Abrázame /8.

...aztán azt mondja, amitől Keith a legjobban retteg...

Az egész szituáció kínos, és Keith belülről rágja a száját, ahogy Lance-t figyeli, aki a kávéját kavargatja, meg azt a töménytelen cukrot, amit beleborított. Az arca egészen más, megnyúlt és fáradt, gyűrött és szétzilált.
– Remélem, az elején kezded és gyors leszel, mert dolgoznom kell – mondja, és a hangja fagyosabb, mint szeretné.
– A szövetségiek egy elég komoly ügy miatt küldtek ide hármukat – kezdi, és nagyot nyel. – Azt mondták, olvadjunk be, és a zene pont kapóra jött. Hunk és én hobbi zenészek vagyunk, hétvégente karaokézni járunk meg jammelni, néha pár kolléga is jön, és van az a YouTube csatornánk.
– Ki a harmadik? – Kicsit úgy érzi magát, mint egy vallatáson, muszáj az üres feketéjébe kortyolnia.
– Pidge.
– Gondolhattam volna.
Hosszan fújja ki a levegőt, tudja, hogy le kell nyugodnia, mert hisztisnek hangzik. Pont olyannak, amilyennek Lance előtt nem akar. Nem akarja mutatni, hogy hiányzik neki, hogy szüksége van az érintéseire, a közelségére. Lance keze remeg az asztalon, és ahelyett, hogy ránézne, csak a mellettük elsuhanó autókat figyeli.
– Nézd, én nem voltam készen arra, hogy belekeveredsz, azért kellett idejönnünk, mert eltűnt egy férfi, és olyan tudás birtokában van, ami nagyon-nagyon sok pénzt ér bizonyos embereknek. Főleg Észak-Koreának, vagy az oroszoknak.
– És azért kellett lenyúlnod Shiro pendrive-ját, mert ő is gyanúsított – vonja le a következtetést, miközben a poháralátétet pörgeti az asztalon és a szalvétáját gyűrögeti. Az idő fullasztóan meleg, a pára kicsapódik Keith ajka fölött, és az égen viharfelhők sodródnak. – Vagy ő az egyetlen gyanúsított rajtam kívül.
Lance arckifejezése felér egy beismeréssel, vagy csak epilepsziás rohamot készül kapni, amire Keith nem lát sok esélyt, ezért marad az első verziónál és kicsit bátrabban folytatja.
– Nem vagyok hülye – szögezi le, és az asztallapra koppint az ujjával. – És jobb, ha tőlem tudod, Shiro apjaként tisztelte Samuel Holtot, szóval, ha valaki, hát ő...
– Honnan tudsz Mr. Holtról? – kérdezi azonnal, éhesen hajol előre, a kávéja kicsit a betonra löttyen, ahogy levágja a csészét.
Keith megengedhetne magának egy rövid és gúnyos kis győzelemkacajt, egyébként meg is érdemelné, hogy megtegye, de eléggé úgy érzi magát, mint egy kicentrifugázott kutyaszar. És az érzés nem teljesen Lance-nek szól, sokkal inkább annak, hogy ő is Sam Holt tanítványa volt, még az elején, és az öreg ígéretes tehetségnek nevezte, a végsőkig kiállt mellette, de akkor már rég kár volt az energia.
Ráadásul így utólag annyira egyértelmű az egész, hogy legszívesebben a fejét verné a falba, hogy nem vette észre hamarabb. Mármint Lance fejét, nem a sajátját.
– Én voltam az egyik tanítványa – ismeri be lesütött szemmel, bár nagyon is büszke arra az időszakra. – Onnan ismerem Shirót; még mielőtt kibasztak volna azon kivételesek közé tartoztam, akik kiérdemelték Holt professzor figyelmét.
– És honnan tudtad, hogy róla szól ez az egész? – Lance finoman megérinti a kézfejét, de elhúzódik. Csak éppen egy pillanattal később, mint kellett volna.
– Shiróról kérdeztél. – Nagyot nyel, az ajkai sóvárognak Lance csókja után, szóval inkább hátradől és felsandít a narancs-fehér napernyőre fölöttük. – Mattről sosem. Gondolkoztam, és ez volt az egyetlen lehetőség, ami logikusnak tűt. Matt nem lehet gyanús, mert családtag.
– Ráadásul, ha el akarná adni az apja kutatását, ahhoz nem kellett volna ennyit várnia, vagy megölnie – fűzi hozzá, csak úgy.
– Megölnie? Szerinted Holt professzor halott? – kérdezi, és a szíve összefacsarodik a gondolatra. – A szövetségiek azért jöttek ide, az isten forró faszára, hogy kinyomozzanak egy gyilkosságot? Mi van, ha nem halt meg?
– Túl régóta eltűnt ahhoz, hogy úgy kezeljük az ügyet, mintha még élne.
Megköszörüli a torkát, Keith látja rajta, hogy egyáltalán nem akar a munkájáról beszélni, nem akarja kiteríteni minden lapját, és belé villan, hogy talán azért, mert ő is a gyanúsítottak közt van. Tudni akarta, hogy ezért feküdt e le vele, vagy azt legalább komolyan gondolta. És egyáltalán nem akarta tudni. Mocskosnak, jelentéktelennek érezte volna magát, úgy, mint egy hanyagul bokorba hajított használt gumi.
– Figyelj, amiket neked írtam...
– Azt hagyjuk – vág közbe gondolkodás nélkül. Hátratolja a széket, az csikorog a betonon, és ezzel együtt nedvességet érez az orrán és az ujjain. – Esik.
– Ideje volt már – hagyja rá Lance, és megemelkedik ültében.
Mindketten tudják, hogy ha valamelyikük is bemegy rendezni a számlát, minden szálat elvágnak. Kint ácsorogni és megvárni túl kínos és magányos lenne, és amúgy sem tudna mit mondani, ha Lance megvárná.
Együtt mennek be, és együtt indulnak el a hosszú utcán, krokodilkönny méretű cseppek között. Tisztességesen szarrááznak, Keith érzi, hogy a homlokán csorog a langyos eső, és egészen elkalandozik tőle a fantáziája, ezért is ugrik meg, mikor Lance az ujjaihoz ér. Nem húzódik el, amúgy is késő lenne, meg már ahhoz is, hogy úgy tegyen, mintha nem érezné. Kezdetben volt olyan, hogy nem érzett semmit, de akkor még nem robbant be az életébe a Lance nevű nukleáris csapás.
– Komoly volt – szólal meg hirtelen. A hangja rekedt, a víz úgy tapad az arcára, mintha könny lenne, és Keith látja a saját tükörképét a szemében.
– Micsoda?
– Hogy szeretlek – mondja, és az arca piros, mint egy kicsipkedett babapopsi. A szemébe néz, de kissé lesunyja a fejét, a szabad kezével az óceánszínű ingét gyűrögeti. – Az komoly volt.
– Én... – kezdi, de fogalma sincs, mit kellene mondania. Egy hete még Lance miatt sírta tele a párnáját, pedig egészen addig azt hitte, ő nem olyan srác.
Egy órával korábban még úgy érezte, meg tud neki bocsátani, bizsergette a vágyakozás utána, a csókja után, arra, ahogy benne mozog vagy az ízére a torkában. Most viszont, hogy itt áll előtte teljesen más minden. Megint az vibrál a szemhéján, hogy voltak jelek, hogy az egész nem véletlen.
– Jobb lenne, ha most elmennél – suttogja végül, és a szavait mennydörgés nyomja el.
És mire a villámlás odaér addigra Lance csókolja. Az ajkai nedvesek, só és kávéízűek és forrón feszülnek a szájának. Fuldokló, könyörgő és kapaszkodó csók, ismerős és gyengéd, szinte beleroppan a lelke, de nem csókol vissza. Nem engedheti meg magának. Csak figyeli a hosszú sötét szempilláit, ahogy megrándul a szemhéja és vízcsepp gördül az orrnyerge mellett.
Aztán csak leemeli Lance kezeit az oldaláról, és távolabb lép. A távolság két csillag közötti fényév. És elfordul mielőtt látnia kéne az arcát, zsebre vágja a kezeit, aztán elindul, és Lance nem követi.
Amikor hazaér, Shiro és Matthew az asztalnál nevetnek, körülöttük jegyzetek és Allura melegszendvicseket csinál a konyhában. Az ételillatára összeszorul a gyomra, mert ez most nem olyan macskaszarszagú cucc, mint amiket ők csinálnak minden nap. Lassan olyanok lesznek, mint egy kibaszott család.
– Gyere, egyél – csicsergi Allura üdvözlésképp, és kihallatszik a sajt sistergése. – Előtte mondjuk törölközz meg, mielőtt megfázol.
– Öcsém, remélem, én nem fogok így elázni, mikor majd megyek. Elég szarul nézel ki – közli Matt kedvesen, és meglengeti a szövegkiemelőt. Az álla egyik oldalát már összekente vele.
– Minden rendben? – így Shiro, és hol Allurát, hol Matthew-t fürkészi. – Tényleg szarul nézel ki.
– Csak elcsesződtek a dolgok – feleli, és érzi, hogy a hangja rekedt. Nem mer Mattre nézni, eszébe jutnak azok a dolgok, amiket Lance mondott, valahol a koponyája hátsó felében megszületik egy kép elkékült holttestről, alvadt vérről és fekete zsákról. Meg arról, ahogy Shiro vigasztalja a törött barátját. Arra gondol, nem bírná ki, ha másvalaki is összetörne.
A szép dolgok mindig összetörnek.
Az alsó ajkába harap, figyeli, ahogy Shiro feláll és egy kurva szó nélkül a vállára húzza a fejét. A felsőjének öblítő illata van, érzi a pulzusát és annyira meleg a bőre, annyira élő. Belekapaszkodik a hátába, mélyeket lélegzik és behunyja a szemeit. Shiro mindig tudja, mire van szüksége, nem kell kimondania. Cserébe nem mond el neki semmit.
– Kész a kaja – jelenti Allura, és színes tányérokkal egyensúlyozik az asztal felé. Kibontakoznak az ölelésből, mert Shirót vonzza az olvadt sajt gondolata. – Megvárunk, míg felveszel valami száraz ruhát.
Beletelik pár percbe, mire Keith rájön, hogy neki szólt az utolsó mondat, és abbahagyta az indokolatlan zombie performance-t. Mint a kibaszott The Walking Dead, amiben amúgy is ő lenne az első, akit agyonvernének szegelt baseballütővel. Vagy már amúgy is halott lenne. És egyébként is maximum csak a Lance félék szeretnék a karakterét.
– Szerintem inkább visszavonulok – menti ki magát, és tétován a szobája felé lép.
Senki sem állítja meg, de még fél óra múlva is hallja a nevetést a konyhából. Egy idő után kávé friss illata kúszik be az ajtó alatt, szeretne belőle, de nincs ereje felkelni. Youtube videókat néz Lance-ről és Hunkról, hunyt szemmel hallgatja, hogy mennyire máshogy hangzik élőben, mint a felvételen, olyan, mint mikor először észrevette, hogy a hangja mélyebb, árnyaltabb amikor spanyolul beszél. Talál egy videót egy jótékonysági rendezvényről, ahol gyerekek közt vannak, együtt zenélnek velük és boldogok, boldogok, boldogok.
Valószínűleg álomra ringatta a saját nyomora, mert mikor felnéz már sötét van, az ajtón túl csend árad és a telefonja kitartóan rezeg, mintha csak arra kelt volna. Igazából kész csoda, hogy nyolc százalékos töltöttséggel még kicsöngött egyáltalán.
Lance.Lance, Lance, LanceLanceLancelancelance
Mire felvehetné a telefon elhallgat, és már egyáltalán nem számít. Egészen addig, míg meg nem érkezik a kurta üzenet, ami arra csábítja, hogy menjen az ablakhoz. Odakint az ég felhős, de már nem esik, a város örökmozgó, éhező, fényes és elő körülötte és a járdán Lance ácsorog. A tócsa mellette hullámzó tükörképet vetít, a gitár még onnan is életesen kiemelkedik a világos színével.
– Mit művelsz? – kiáltja le, mikor felrántja az ablakot. Az üveg reszketése az ő lelkére reflektál.
És Lance csak búskomor E-molt játszik, az ütem a szívdobbanása és az elakadó lélegzete, amikor énekeli kezd az mindennél gyönyörűbb és borzasztóbb, pedig csak egy feldolgozás, ezerszer hallotta már a rádióban. Tőle más volt. Tőle fájt.
Lecsapta az ablakot és mezítláb tépte fel a bejárati ajtót. Kétszer csúszott meg a lépcsőn lefelé, és mégis, ahogy feltépte az ajtót már fogalma sem volt róla, mit mondjon vagy mit tegyen. Csak kivette Lance kezéből a gitárt, közelebb hajolt és sosevolt pillangócsókot hintett az ajkaira. Olyan volt, mint egy reszketeg érintés, egy vágyakozó gondolat, sóhajtás a múltból. És a fiú belesóhajtott a csókba.
– Sajnálom – suttogja, mikor Keith távolabb lép tőle.
– Ez nem ilyen egyszerű. Gyilkossággal gyanúsítod a... – nem tudja, mit is akar mondani pontosan. Legjobb barátomat. Bátyámat. – Shirót. Talán engem is.
– Mi van? Pidge utána nézett, hogy azért rúgtak ki, mert behúztál annak a tisztnek. Mert nem mondta meg, mi a helyzet – mutat rá, és a tekintete riadt attól, hogy talán sokat árult el. – Hunk szerint meg tökre menő, hogy kiverted pár fogát.
– Nem vertem – motyogja. – És el kell mondanod Shironak az igazat. Meg Matthewnak.
– Pedige szerint nem kell. Tudod, ő Sam Holt lánya. Azt mondja, hogy a bátyja és Shiro is veszélyben van, ha az apja az akadémiáról tűnt el. Szerintem még te is, mert benne voltál.
– De... – azt akarja mondani, hogy az nem számít. – Én meg tudom védeni magam.
– Tudom.
Keith háta mögött megnyikordul az ajtó, mikor Shiro kikísérte Mathewt. Mindkettejük szeme alatt sötét árkok húzódtak, de mosolyogtak. Aztán szinte egyszerre fagytak le, ahogy végigmérték Lance-t és a gitárt szorongató Keitht.
– Ó! – lehelte Shiro, és Matt bénultan toporgott mellette. – Hogy te itt...
– Beszélgettünk – bólint rá Keith, és úgy érzi, be kell mutatnia Lance-t. – Matt, ő itt a barátom, Lance. Lance, ő Matthew Holt.
– Én nyomozok Holt professzor ügyében – vallja, és Shiro hirtelen kihúzza magát. Keithre mered, tőle vár magyarázatot. – Az a gyanúnk, hogy édesapád már...
– Ki ne mondd – figyelmezteti a fiú, és közelebb lép hozzá. Már nem mosolyog, az arca megnyúlt, kicsit sápadt. – Csak... ne! Te egy ilyen alakkal jársz? Egy ilyennel?
Keith tudja, hogy neki szól, érzi a vádló hangsúlyt, a maró pillantását és nem mer a szemeibe nézni. Lancébe sem. Shiro higgadtságába kapaszkodik és abba, hogy ő mindig megoldja a helyzeteket.
– Nyomozott utánunk, vájkált az életünkben – emeli meg a hangját, és előre lép. Aztán azt mondja, amitől Keith a legjobban retteg. – És a kapcsolatok? Az is a része volt, az is azért volt, hogy információt gyűjtsön rólad? Fegyvere van, a francba!
– Muszáj, hogy legyen – hadarja Lance, és előkapja az övéből az ezüst színű pisztolyt. – De tudom, hogy használjam és mikor, a kurva életbe!
– Add ide! – követeli Keith, és felé nyújtja a tenyerét.
– Add oda neki – ismétli Shiro is. A hangja az egyetlen biztos pont a földön.
– Nem tehetem – suttogja megsemmisülten, de elkapja a csuklóját, ujjai a hideg vázhoz érnek, és megpróbálja elhúzni tőle, de erősen tartja.
Az egyik kezében a gitárral közelebb lép hozzá, mikor visszahúzza a kezét, és megpróbálja kicsavarni a kezéből. Aztán több dolog is történik egyszerre.
A lövés hangja összecsókolózik a gitár döndülésével a betonon, Keith keze remeg, ahogy lecsúszik Lance csuklójáról és forró vért tapint. Összekeni vele a nyakát és az arcát, mikor a füléhez emeli a kezét, a halántékához. Megroggyan a lába, mégis Lance esik el előbb.
A szemei csillognak, félrenyeli a szavakat és a bokája után kap. Mögötte Shiro fényévekkel gyorsabban reagál, mentőért kiált és már tárcsáz is, Matthew pedig sápadt kísértetként kapaszkodik a kilincsbe, és azt hajtogatja, nem akarta.
De hát nem is Matt tehet róla.
Sosem tudják meg, Lance vagy az ő keze volt e ravaszon éppen, csak mellé térdel és az ölébe fekteti a fejét. A haja vértől ragacsos, ahogy hátrasimítja, de muszáj hozzáérnie, és a könnyeit nyeldekelve hajtogatja, hogy mennyire szereti és, hogy minden rendben lesz.
Minden rendbe.
Minden
       rendben...
               A szemei
                        üres óceánok.


Az egyetlen emléke, hogy a mentősök elrángatják és már csak annyit mondhat nekik: a szerelem a karjai közt vérzett el.

Ya no habla de amor
Es por ti que hay dolor
Es por ti mi corazón
Pero además
No vas a volver jamás
Te dedico esta canción
Es por ti mi corazón

VÉGE