Csorba Csókok~

Amúgy engem még tavaly elkapott a Trollhunters fandom, csak eddig nem volt Steli (Steve Palchuck/Elijah L. Pepperjack), de most már van, szóval itt van hozzá egy laza domestic fic is.
Korhatás: nagyjából kb. +14
Ajánlás: Legyen ez egy welcome home fic Sütinek, ha már belerángatott a fandomba~ Ezer hála, te sülemény~

Jó olvasást~

A képernyő villog a mesterséges fények kereszttüzében, a vörös macska eltűnik egy sötét zugban és a következő pillanatban a piros baseball sapkás férfi mögött már ott nyáladzik és sziszeg az alien.
Steve tudja, hogy rossz ötlet ezt nézniük, ráadásul a film ősrégi, még az anyját sem engedték be rá a korhatárjelzés miatt, de hát Eli szereti, ő meg még csak most tanulja ezt az egész kedvesség dolgot, szóval miért ne. A sovány oldalába fúrja az arcát, érzi a bordái keskeny ívét, az illata tiszta és fenyős, megnyugtatja, és most egyáltalán nem akar a fröcsögő hangokra gondolni a filmben.
Egy marék vajas-karamellás popcornt gyűr a szájába, mikor megérzi a tétova érintést. Olyan, mint amihez az ember ösztönösen oda akar nyúlni, hogy elhessentse, aztán rájön, hogy csak Eli simítja ujjait a hajába. Érzi az érintésből, hogy még mindig fél a reakciójától, ugrásra kész, mint egy őzsuta, mint aki aknamezőre lépett és bármelyik mozdulat lehet az utolsó. Szóval Steve belemozdul az érintésébe. Így a madárcsont-ujjak félig a haját, félig az arcát érintik, és most már tökéletes a pillanat.
– Mindenkit meg fog enni ez az izé? – kérdezi végül teli szájjal, és Eli megrázkódik az elfojtott nevetéstől.
Steve mellkasában kánikula lobban attól, hogy a barátja miatta boldog, hogy sikerült megnevettetnie. Egy apró jóvátétel a millió hiba után.
– Ha elmondanám, az spoiler lenne – mondja egészen halkan, aztán a keze megáll a hajában. – Várj, te még nem láttad az Alient?
– Na és akkor? – vágja oda, és máris tudja, hogy elrontotta.
– Nem baj, annál jobb lesz a csattanó.
Steve tudja, hogy igenis van baj, de már mindegy.

×××

A Burger Kingben ülnek, Steve fején papírkorona, egészen úgy fest, mint pár éve, csak a gonoszkás él tűnt el a mosolyából, ami egyáltalán nem hiányzik neki. Eli sült krumpli maradékán rágódik, az ujjával törli ki a ketchupot és rámosolyog a fiúra, míg az feltörli a hamburgerzsemle morzsákat és a tenyerébe söpri őket. Steve szerint valahogy saját magát is így söpörte a lelkébe, és tetszett neki a gondolat.
– Egész sokat sikerült enned – jegyzi meg, és felé lengeti a szalmakrumplit. – Azt hittem, a hambit hagyod meg.
– Igyekeztem – vallja be, és a mosolya őszinte, miközben kinyújtja a kezét az asztalon. Meg akarja érinteni, de nem nyúl utána, és mire megtehetné elmúlik a pillanat. – Kösz, hogy megeszed.
– Hé, a krumpli király! – biztosítja, és cuppanó hanggal lenyalja az ujját. Eli beharapja az alsó ajkát az asztal túloldalán, és csendben figyeli.

×××

Steve a sisakja rácsos rostélyát gyűrögeti, körülötte törülközők, gőzpára és borotvált ágyékok. A meze átizzadt és az oldalánál beletört a fű, a bütykei vörösek ott, ahol az ellenfél állkapcsába csapódott. Mindene sajog, és mégis eltelik az adrenalin ujjbizsergető édes érzésével, a győzelem mámorító boldogságával és azzal, hogy Eli látta. Túlcsordul attól, hogy amikor ott ácsorognak az öltöző mögött, a falnak simulva, Eli pironkodva bár, de odahajol, az ajkára csókol és azt súgja, büszke rá.

×××

Tényleg meg akarja csókolni, forrón, szenvedélyesen, a lelkével.

×××

Magzatpózban kuporog az ágyán, a takarójába lélegzik, a szemei égnek, a szíve száraz és nem foglalkozik, nem akar foglalkozni a világgal.
A szemhéja mögött képek pattannak arról, amikor a tűzhely oldalának lapulva, riadt gyerekként hallgatta a szülei veszekedését, ahogy olyan szavakat vágtak egymáshoz, amiket akkor még nem is értett, és az apja erőszakos volt az anyjával. Akkor még nem értette, hogy az anyja csak meg akarja menteni, még csak fel sem fogta a szó jelentését: válás.
A csendes napokon szerette az apját, a hangosokon szenvedélyesen gyűlölte, és csak sokkal később, mikor az anyja újra randizni kezdett, idegen férfiakat vitt haza, olykor be se mutatta őket, olykor Lawrence edző volt az, értette meg, hogy mi a különbség a szeretet és a nem-bántás között.
Összeszorított szemekkel fordul a másik oldalára, az arca ragacsos és feszülős a rászáradt könnyektől, az ajkai agyonrágva, a fülében a Wham! keveredik Prince-szel és Bon Jovival. A zenéje nagy része Eli-tól van, a fiú álmatlan éjszakákon Youtube linkeket zúdít rá, ő meg becsülettel meghallgatja őket. Még sosem mesélt a fiúnak a szüleiről, meg arról, hogy mit érez az egésszel kapcsolatban, vagy arról, hogy vannak napok, súlyos, sűrű napok, amikor képtelen elviselni saját magát.
Biztosan megértené.
Most a világon mindennél jobban szeretné, ha ott lenne vele.

×××

Eli szobáját lila lávalámpa és a mindenféle kütyük fénypontjai világítják meg. A plafonon foszforeszkáló csillagok ragyognak, távol állnak az igaziaktól, de a Nagy Göncölt, az Oroszlánt és a Hattyút mintázzák. Steve mondjuk éppen nem látja őket, mert Eli fölé mászik, a mozdulat óvatos, a térde éppen érinti a fiú csípőjét, sovány ujjak kapaszkodnak a lapockájába, ahogy megcsókolja az álla alatt és a nyakán. A bőrébe mosolyog, mikor puha sóhaj röppen az ajkairól és feljebb noszogatja, hogy csókolja meg végre.
A szemüvege beleakad a póló nyakába, mikor megpróbálja lehúzni róla, és összenevetnek, őszintén, egymással és nem egymáson. És a fogaik összekoccannak, mikor megcsókolják egymást, de nem számít, mert nem kell, hogy tökéletes legyen.
Végül Steve nem élvez el, de Eli ízével a nyelvén és a combhajlatába lehelt csók emlékével heveredik mellé.

×××

A kék kombi ablakai le vannak tekerve, az ajtajai éppen hogy nyitva és Bonnie Tyler hűsökről duruzsol a fülükbe, ahogy elnyújtózkodnak a fűben. Fölöttük igazi csillagok ragyognak, egy műhold villogva kering és mindenféléről beszélgetnek. Mindenféle űrlényekről meg trollokról.
– … elég önző gondolat lenne, szóval miért ne – magyarázza Eli, és megigazítja a szemüvegét, mikor elkapja Steve pillantását.
Érzi, hogy a fiú a bicepszét méregeti, a válla ívét és kis fontolgatás után nekidől, csak éppen hogy.
– Legközelebb elfogjuk Ítit – közli Steve sakálnevetéssel, aztán szipogva hozzáteszi: – Persze csak, ha feltúrja a kukánkat.
– Hm, álcázhatjuk mosómedvének, és akkor nem kell a szekrénybe dugni, mint a filmben.
– Nem hagynám, hogy elbringázz vele a Hold előtt – vágja rá. – Beraknánk a csomagtartóba. Persze csak miután vége ennek az egész troll üldözős dolognak. Tényleg... mi lesz, ha vége lesz?
Most, a sötétben van bátorsága feltenni a kérdést. Nem kell a gonosz Steve-nek lennie, annak, aki bánt másokat, akinek az ökle a legerősebb fegyvere és aki az apjával együtt elvesztette a lelke jobbik részét.
– Vége lesz egyáltalán? – vonja meg a vállát Eli, és közelebb törleszkedik. A tekintete nem ereszti a csillagokat, a szemüveglencséin az Orion-öv tükröződik. – Szerintem ez az egész nem olyan, ami végett ér az érettségivel. Inkább olyan, ami egy életre kötelez. Ez nem... nem...
– Nem olyan, mint a sport, vagy egy hobbi, amit csak úgy abbahagyhatsz, ha nem akard tovább csinálni – biccent rá, és zsenge füvet morzsolgat az ujjai között. – Én nem biztos, hogy abba akarom ezt hagyni. Hogy abba akarnám – javítja ki magát gyorsan.
– Jövőre főiskolára megyünk.
– Te mész főiskolára.

×××

Feszélyezve érzi magát, amiért egyáltalán meghívták. Ezeket az embereket terrorizálta évekig, csak mert azt hitte, ettől a többiek szeretni fogják őt. Mert sokáig azt gondolta, az apja és az anyja azért szerelmesek egymásba, mert az apja egy igazi seggfej, végül pedig, mikor a férfi kilépett az életükből, ki kellett töltenie valakin a világ iránti haragját.
És most itt ücsörög a srácokkal Toby nanájának kopott macskaszőrös szőnyegén, kakaó és chips veszi körül meg szénhidráttal teli nevetés, és a kijelzőn még ott vibrál a kimerevített Tekken, mert Tobias ővele akarta játszani. Csak meg akarta verni benne.
Figyeli ahogy az üveg lassan pörög, egyszerű műanyag palack igazából, elvégre még egyikük sem vehet legálisan alkoholt és ez különben sem egy olyan buli.
Kockaparty.
– Felelsz vagy mersz? – csattan a kérdés, és a következő pillanatban már szájon át lélegzik, Eli illata a torkában, a ruhája az ujjai közé gyűrve és az elővillanó kulcscsontját mustrálja, azon agyal, mitől ennyire élesek a csontjai, mikor összesimulnak az ajkaik.
Szemérmes puszinak indul, a nyelve mégis az alsó ajkával kacérkodik, az orra az arcának préselődik és ellopják egymást lélegzetét. Aztán véget ér mielőtt hozzászokhatna; mielőtt lehunyhatná a szemét.

×××

Steve már előre vigyorog, mikor belép a sárga esernyő alá, és kirázza a vizes tincseket a szeméből. Eredmény: most már Eli is vizes.
– Így jártam apátokkal? – sandít az ernyőre, és a könyökével megböki a fiút, aki nem érti a poént, csak zavartan heherészik.
A fekete ruhája van rajta, a szemüvege kettészeli a sötét harci festést a szeme alatt, amit felfelé ránt a mosolya. A szemüvege összemaszatolódik ott, ahol Steve bőre súrolja, és a csók felhőpuha, rágóízű és esőhideg. Egymás ajkaiba nevetnek, csendesen ölelkeznek az ernyő alatt, kitapogatják egymás felszerelését, ellenőrzik, hogy mindent elhozott e a másik, mert ők egy csapat.
– Inkább így jártam trollokra vadászni – súgja vissza, és Steve szája megrándul mielőtt kibukkan belőle a nevetés.