Look perfect in this light~

Karácsonyi Klance/Shillura domestic tíz évvel később, 5500 szóban.
Boldog karácsonyt mindenkinek utólag is!

Jó olvasást~

Keith úgy érzi, hiányzik valami az életükből. Mármint, hogy Lancéből és az övéből, de főleg Lancéből. Ez a dolog nem most kezdődött, és a most az szigorúan arra a pillanatra korlátozódik, mikor tizenkét perce beléptek ebbe az áruházba és Lance unottan a kocsira görnyedt totálisan kisajátítva azt. Zsebre dugja mellette a kezeit, nem számít, nem számít, ez most nem róla kell, hogy szóljon, nem arról, hogy mennyire rosszul érzi magát, hogy mennyire megfojtják az érzések a torkában.
Tíz éve minden karácsony ilyen.
Csendes, balzsamos, csillogó, mézeskalács-illatú és sajgó. És a feszítő, viszkető érzés, hogy hozzá akar érni Lance-hez, hogy hozzá kell érnie, mert felgyullad és a járólapon hal máglyahalált.
– Hahó, Föld hívja Keitht, Keith jelentkezz! – Lance legyintget az arca előtt, és elmosolyodik, amikor a szemébe néz. A nevetőráncok összeszaladnak a szeme körül, az árnyékok elmélyülnek és a tekintete szeretve csillog.
– Hm? – szusszantja felé, és a keze ökölbe szorul a zsebében. Indokolatlan reflex, amiből kienged, mikor a másik az egyik polc felé bök az állával.
– Shirónak vehetnénk valami könyvet – veti fel Lance, és Keith már látja, a vigyorából tudja, mire megy ki a dolog. – Hogyan neveljünk királyi utódokat, avagy a középkorú nejem nem csak azért szuper szexi, mert űrlény. Meg kell találnunk azt, amelyiknek ez a címe.
– Én megütlek.
– Ugyan már, Allura még mindig szexi – mondja, és egészen közel lép hozzá. Annyira, hogy érzi az öblítő, az óceán, a citrusok és az otthon illatát. Ez a valóság, és többé már nem ijeszti meg. – Ettől függetlenül nekem van a legvonzóbb férjem az egész univerzumban. Szóval könyv?
– Nem tudommm. Lehet, hogy nekik is valami... hm... olyasmit kéne adni, mint Hunknak. Szerintem a főzőtanfolyam eléggé betalált – magyarázza, és az állát dörzsöli közben. – Vagy fura lenne, és azt hinnék, csak ki akarunk bújni az ajándékozás alól?
– Adhatnánk nekik salsa órákat – veti fel Lance, és tovább tolja a kocsit. Végtelen hosszú ujjaival előre-hátra billegteti a gyerekeknek fenntartott helyet. –
Shiróra amúgy is ráférne egy kis lazulás.
– Nézzünk szét, hátha találunk valamit.
Eltűnik a műszaki osztályon, és fél lomha perc múlva Lance hűségesen követi, béna vicceket mond arról, hogy mi lenne, ha sütőt vennének ajándékba, vagy mikrót. Vagy éppenséggel Pidge-nek videójátékot, mert biztos benne, hogy örülni fog neki, és Matthew-val egy nap alatta elpusztítják. Ahogy abban is, hogy Pidge lealázza majd a bátyját.
– De ne a Zeldát már! – ciccegi Lance, és kiveszi Keith kezéből. Elolvassa a hátulját, aztán hanyag eleganciával hajítja vissza a polcra, és felmar egy másikat. – Battleground! Perfecto!
– Attól, hogy te élvezed, hogy virtuálisan is lelődözhetsz embereket, Pidge még nem biztos, hogy fogja.
– Szívatsz? Huszonnégy, pont abban a korban van, hogy imádni fogja – vágja rá, és már a kosárba is kerül, megcáfolhatatlanul. – Amúgy is, mit vennél neki? Huszonnégy éves, és lány, vagy megvan már neki, amit kitaláltál, vagy tök mást szeretne. Ne nézz így, a nővéreim is voltak huszonnégy évesek!
– Képzelem, mit kaphattak tőled... – motyogja az orra alatt, aztán megtorpan és felkapja a fejét. – Apropó! Te még nem is mondtad, mire vágysz!
– Ohó, lepj meg! – duruzsolja, és csibészesen közelebb hajol. – Azt viszont pontosan tudom, te mit fogsz kapni.
Megáll egy sorban fényes dísztáskák, tüll-masnik és színes selyemszalagok mellett. Ujjaival a szalagokon zongorázik, méregeti a szélességüket, a fényüket, a strapabíróságukat, aztán néhányszor a csuklója köré tekeri az egyik vöröset. Keithnek fogalma sincs róla, mit akar kihozni az egészből, de ismeri a férjét és nem számít semmi ártatlanra tőle.
– Engem, pucéran, ezzel a szalaggal a--
– Jézusom, fogd már be! Itt gyerekek is vannak, hülye! – feddi meg, és érzi közben, hogy elpirult. A tenyerével fogja be Lance száját, és mikor megnyalja a tenyerét, fintorogva keni a dzsekijébe.
Ami azt illeti, Lance határozottan divatos maradt az idő múlásával. A világos farmer, a kék pulóver és a barna bőrdzseki nem csak öltözteti, de fiatalítja is, az aranygyűrűje ráolvad karamellbőrére és néha még mindig nehezére esik elhinnie, hogy tényleg igaz ez az egész. Hogy valaki őt is képes szeretni és törődni vele, hogy amikor nem tud aludni, Lance magához öleli és ismeretlen nyelven ír a hátára az ujjaival, hogy észreveszi a kis apróságokat is.
– Megint úgy bámulsz rám, mi vida – súgja Lance, és összefűzi ujjaikat a kocsi mellett. A hüvelykujjával cirógatja a kézfejét, mikor tovább vezeti.
Valahogy bekerül a kosárba még egy üveg bor, három tálca csirkemell, macskakaja és egy kék müzlis tál, miután az előző eltört egy sajnálatos baleset során, amire egyikük sem akar emlékezni. A tejes pultnál állnak, mikor Lance a vállára ejti az állát, az orrával böki meg a nyakát és a bőrét felperzseli a szuszogása. Motyog valamit a laktózintoleranciáról, de a hangja tompa, és mielőtt elhajolna a bőréhez érinti ajkait. Kevesebb, mint egy puszi, de többet jelent bárminél.
– A csirkéhez kell sajt – mutat rá, és halk hümmögéssel válogat. – Várunk valakit vacsorára?
– Nem, nem hiszem. Van még klotyópapír?
– A múltkor akciós volt.
Összemosolyognak és beállnak az egyik végtelen sor végére. És Keith szíve kellemesen összefacsarodik, mikor Lance odainteget az előttük toporgó pár kosarában ücsörgő kisfiúnak.
Keith egyébként gyűjti a mindenféle kuponokat. Régen Lance csinálta, de miután pilóta lett belőle abbahagyta, mert nem volt elég ideig otthon, hogy csinálja. Szóval most van szinte egy késkészletre való matricája, amit csak gyarapított ezzel a vásárlással. Felváltva fizettek, azóta a csúnya veszekedés óta, aminek eredményeként kitiltották őket Kuba feltehetően egyetlen Tescójából. Persze ez már régen volt, akkor még Lance családjánál töltötték az ünnepeket, és az anyukája még élt.
Emlékszik, hogy hajnalban kapták a hívást, a nővérétől és ő csak ült az ágyban, figyelte Lance reszkető vállait, ahogy hirtelen nem több egy elárvult kisfiúnál és dadogott a szíve a tehetetlenségtől. Mert nem tudott tenni semmit, képtelen volt vigasztalni, csak a csupasz valóság maradt és a látvány, ahogy Lance világa összeomlik. Utál erre gondolni, és utálja, a másik képtelen az örök nyár szigetén tölteni az ünnepeket, ajándékokat bontogatni és együtt vacsorázni a családjával. Hogy a szeretet ünnepén kerüli a saját apja tekintetét.
Hirtelen ötlettől most megdörzsöli a vállát a dzsekin keresztül, és összeszorított szájjal rázza meg a fejét, mikor Lance kérdőn pillant rá. Most csak elég az érintése, hogy saját magát vigasztalja vele.
Odakint persze jóval fagypont alatti a hőmérséklet, de ebben az évben még nem havazott, csak sűrű köd üli meg a zsúfolt parkolót. Szerencsére a vörös Paganit könnyű megtalálni, lapos, kecses és egy igazi külföldi királynő a többi családi kockaautó és terepjáró között. Még a harmadik házassági évfordulójára kapta Lance-től a vörös csodát, és tökéletesebb ajándékot nem is kaphatott volna, csak éppenséggel a csomagtartójába egy zsák virágföld is nehezen férne be. És ők nem úgy készültek, hogy bevásárolnak majd.
– Oké, mondom a tervet. Te bepakolsz, én meg megfagyok – jelenti ki Lance, és egész korrekt térdhajlításokat végez, miközben pingvinpózba görnyedve igyekszik melegen tartani magát.
– Ülj már be! – legyint felé Keith, és a lámpák kegyesen felvillannak, mikor feloldja a riasztót. – Főleg, hogy úgy néz ki, az öledbe fogok pakolni.
Így végzik abban a szituációban, hogy a bort Lance az élete árán szorítja a combjaival, a száraz táp a hasa és a biztonsági öv közé ékelve, a doboz sarka szúrja a máját, a többi meg a lába előtt a sötétségben. Amikor gyújtást ad, a motor halkan dorombol, rekedt duruzsolás a gyomrában, ami megnyugtatja és ellazítja. A sebesség az ő terápiája, szüksége van rá, legalább annyira, mint Lance-re.
– Öhm... amúgy elhívtam a régi bandát karácsonyozni – böki ki Lance, mikor végre egyenes szakaszba érnek. Keith ujjai alatt ropog a bőr, ahogy a kormányra szorít, és beletapos a gázba. A Pagani megugrik, a kilométeróra mutatója kacéran horzsolja a négyszázat.
– Kösz, hogy időben mondod – jegyzi meg, a hangja élesebb, mint szeretné. – Szóval idén nem úszom meg a dekorálós, faállítós részt?
– Szükségünk van az ilyen családi...as hagyományok megőrzésére – biztosítja Lance, és átzörgeti a macskakaját a másik oldalára, hogy megfoghassa a kezét a sebváltón. Klisés mozdulat, de megnyugtatja, hogy Keith nem idegenkedik a hirtelen érintésektől. – Különben is, amikor majd családunk lesz...
– Most is család vagyunk.
– Jó, de amikor majd...
– Lance. – Puhán gördül az ajkáról a neve, és nagyon nem akarja most ezt a beszélgetést. Már egymillió-tízszer összevesztek rajta, csapkodtak ajtót fölötte és nem volt kedve hozzá megint.
Megpróbálták. Ez nem a hülye spermaszámon múlik meg a nemzőképességen. Ez nem statisztika, meg kémia és tudomány.
Három éve várólistán vannak.
Egy év múlva újra be kell adniuk a kérelmet, és mindketten tudják, hogy évről-évre csökkennek az esélyeik, ami főleg Lance-t viseli meg. Akinek amúgy is jutott család és szeretet.
– Le kell hozni az égőket a padlásról – jegyzi meg inkább csendesen, és megszorítja az ujjait.
Élesen fékez a behajtón, és Lance nem szól hozzá, mikor behordják a cuccokat. Persze egy vörös cica a bokája köré tekeredik, amint belép az ajtón, a kék Lance után sündörög a konyhába, szóval rá marad a feladat, hogy összeszedje a postát. Lehajol a levelekért, és a cipős szekrényre hajítja őket, míg a vörös bundába temeti az ujjait. Örökbefogadott cicák.
– Amúgy lehet, hogy a babás könyv nem is lett volna hülyeség – kezdi Keith, miközben Lance után baktat a konyhába.
A konyhában világosság, a neonok fehéren villannak vissza a márványról és a fémről, minden fekete és fehér és steril, mert Keith a fél kezén meg tudná számolni, hányszor főztek itt tíz év alatt bármit is. Ennek egyáltalán nem az az oka, hogy nem jeleskednek a gasztronómiában, sokkal inkább az, hogy ez az egyetlen helyiség, ami úgy néz ki, mint egy laboratórium, vagy egy űrkonyha. Más szóval mindketten mélységesen utálják, és leginkább csak a veszekedések porcelán csatatereként szolgál.
– Aha, meg magunknak egyből egy Hogy NE öregedjünk ki a szülőségből címűt is – vágja rá, és a hangja feltapad a csempére.
– Idősebb vagyok nálad – emlékezteti Keith, és kezd elfogyni az ellenállása.
– Nem erről van szó! – csattan fel végül, és szembeperdül vele. A tekintete üvegszilánk, ami Keith szívébe fúródik. – Csak már nem hiszem, hogy még mindig meg tudnánk csinálni.
– Ez nem egy küldetés a Jarrén! – A hangja hisztérikus, és a pultba kell kapaszkodnia. A mondat ott visszhangzik közöttük, és Lance nem mer pislogni.
– Tisztában vagyok vele! De, ha te nem akarod ezt az egészet, mondd azt, és nem...
– Nem, mi? Nem erőltetjük az egészet? Visszamész a családodhoz, a nővéred gyerekeihez? Elegem van belőle, hogy képtelen vagy elfogadni, ha valami nem sikerül!
– Hát ezt nem hiszem el!
– Jó, én kimegyek levegőzni – jelenti be, és már döng is a léptei alatt a lépcső.
Az erkély betonja hideg a talpa alatt, a távolban a fákat csavarja a szél és a hamutálnak támasztja a tabletet, míg a tenyerével óvja a lángocskát, amiről rágyújt. A gyújtó csúszik az asztalon és a doboznak ütközik, a füst keserű és tömény, és magányos, mikor felkapja a szél.
Videotelefonál Shiróval.
Shiro szemei alatt sötét árkok, a borostája többnapos, de az arca kisimul, mikor a pillantása találkozik az övével. Elnyom egy ásítást, és fészkel kicsit ültében, nyilván arra vár, hogy Keith kezdje.
– Hogy vagytok? – kérdezi végül Keith, és mélyet szív a dohányból, ahogy fél karral átkarolja magát. Kapar a torka. – Allura?
– Egy órája lepihent – sóhajtja Shiro, és megdörzsöli az arcát.
– Fáradtnak tűnsz.
– Ja, hajnalban hoznom kellett narancsot. Vagy másfél órát autóztam, mire találtam egy éjjel-nappalit, utána meg már nem tudtam visszaaludni – meséli, és Keith önkéntelenül is elmosolyodik rajta. – De már nincs sok hátra, és mindketten várjuk, anyu meg be van zsongva, és nagyon furcsa tanácsokat ad Allurának.
– Ez aranyos.
– Összevesztetek? Keith...
– Csak a szokásos – legyint, és elnyomja a csikket. – Csiripelték a madarak, hogy jöttök karácsonyra.
– Hát... nem biztos. Lehet, hogy így nem kéne – motyogja, és elereszt egy bocsánatkérő mosolyt. – De igyekszünk. Ígérem.
– Jó lenne találkozni – sóhajtja, de legbelül megérti. – Hiányzol.
Közéjük feszül az elnéző hallgatás, és a szél kegyetlen zúgása. Shiro a bátyja. Nem vér szerinti értelemben, ez szorosabb annál, mert Shiro az űr a Lance előtti és az apja utána idők között, akire szüksége van, de egészen máshogy, letisztultabb és sokkal bonyolultabb formában. Amit Shiro iránt érez az kötődés és hovatartozás, és remény, hogy ő is számít.
– Szia, Keith! – Allura integet Shiro válla fölött, másik keze a hasán, gömbölyű és hatalmas, és Keith átjárja valami torokszorító kettősség a láttán. Új életet adni csodálatos dolog, másrészről... az ő élete nem kellett az anyjának. – Gondoltam, szólok, hogy ha ti is valami babás könyvet vesztek nekünk, kénytelenek leszünk radikális eszközökhöz folyamodni.
– Komolyan, srácok. Ne! – Shiro hangja nevetős, és összefűzi ujjait feleségéivel az asztalon. – Coran már vagy harmincat felolvasott, és valami királyi előjogokról prédikál, szóval... csak ne!
– Hát, Lance megpróbálta – vallja be, és nevetnek. – Kellemes ünnepeket.
Hosszan mered a saját tükörképére a fekete tableten, beharapja az ajkát és hosszan szívja be a levegőt. A hideg égeti a torkát, megborzong és felhúzza az egyik lábát, úgy bámul le át a korlát felett. A nevadai vidék tökéletes búvóhely az emberiség elől, a létezés elől és kicsit saját maguk elől.
– Megcsináltam a csirkét – mondja Lance. Az ajtóban toporog, az ujjbegyei fehérek, ahogy az üvegbe kapaszkodik. A tekintete folyékony élet és halhatatlan óceán.
– Imádlak.
– Mi, én azt hittem, ez egy érdekházasság a zöld kártya miatt, mert, tudod... van ez az űrlény dolog veled meg, hogy akkor most legális-e egyáltalán a Földön lenned... – vigyorogja, és csontos ölelésbe vonja, mikor odalép hozzá.
– Igazából a hülyeség ellenszerét kutatom, és te vagy a tesztalany – feleli, és felszegi az állát. – Eddig még nincsenek eredmények.
– A Földre vajon kell zöld kártya? Vagy legalább útlevél? Hm...
– Fogd már be! – utasítja, és puhán csókolja, alig érintésekkel, az íze a szájpadlásán, a nyelve a nyelére olvad és elveszik a pillanatban.
Lance behúzza magával a lakásba, a melegbe és a lábával csukja be az ajtót, mert az ujjai a pulcsija alatt, a hajában és csak egy szuszogásnyi időre képes elengedni. A lélegzete a száján, forró, perzselő és az orrát az övének dörzsöli, hogy aztán az állát az állának támasztva szavanként csenjen csókot.
– Nem szeretem, mikor rágyújtasz – mormolja Lance.
– Ideges voltam – mondja erre, és a levegőbe szimatol, mikor a gyomra megkordul. – Ennek nagyon jó illata vagy.
– Szerintem mire leérünk pont tökéletes lesz – noszogatja, és ösztönzésül két kézzel paskolja meg a fenekét. – Utána fürdő?
– Utána mosogatás.
– Látod, pont ezért házasodtuk össze. Mert annyira romantikus vagy, hogy képtelen vagyok ellenállni neked.
És Keith oldalba böki lefelé a lépcsőn, aztán berobog a konyhában, ahol a macskák purrognak és boldogan köröznek a bokája körül. Jóllakottak és boldogok, örülnek neki, és ő is örül nekik.
A csirke tényleg finom, Lance egy idő után csak vidáman nézi, ahogy eszik, és gyorsan összekapkodja a tányérokat. A mosolya csibészes-ravasz, és Keith szíve a torkába ugrik. Szerelmes az egyenes fogaiba, a keskeny ajkaiba, az álla ívébe, mikor nevet, abba, ahogy az orrát ráncolja és a három napos borostájába. Szerelmes a kisugárzásába.
A csuklójába kapaszkodva húzza fel a székről, és Keith belemegy a játékba, mert Lance szeret játszani, és amit kitalál általában korhatáros, fülledt és izgató. Végtelen romantikus.
– Van neked egy kis meglepetés a fürdőben – suttogja, miközben megperdíti és hátulról átkarolja, úgy dörgölőzik hozzá, mint egy törleszkedő macska. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon fogod élvezni, és vedd úgy, mint egy bocsánatkérést, a... hát, tudod.
– Kimostál? Mert az jól esne – találgat, és hagyja, hogy Lance a tenyerével húzza oldalra az arcát, hogy megcsókolhassa. – Hé, hol jár a kezed?
– Hát, ahhoz, amit kitaláltam, nem kell ruha.
– Szóval szex.
– Majdnem.
Nevetve hátrál be a fürdőbe, az első, ami szembetűnik a tompa-narancs fények, az árnyékok ahogy a csempén táncolnak és a fény megtörik a sűrű habon, visszaverődik két öblös pohárról. A kád peremén gyertyák, két pohár és az üveg bor. A szappantartóban célzatosan egy óvszer pihen, és Lance puhán lesimítja róla a nadrágot az alsójával együtt, a keze a combjára feszül és a nyakába csókol. Keith szembefordul vele, felszusszan, mikor férje a csupasz fenekébe markol és átbújtatja a pulcsiját a fején, aztán együtt szabadulnak meg a sajátjától.
Lance a vállába harap, megpróbálja lecsókolni a kék tintával mázolt hullámokat a bőréről, miközben legombolja a saját nadrágját és próbálja lerúgni magáról.
– Akarsz felül lenni? – mormolja Keith a bőrének, és nagyot nyel. Átkarolja a keskeny vállakat, magához szorítja, állával simít végig Lance lángnyelveket formáló fröccsöntött tetoválásán, és az érintése nyomán libabőr serken.
– Mmm... még nem döntöttem el – sóhajtja, és finoman lenyomja a kád peremére, így Keith a hasának simíthatja az arcát. Lance ujjai a hajába futnak, és kisöpri a tincseket az arcából, mikor felnéz rá. – Oh, istenem, nem. Dehogy akarok, mikor ilyen szexi vagy.
Keith egészen szegycsontig merül a forró vízbe, kinyújtózik, hagyja, hogy átjárja a hő és szétszuszogja a habot, mikor Lance lerúgja magáról az alsót, ingatja a csípőjét, végigsimít magán és rákacsint. Kész öltáncot lejt neki, ahogy a combjaira ereszkedik.
– Hallottam, mit mondott Allura – mondja lassan, miközben felbontja az óvszert. Keith megnedvesíti az alsó ajkát, és beharapja; imádja, amikor Lance húzza fel rá, ráadásul most csúszik a keze és eléggé magasra kell emelnie hozzá a csípőjét.
– Uhhm... valami babacuccot kellene adnunk, nem? Odáig lennének. – A hangja rekedt és elcsuklik, figyeli, ahogy Lance ujjai saját magában mozognak, és vágyik rá, hogy segítsen neki.
– Azt tuti... kapnak mástól – zihálja, és kannibál csókot mar az ajkaira, mikor ráereszkedik. Keith nyögve karmol a hátába, lábait átfűzi a vádliján, nehogy elcsússzon és hátraveti a fejét, hogy Lance a torkára szívhasson.
A víz túlloccsan a kád peremén, Keith hol a fehér zománcba, hol a férje hátába kapaszkodik, vizes bőr csúszik vizes bőrön, a mellkasa forró, ahogy sikamlósan az övének feszül és a nyögés a torkában ragad, mikor Lance keze az ölébe csúszik. Csak egy pillanat, a vállába harap és a szemei előtt szikrák pattannak, a tagjai zsibbadtak és lebeg, és lebeg, és lebeg.
Aztán Lance csak hátradől, egymással szemben ülnek, a térdük összeér, a lábszáruk összeér és az ölükben kellemes bizsergés, ahogy Keith felé söpri a habot. Figyeli, hogy hátrasöpri a haját, az arca piros, a szemei csillognak és annyira szerelmes belé, hogy az fáj. Hogy eltelik azzal az érzéssel, amit akkor érzett, mikor először látta meg a férjét a tengerparton és körüljárta az a magasztos biztonság, hogy összetartoznak. Semmi nem változott.
A pohárért nyúl, iszik pár hosszú kortyot és elnyújtózik, a talpai Lance mellkasán, lábujjával a kulcscsontját simogatja, míg ő a bokájára simít.
– Mondtam, hogy imádni fogod – vigyorog rá Lance, és a talpára csókol, mire csikisen összerándul.
– Hülye – vágja hozzá kedvesen, és próbálja nem kiloccsantani a bort. – Holnap le kell hoznunk a díszeket a padlásról.
– Csúcs, minden tele van pókokkal meg porral – fintorog, és ujjai Keith lábujjai közé fúrja, hogy esélye se legyen elhúzódni. – Még valami p betűs, ami a padláson lakik?
– Pókháló?
– Pidge! Áh, nem, Pidge nem lakik a padláson, legalábbis a miénken biztosan nem – legyint, és végre felmarkolja a saját poharát. – Na jó, holnap felmegyek érte, te meg szerzel fát.

A fenyőfavásárlás nem nagy dolog. Akkora fát szerez, ami nem sokkal magasodik Shiro fölé, kellően zöld és friss ahhoz, hogy ne kelljen már másnap tűlevelet takarítaniuk.
Még csak nem is fázik, ahogy ott ácsorog a horgolt rénszarvasos pulcsiban, a Dodge kulcsait markolja, és összefacsarodik a szíve, ahogy az eget kémleli. A kondenzcsík csak arra emlékezteti, hogy mennyire értékelnie kellene a Lance-szel töltött napjait, amiből annyira kevés van. A férje jövőhéten elrepül, és ő egyedül marad a hatalmas házzal, a bútorokkal és önmagával. Mintha a legértékesebb részét szakítanák ki belőle.
Mire hazaér mindent betölt a fenyőillat, beissza magát a bőrülésbe és a ruháiba. És már messziről hallja, ahogy Lance próbálja feldíszíteni a házat.
– ¡Puta madre! ¡Me cago en la mierda! – kiáltja a fényfüzérnek, vagy a csúszós tetőnek, vagy csak úgy a mindenségnek.
– Segítsek? – kérdezi Keith, és becsapja maga után a kocsiajtót. – Csak, mert ha leesel...
– Sose esek le, vágod? Sose! Csak ezek a... nyamvadt... össze vannak gabalyodva – magyarázza, és igyekszik letekerni a lábáról a vezetéket. – Csak ne hagyd, hogy eldőljön a létra, és örökké szeretni foglak!
– Úgy emlékszem, az örökké szeretős részt belefoglaltad már az esküdbe – mutat rá, de azért a fémlétrába kapaszkodik.
– Úgy emlékszem, a szüleim folyamatosan mondták egymásnak, mennyire szeretik a másikat – mondja, és a hangja elcsuklik, az égők csörögve koccannak össze a kezében. – És több mint harminc évig voltak házasok.
– Tudod, hogy így van. – A hüvelykujjával dörzsölgeti az alumíniumot, ami hideg és merev az érintése alatt. A postaláda felé sandít, és a levelekre gondol tegnapról.
– Tudom – bólint, és zörögve lemászik végre. – Szeretlek.

Fahéj és narancs illata lóg a levegőben, az asztalon és a polcokon gyertyák meg színes égők szerte a lakásban. Keith aprított fát még délelőtt, most az ropog a kandallóban és soknak érzik a téli pulcsikat. És Lance már délután fél kettőkor meg akarja kóstolni a tojáslikőrt.
– Nem szeretném, ha ittasan mutatkoznánk Shiroék előtt – jelenti ki Keith, és letolja a csípőjéről Lance kezeit.
– Shiro látott már sokkal rosszabb állapotban is – emlékezteti, és a füle mögé csókol, ahogy elhúzza az ablaktól. – Mondjuk csodálnám, ha abból bármire emlékeznél, főleg, hogy ő hozott haza.
Keith halványan elpirul, nem akar arra az estére gondolni, vagy a rá következő napra, mikor Lance mellette gubbasztott és kigyógyította a másnaposságból. Helyette szembefordul vele, karjait lazán a vállára dobja, ujjaival a tarkóját cirógatja és csak a homlokának támasztja a homlokát. Némán ácsorognak, ellopják egymás lélegzetét, aztán Lance csípője megmozdul, keze a hátára csúszik, ölelésbe vonja és óvatosan kilép. A rádióban lágy blues szól, de nem arra táncolnak, nem is igazán táncolnak, csak ringanak egymás szívdobbanásaira.
Keith homloka a vállára bukik, az pulcsija felgyűrődik az ujjai alatt, ahogy szorítja és nem kell más csak az illata, a jelenléte, a forró lélegzete a hajában. Fogalma sincs, mennyi ideje kapaszkodnak egymásba, vagy Lance mikor kezdett el dúdolni, csak behunyta a szemeit és belesimult a létezésbe.
– Hé, ne aludj el – dorgálja finoman, a hangja duruzsolás, és mikor felnéz rá, szájon puszilja. – Lehet, hogy túlságosan meleg van idebent.
– Én... – kezdi, és elharapja a mondatot, belülről rágja a száját, miközben az ujjai Lance gallérja alá kúsznak. – Csak... majd, ha kettesben leszünk, szeretnék mondani valamit.
– Most is kettesben vagyunk.
– De majd később. Most még nem jó.
– De...
– Csak bízz bennem – kéri csöndesen.
A macskák körbeszaladják a bokájukat, szinte felborítják őket mielőtt az ajtó felé száguldanak, egyetlen pillanattal azelőtt, hogy a csengő felberregne. Keith kibontakozik az ölelésből, egy futó érintés az ujjain és az ajtó felé száguld. Zoknis talpa csúszik a parkettán, és a kilincsbe kapaszkodva fékezik, közben fél kézzel a hajába túr és lehúzgálja a pulcsija alját, hogy rendezettnek tűnjön.
Shiro éppen elnyom egy ásítást, egyik karja Allura derekán pihen és megereszt egy vigyort mielőtt összeölelkeznének. Borostyán és szantálfaillata van, az arccsontja hideg, ahogy az övének préselődik, az érintése ismerős, megnyugtató.
– Jól utaztatok? – kérdezi egészen halkan, és Allurát vonja a karjaiba. Az ölelés féloldalas-óvatos, a nő haja az arcában, a vállán, mindenhol és már annyira, de annyira hiányzott. – Annyira...
– Tudom – mosolyog rá, és fázósan megdörzsöli a saját könyökét.
Keith arrébb áll, beengedi őket, és már hallja is, ahogy Lance vidáman felkurjant, fél szemmel figyeli, ahogy lesegíti Allura kabátját és szinte azonnal a hasához hajol, ami hatalmas, nehéz és kicsit csálé, ahogy a baba ficereg. És egészen eddig nem merte bevallani magának, hogy fél tőle. Nem mer hozzáérni, nehogy összetörje, nem mer beszélni róla, nehogy valami rosszat mondjon.
Még elkapja Shiro vállát, találkozik a pillantásuk, és ez most egészen sokat jelent. Látja a szemében a csillogást, hogy már nem számít a kibernetikus kar, meg az a rengeteg szörnyűség, ami az űrben történt velük, mert révbe ért, és van akit szerethet. Ezt érti, mert ő is ezt érzi, amikor Lance-re gondol.
– Minden oké? Tudod... köztetek – kezdi Shiro, és fejével a nappali felé biccent.
– Persze, mindig minden oké lesz végül, csak... – Beharapja az alsó ajkát, és átkarolja magát, miközben oldalra les, mintha kihallgathatnák őket. Mintha államtitkokat akarna megosztani a legjobb barátjával. A bátyjával. – Elmondhatok valamit?
– Tudod, hogy bármit.
– Hát... – suttogóra fogja, és bizalmaskodva közelebb hajol, ahogy beszéli kezd.
A nappalit nevetés és halk zene tölti be, mikor belépnek. A helyiséget Lance és Allura keveredő és elsöprő kisugárzása tölti be, és Keith hirtelen érti egy pillanatra, miről beszél folyton a férje, mikor a nőt említi, vagy bármilyen más ember, mikor arról van szó, az állapotos nők gyönyörűek.
– … a húgomat is, szóval ismerős már – fecsegi Lance, és Allura nevet rajta. Aztán a szája fintorba rándul, ujjai megfeszülnek a másik keze fölött és összemosolyognak, mikor Lance érte tapogatózik. – Ú, gyere ide!
– Hm, é-én nem tudom... – motyogja, és zavartan kapja a pillantását Shiróra.
– Kár lenne kihagyni – biccenti, és felkap néhány sós kekszet a dohányzóasztalról, azt ropogtatja, és onnan figyeli a kis társaságot.
És az ujjait az ujjaiba akasztja, ahogy közelebb lép, a vállára támaszkodik, ahogy Allurához hajol, és finoman felé nyúl.
– Várj, ide – segíti a nő, és a köldöke tájékára húzza a kezét, ahogy Keithre ragyog.
Első döbbenetében el akarja rántania kezét, aztán végigfut rajta valami bizsergető izgalom, a tenyerének apró talp ütődik, egészen határozottan, és amit érez az meghatottság. Lance pillant, aki csupa fog vigyorral figyeli a reakcióját, az oldalának dönti az arcát és a pulcsijába szuszog.
– Ha ennyire érzékenyen érint titeket, lehettek a dajkái – szúrja közbe Shiro, és a pillanat kipukkan.
– Shiro! – feddi meg Allura, de a hangjából puhaság árad. – Te leszel az, akinek majd nem lehet kivenni a kezéből. Mondjuk remélem, nem ejted el. Anyukád mesélte, hogy...
– Oké, oké – szakítja félbe, és az arca enyhén piros. – Matt már különben is kijelentette, hogy igényt tart az elkényeztetés jogára.
– Tudjátok már a nevét? – kérdezi Lance még mindig Keith oldalának dőlve. Ujjaival puhán simogatja a lábszárát, amibe kapaszkodik. – Csak ne szúrjatok ki vele, oké?
– Hát... igazából még a nemét sem – feleli Allura, és hátrasöpri végtelensok haját. – De, ha fiú, akkor szeretnénk az apám után elnevezni.
– Ha kislány, akkor anyu után Hoshinak, – fűzi hozzá Shiro – viszont az nem elég királyi név. Úgy értem, mégiscsak uralkodói vérvonal, és egy bolygó leendő hercegéről vagy hercegnőjéről van szó.
– Egy halott bolygóéról.
– Drága...
De legalább lesznek szülei, és lesz családja, gondolja Keith és ettől görcsbe rándul a gyomra. Megszorítja Lance térdét, ahogy mellé guggol, és egy pillanatra behunyja a szemét. Az illatok, testek közelsége, különböző szeretetek simogatása és egyáltalán, hogy létezik karácsony... felfoghatatlan és szükségszerű. És Lance felugrik mellőle, mikor megszólal a mobilja, fájdalmasan összecsattan a könyökül, és ezzel egyidejűleg a csengő is.
– Öhm... érezzétek otthon magatokat – közli a párral mielőtt kilavírozna az ajtóhoz.
Hunk a kabátja gallérját igazgatja, és az ajtóüvegben ellenőrzi a fogsorát, mikor Keith ajtót nyit neki. Köhintve kihúzza magát, és elvigyorodik, zörgős fehér szatyrot nyújt felé mielőtt bármit mondana.
– Szevasz, cimbora! – Kezet fognak és összekoccantják a vállukat, semmi extra, vagy túlzó. – Jól nézel ki, mizu mostanában? Lance mondta, hogy...
Nem derül ki, Lance mit mondott, mert megjelenik az említett, a telefonja a válla és a füle közé préselve, féloldalas ölelést váltanak, aztán Lance csak a mobil felé mutogat szabad kezével. Keith emlékezteti magát, hogy ő már sokkal régebb óta ismeri Hunkot, minthogy ez az egész elkezdődött volna, a Garrisonról, mikor még teljesen máshogy mentek a dolgok. A készülékből így is áthallatszik Pidge hangja, és Lance elnézően mosolyog, mikor beterelik Hukot.
– … bocsi, bocsi! Nem sokat ígérem, csak ez a nagyon szerencsés itt mellettem elnézte a lehajtót. Körbe kell mennünk – harsogja a lány, és Matthew ropogósan kacag mellette. – Az utat figyeld, az utat! Hé!
Amikor Lance bontja a vonalat, Matt még épségben van, vidám és nyugodt, és reméli, hogy a tulajdon húga nem fojtja meg a mikulássapkájával. Nem mintha hajlamos lenne ilyet tenni, de Keith már megtanulta, hogy a Holt tesókkal nem árt vigyázni. Nagyon nem.
A nappaliban önfeledt a hangulat, Shiro, mint rangidős és leendő családapa töltött mindenkinek likőrt, a feleségének üdítőt, időközben befutott Pidge és Matt, és pillanatok alatt elérkeztek ahhoz a szakaszhoz, hogy történeteket meséltek az űrben töltött évekről. Előkerültek Lance majdnem-hódításai, Hunk gasztronómiai újításai, Pidge töretlen kitartása és szakmai zsenije és Keith a konyhába menekül mielőtt bárki felemlegethetné a marmorás éveket. Nem akarja a beálló csendet, az elnéző pillantásokat, és nem akarja azt mondani, hogy az az időszak nem számít, az már a múlt. Mert számít, rengeteget változott azalatt, levedlett és új érzelmeket növesztett, gondolatcsírákat gyökereztetett, amik már csak árnyékai voltak a régi Keithnek. Megváltozott a mindenség körül.
Észre sem vette, hogy a mosogatóba kapaszkodik, csak mikor puha tenyér siklik a hátára és ő zihálva megfordul. A csípője az alumíniumkeretbe fúródik, érzi, hogy a nedves szivacstól nyirkos lesz a pulcsija és reflexből markol Lance csuklójára.
– Sajnálom – suttogja, de nem engedi el, csak már nem szorítja.
– Minden rendben? Úgy láttam... mármint... – kezdi, és szabad kezével, amivel a poharat tartja a társaság felé legyint. – Túl sok?
– Egy kicsit – vallja be, aztán csak kifújja magát. – Nem hi...
– Bocs, srácok, bocsi! – Pidge furakodik be a konyhába, a szája félig tele van mézeskaláccsal, a kezében a mobilját szorongatja és egy morzsával teli tányért. Úgy tépi fel a krómszínű hűtőajtót, mintha otthon lenne, és derékig belehajol. – Csináljátok csak nyugodtan, vágjátok, amit a szerelmes pasik szoktak, meg minden.
– Ööö...
– Tudományos kísérlet – susogja sejtelmesen a lány, feljebb tolja a szemüvegét és alamuszi mosollyal cipel ki a hóna alatt egy tartónyi tojást.
– Csak takarítsatok fel magatok után! – szól rá Lance, aztán a pillantása találkozik a férjéével és összenevetnek. Ez nem sok, erre szükségük van. – Lehet, hogy csak karácsonyi frusztrációd van.
– Lehet.
Puhán összefűzi az ujjaikat, finoman simogatja a tenyerét miközben a tekintetében keresi önmagát és most elég ennyi, óceánillatú érintés a lelkén. Hangosan nyel, elveszi Lance pohará és egyszerre legurítja az egészet. Selymes, krémes és végigmarja a nyelőcsövét.
– Ez nem rossz – mondja, és a poharat a mosogatóba csúsztatja a háta mögé.
– Ugye! Én mondtam.
– Mondanom kell valamit.
– Ez nem hangzik túl jól... – nyögi Lance, és a tekintete megváltozik, a mosolya feszülős, a barázdái mélyek és visszatartja a lélegzetét mielőtt hadarni kezd. – Várj, arról a kettesben dologról van szó, mert, ha megöltél valakit, nem gáz. Mármint, tudod, van az a jóban-rosszban dolog, szóval megoldjuk. A többieknek sem kell szólnunk róla, csak... remélem, nem a postás, vagy a szeretőd, vagy Ilverson parancsnok a Garrisonról...
– Mi van? – Érzi, hogy felszalad az egyik szemöldöke, és mosolyra rándul a szája széle. – De hülye vagy! N-nem, én... várj meg itt, megmutatom!
Kirohan a konyhából, a nappaliban derűs mosolyok és csillogó tekintetek kísérik, az előszobában torpan csak meg, a cipős szekrényen kutat, és felmarkolja a három napos leveleket. Persze, hogy kibontotta őket, és persze, hogy egyikről sem beszélt Lance-szel, mert valamelyikről nem mert, valamelyikkel meg egyszerűen csak nem akarta zavarni az ünnepek alatt.
Egy hét múlva kirepül.
– Minden rendben? – kérdezi Shiro, mikor visszafelé masírozik, és ő meg sem áll, csak nyeldekel és biccent.
– Mindjárt jövünk mi is, csak... – kezdi, és a fehér borítékra pillant, ami teljesen gyűrött és rongyos a markában. – Van egy kis megbeszélni valónk.
– Csak lazán, karácsony van meg minden – legyint feléjük Hunk, aki éppen bolti aprósüteménnyel rakja teli a tányérját.
Matt is mormog valamit egy tojással a szájában, de azt nem érti, és nincs ideje most erre. A keze remeg, mikor a gyanakvó Lance kezébe nyomja a levelet, és cidrizik, míg olvas.
Lance reszketősen sóhajt, az asztalnak hátrál, miközben csuklóját a homlokának támasztva kapkod levegő után. A fehér papír takarja az arcát, pedig Keith kíváncsi rá, jobban, mint életében bármire, pattanásig feszülnek az idegei, és már felé lépne, mikor meghallja a szipogást.
Lance sír.
Amikor leengedi a kezét, a szemei vörösek, a pupillája cseppfolyós óceán és remeg a szája, ahogy próbálja megfogalmaznia gondolatait. Aztán csak felé nyújtja a karjait, invitálja és Keith az ölelésébe bújik, hagyja, hogy Lance a mellkasára döntse a fejét, és a haját cirógatja közben.
– Miért nem mondtad, hogy végre sorra kerültünk? Hogy végre... – suttogja Lance nagysokára, és bőszen szipog mellé.
– Kerestem a megfelelő alkalmat, meg veszekedtünk is, és én is csak tegnap olvastam el – vallja be, és puha csókot nyom a másik hajába.
Kintről nevetés harsan, összerezzenve húzódnak távolabb, aztán Keith a tenyerébe fogja az arcát és úgy csókolja, mintha ezen múlna az élet, úgy, hogy a lábujjáig beleborzong.
– Ki kell pakolnunk a dobozokat a gyerekszobából – jegyzi még meg, és a combjára simít. – Meg vennünk kell cuccokat. Ó, istenem, rohadt sok cuccot.
– El sem hiszem – csóválja a fejét Lance. A szempilláin könnycsepp reszket, de mosolyog, mosolyog, mosolyog. – Gyerekünk lesz... Gyerekünk. Hé, srácok! – rikkantja, és kézen fogva húzza maga után Keitht a többiek közé, hogy elmesélhesse nekik, miért ez a legjobb karácsony az életében.