Abrázame /3.~

... lesz a capella, jammelünk is talán... fasza lesz...

A reggeli merevedés teljesen normális az ő korában, meg úgy általában. Vagyis egyáltalán nincs meglepődve, mikor ezzel ébred, fészkelődik kicsit, keresi a kényelmes pozíciót, miközben igyekszik elkerülni, hogy a redőny résein átszűrődő reggeli napfény kiégesse a retináját és az egyik keze már benn is van az alsógatyája gumija alatt. Kényelmesen maszturbál, a szemei félig hunyva, csak zihálásnyi időkre érzékeli a külvilágot, az egész kicsit ragacsos, kicsit fülledt, önkívületben harapja be az ajkait és valami vad fantázia kúszik a tudatába, mikor a markába élvez. Az orgazmus végighullámzik rajta, még percekig kapkod levegőért, a szíve készül kiugrani és minden kellemes kielégülés-zsibbadt, szóval nincs kedve megmozdulni. Nincs kedve gondolkozni sem.
A telefonja erőszakos és igen köcsög rezgése felriasztja, az arcába szökik az összes vér, ahogy utána kap és átfutja azt a rengeteg üzenetet és nem fogadott hívást. Kolivan legalább kilencszer próbálta elérni, eleinte kirúgással fenyegetőzik meg azzal, hogy nem kap szabadnapot mára, végül csak közli, hogy aznap már be sem kell tolnia a képét. Szóval akár el is mehet bevásárolni.
Miután gondoskodik róla, hogy a külseje elég világfájdalmat tükrözzön és gondosan belegyűri a nadrágszárait a bakancsába felmarkolja a kulcsait a dohányzósarokból. Letrappol a lépcsőn, a postaládában csak potencianövelő hirdetések meg szórólapok, a garázsban állott benzin és bicikligumiszag, a műanyagborítás kellemes hűvös az érintése alatt, a bőr puha és a krómozott vázban látja a saját torz tükörképét. A Ducati nem lopott. Nyilván nem a szánalmasan szar marmorás fizetéséből van, hanem a garrisonos ösztöndíjból, aminek már lőttek. Kínos. Szóval a motor vörös, mint a kommunizmus és Keith szerelmes belé. Mind az ezerkettőszáz köbcentijébe és a százhetven lóerejébe, amije van, a hangjába, ahogy a motor dorombol neki, hallgat rá és elválasztja a külvilágtól. Tulajdonképpen ő élvezi azt, amikor a sebességtől a gyomra a torkába ugrik. És így száguld végig a városon, vörös villanásként, hangorkánban egy bevásárlóközpontig. Egyszerű multi, állítólag alacsony árakkal, tömve anyukákkal és nagymamákkal. Vagy nagymamakorú öregekkel.
Gyorsan szerez magának egy pöpec, nyikorgós bevásárlókocsit és rágörnyed, ahogy a sorokat rója. Müzli mindenképp kerül a kocsiba, az a dedós fajta, aminek a hátán valami béna feladvány van, akkor ahhoz tejet is vennie kell, ráadásul mivel semmi ehető nincs otthon, a kocsiban végzi három konzervhal is, némi vörös babbal és fagyasztott pizzával. Magában arra gondol, hogy legyen szíves megdögleni az, aki az ananászos pizzát feltalálta, és befordul a tisztálkodási szerek sorára. Borotvapenge mindenképp kell, a kókusz illatú tusfürdő indokolatlan, de miért ne, Axe dezodor és a papírtörlőt fontolgatja, mikor rájön, hogy tulajdonképpen ennyi szart nehéz lesz hazavinni. Végül a pénztárnál vesz egy szatyrot, három doboz ízesítetlen natúr gumit meg egy flakon síkosítót, és anélkül húzza le a kártyáját, hogy a pénztároscsajra nézne.
Felnyitja az ülést, bepakolja cuccokat és meghallja azt a kikúrt zenét. Nem messze tőle játszanak, a parkoló egy szegletében összesereglett tömeg zárja el az utat rohadt irritáló és idegesítő módon. Az az inkompetens hülyegyerek meg csak penget, hosszú szempillái árnyékot vetnek az arcára, egészen más a hangja, mikor spanyolt használ és Keith rosszul lesz attól, mennyire émelyítően édes. Kibaszott átszellemült Buddha, csak ki ne lépjen a testéből.
Éppenséggel odamehetne, de semmi kedve átverekedni magát a lányok zombiseregén, még akkor se, ha csak negyed részük akar Lance alsógatyája mögé jutni. A kurva életbe, hát ő is azt akarja!
Az óvszerre gondol a csomagtartóban és arra, hogy végül mindenről dumáltak, csak arról nem, mikor találkozzanak. Szóval mikor elül a minikoncert (négy szám egyáltalán nem kihívás) odasétál a fiúkhoz. Csörtet, caplat... és tíz dolcsit csúsztat a gitártokba a röhejes aprók közé. Játékpénz, még seggtörlésre is kevés.
– Adjak vissza? – kérdezi Lance rögtön, és Hunk bongóira teszi a gitárt. – Amúgy most már az lesz a hobbid, hogy munkaszüneti napokon stalkolsz?
– Bevásároltam – legyint a motor felé, és mellkasa előtt összefonja a karjait. Próbálja burkoltan végigstírölni a másikat, hát nem sikerül. – Amúgy ez nem munkaszüneti nap, elaludtam. Miattad.
– Ó, nem, haver, nem! – vágja rá rögtön, és a temperamentuma annyira latin amerikai, hogy félő, azonnal felbukkan a NAV, vagy a TEK és kitoloncolják az országból. – Majd akkor hibáztass engem, ha mellettem ébredsz.
Hunk láthatóan fel sem veszi, apró köhintéssel elpakolja inkább a dobokat, és magához húzza a gitártokot. Az surrogva csiszolódik a forró betonnak. Keith arca most érett paradicsom, a fülei mindjárt kigyulladnak és megperzselik a haját, aztán úgy fog kinézni, mint Hádész a Disney-féle Herculesből. Pont úgy.
– Mikor érsz rá? – kérdezi végül, és próbál olyan laza lenni, amilyen soha a büdös életbe nem lesz.
– Mi lenne, ha... – kezdi Lance, és elgondolkodva beharapja az alsó ajkát. Keithnek a My Little Pony főcímdalára kell koncentrálnia, hogy ne legyen merevedése. – Van kedved eljönni a ma esti koncertünkre? Más előadók is lesznek, lesz a capella, jammelünk is talán meg minden. Fasza lesz.
– Oké, majd... küld már át az infókat messengeren.
– Király!
Lance búcsúzóul rákacsint és Keith úgy érzi magát, mint egy nyavalyás tinilány, egy disney hercegnő, A kis hableány okádék feldolgozásban. Lehetne Hamupipőke, ha lenne bármilyen családja. Enyhén túl izgatott, mikor elválnak és ezt akkor veszi észre, mikor a sebességmérő kis piros pöcke túllendül a háromszázon. A lendület kiszakítja az érzéseit és elgázolja a gondolatait, márpedig ez most egy cserbenhagyásos gázolás.
Keith estére kinyalja magát és csak két helyen vágja meg magát borotvával az álla alatt, de azt is csak akkor veszi észre, mikor lakótársa arcszeszét az arcába locsolja és kicsípi a bőrét. Félhangosan káromkodik és elkéri Shirótól azt a parfümöt, amit csak akkor fúj magára, ha valami puccos helyre megy, mert többnyire begerjednek rá az emberek. Szóval ez nem élete nagy estéje, nem is várja el, hogy megismétlődjön, leszarja, ha többé nem látja Lance-t és nem kell a fárasztó dumáit hallgatnia, csak legyen már jó neki is egyszer. Egyetlen egyszer.
Nem érzi túlzónak a NASA feliratos pólóját és a legjobb állapotú fekete farmerjét, aminek már jócskán ki van kopva a segge, két vagy három gumit gyorsan a zsebébe gyűr és már lépne is ki a lakásból, mikor eszébe jut Shiro. Hogy amúgy egész nap nem nagyon hallott felőle, vagy arról, hogy kiakadt volna azon, hogy nem találta ott a pult mögött rohadni. Nem kezdte el zaklatni semmilyen webes felületen, hogy ugyan nem dobta e fel a talpát, vagy valami. Semmi.
– Föld hívja Shirót, itt Keith – hajol be az ajtón, és keze lecsúszik a kilincsről. – Minden oké?
– Ja – motyogja a takaró kupac Shiro hangján. Harminchárom magasságos fokban. – Szerintem csak közel van a front.
– Van még fájdalomcsillapítód? Szükséged van valamire? – kérdezi Keith, miközben ledobja a babzsákfotelre a motoroskesztyűit. A fotel amúgy valahol lyukas, hányás- és penészszaga van és valószínűleg azt a célt szolgálja, hogy, ha a férfi egyszer bekattanna és megölné Keitht, legyen hova rejteni a hullát. Más magyarázat nincs, amiért valaki a huszonegyedik században babzsákfotelt tartson.
– Én megleszek, majd jön Allura, ha... nem menni készültél?
– Lemondom, most neked van rám szükséged – hadarja, és már írja is az üzenetet. Csupa helyesírási hibával, mert fél keze már az éjjeliszekrény fiókjának gombján, kihúzza és a kikúrt gyógyszerek között turkál fájdalomcsillapító után.
– Hé, ez csak fantomfájdalom, nem arról van szó, hogy... – félbehagyja a mondatot és levegő után kapva feszül bele az ágyneműbe. – Hogy elpatkolok és neked kell bejárni helyettem dolgozni, gondoskodni a csajomról meg ilyenek.
– Jó, leszarom, megvárom, míg megjön Allura legalább – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon és elküldi azt a lekoptató üzenetet. Mert pont úgy hangzik, mintha egy címeres seggfej írta volna.
Keith főz egy teát (azt legalább tud), és szóval tartja Shirót, hogy elterelje a figyelmét. Mert kurvára képtelen rá, hogy máshogy kezelje a helyzetet. Éppen Mattről kérdezi, mikor Lance visszaír, annyira közönyös az a csupasz kis oké, hogy akár azt is írhatta volna: KABBE! Vagy Lanceből kiindulva azt, hogy puta madre, és ettől most hirtelen Keith lett a szar alak, a geciláda, aki meggondolta magát.
Shiro már régen alszik és Keith a telefonjával a markában őrködik felette, mikor Allura megérkezik. Zihál, az haja zilált, az arcán olyan aggodalom, amilyet Keith csak eleinte érzett, aztán már minden rutinossá vált. Nem ijed meg, nem ijedhetett meg. A lány Fire and Blood feliratú pólót visel, tépett szárú rövidnadrágot és táskája túlságosan hangosan puffan a parkettán, mikor ledobja, hogy átölelje a másikat.
– Siettem ahogy tudtam – bizonygatja, és a hangja kifulladt, remegős. A bőre ott, ahol nem takarja ruha izzadtságtól ragacsos. – Minden...
– Nyugi van, Sárkányok anyja – csitítja, és mindkettejük szája széle megrándul, ahogy Keith tekintete a feliratra téved a lány pólójának mellrészén. Még csak el se pirul. – Különben... én igazából csak rád vártam, szóval most...
– Menj csak, ranger. És kösz, hogy tartottad a frontot.
És Keith már ott sincs. A lépcsőházban szinte kitöri a nyakát, ráadásul biztos benne, hogy kurvára meg fogják büntetni gyorshajtásért, de pont leszarja, mert így talán még a koncert felére odaér. Igaza van, bár az ajtóból félre kell tuszkolnia néhány köcsögöt, akik elállják az utat, az egész olyan, mint egy rohadt béna romkomban, vagy szappanoperában, mégis meg kell torpannia. Próbál nem az egyik asztalterítőbe kapaszkodni, ahogy Lance-t figyeli. A fiú pólóján virít az 51es körzet felirat, zakóban van és farmerben. Úgy néz ki, mint egy homokos focista, aki focistafeleségek pasijaival dug a zuhanyzóban. A hangja kicsit megremeg, csak olyan buzisan, mikor pillantása Keithre esik, és elmosolyodva énekel tovább.
Ezt a számot még Keith is ismeri, az a Martin Garris/Dua Lipa dal, a capella, aminek a szövege részben a saját elbaszott életére affektál. Lance, mintha tudná ezt, mintha a herééig látna, kifordítja a dalt, azzá formálja, amivé és Keith meg akarja csókolni érte. Jammelnek még néhányat, Lance megköszöni a tizenhatodrangú, lecsúszott zenészeknek, hogy segítettek nekik és lelépve a kutyaszarnyi színpadról egyenesen hozzá siet.
– ¡No manches pinche wey, que naco eres! – néz rá összehúzott szemekkel, és a mutatóujjával mellkason böki. – Azt mondtad, nem jössz.
– Közbejött valami... Shiro... – hebegi, és Lance ujjára pislog, ami olyan, mint egy szexuális zaklatás a mellbimbója ellen. – Ha leülünk, megmagyarázom.
A fiú lazán maga után inti, kerek kis faasztal mellé telepszenek, az egész tökre harmincas évekbeli, mindennek hónaljszaga van és bár rendel egy kávét, annak a habjában sötét szőrszál úszkál, szóval eltolja magától, mielőtt a bögrefoltos asztallapra hányna. És Lance csak mosolyog rá az alkoholmentes koktélja fölül, mint egy kibaszott cukrosbácsi, mint aki el akarja rabolni, hogy másnap egy kádnyi jégben ébredjen egy stoppolt sebbel az oldalán. Talán még egy foltvarrót is kapna rá, gagyi Gondos Bocsos mintával.
– Szóóóóval... – kezdi, és bénán hadonászik a szívószállal, végül ráharap a végére. – Te... meg az a Shiro csávó...
– Hogy? Ja, hogy te... Jaaa! Nem, mi nem... mi csak amolyan... barát félék. Vagyunk. Nála lakom, ő szerezte azt a melót a bárban meg ilyenek – magyarázza kapkodva, és az arca olyan, mint egy tűzcsap, kicsit csoda is, hogy nem hugyozza oldalba egy kutya. – Meg neki amúgy is barátnője van.
– Aha – bólogat Lance, és szürcsölve iszik. – És neked?
Keith csak vállat von, és eltátogja, hogy nincs, mikor a másik fiú lába az asztal alatt majdnem kirúgja alóla a széket. Nyilván az ő bokáját, vagy legalábbis a lábszárát keresi, mert gyorsan visszavonul.
– Engem nem igazán érdekel – vallja be végül.
– Ó! – Lance majdnem félrenyel, szóval inkább megkeveri a jeget a szívószálával. – Ó!
Mielőtt Keith bármit reagálhatna egy táska csapódik be mellé, súrolja a könyökét és meggyőződése róla, hogy vasbetontömbök vannak benne. A tulajdonosuk egy barna hajú Shongoku, csak lányban, Harry Potter szemüveggel és olyan szkeptikus szemöldökkel, ami rögvest szimpatikussá teszi Keithnek.
– Pidge, Keith. Keith, Pidge – mutatja be őket Lance, és vidám szürcsöléssel iszik. – Pidge segít nekünk csinálni ezt a YouTube-os, Twitteres dolgot, szóval kábé ő promóz minket, és nagyon penge. Pidge, Keith... izé... egy barátom.
– Nem is ismerlek – pislog rá Keith, aztán végigméri a lányt. Igyekszik tapintatos lenni. – Neked amúgy nem iskolában kéne lenned?
– Szeretnéd, hogy feltörjem az összes létező fiókod és kompromittáló posztokat töltsek fel, amikben beszámolsz a pénisznagyobbító műtéted sikerességéről? – vág vissza, a tekintete élesen villan a szemüvege mögött és pötyög valamit a telefonján, ami valószínűleg a kezéhez van ragasztva. – Adj három és fél percet, és megváltoztatom az életed.
– Mi a fasz?!
Lance csak nevet, és ez most nem a kárörvendők gonosz hiénaröhögése, sokkal inkább őszinte, és Keith nem mer ránézni, mert nincs felkészülve arra a lelkiagyfaszra, amit kapna. Jó értelemben, persze. Tehetetlenségében a kávéja felé nyúl, de rájön, hogy az össze van faszszőrözve, szóval vakarózásnak álcázza a mozdulatot. Igazából elég kínos neki a szituáció, mármint, hogy Lance egy csajt hívott a randijukra. Mert hát randiznak, nem? Ő legalábbis szexben reménykedett.