszik, odavesztünk.
– A Kesselnél vagyunk – motyogja Lance.
Fogalma sincs róla, mikor használta legutóbb úgy a képességeit, hogy nem akarta. A tizenhét éves önmagát látja Keith szemszögéből, az oldalánál megfeketedett a ruha, ahol a kard átlyukasztotta, az ujjai közül égett hús vöröslik és lüktet és Keith érzései most az övéi, a tudat az övé, amivel meg akarja ölni, mert meg kell ölnie. Ő is rég kitalálta már, hogy kristályok vannak a bőröndben, a mesterének kellenek, de fogalma sincs, mire.
Keith nyolc vagy tizenkét éves, a haja kócos, az arca piszkos, az ujjbegyein lehorzsolta a bőrt és lehajtott fejjel áll egy csuklyás férfi előtt, aki nem elég idős ahhoz, hogy az apja lehessen, de elég nagy tekintélye van hozzá, hogy a fiú ne merjen a szemébe nézni.
Amikor a kristály fölött meditál, összevonja a szemöldökét, a homlokán ráncok futnak össze és a vörös kő vibrál, felizzik, mikor valaki a ruhájába markol, felrántja a földről és a kijárat felé löki, mielőtt rohamosztagosok hangja tölti meg a levegőt.
– Sajnálom – suttogja Lance, és ez most sokkal őszintébbnek hangzik, mint korábban. Az alsó ajka remeg, az egész teste remeg.
– A Kessel miatt van. Olyan energiát sikerült elszabadítanod három éve, ami még ma is könnyen felerősítheti bizonyos képességeidet – magyarázza Keith, és remegősen nyel. Nyilván nem akarta látni a saját múltját, az utat, amin kénytelen volt elindulni. – Egy fél ugrásra elég az energia, utána ki kell találnunk, hogy jutunk a Yavin 8-ra, mert ezzel a géppel nyilván nem.
– Várnak engem, már mondtam – emlékezteti Lance, és nem akar tudomást venni a másik kezének remegéséről, mert tudja, hogy az ő hibája.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése