2018. április 7., szombat

Wildcard /1.


1920!Voltron AU! Nagyon-nagyon régóta tervezem ezt az au-t, megpróbáltam már legalább három másik fandomban is. Nem ment.
Klance és Shillura, +16-os korhatárba göngyölve.
Ajánlás: Sütinek, mert elhitte, hogy sikerül~

Jó olvasást~




Amikor berúgja az ajtót, mindent betölt a félelem savanyú szaga, és felkavarodik a puskapor. Tekintetét az asztal alatt vinnyogó férfira szegezi, ahogy ujjai között megpörgeti a kardot. A penge keskeny és hosszú, végigfut rajta a fény, és gúnyos sussanással szeli ketté a levegőt, kétszer, háromszor, négyszer. Az ajkain kegyetlen mosoly játszik, cipősarka kopog a műanyag padlón és hallja a másik légzését, zihálva kapkodja a levegőt, remeg és fészkelődik.
Keith sós izzadságot nyalint a szája fölül, biztosan tartja a markolatot és hátratolja a fekete csuklyát, mikor leguggol.
Éppen akkor szúr előre, mikor a másik meghúzza a ravaszt.

1922. júliását írják, Amerika küzd az illegális alkoholcsempészekkel, miközben emberek veszítik el a munkájukat, élelmiszert borogatnak a csatornába és virágzik a bűnözés. Ebben a korban hagyja Keith Kogane, hogy Shiro a fejébe nyomja a saját fedoráját, miközben Matthew Holt tanácsokkal látja el, és átrobognak a városon.
– Ha látják rajtad, hogy félsz, visszaélnek majd vele – magyarázza Matthew. – És amúgy tilos elmondanod bárkinek. Ez ilyen titkos dolog, tudod.
– Úgy érti, a hatóságok nem tolerálnák, ahogy Sam is megölne, ha megtudná – fűzi hozzá Shiro, és kibámul a pöfögő Ford ablakán. Aztán mosolyogva fordul a fiúk felé, és lazán kigombolja Keith keményített gallérjának a gombját. – A karjaimba löki az egyetlen szem fiát és még csak nem is sejti, hogy mibe rángatom bele.
– Ugyan, kicsit kirúgunk a hámból, az még nem baj – legyinti le Matt, és meglazítja csinosra csomózott nyakkendőjét, ahogy hátradől az ülésen.
Keith feszeng középen. Miután meghalt az apja kirúgták az iskolából verekedésért, és azóta egy Kolivan nevű férfinak dolgozik, aki leginkább vele végezteti el a piszkos munkát. Kolivan harcolt a világháborúban és ugyanúgy tért vissza, ahogy a többiek, törötten, meghasonlottan és pattanásig feszülő reflexekkel. Szidta a kormányt, szidta a törvényeket és a sereget, fanyalgott a reggeli újságra és könyörtelenül betartatta a saját szabályait a kis királyságban, amit létrehozott mindabból, amije maradt. Szüksége volt Keithre, hogy elvégezze a piszkos munkát, és Keithnek is szüksége volt rá.
A hely, ahová mentek, pékség volt a latin negyedben. Az egyik ablakát bedeszkázták, élesztő és penész szaga volt, és mintha az egyik kosárból egércincogást sodort volna feléjük a szél. Egy másik kosárba fiatal lány fanyalogva borított egy halom friss, illatozó, puha kiflit. Mosolyogva üdvözölte őket, mire Shiro csak megnézte a zsebóráját, visszacsúsztatta a mellényzsebébe és annyit mondott:
– A cipóba zöld tündér sült.
– Ó! Jó szórakozást – ragyogta a lány halvány akcentussal, és megemelte a pultlapot, hogy besétálhassanak. Kacéran Keithre kacsintott, mikor az eloldalazott mellette.
Keith meg akarta kérdezni, hova mennek, mikor Shiro beakasztotta az ujját a tapéta egyik hasadékába, megemelte és félrehúzta a rejtekajtót. Mögötte vastag tölgyajtó feszült, mögüle zaj szűrődött ki, tompa és zsibongó, mintha víz alá dugta volna a fejét és fölötte beszélgetnének.
– Szerinted bemehetünk? – kérdezi Matt, és a pantallójába törli izzadt tenyerét. Keithre pillant, aki csak megvonja a vállait, aztán Shiróra, aki vigyorogva bólint és lenyomja a kilincset.
A rövid fémcsigalépcsőn felmászik a pezsgő swing és a kacér nevetés már be is surrant a bőrük alá. Poharak koccannak egymásnak, emberek beszélgetnek és az orruk megtelik alkoholszaggal és parfümmel. Szemérmetlenül rövid ruhát viselő lányok ülnek spicces fiúk ölében, fehér mosolyú lányok táncolnak, mások szipkáról cigarettáznak és a pultos lány önfeledten cseveg egy elegáns fiúval, közben pedig a pulton dobol az ujjaival a ritmusra.
– Uraim, jó szórakozást. – Shiro karja a vállán, a fülébe ordít és előre löki őt is meg Matthewt is, aztán eltűnik a kártyaasztal irányában.
Matt beáll kockázni, Keith pedig egyedül marad a feszültséggel és az zsibbadással, amit a tömeg vált ki belőle. Őt ebbe belerángatták. Vert katona módjára vonul a pulthoz, lehuppan a ragadós bárszékre, és a kézfejére támaszkodik, miközben egy barna pohárfoltot bámul.
– Mit adhatok? – A pultos lány hangja élénk, brit angolt beszél, de a bőre sötét és hátradobja tengernyi ondolált haját. A szemei annyira kékek, hogy átégetik Keith koponyáját.
– Én nem...
– Nyugi, itt mindenki megkerüli a törvényt, senki nem fog szaladni és beköpni az első jardnál – mondja a lány, és nyugtatóan a kézfejére simít. – Szóval, mit adhatok?
– Adj neki rumot, Allura. És ne vizezd fel. – A hang kellemes, és nem kell felé fordulnia, a fiú könnyedén támaszkodik mellé, a mosolya cinkos, a kalapja a szemében, az öltönye csíkos és kifogásolhatatlan, még soványabbnak néz ki tőle, mint amilyen amúgy is, és keresztbe támasztja a lábait mielőtt pisztolyt formázna az ujjaiból és felé bökne. – Honnan tudtad a jelszót?
– Jelszó? – értetlenkedik, és felvonja a szemöldökét, mikor Allura eléjük tol két poharat. Az oldaluk nedves, a tartalmuk szúrós szagú, és a fiú olyan gyorsan felkapja, hogy szinte nem is látja.
– Florona beengedett, szóval nyilván tudtad a jelszót – magyarázza türelmesen, és lerakja maga mellé a kalapját. Rövid, barna haja kócos és a füle tövénél göndörödik.
– A barátom tudta, aki... – kezdi, és a tekintetével Shirót keresi, aki éppen lapot kér. – … ott van!
– Aha, a magas ázsiai a pókerasztalnál? – kérdezi, és végigméri Shirót, aztán visszafordul felé, és az érintetlen poharának koccantja a sajátját. – Egészségedre.
Keith lassan iszik, három hosszú és nehéz kortyban küldi le az italt, ami marja a nyelőcsövét, azzal fenyeget, hogy elégeti a hangszálait és felperzseli legbelül. Figyeli, ahogy a másik leküldi az egészet, a lakkozott fának csapja a poharat, csettint a nyelvével és felé tartja gyűrűktől terhes hosszú ujjait.
A kézfogás kapkodó, száraz, bár a másik keze puha és ettől csak szembetűnőbbek az ő bőrkeményedései, a szorítása határozott. És az egész egy pillanattal sem tart tovább, mint feltétlenül szükségszerű lenne.
– Lance McClain, szolgálatodra – mondja, és fogai élesen csillannak a gázlámpák fényében.
– Keith – feleli lassan, és bambának érzi magát, lassúnak, kényelmetlennek. Ha Kolivan így látná, biztosan beletaposná a földbe és közben arról ordítana, hogy így nem dolgozhat neki.
– Hát, hello, Keith – duruzsolja Lance egészen közelről, és egy hirtelen érintés a térdén egészen kijózanítja.
Csak az ujjbegyeivel simít rá, a tekintete nem ereszti az övét, és már mondani akar valamit, mikor Allura közéjük hajol. A fekete mellény feszül a mellén, egy kósza tincs a kulcscsontjára bukik és a tenyerével bizalmasan eltakarja a száját, mikor súg valamit Lance-nek. A fiú a bejárat felé kapja a fejét, elengedi Keitht és ahogy kihúzza magát, a vonásai megkeményednek. Az állkapcsa feszes, az ajka komoly vonalú, a tekintete kihívóan villan, és a fejébe nyomja a kalapját éppen azelőtt, hogy a másik elé lépne.
A másik férfi magas és rengeteg szőke haját hátrafogva hordja, míg egy esernyőre támaszkodva valami brit nemes látszatát kelti a múlt századból. Sötétkék öltönyt visel, a kalapja a kezében és a szivar már egészen leégett a szájában. Édes kölnije zavarja Keith orrát, de kényszeríti magát, hogy ne vakarja meg.
– Mit keresel itt? Azt hittem, múltkor határozottan a tudtodra adtam, hogy nem látunk szívesen – mondja Lance, és egyik keze a zakója alá csúszik, miközben megemelkedik ültében.
– Csak látni akartam még egyszer ezt a porfészket mielőtt felszámoltatom – vágja oda, és a hangja fellengzős, ahogy a szivarvéget a meggyfa pultra nyomja. – Idők kérdése az egésznek, de lehetnél hálásabb is, hogy még maradhattok.
– Ez a hely nem a tiéd – csattan fel Allura, és dühösebb, mint egy anyaoroszlán, ahogy két tenyérrel csap a pultra. – Apám megegyezett veletek, takarítsd el magad, mielőtt olyasmit teszek, amit mindketten megbánunk.
Keith csak most veszi észre, hogy a zene elhallgatott, körülöttük morajlik az embersereg és titokban Shirót keresi közöttük. Abban a pillanatban mozdul a kártyaasztal felé, mikor meghallja a kattanást Lance zakója rejtekében és a másik keze megindul a levegőben.
Szinte nem is érzékeli a bennszakadt lélegzetet, vagy a reccsenést, ahogy a gondolatnál gyorsabban a könyöke alá csúsztatja a karját, megveti a lábát és szabad kezével a vállába markol. Kicsavarja a kezéből a revolvert, miközben átdobja a válla fölött, és a következő pillanatban az idegen a pulton hasal, karjai rendellenes pózban a hátának feszülnek és a haja a szájában, az arcában, Keith elárvult poharában.
– Hallottad a hölgyet – sziszegi, és elereszti a férfit, aki lassan egyenesedik fel, és megigazítja a zakóját. A szemeiben villámok és gyűlölet.
– Nem tudom, ki vagy, de ne ártsd bele magad, kölyök – figyelmezteti, és egészen az arcába hajol közben. – Nem tudtam, hogy McClain már másokkal intézteti a dolgait.
– Egymagam is bármikor elintézlek, Lotor – köpi oda Lance, és hanyagul zsebre vágja a kezeit, úgy méri végig. – De jó látni, hogy nem csak szerintem vagy szemétláda. Na, húzz el!
Állával az ajtó felé int, hátrakönyököl a pultra és a tekintetével kíséri ki Lotort. Az énekesnő újra rákezd, a zenészek vígan kísérik és Lance éppen csak felé hajol, míg kurtára sodort dohányt húz elő a zsebéből és felé kínálja. Laza intéssel utasítja el, de tüzet kínál, Matthew és a munkája miatt mindig van nála gyufa.
– Lelőtted volna? – kérdezi egészen halkan, és a torka száraz, a nyelve a szájpadlásához tapad.
– Nem, nem hiszem – feleli, és Lotor lágyan füstölgő szivarja mellé veri a hamut. – De amúgy is, csak a szája nagy, nem ér meg annyit, hogy...
– Keith, nem láttad Matthewt? – Shiro zihál, ahogy a vállába kapaszkodik, egyetlen futó pillantásra méltatja Lance-t, aztán visszatér az ő arcára.
– Biztos csak levegőzik – próbálkozik, és bizonytalanul a lépcső felé lép. – Megnézem odafent.
– Ha nem találom meg, utánad megyek – mondja Shiro, és a szürke szemekben aggodalom csillan.
Keith pénz után tapogatózik a zsebeiben, nem tudja pontosan, mennyibe kerülhetett az ital, amit Lance kikért neki, de a fiú a csuklójára markol, az érintése gyengéd és a fejét rázza. Olyasmiről magyaráz, hogy a ház ajándéka, de már nem egészen figyel rá, testeket lök félre, hogy minél előbb kijusson.
Florona, a vörös, mosolygós lány a pékségből rámosolyog, mikor elmegy mellette és visszareteszeli utána az ajtót, a hűvös levegő az arcába csapódik, lehűti, kijózanítja és futva kerüli meg a tömböt, ahogy a barátját keresi. Nem meri a nevét kiáltani, felhívná magára a figyelmet vele, és nem engedheti meg magának azt a luxust. Amikor hátramegy a bűzlő kukákhoz, már biztos benne, hogy a rikkancsfiú, akit az utca közepén látott őt követi. A sikátorban megtorpan, valami ragad és nyúlik a talpa alatt, kartondobozok közül egy cirmos kandúr fúj felé, és lezsernek álcázott mozdulattal dugja zsebre a kezét. A vékony tőr pengéje felvette a teste melegét, finoman megszorítja a markolatot, mikor megfordul.
– A fiút keresi? – kérdezi a fiú. Foghíjas, kicsit pösze és az álla maszatos. Tizenegy, talán tizenkét éves, az újságok rongyosan lapulnak az oldalához, láthatóan feszeng. – Elvitték – teszi hozzá.
– Láttad, kik voltak? És merre? – kérdezi, és kihúzza a kezét a zsebéből. A fenyegetés elmúlt, sőt nem is volt valós. Azt csak a berögzült reflexek hitették el vele.
– Hát... – kezdi bátortalanul, és az ajkába harapva tétovázik.
Erre nincs időnk, sürgetné Keith, de csendesen kivár. – Mr. Daibazaal és az emberei. Mondtak valamit Lance-ről és elvitték.
– Lance-r... mégis mi az ördög folyik itt?!
– Szerintem annak a fiúnak már annyi – jegyzi meg a fiú már egészen bátrabb hangon.
– Ne mondj ilyet neki! – A hang Lancé, most, hogy kint vannak az utcán, zene és nyüzsgés nélkül tisztábban hallja a hangját. – Aggódik érte. A barátja.
– Hát szerintem akkor is annyi neki. Tudod, hogy akit ezek elvisznek az
muerto. – Keith felvont szemöldökkel figyeli, hogy a fiú szinte arrogánsan beszél Lance-hez, aki most összekócolja és a fejébe nyomja a kalapját.
– Elmondaná végre valaki, hogy mi a fene folyik itt? – kérdezi végül, és Lance-re bámul, aki a csíkos öltönyében igazi királyként fest a sikátorban. A tenger illatát árasztja és egy falat napsütést a füstös, terhes városban. – Öcsi, láttad merre mentek?
Szinte egyszerre bugyog fel bennük a nevetés, fogak csillannak gúnyolódón, szarkalábak hunyorognak rá és úgy érzi, nagyon viszket a bőre alatt az egész helyzettől. Lance megpaskolja a rikkancs vállát, és a szemébe tolja a kalapját, hogy aztán finoman maga mögé tessékelje.
– Öcsi? Ő itt a húgom, Beatriz – mondja nevetéssel a hangjában, és közelebb lép Keithhez, aki hirtelen úgy érzi, muszáj ismét a rejtett tőrért nyúlnia. – Rábíztam, hogy figyelje a kereszteződést és szóljon Floronának, ha történik valami. Láttad, Lotor elég nagy seggfej.
– Te most... jézusom, mibe keveredtem – leheli maga elé, ahogy a nyirkos téglafalnak dől. A fejét egészen hátrahajtja, a tűzlétra rozsdáit figyeli és úgy érzi, ha megmozdul, a lábai összecsuklanak alatta. – Otthon kellett volna maradnunk, de persze Shiro... baszki, Shiro! Vissza kell mennem érte!
Shiro azt mondta, kint találkoznak, de azóta ő eljött egészen hátra, ahol nem találná meg, és biztosan pánikba esne, ha mindkét barátját elveszítené egy nap alatt. Már őt is kiborítja ez az egész, ráadásul itt van vele ez a furcsa testvérpár...
– Visszamehetek szólni neki – mondja hirtelen Beatriz. A sarkain hintázik, az újságokat a földre dobja, és úgy igazítja meg Lance fedoráját, mintha az övé lenne. – Csak mondja el, kit kell keresnem.
És Keith pontos személyleírást ad Shiróról, mintha kihallgatáson lenne. Mintha egy felnőttel beszélne. Beatriz bólint és már el is tűnik, kettesben hagyja őket. Fogalma sincs, mit mondhatna, vagy mit kellene mondania, csak figyeli az álla egyenes vonalát, a szemöldöke ívét, a nyakát ott, ahol eltűnik az inggallér alatt.
– Nem miattad van – mondja végül Lance, és könnyedén zsebre vágja a kezeit. A mozdulattól szétnyílik a zakója, és egy pillanatra króm villan, aztán újra eltűnik, a bizonytalanság illúzióját hagyva. – Nem miattad vitte el, hanem ezt csinálja. Azt hiszi, megfélemlít, ha elrabolja az ügyfeleimet, aztán az embereim mindig rendbe szedik és lenyugszik egy időre.
Úgy mondja, mintha egyszerű kártyajátékról vagy táncról lenne szó, mintha nem számítanának az áldozatok és csak gyermeteg csínyről lenne szó.
– Mi ez az egész Lotorral meg a... kocsmáddal? – Nem biztos benne, pontosan hogy is kellene neveznie egy olyan helyet, amit kívülről pékségnek álcáznak és az emberek jelszavakkal juthatnak illegálisan alkoholhoz.
Gondolatban felírta magának, hogy mielőtt elmenne Kolivanhoz ne felejtse el megkérdezni Shirót, honnan tud egyáltalán a helyről. És miért nem beszélt róla neki eddig? Kicsit valahol sajog a lelke azért, mert Shiro és Matthew nélküle szerveznek ilyen programot maguknak, bár tudja, hogy önzés tőle. Csak a részese szeretne lenni az életének.
– Allura apja, Alfor eléggé befolyásos, olyasvalaki, akinek a válság csak egy hajszál a kávéjában, vagy légy a levesében. Szóval sikerült rávennem, hogy indítsunk vállalkozást. Neki van befolyása, nekem piacképes termékem – magyarázza, miközben elindulnak vissza a pékséghez.
– A szesztilalom idején nem tudom, mennyire piacképes az alkohol.
– Keith, Keith, Keith! – ingatja a fejét, de a vigyora törhetetlen, fültől fülig érő és ravasz. – A kísértés, a csábítás és a megkísértés az én termékem. Azt a fajta kéjt és szerelmet kínálom, amit nem kaphatsz meg akárhol, és amire mindennél jobban vágysz csak, mert ellehetetlenítették. Tálcán kínálom a tiltott gyönyöröket, te meg azon gondolkozol, legális-e? Ne ábrándíts ki!
Keith érzi, hogy a füle hegyéig pirul Lance szónoklatától, szóval inkább a füstitatta téglákat figyeli, a kitaposott járdát. Olyan, mintha prostitúcióról és szexről beszélne, miközben mindketten tudják, miről van szó valójában.
– Szóval eleinte béreltük tőlük a helyet, aztán Alfor megvette, de... pár éve meghalt, Zarkon bájgúnár fia meg azt hiszi, őt illeti az egész, és lebújt akar csinálni belőle. – Mire a mondandója végére ér meg is pillantják Shirót. Beatrizzal beszélget, mosolyog és kedves, a hangja nevetős és Keith szíve összeszorul tőle.
– Elvitték Matthewt – mondja a fiúnak, és a torkában gombócot érez, mert a hangja egészen más, mint mikor Lance-hez szól. – Mi lesz most?
– Először is nyugodjunk meg – mondja Shiro csendesen, bár a keze megfeszül Beatriz vállán, és a szája széle is keményebb vonallá préselődik. Keith egészen kicsit arra gondol most, hogy Shiro talán jobban szereti Matthewt őnála, és az érzés belülről rágja, egészen csontig.
– Megmenthetjük – motyogja Lance a sarkain hintázva. – Úgy értem, egy próbát mindenképpen megér, én meg amúgy is be akartam húzni egyet Lotornak.
Keith hümmög valamit egy ázsiai nyelven, Shiro arcát figyeli, tőle vár megoldást, azt akarja, hogy mondjon valamit, amiből kiindulhatnak. Ehelyett az éppen-nem-idegen fiú lehetséges megoldásokon gondolkodik a fiúnak álcázott húgával, egy illegális kocsma bejáratánál és az illatával van teli a tüdeje, a hangjától zsong a feje, és csak vissza akarja kapni a barátját, hogy végre hazamehessen. A lepukkant lakásába, ahol három család lakik rajta kívül, a közös helyiségek zsúfoltak és hangosak, a zugok penészesek és minden-minden dohányszagú.
Már rég beletörődött, hogy ez az árvák sorsa, és legalább van munkája. Nem hidakat meg utakat épít, nem futószalag mellett konzerveket meg fogkrémet gyárt, mint a rendes emberek, de azért munka. Kolivan legalábbis értékeli a maga módján.
– Tudom, hogy bánt ez az egész, de nem hagyom, hogy az a barom bántsa a barátotokat – mondja Lance, mert nyilván félreérti a hallgatását. – Beatriz, menj, szólj Allurának, hogy készítse össze ami kell, és találkozunk a szokott helyen és időben.
Meg akarja kérdezni, mi az, hogy szokott.
– Köszönjük – biccent felé Shiro, és kezet fognak. A szorítása határozott, kemény és nem tart túl sokáig, de Lance szemeiben meleg fények táncolnak és a mosolya biztonságot sugároz.
– Értesíteni fogunk benneteket – biztosítja a fiú, és Keithre figyel, vagy talán átnéz a válla fölött, aztán összecsapja a sarkait és lovagias legyintéssel eltűnik az ajtó mögött.
A parfümje íze még hosszan a szájpalására tapad, és ott cseng a fülében, ahogy bársonyos akcentussal közli:
értesíteni fogunk. Mellette Shiro meghúzgálja az öltönye ujját, megigazítja a mandzsettáit és hátrasimítja elszabadult tincseit. A hegen, ami átszeli az orrnyergét, kackiás és rózsaszín, megcsillan a fény, mert a bőr örökké fényes marad ott. Íratlan szabály, hogy nem beszélnek a hegről. Se Shiróéról az arcán, se Keithéről a szívében.
– Hát, a kalapomnak annyi, mi? – kommentálja Shiro, és összeborzolja társa fekete tincseit. – Borbélyhoz kéne menned.
– Az nem a szakálladat borotválja le?
– Ne légy nevetséges – göcögi, és leint egy taxit közben, hogy miután bepréselődnek hátra és elmondja a címet, folytathassák a beszélgetést.
A kínai negyedben lakni nem veszélytelen, főleg, ha az ember árva és tizenhét emberrel osztozik a szállásán, akik közül a legkisebb még csecsemő, a legidősebb meg valahol hatvan és a halál közt lehet. Ráadásul egyikük sem beszél angolul.
Persze az olyan napokon, mint ez, amikor dolgoznia kell, Shiróéknál húzza meg magát, mert ők szívesen látják, néha úgy érzi, még szeretik is, és csak így képes elviselni saját magát azokon a napokon. Mert tisztában van vele, hogy Shiro veszteségei sokkal nagyobbak az övénél, az apja meghalt a nagy háborúban, a bátyja meg háborús bűnös, de éppen ezek miatt a veszteségek miatt támaszkodhatnak egymásra úgy, mint a testvérek. És ez Keithnek mindennél többet jelent.
Az anyja persze nincs otthon, valamilyen női mozgalomban tüntet ezer másik nővel, transzparensekkel, de hagyott nekik a szerény ebédből, gondosan félrecsomagolva, mintha számított volna az ő jelenlétére is. Keith ugyan nem ismerte Shiro apját, mégis biztos benne, hogy a fiú az anyjára ütött.
– Láttad azt a csajt? – kérdezi Shiro teli szájjal. Az arca ragyog, és egészen olyan így, mintha öt, hét vagy tízéves lenne. – A pultnál, úgy értem.
– Úgy emlékszem, Lance azt mondta, Allurának hívják – magyarázza, és tunkolja a kenyeret, hogy végül egész nagy falatokban tömje a szájába. – Amúgy üzlettársak, és egész jól megy a bolt már ahhoz képest, hogy illegális, érted. Csak hát van ez a Lotor fickó...
– Messziről bűzlik ez az egész – csóválja a fejét, és kitolja magát, hogy a széklábak csikorognak belé. – Mindegy, úgyse megyünk vissza többé oda, csak egyszer legyen vége ennek az egésznek.
– Hát mindenesetre én alszom egyet munka előtt – motyogja, és kinyújtózik ültében, hogy aztán áttelepedjen Shiro apjának foteljébe.
A fotel poros és kiült, a bársonyt fémszegecsekkel rögzítették a sötét ébenhez, recseg amikor beleül, de megnyugtató otthon, szeretet és ópiumfüst illata van, szóval viszonylag hamar el tud benne aludni. Azt már észre sem veszi, mikor Shiro betakarja egy paplannal.

További fejezetek a Wildcard címke alatt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése