Wildcard /3.~

Jó olvasást~

Az elkövetkezendő két napot lomha agóniában tölti a takarója alá gömbölyödve. A többi lakó hangos, idegesítő, húzzák a székeket a padlón, csörömpölnek az evőeszközökkel és veszekednek. Megállás nélkül veszekednek mandarinul, vietnámiul vagy isten tudja, milyen nyelven, amitől a csecsemő persze sírva fakad és Keith koponyájában feszül a visszhangja.
Szeretne egy szebb és jobb helyen lenni, de elképzelhetetlennek tartja, hogy bárhol máshol jobb lehetne. Minden szürke és sivár és kiéhezett.
Aztán a harmadik nap reggelén Shiro végre érte megy.
– Hahó, szobaszervíz! – hajol be az ajtón, és a keretbe kapaszkodik. – Szerinted ma fel tudsz kelni?
– Jól vagyok – bizonygatja, de a lábujjai fáznak, és fáj a gerince. – Hova kell menni? Mattről van szó?
– Azt nem tudom, neked hova kell, de ez a levél volt az ajtód előtt – mondja, és felé nyújt egy borítékot a nevével. A sarka kicsit gyűrött és felázott valamitől, amiről nem is akar igazán tudni. – Allura azt mondta, azóta semmi hír Lotorról.
– Allura? – Keith szemöldöke a hajvonaláig szalad.
– Hát... találkoztunk párszor. Szakmailag – hadarja, és az arca vörös, amitől Keithnek muszáj mosolyognia, mert rettentően büszkének érzi magát, úgy szorít helyet maga mellett a feslett matracon.
– Én nem bánnám, ha ti... tudod...
Mindketten félrenéznek, és Keith inkább a levélre fordítja a figyelmét. Nem Kolivantól jött, ahhoz túl finom a papír, és túlságosan elővigyázatlanul hagyták a küszöbön. ÉS mikor bontogatja, már tudja, ki küldte, és az arckifejezéséből biztosan Shiro is kiolvassa.
– Mi az? Munka?
– Öhmm... Lance azt akarja, hogy... találkozzunk este ezen a címen. – Felé nyújtja a levelet, és közben belülről rágja a száját és göböket tépked a paplanjából.
– Ismerem a helyet. Voltunk itt, mikor még apám élt. – A hangjából kihallani a félbehagyott mondatot, hogy és amikor még a bátyja is tisztességes ember volt. – De addig is szerzünk neked reggelit meg elviszlek egy igazán jó helyre, ahol kiengedhetsz.
A reggeli kalácsból és sajtból áll, az igazán jó hely pedig a lóversenypálya. Száz meg száz ember nyüzsög, zajong és rikkant, drága parfümök keverednek savanyú lótrágya szaggal és a távolban paták koppannak, lovak nyerítenek és horkantanak. Shiro szerint ez jó ötlet és kikapcsolódás.
– Ha rám hallgatsz, Blaytzre fogadsz és a kancájára Blue-ra. Vagy Redre. Állítólag ő a leggyorsabb a mezőnyben – magyarázza Shiro, és a szemébe húzza a kalapját a tűző nap elől, de mintha keresne valakit. – Áh, ott van az emberünk!
– M-mi ez az egész? – hebegi Keith, de Shiro szinte vonszolja egy férfi felé, aki vagy nagyon öreg, vagy csak annak tűnik, és aki sálakba bugyolálva, napernyő alatt szenvedi a júliusi kánikulát.
Alacsony, a szemei karikásak és riadtnak tűnik, mikor észreveszi a kettősüket. Ahogy behúzza a nyakát, Keitht egy vén teknősre emlékeztetni, és már szinte mosolyog a gondolatra.
– Ő itt Slav... professzor – mondja Shiro, ahogy a férfira mutat. Neheztelőnek tűnik, mintha Slav nem kevés gondot okozott volna neki korábban. – Ő pedig itt Keith, az... az öcsém.
A szíve nagyot dobban, főleg a meghatottságtól, vagy bármi is legyen ez a balzsamos, szétolvadó érzés a mellkasában, ami átfolyik a végtagjaiba és belülről öleli szorosan. Mindenesetre meg akarja tartani.
– Ó, nagyon örülök – motyogva, vagy sokkal inkább csámcsogja Slav és a szemei elé tartja a kezét. – Szörnyű ez a napsütés, nem gondolják? Sosem tudhatjuk, milyen veszélyei lehetnek a sugaraknak. Ráadásul a szél kiszárítja a bőröm, az esetleges megfázásról nem is...
– Slav professzor – szakítja félbe Shiro. – Melyik lóra érdemes fogadnunk? Úgy értem, biztosan tudja, melyik a mezőny leggyorsabbja, mert hát ki, ha ön nem.
– Nos, lássuk csak... Red meglehetősen gyors, de a legkisebb is, Blue és Yellow jóval nagyobbak nála, ezért sokan rájuk tesznek majd, de ott van Green, aki kitartó és mintha láthatatlan lenne, úgy suhan át a pályán – magyarázza, és az akcentusa éles, csattogó, ráadásul majdnem nyakon vágja Keitht, ahogy affektál. A fiú kezdi igazán érteni, mi baja van Shirónak a férfival. – Negyven az egyhez tennék Redre, ha rám hallgatnak.
– És a fekete csődör?
– Negyven az egyhez, Shirogane – mondja Slav, és jelentőségteljesen megkocogtatja a halántékát mielőtt a napba hunyorogna. – Maguk szerint azok bárány- vagy esőfelhők?
– Én azt hittem, minden júliusi felhőből eső esik – kotyogja közbe Keith, mire Shiro szája széle megrándul az elfojtott nevetéstől. És mellette nem érzi úgy, hogy udvariatlan vagy tudatlan lenne.
Inkább csak gyorsan megköszönik a segítséget, Shiro szelvényt vált mindkettejüknek, negyven az egyhez, és keresnek maguknak egy árnyékosabb helyet, ahonnan tökéletesen láthatnak, de még nem verik rájuk a port vágta közben. Keitht pedig egészen fellelkesíti a szurkolás, mintha a saját ereiben pumpálna az adrenalin, ami a lovakat hajtja, szinte érzi az izmaik remegését, a nyaka beléfeszül, a bütykei fehérek, ahogy a céduláját a markába gyűri és az utolsó kanyarnál Shiróba kell kapaszkodnia. Végül nehéz dollárokkal a zsebükben kapaszkodnak le a lelátóról, mert Shiro gratulálni akar a zsokénak, Keith pedig miért is ne alapon követi. A nő karcsú, magas és kecses, ruganyos mozdulattal fordul feléjük és amikor rájuk villantja ragyogó mosolyát, akkor tűnik fel Keithnek, hogy a sapka alatt Allura arcát látja. Kifulladt, levegő után kap és két lépéssel átszeli a közöttük lévő távolságot.
– Mégis eljöttetek – csicsergi, és észre sem veszi, hogy Keith Shiróra mered. Szóval ő végig tudott az egészről, sőt talán éppen Allura hívta. Kicsit árulásnak érzi a dolgot, mégsem képes haragudni érte. Shiróra nem.
– Láttuk a vágtát, elképesztő voltál – mondja Keith, és komolyan is gondolja. – Fogalmam sem volt, hogy nők is indulhatnak. Red a tiéd?
– Apám versenyzett rajta, mikor még élt – magyarázza csendesen, és megpaskolja a kanca nyakát. – Ez is az öröksége része. Sosem hagynám, hogy másé legyen, és amúgy is nehéz természetű.
Keith lassan simítja a tenyerét Red pofájára, a lélegzete forrón csapódik a csuklójára és egészen megszédül, mikor az arcába csapja a sörényét, és mindent beborít a pokoli vörösség. Titokban vágyik rá, hogy lovagolhasson rajta, szőrén akarja megülni, pedig még sosem lovagolt életében, mégis Red hívogatja, csábítja és annyira elvarázsolja, hogy észre sem veszi, Shiro már egy ideje őt szólongatja.
– Hogy? Tessék?
– Csak azt magyaráztam Allurának, hogy találkoztunk Slav professzorral, és arról kérdeztem, tud e valamit arról, hogy haladunk Lotor felkutatásával – magyarázza, és Keith figyelmét nem kerüli el a keze a nő könyökén. A sérült karját a kalapja alá rejti, amivel néha legyezi magát a hőségben.
– Coran már dolgozik rajta, de még így is az a legnehezebb, hogy Beatrizt távol tartsuk az egésztől – sóhajtja Allura. – De Lance teljesen gőzzel dolgozik az ügyön, majd biztosan mondani fogja.
– Este találkozom vele.
– Igen, tudom.
Szinte anyáskodóan mosolyog rá, miközben puhán megérinti a könyökét. Az ujjai nyomán hideg bizsergés fut fel a nyakára és legszívesebben lerázná magáról.
– Van néhány dolog amit be kell szereznünk Keithnek, szóval... még egyszer gratulálunk – mondja Shiro, és a járomcsontja alatt egészen kipirul, a vörösség átterjed a fülére, hogy az orrán a heg egészen élénk rózsaszínben virít tőle.
Összeölelkeznek a nővel, váratlanul éri, mikor az ajkait a füle tövébe szorítja, az érzékeit ellepi a rózsa és a vanília illata, de végeredményben egészen felvidul tőle. Szóval ennek fényében hagyja, hogy Shiro elrángassa magával egy borbélyhoz, aki rendesen megborotválja azokon a részeken is, ahol magának notóriusan kihagyja, aztán az otthonába, ahol rátukmálja a testvére öltönyét.
– Ryuu már úgysem veszi túl nagy hasznát – vonja meg a vállát, de Keith látja az arcán, hogy még mindig fáj neki a dolog. Talán mindig is fog, hiszen a testvére emléke ott lüktet a sérült karjában.
– Nem muszáj ezt viselnem – motyogja, és meghúzgálja a zakó ujját, mintha rövidnek érezné, pedig mindketten pontosan tudják, hogy éppen az ő mérete. – Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad.
– Dehogyis! Örülök, hogy ismerkedsz, és az én ruhám amúgy is nagy lenne rád – ragyogja, és megpaskolja a vállait. A mozdulatban van valami, amitől Keith úgy érzi, Shiro most nagyon büszke rá. – Megyek, szerzek neked taxit.
Keith végignéz magán Shiro anyukájának egész alakos tükrében, nem ismer magára és úgy érzi, a csokornyakkendője megfojtja, ráadásul teljesen ostobának érzi magát benne, idegennek egy olyan világban, amire talán nem áll készen.
A kecskebőr kesztyűkön keresztül megérinti az ajkait, a röpke csókra gondol és retteg a gondolattól, hogy ha bárhogy is közelebb kerülnek egymáshoz Lance-szel az talán azt jelenti majd, hogy eltávolodik Shirótól. Fogalma sincs, azt hogy vészelné át, és őszintén reméli, hogy erre nem kerül sor. Egy pillanatra átsuhan rajta a gondolat, hogy talán a szülei is közelebb kerültek valaki máshoz, aztán eszébe jut, miért is annyira más a két szituáció. Ő és Shiro testvérként tekintenek egymásra, csak egyetlen egyszer kerültek közelebb egymáshoz, még a táborban. Ketten voltak egy sátorban, a petróleumlámpákat már rég eloltották, mindannyian csak arra vártak, hogy megérkezzen a parancs és a frontra vezényeljék őket és akkor ott, a sötétben Keith megcsókolta. Shiro visszacsókolt, de mikor megpróbált benyúlni a nadrágjába, eltolta magától és magára hagyta. Annyiban maradtak, hogy a halál torkában ez teljesen normális dolog és nem beszéltek róla többet.
Amikor Shiro visszatér, gombócot érez a torkában és képtelen megszólalni, szóval csak biccent neki és hagyja, hogy fehér hímzett vászonzsebkendőt igazítson a szivarzsebébe.
– Sok szerencsét – súgja neki, aztán rácsapja az ajtót és addig figyeli, míg el nem tűnnek egy sarkon.
A taxi a város egy gazdagabb régiójába viszi, a lámpák sárga fénnyel ragyogják be a várost, az emberek finom parfümökbe burkolózva csevegnek az utcán, az egész kellemes társalgás és politika, nem csempészáru továbbadása, bankrablások pontos megtervezése. Errefelé nincs szükség arra, hogy sunyorogva összehajoljanak az emberek, porcelánszín lábszárak és szeplős vállak buknak ki Chanel ruhákból, a gyöngysoroknál csak a mosolyok ragyogóbbak és illatos füst száll kecses pipettákból.
Az épület ahová érkeznek hatalmas, talán Viktória korabeli, a kupolája egészen a magasba nyúlik, hogy Keithnek hátra kell döntenie a fejét, hogy láthassa a tetejét. A bélletes kapu homlokzatát tátott szájú oroszlán őrzi, két oldalt cserépben pálmák növekednek, és kicsinek érzi magát, ahogy besétál a kivilágított előtérbe.
A pincér meghajol előtte, és készséggel az asztalhoz kíséri, ahol Lance gyűrögeti a szalvétája csücskét és forgatja az azt összefogó aranygyűrűt. Lehengerlő a külseje, a mélykék öltöny kiemeli a szeme kékjét, a mellénye gombjai aranyozottak akár az óralánca és az inge élére vasalt fehérség, az óceán tajtékja. A haját hátrasimítva viseli, a szemöldöke gyönyörű, a járomcsontja gyönyörű, az ajkai gyönyörűek és Keith egy pillanatra elfelejt lélegezni, mikor rámosolyog.
– Örülök, hogy idetaláltál – mondja, miközben a bársonyszékre mutat magával szemben, és Keith sietve leül rá. Annyi villa van előtte, hogy képtelen megkülönböztetni őket. – És, hogy eljöttél.
– Hívtál – mutat rá, és őszintén igyekszik a szemeibe nézni.
– Ez a legkevesebb azután, hogy belekeveredtetek ebbe az egészbe. Ráadásul legutóbb majdnem lelövetted magad.
– Hogy én? Az csak pillanatnyi... fáradt voltam, és... – nem akarja bevallani Lance-nek, hogy dolgozott, mert akkor arról kellene beszélnie, és azzal talán elrontana mindent.
– Az előétel kacsamáj terrine körtével és sült mákkal. – A hang ismerős, és mikor Keith felnéz az érkező tányérokról, Hunk mosolyog rá melegen, puhán. – Jó végre megismerkedni, Keith.
– Öhm... igen... – motyogja Keith, és titokban kilesi, ahogy Lance felvágja a puha körtéit, felcsippent a májból és utánozza a mozdulatot, miközben Hunk eltűnik egy lengőajtó mögött. – Nem is tudtam, hogy a barátod itt dolgozik.
– Övé a hely – közli Lance, és kitartja oldalra a villáját. – Amikor tíz éve eljöttünk Kubából az apja adott nekem munkát, pedig csak tizenkettő voltam. Dios mio... A háború óta persze a szülei visszavonultan élnek, Hunk meg imádja ezt a munkát. Amikor nem Pidge-dzsel mászkálnak valamerre, mindig itt van és főz, meg persze a menyasszonya is besegít. Elbűvölő teremtés.
– Szóval ti... elég régről ismeritek egymást – vonja le a következtetést, és sietve bekap egy falat körtét. Az szétolvad a szájában, a mák édes és az ízek szétrobbannak a szájában.
– Ő a legjobb barátom.
– Ó – bukik ki belőle, és nem is nagyon tud többet hozzáfűzni, hiszen ő nem nagyon érti ezt a barátság dolgot. Inkább a tányérjába mutat. – Ez fantasztikus.
– Várd ki a többi fogást. – Lance rákacsint, és igazán örül a gyertyák tompa fényének.
– Kuba szép hely?
Fogalma sincs, miért bukik ki belőle a kérdés, de Lance kezében megáll a villa és egy szemvillanásnyi ideig megfeszülnek a vonásai, ahogy rámered. Aztán elsöpri az egészet, elmosolyodik és kifújja a levegőt. Addig hallgat, hogy Keith biztos benne, megbántotta, és már épp bocsánatot kérne, mikor Hunk eléjük teszi a gyöngyöző sáfrányos ráklevest.
– Az ég összeolvad a tengerrel, ha elég sokáig ülsz a fehér homokban, a sirályok vijjogását még a városból is hallani és mindenütt kókusz meg gyümölcsök illatát érezni. És a pálmafák úgy lengedeznek, mint az árnyékot adó óriások... – meséli, és megmeríti a kanalát, de nem kóstol a levesből. Keith szíve egészen összeszorul, ahogy hallgatja, a hangja honvágy-terhes, és hirtelen eszébe jut, hogy Lance-nek milyen körülmények között kellett hátrahagynia mindent. – Itt se rossz persze. Mármint találkozhattunk.
– És belekeveredhettünk rögtön a sűrűjébe – vágja rá, és nevethetnékje támad attól, hogy Lance felkacag vele szemben.
– Na azt a részét sajnálom – ismeri el. – És veled mi a helyzet? Komolyan egyedül élsz azon a rémes helyen, vagy az a családod volt, aki ajtót nyitott?
– Te jártál a lakásban? – Keith félrenyel, köhögnie kell, de inkább leöblíti egy kis vízzel, és megütögeti a mellkasát. – Mikor?
– Amikor elvittem neked a levelet. Ugyan már, Beatriz megtudta, hol laksz, onnantól meg gyerekjáték volt. Bár kicsit kínos volt, mikor az a néni ajtót nyitott és kiderült, hogy se ő, se az unokája nem beszélnek angolul.
– Nem a családom – magyarázza Keith. – Amikor én odamentem már ott laktak. Apám meghalt, anyám meg ott hagyott minket mikor kicsi voltam, nem is emlékszem rá egyáltalán.
Csak gondolatban teszi hozzá, hogy valószínűleg ő is meghalt már. És Hunk éppen időben érkezik vissza, mielőtt bármi mást kellene mondania a családjáról. Helyette figyeli az ingujjra vetkőzött fiút, ahogy leteszi eléjük a szent Jakab-kagylót polipos-zöldfűszeres mártással fésűkagyló házon.
– Tölthetek bort? – kérdezi még és a zsúrkocsiról felemel egy behűtött és gondosan vászonba csavart üveget.
– Sauvignon blanc? – kérdez rá Lance, mire Hunk felé fordítja az üveget. – Remek választás. Keith, meg kell kóstolnod ezt a bort a kagylóval.
És Keith így is tesz. Elvarázsolódik az ízek harmóniájától, attól, ahogy a kagylóágy puhán kínálja magát és a fehérboron átragyog a gyertyaláng. Úgy érzi, egész hátralevő életét így akarja tölteni, Lance-szel. Éppen csak összerezzen, mikor a fiú az ujjaira simít a tányérok és poharak rengetegében, de nem húzódik el. Felkapja a borospoharát, zavarában hosszú kortyokban iszik és viszonozza a másik érintéseit, mutatóujjával végigzongorázza a bütykeit, végigsimít az ujjai hosszán, hogy aztán közéjük fúrhassa a sajátjait és rászoríthasson. A szeme sarkából is jól látja, hogy Lance szemei felragyognak, az arccsontjain halovány pír fut végig és zavarában megcsikordul a villája a porcelánon.
– Sikerült megtudnom annyit Hunktól, hogy a desszertben van szorbé – mondja hirtelen Lance.
– Tényleg, mi törtét a lányokkal? Már mint Hunk...
– Ne, ne, ne rontsd el. Ennek az estének nem kell erről szólnia. Egyébként Hunk elintézte, tényleg nem kell többet rágódnod rajta – magyarázza, és a fiú válla fölött a barátjára ragyog, aki illatozó süteményt hoz sárgabarack szorbéval és mentával.
A desszert a vacsora fénypontja, nem is beszélnek közben és koccintanak az utolsó korty borral. A poharak csilingelnek, az érzelmek visszapattannak a falakról és elégnek a gyertyák lángjában.
– Lassan indulnom kell – vallja meg Keith, és leolvassa Lance arcáról a meglepetést.
– Ó, sietsz? Miért nem mondtad, hogy dolgod van?
– Ja, nem, nem. Csak... késő van, és ez nem az én öltönyöm, szóval... – szabadkozik hadarva, de Lance nem neveti ki érte. – Shiro bátyjáé volt, és nem akarom, hogy véletlenül nálam maradjon, vagy bármi ilyesmi.
– Visszakísérlek – kap rajta azonnal, és kitolja magát a székkel. Az érintése hiánya hidegen lüktet, üres érzés kúszik fel tőle a torkába és kis híján utána kap. – Rendelek kocsit, csak egy pillanat.
Eltűnik a nehéz függönyök mögött és Keith a csokoládés piskóta morzsáiba mártja az ujját, lenyalja a szemeket és a fiú után indul. De Lance tudja a járást és nem marad utána más, csak édes parfümemlék és mosolyíz. Amikor elhúzza a súlyos érszínű függönyöket, amik kint tartják a rekkenő hőséget és az utcazajt, egészen megszédül. A kitartóbb csillagok átragyognak a város fényén, a lámpák torz hamisítványként verik issza a fényüket és a talpa alatt, a beton alatt hangyaboly módjára nyüzsög az élet.
Hangosan fújja ki a levegőt, az ajkába harap, úgy markol a cirádás kőkorlátra és kisfiús izgalommal a szívében hajol ki, hogy magába szívhassa a pillanatot. És mielőtt Lance megérinthetné a hátán megpördül, a csuklójára markol és megveti a lábát.
– Hé, nyugi, csak én vagyok – suttogja feleslegesen, és a karját szorító sápadt ujjakról Keith arcára rebben a pillantása. A tekintete biztonságos és óceánszínű.
Ösztönösen lép közelebb és először csak könnyed nyári csókot kóstol a szájára, aztán mikor Lance az ajkai közé nyalint, felbátorodik, a vállába markol és kannibál csókkal csókolja ki az érzelmeit. A fiú ujjai összegyűrik a zakóját, a bőre forró, az érintése forró és Keith úgy érzi, nem tud elég közel lenni hozzá. Semmi nem elég.
És csak összetámasztott homlokkal nevetnek össze, egymás lélegzetét kortyolják és egyáltalán nem számít semmi.
– A kocsi lent vár – súgja Lance, és a hangja nevetős.
– Ez így most jó – vonja meg a vállát, mire a másik elkapja a kezét, hogy csókot leheljen a tenyerébe.
– Persze, mert te bármikor lemászol a repkényen – vágja rá, és lesandít a mélybe, mintha nem tudná elég pontosan, milyen magasan is vannak. – Én nem vagyok ninja.
– Tulajdonképpen én sem – mutat rá, és hátrasimítja a haját a szeméből. Hosszan fújja ki a levegőt, a lélegzete Lance ízű, a gondolatai zsongó méhraj. Aztán eszébe jut Shiro és az öltöny. – Menjünk.
Lance keze végig az övéhez simul, nevetnek és a vállával löki meg, az egyik története csattanója közben. Még az sem zavarja őket, hogy a sofőr rájuk mordul és bagót köp a betonra. Keith beszáll hátra és hirtelen szárad ki a torka, mikor Lance az anyósülést választja, és még be sem csukja az ajtót, mikor megadja az útirányt.
A motor felbőg, és Keith agyát ellepi az ideges bizonytalanság az este folytatását illetően. Hogy Lance akar e tőle többet, hogy azért hívta e meg vacsorázni? Vagy azért nem ült mellé végül, mert be kellett volna szállnia a számlába mielőtt eljönnek.
Egyáltalán, ha Lance le akar vele feküdni, készen áll-e rá? Látta már Shirót lányokkal, beszélt is neki róluk néha, meg arról, hogy neki sem kell elsietnie a dolgot, és ne menjen bele semmibe, amit nem akar igazán. Már többször is elképzelte Lance-t a ruhái nélkül, ahogy csak a mosolyát viselte és az érzelmeit, de abban már kevésbé hitt, hogy a fiúnak is annyira tetszene, amit látna. Vagy a tapasztalatlansága.
Figyeli Lance arcát, az egyenes vonásait, ahogy a bőrére simulnak a fények és szempillái végtelenhosszan rebbennek mielőtt pislogna.
– ¡Detenerlo, por favor! – kiálltja Lance, és visszanyeli az újabb spanyol szavakat, mielőtt újra megszólalna. – Kérem! Ki kell szállnom.
– M-mi történt? – kérdezi azonnal Keith, és karcosnak érzi a saját hangját.
Lance csak előre mutat, kifelé a szélvédőn, és Keith most már felismeri a helyet. Ugyanitt robogtak végig nem rég ők is Matthew-val és Shiróval, hogy illegálisan kocsmázhassanak. Ott találkoztak először. A pékség, ami álcául szolgált az egésznek most romokban hever, mindent üveg- és faszilánkok borítanak, a kiflik és zsemlék szétszóródtak, két rendőrautó parkol keresztben az az úton, szalaggal kerítik el a bejáratot és Lance már rohan is a tisztek felé. Gyorsan rendezi a fuvardíjat és utána ered, nem szívesen hagyja egyedül, bármiről is legyen szó.
– Át kell engedniük – hadarja, és félretol egy rendőrt, aki utána kap és a vállába markol. – A tulajdonos vagyok!
– Uram, fel kell mutatnia a papírjait! – Nem kérés, sokkal inkább felszólítás, és a stílus főleg Lance bőrszínének szól. – Legalább egy személyigazolványt.
– Az egyik alkalmazottam odabent van, ha jól tudom. Még tartott a műszakja – magyarázza, és kirángatja a mellénye zsebéből a papírjait. A mozdulat kapkodós, Keith éppen észreveszi, hogy Lance neve sokkal hosszabb, mint amivel bemutatkozott. – Floronának hívják, vörös hajú, nagyjából ilyen magas, és...
– Sajnálom...
Meg sem várja, hogy a tiszt befejezze, átbújik a szalag alatt, az ajtóban megtorpan és Keith hagyja, hogy a karjába kapaszkodjon. A pusztítás kaotikus, elemi és végleges, a pultra vér fröccsent, a padlón szakadt bankók és poros érmék, csak Keith lép a letakart testhez, mert Lance-t elborítja a sokk, a szájára szorítja a kezét, zihál és láthatólag olyasmibe kapaszkodik gondolatban, ami képes a valóságban tartani.
Szóval Keith nézi meg egyedül. A lepel alatt sápadt arc hever, a szemei csukva, az ajkai éppen, hogy elnyílnak és az orra mellett, mint két könnycsepp, félig alvadt vér csordul alá a homlokán tátongó, iszonytató fejlövésből.