2018. április 15., vasárnap

Wildcard /2.~


Jó olvasást~


A nevet levélpapíron kapja, gondosan beborítékolva, ujjlenyomatok nélkül. A szövegezés a Times-ból kivágott betűk összevisszasága, Kolivannal nem is találkozik ilyenkor, de tudja, hogy tőle van. Mindig tőle van, rejtélyesen bedobva Shiróék levélbedobóján. Néha aggódik, hogy ha nem csinálná többé ezt az egészet, Kolivan vajon ráküldene e valakit erre a kedves kis családra, akik befogadták őt, és arra jut, hogy részben ezért nem hagyhatja abba.
A bőrnadrág dörzsöli a combját és az ágyékát, de hősiesen tűr és gondosan elrejti a koreai tőrt a bakancsa szárában. A dzsanmadao nehéz a hátán, kevésbé finomak a léptei, de még így se csap zajt, miközben felkapaszkodik a tűzlétrán. A kezére rozsda tapad és száraz festék morzsája, lassan veszi a levegőt, megfontoltan, aztán megáll az egyik szinten én kényszeríti magát, hogy ne nézzen vissza a városra. Hogy ne gondoljon arra, milyen lenne egyszerűen csak hazamenni.
A lakásban égnek a gázlámpák, a rádióban Harding elnök szónokol, és Keith úgy érzi, megfullad a várakozástól, attól, hogy tétlenül vár a megfelelő pillanatra. Látja, ahogy Raht mozog a lakásban, a válság óta egyedül él, túl könnyű célpontnak tűnik, de Keith tudja róla, hogy harcolt a háborúban és veszélyes tud lenni, ha szükség van rá. A férfi ötven év körüli, a barkója kezd elburjánzani és a pocakja is megereszkedett, és dúdol magában.
Keith óvatosan csúsztatja a hegyestőr pengéjét az ablakkeret közé, finoman felfeszíti a zárat és ujjával megbillenti a korhadt fát. Az ablak könnyen csúszik felfelé, és, ha már bent van, utána már biztosan nincs visszaút.
A perzsaszőnyeg elnyomja az amúgy is csendes lépteinek zaját, a keze már a kris körül matat, mikor meggondolja magát és a török dzsambia mellett dönt. Kevesebb vele a macera később, és hatékonyabb is.
Követi a konyhába, a hely szűkös és forró, igyekszik ignorálni a családi fotókat a nappaliban és odafigyelni a légzésére.
Kilégzés-belégzés-kilégzés, lassan, hogy minden harmadik szívdobbanásra jusson egy lélegzet, hogy minden mozzanat a helyére kattanjon a fejében. Rámarkol a görbetőrre, és előre nyúl. A tenyere csúszós és izzadt a férfi száján, a saját testével támasztja meg a másikét, előrenyúl és elvágja a torkát mielőtt Raht felfoghatná egyáltalán, mi történik.
Lemossa a kezeit és a tőrt, a vér még forró, híg, fémszagú és befolyik a zugokba, igyekszik nem belelépni, mikor átlép a még rángatózó test fölött. Az izmok és az idegek lassan felejtenek.
És valamiért Lance-re gondol, mikor visszamászik az ablakon. A mosolyára, a hangjára, az elnagyolt gesztusaira. Meg arra, vajon a fiú mit szólna mindehhez. Mit szólna, ha megtudná az igazat? Valószínűleg kiborulna. Vagy ráhívná a rendőrséget, s teljesen igaza is lenne.
Aztán arra gondol, miért kellene Lance-nek bármiről is tudomást szereznie. Nem tartozik neki semmivel, neki végképp nem, aki miatt elrabolták a barátját.
Shiro barátját.
Felfelé mászik a tűzlétrán, egyenesen a tetőre, az ég csillagos és néhány jegyet fel is ismer, még amit az apja mutatott neki, amikor kicsi volt, egy élettel ezelőtt. Azt mondta, azok alapján tájékozódhat, meg is tanította rá, de ma már inkább csak honvágyat érez, ha felnéz az égre. Mérhetetlen ürességet, és valamit, ami húzza a jeges végtelen felé. Mintha oda tartozna ő is. Már-már émelyítően szentimentális az érzés, ami körülöleli, miközben átsétál a tetőn és átlép a peremen.
Az épületek elég közel épültek egymáshoz ahhoz, hogy olyan fizikummal, mint amilyen Keithé át lehessen jutni egyikről a másikra. Ráadásul zubog benne az adrenalin, legszívesebben városrészeket futna át, folyókat és tengereket úszna át, saját maga kerítené kézre Lotort és... Nos, ez végeredményben Lance ügye.
Végül sötét sikátorokon és mellékutcákon megy haza, mégis a zsigereiben motoszkál az érzés, hogy figyelik. Hátra-hátrales, de csak a gázlámpák pislognak, macska vernyog panaszosan néhány kuka mögött és összességében nyugodt minden. Az érzés mégsem tűnik el, ott bizsereg a tarkójában, lekúszik a gerincén, megállapodik és befészkeli magát a csigolyái közé. Négy háztömbönként visszanéz azért.
És úgy engedi be magát Shiróék otthonába, mintha hazamenne. Nincs étvágya, mint ilyenkor soha, helyette megereszti a kádat. A víz éppen langymeleg, a szappan faggyúszagú és nem nyújt akkora élvezetet, mint várná, de legalább lemossa a körme alá száradt vért, a nyálkás bűntudatot és a keserű emlékeket az izmaiban. Habot dörzsöl a tenyerébe, a mozdulat monoton és sokkal inkább reflexszerű, mint tudatos, a hajába is beledörzsöli, aztán egészen a kád aljába fekszik, míg a tüdeje már szúr és a szemei égnek.
Lance körül keringenek a gondolatai, azon, ahogy a haja göndörödik a fülénél, az ujjain a mellényzsebében és ahogy a szép ívű szájához emelte a poharat, ahogy az ajkai elnyíltak...
A kádban virrad rá, és kopogtatásra riad. A combjára és a térdhajlatára kemény hab szárad, a foga vacog és mindene lúdbőrzik, amikor Shiro köntösében ajtót nyit. A küszöbön Lance toporog, a megjelenése kifogástalan, elefántcsontszínű vászonöltönyt visel, kávészín mellénnyel és citromsárga nyakkendővel, az inggalérja keményített és éles, akár egy borotvapenge, vagy, mint a mosolya. Egyik kezét hanyagul a zsebében tartja, másikkal karcsú sétapálcára támaszkodik és elismerően méri végig, miközben szabad kezével a hóna alá csapja a nevetségesen divatos panama kalapját. Csak úgy beengedi magát a szűkös előtérbe, és nincs más köztük csak Keith szappanszaga és Lance kölnije, ami részegítően citrusos.
– Hogy kerülsz ide? – vonja kérdőre Keith, és belülről rágja a száját, ahogy összekulcsolja karjait a mellkasa előtt.
– Hívtam egy tax...
– Úgy értem, ide. Sh... Honnan tudtad, hol kell keresned egyáltalán? Vagy egész kémhálózatod van a városban? Mégis ki vagy te?
– Hé, nyugi. Beatriz látott téged – mondja nyugodtan, és megpörgeti a sétapálcáját a levegőben. A sebtében kötött csomót fixírozza a derekán, amivel összefogta a kicsit nagy köntöst, és Keithnek olyan érzése van attól, ahogy beharapja az alsó ajkát, mintha azon gondolkodna éppen, kioldja e az övet. – Nos. Korán jöttem?
– Hogy? Jaööö... fürödtem. Vagyis, azt hiszem, elaludtam a kádban – vallja be, és érzi, hogy a füle hegyéig pirul. – Mindjárt... addig... mindjárt jövök.
Kénytelen az előző napi ruháit felvenni, és igyekszik nem arra gondolni, Lance mit szól majd hozzá, mert abban biztos, hogy észreveszi. Alsót, zoknit és nadrágtartót Shirótól kölcsönöz miközben beoson hozzá, hogy felrázza álmából.
Shiro szobája viszonylag sötét, még Edward korabeli tapéta fedi a falakat, a bútorai meggyfa antik darabok kopott lakkozással és a fiú vastag dunna alatt forgolódik. Dobálja magát, motyog és Keith inkább sejti, mint tudja, hogy a háborúról álmodik, vagy a bátyjáról. Sokszor a kettő ugyanaz, mindenesetre finoman megrázza a vállát.
– Shiro, Lance van itt. Tudod, tegnapról, Matt miatt jött, szóval majd gyere ki, addig leültetem a konyhában. – Puhán ejti a szavakat, gondoskodón és óvatosan, mintha beteghez beszélne, megvárja, hogy Shiro motyogjon rá valamit, aztán magára hagyja.
Lance egyértelműen felfedezte magának a konyhát. Kockacukrot rágcsál a konyhaszekrénynek dőlve, sokkal inkább tűnik valamiféle modellnek, mint bártulajdonosnak, a mosatlan és a maradék mellett még inkább makulátlannak tűnik a világos öltönye, és Keith gyomra görcsbe rándul, mikor kihúz magának egy széket.
– Megtudtál valamit? Van hol elindulnunk? – kérdezi azonnal, és idegesen dobol a terítőn, míg Lance le nem fogja a kezét. Később sem húzza el a tenyerét a kézfejéről.
– Szereztem egy címet és van néhány nevünk, akik tudhatnak valamit – meséli büszkén, és a cukor ropog a foga alatt, mikor összeszorított állkapoccsal elnyom egy ásítást.
– Ráküldted a tizenkét éves húgodat Lotorra? Egyáltalán mikor, ha engem követett, míg... – Nem mert belegondolni, vajon mennyit láthatott Beatriz.
– Tíz éves, és természetesen nem. Én mentem – magyarázza, és a mellényzsebére bök, ahonnan aranylánc lóg ki. – Alig aludtam valamennyit, ráadásul át kellett rohannom a fél városon.
Keith nem akar megjegyzést tenni arra, hogy Lance-t nem lehet nehéz észrevenni, amikor ennyire sugárzó a természete és a megjelenése. És ideje sincs megjegyzést tenni, mert Shiro lép be, nadrágtartóban, világos ingben, borotválatlanul, ahogy éppen a ingujját gombolja.
– Mehetünk? – kérdezi, mintha máris többet tudna kettejüknél, és hátulról Keith vállába markol, aki pont előtte ül. Lance keze hirtelen tűnik el a kezéről, és furcsa üres érzés marad utána. – Minden rendben?
– Perszehogy! – vágja rá a latin fiú, és felpattan ültéből. Zavartan igazítja meg az öltönye ujját és a gallérját, és kifelé menet motyogja oda: – Csak fogalmam sem volt róla, hogy ti ilyen reggeli pár vagytok.
– Mi baja? – kérdezi Shiro, ahogy előre tessékeli fogadott testvérét. Keith csak vállat von, és kisiet az ajtón.
Lance egy fehér Austin Hetes mellett ácsorog, a keskeny üvegnek támaszkodik és Allurával beszélget. A nő gyönyörű, mint mindig, könnyed lazacszínű ruhát visel hozzáillő kalappal, a haját kontyba tűzte és a mosolya melegebb, mint a tűző nap, mikor Shiróra mosolyog.
A sofőr vörös bajuszt hord és uniformist, talán tiszt lehetett a maga idejében, talán komornyik egy mára letűnt korban. És még ketten annak rajtuk kívül. Hátul ülnek, egy nagydarab, sötét bőrű fickó derbi kalapban és barna öltönyben és egy lány, aki fiúnak akar tűnni, és a megszólalásig hasonlít Matthew Holtra. Ő a tenyerébe támasztott állal bámul a semmibe, és mikor találkozik a pillantásuk, kérdőn vonja fel a szemöldökét, mire Keithnek muszáj félrenéznie.
– Ó, hello, Keith! – dalolja Allura, és feléjük integet. A karja végtelen hosszú és vékony. – A barátod még befér közénk, de neked Lance-szal kell menned – magyarázza, és úgy ejti a fiú nevét, hogy
Lánsz.
Lance gyorsabb tempót diktál, mint amire elsőre számít, a sétapálca szinte sosem koppan a járda kövén és Keith hallja, hogy egy ponton arról morog, bárcsak a kocsiban hagyta volna.
– Szóval te és Shiro, huh? – kérdezi végül, és az ajkán mosoly táncol, miközben megáll, hogy bevárja. Egy kereszteződésben duda harsan, és éles kiáltások röppennek férfiak ajkairól. – Úgy értem... mármint nekem aztán végképp nincs bajom ezzel, sőt! Csak nem akartam semmit megzavarni reggel, szóval...
– Shiro olyan, mintha a testvérem lenne! – ellenkezik azonnal, és ő sem érti igazán, mitől szorul össze a torka tulajdonképpen. – Még a kiképzésen ismerkedtünk meg, ő volt az egyetlen, aki nem hagyta, hogy... akit érdekelt, mi van velem és akivel bármikor beszélhettem, amikor szükségem volt rá.
– Kiképzés? Téged besoroztak?
A hangjában elképedés csendül és részvét, amivel Keith nem igazán tud mit kezdeni, pedig tisztában van vele, hogy jól kellene esnie. De a háború nem erről szól, és Keith nem akarja, hogy sajnálják, főleg, hogy vannak olyanok, mint Shiro, akik nála sokkal többet veszítettek.
Az Egyesült Államok veszteségek nélkül került ki a háborúból.
– Nem tartott sokáig – magyarázza, és zsebre vágja a kezeit, hogy ne tűnjön feszültnek. – Mire kivezényeltek volna minket, addigra véget ért a háború. És te? Azt hittem, ott tanultál meg... hát...
– Nos, én éppen hogy betöltöttem a tizennyolcat akkor, ráadásul nem sokkal előtte érkeztünk az országba Kubából, szóval nem hiszem, hogy bármit is tehettem volna ezért az országért.
– De téged nem zavar ez a megkülönböztetés? – fakad ki, és azonnal el is szégyelli magát. Persze, hogy zavarja. Keith is hallott a faji tisztogatásról Kubában, és nem kell sokat töprengenie rajta, hogy tudja, milyen lehetett a tizenkét éves Lance-nek elmenekülnie a saját országából. – Oh. Sajnálom, nem akartam...
– Felejtsd el! – Lance könnyedén legyint rá, de észreveszi, hogy az ujjai remegnek közben. A hangja remeg közben.
A következő kanyar után szótlanul megragadja a karját, és magával rántja egy kiszögellésbe. A fehér Austin az utca túloldalán parkol, a nagydarab fiú egy borbély cégére alatt strázsál, Keith szinte rögtön kiszúrja Allurát is, aki Shiro ép karjába karol, úgy andalognak. A mosolyuk őszinte, ahogy a vágyakozás a szemükben, és mégis szinte észrevehetetlenül figyelik a környezetüket. Aztán Allura éppencsak mozdulattal oldalra biccent, amitől Lance fészkelődni kezd mellette.
– Sziasztok. – guggol melléjük a lány, aki szövetnadrágot hord, bő inget és Jaxon sapkát. Keith megugrik ijedtében, és csak megkésve fogadja a felé nyújtott kezet. – Pidge vagyok. Nem kell bemutatkoznod, Lance rengeteget mesélt rólad. Szóval, mi a terv?
– Hányan vannak bent?
– Hárman. Nem mondom, hogy veszélytelenek, de erőfölényben vagyunk és, ha a barátod segít, nem lesz probléma – súgja kettejüknek, és feljebb tolja a szemüveget az orrán. – Már csak Hunk jelét kell megvárnunk.
– Lotor bent van? – kérdez rá egyenesen Lance. A hangja egészen más, amikor Pidge-dzsel beszél, és nem vele. A tekintetével nem ereszti a borbély bejáratát. – A bátyádról tudunk valamit?
Keith Pidge-re mered, és hirtelen helyére kattan a megoldás. Ezért volt annyira ismerős a külseje és ahogy beszél. Talán miatta mentek aznap éppen arra a helyre. Tudta, hogy Mattnek van egy húga, de a fiú semmi egyebet nem mondott róla, és ez rendben is volt így. És egyáltalán nem akar arra gondolni, hogy Lance talán azért segít nekik, mert Pidge bátyjáról van szó.
– Nem tudjuk, hogy Matt bent van e, de, ha igen, én kihozom onnan – bizonygatja. – Lotor nem sokkal azután ment el, hogy megérkeztünk. Nem állíthattuk meg, pedig...
– Nem kockáztathattátok Matthew épségét, világos – biccent rá, és Keithhez fordul. Egészen közel hajol hozzá, a kezét fogja és hűs fémet érez a tenyerében. Nehéz és veszélyes, nyelnie kell, de száraznak érzi a torkát. – Ha szükség lenne rá.
Pidge visszasurran az eddigi helyére, Keith is megemelkedik guggolásból, hogy pontosabban beláthasson a borbély kirakatán, mikor Lance visszarántja a könyökénél. A fogaik összekoccannak, ahogy ajkait az övére simítja, osztozik a lélegzetén és fuldoklik a pillanatban. Mire átkarolhatná, vagy belekapaszkodhatna, addigra Lance elhúzódik, a szemei tajtékos tengerek és egészen finom mozdulattal engedi útjára.
– Csak, hogy szerencséd legyen – súgja még. A hangja karcos, és a szemébe húzza a kalapját, miközben elfordul.
Keith beleszédül a csókba, hirtelen van melege és lúdbőrzik a karja egyszerre és teljesen rossz irányba indul el, de mikor visszafordul, Lance már mással foglalkozik. Megembereli magát, a fegyvert a nadrágtartója keresztezésébe tűzi a hátánál és egy levegővel átrohan az úton, hogy valaki hosszan dudál utána és egy nőcsoport rebben szét kacagva-sikítva. Mert az élet nem áll meg attól, hogy a barátja élete veszélyben forog, és rajtaütni készülnek.
Egészen a falhoz lapul, a saját szívverésére figyel inkább, mintsem Hunk jelére, vagy Lancére és mire az ajtóhoz ér, addigra az csilingelve kitárul.
– Azt hiszem, beszélnünk kell – közli Pidge. A hangja élces, Keith kihallja a fenyegetés és érzi, hogy mennyire veszélyes.
Onnan, ahol áll tisztán látja Lance hitetlenkedő mosolyát.
– Hé, ez egy gyerek! – rikkant az egyikük bentről. Női hang, cserfes és érdeklődő. – Mit csinálsz itt, heh?
– Ó, csak lenne pár kérdésem. Pár egyszerű kérdésem – közli, és beljebb lép. Vele mozdul Keith is, és minden vörös, vörös, vörös mint a tulipán. És a következő pillanatban rájön, hogy ez mind csak haj, ami éppen az arcába csapódik.
Belemarkol, úgy löki arrébb a rengeteg jázminillatot, amitől a nő felsikít és fél kézzel felé kap, de elvéti, az ujjai éppen hogy lecsúsznak Keith nyakáról, de a körmei gy is felsértik a bőrét.
– Ezor! – kiáltja egy másik nő, és bár őt Keith még időben észreveszi, az a bordái közé rúg, amitől hátratántorodik. A szemei előtt csillagok pattannak milliárdjukra és mire felnéz már egy marokpisztoly kurta csövébe bámul. – Akkor most...
– Most eldobod a fegyvert, mielőtt bárki megsérül. – Lance lógatja a karabély csövét, mikor belép, de még így is fenyegetőnek tűnik. A hangja éles, a tekintete fagyott kék és Keith úgy érzi, bármi is történne ezután, a nők nem élnék túl a találkozást.
– Szerintem keresztüllövöm a barátod koponyáját, mire felemeled a fegyvered – vágja oda, és Keith hol rá, hol Lance-re kapja a pillantását, de a nő résen van, pattanásig feszült és nem hagyja, hogy felé mozduljon.
– Szerintem meg a pisztolyod és az én kicsikém torkolati sebességének különbsége miatt... meg persze, ha hozzávesszük, hogy szeretett bolygónk is mozgásban van nagyjából tizenegy kilométer per másodperc sebességgel... lássuk csak... hm... körülbelül hét századmásodperced jut meghúzni az elsütőbillentyűt. Sok szerencsét.
A végén még rákacsint, Keith pedig nem jut szóhoz, és fel sem fogja igazán, miről beszél Lance. Amit a Földről mondott az természetes igaz, de ennek nincs jelentősége, és fogalma sincs, miért húzza ilyesmivel az időt a szokásos ide-oda fenyegetőzések és alkudozások helyett. Kétségkívül lehengerlőbb ez a megoldás.
És mire rájön, mire megy ki az egész, Pidge a könyökével állba vágja Ezort, egy pillanat alatt mögé kerül és hátracsavarja a karjait, miközben rejtett pengét szorít a torkához.
– Dobd el! – kiált rá Pidge is, és Keithnek végre leesik, hogy Lance csak el akarta terelni a figyelmüket. – Hol van Matthew?
– Ha a fiúra gondolsz, nincs itt – mondja Ezor, és szinte nevet, a bőre Pidge késéhez feszül. – Zethrid elvitte, igaz, Acxa?
– Fogd be! – torkolja le a nő, és Keith lábaihoz rúgja a fegyvert, ahogy felemeli a kezeit és lehunyja a szemeit. Mintha felkészülne a halálra. – Ha nem vetted volna észre, Lotor minket is itt hagyott.
– Igazán sajnálom – leheli Lance, de azért betereli a két nőt a raktárba. – Viszont nem engedhetünk el titeket. Remélem, megértitek.
Hallja, ahogy ráfordítja a kulcsot, és olyan könnyedén sétál vissza hozzá, mintha semmi nem történt volna, mintha az ajtóból kitört üveg szilánkjai nem csikorognának meg ropognának a talpa alatt. Észreveszi, hogy a zakója ujja összekoszolódott, de nem biztos benne, hogy a karabélytól vagy attól, ahogy rájuk rontott.
– Visszamész és lelövöd őket? – kérdezi, és nem biztos benne, hogy hangosan kimondja.
– Hunk elintézi – vonja meg a vállát, és lassan felenged a kegyetlen álarca, visszatér rá a kisfiús mosoly, ahogy végignéz rajta. – Vérzel.
– Mi?
– A nyakad – mondja puhán, és hirtelen mozdulattal kapja ki a babakék kendőt a szivarzsebéből, és nyomja a kezébe.
– Hát... Igazából nem is fáj – motyogja, de letörli magát, aztán bevallja: – Megzavartál. Egyébként egyedül is elintéztem volna.
– Ó, dehogy intézted volna. Az volt a szerencséd, hogy Pidge itt volt.
– A francokat. Keményebb dolgokat is elintéztem már.
Összenevetnek, és valahogy ez az első. Elengedik a feszültséget, Shiro már megkönnyebbülten lapogatja meg a hátát az ajtóban, és egészen addig a pillanatig fel sem fogja, hogy erre van most igazán szüksége. Shiróra, az illatára, az érintésére és arra, hogy ne egy fegyver éhesfekete csöve vibráljon a szemhéjai mögött.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése