Abrázame /2.~

 ...végül kiegyeznek egy nagyon buzis, de kielégítő lilában...

Másnap persze kezdődhet az egész elölről, a munkaruha egyhangú fekete, viszketős műszálas és faszszagú. Nincs mit tenni. De, ha megtudja, hogy Thace, vagy az a hereállú Antok, akit őelőtte vettel fel, belerecskázott a kötényébe, felszolgálja őket a heti menüben. Nincs heti menü. Ráadásul Kolivan azzal kezdi a műszakot, hogy közli: maradnia kell túlórázni.
– Ha nem tetszik valami, tudod, merre van a kijárat. Mehetsz Ulaz után! – közli vele az öreg, és ahogy a kassza felé fordul, hosszú fonott tincse száll utána a levegőben.
Keith utána dünnyög valamit, és teljes letargiában mossa meg a rákokat. Persze szerencsétlen kis halott barmok nem tehetnek semmiről, egyiket-másikat mégis eltöri véletlenül. Ezek pont úgy néznek ki, mint a karrierje, derékba töröttek, döglöttek és büdösek. Ha sokáig dekkol még itt, úgy érzi, sőt biztos benne, hogy egy életre megundorodik az emberektől is meg a tengeri biszbaszoktól is. Főleg az emberektől.
És akkor megtörténik a csoda, a melegek tündér-keresztanyja teljesíti a kívánságát, rászakad a kívánságkosár vagy meghalt, csak még nem tud róla és most következik az alternatív folytatás, mert az ajtócsengő egy besúgó kurva, és előre elmondja, hogy Lance be fog lépni az ajtón. AZ a Lance. A srác a tetőről, csak most világosabb farmer van rajta és egy tojásszínű póló bajuszmintával. A hátán fekete gitártok, a haverját elhagyta valahol és lerí róla, hogy kurva menőnek hiszi magát, mikor a pulthoz sétál. Csörtet. Vágtázik, nyargal, spurizik. A srác egy energiabomba, félő, sosem áll meg és sose lassul le annyira, hogy az egyszerű halandók utolérhessék.
– Üdv a Blade of...
– Hé, rád emlékszem! Mármint ember, ezt a mulletet bárhol felismerem – harsogja, és pisztolyt formál az ujjából, amit Keithre szegez. El kell számolnia magában tízig, de a fiú folytatja. – Te voltál az, aki baltaarccal hallgatott meg két számot, aztán lelécelt.
– Igazából három. Szinte három számot, és ide kellett jönnöm. Tudod, ez a munkahelyem – mentegetőzik türelmesen, és a kopott névtáblájára mutat, amire filctollal írták rá a nevét. Kisbetűvel, így: keith.
- Aaaa-ha – bólogat, és elengedi a gitártokot. Ddangg, dongva ér földet, és ez a hang olyan, mint mikor valakit állba vágnak és összecsattan az állkapcsa. Aztán előrehajol, mint tegnap Shiro, felkap egy szürke szalvétát és bizalmaskodó hangon megkérdezi: – Amúgy jó itt a kaja?
Először arra gondol, azt hazudja, igen és amikor félrenéz, beleköp a rizsbe, aztán meg arra, hogy ha ez a srác rákacsint, halott ember. Végül felé tolja az étlapot, vállat von, és arra gondol, hogy ez a srác tulajdonképpen bejön neki. Tetszik neki a rövid, barna haja, a csontos alkata, a barna bőre, a szeme kékje, a rókamosolya... a tökéletesre szedett szemöldöke rándulása, amivel realizálja, hogy Keith stíröli. Mert stíröli.
– Hát, szerintem elég szar, de légy a vendégem – mondja hanyagul, és feldobja a kést. Az pörög a levegőben, a pengén megtörik a fény, aztán már száguld is lefelé, de Keith elkapja, és beleállítja az asztalba. – A reggeli menühöz most ajándék is jár.
– Tényleg? Micsoda?
– Seggberúgás – feleli, és amikor a kék szemek megvillannak, kicsit elégedett magával. – Na, választasz?
– Már kezdtem reménykedni, hogy te a flörtölős szakács vagy – sóhajt, és miközben átfutja a kínálatot, a szájával némán formálja a szavakat, amiket olvas. Aztán felnéz, a pillantásuk találkozik, és ezúttal nem engedi el. – De te az a szakács vagy, aki összeszőrözi a kaját. Farokszőrrel.
– Mi van?
– Tudod, latin amerikai vagyok. Alkalmazkodnom kell.
– Ennek mi köze bármihez is? – Érzi, hogy a szemöldöke a hajvonaláig szalad.
– Hát... gondoltam, sorsközösséget vállalhatnánk, mert hát, ha itt melózol, gondolom, frankón japó vagy. Hé, hé! – Feltartja a kezeit, mikor Keith átégeti a koponyáját a pillantásával. – Hé! Nyugi, ember. Régebben én is toltam ezt az animés témát. A hermanám például bele van zúgva a Gravitationből a szőkébe.
– Halvány gőzöm sincs, miről beszélsz.
– Minden rendben? – tudakolja Antok, aki a mai ügyeletes geciláda, és a fiúkba egy pillanatra belefagy a szar. – Zaklat téged ez a srác?
– Dehogyis, csak nem tud dönteni – vágja rá Keith reflexből, és fohászkodik minden istenek legkorruptabbikának, hogy Lance csak most az egyszer fogja be a száját. Meg úgy Antok is visszamehetne és csinálhatná, amit eddig csinált. És hagyhatná, hogy Keith is csinálja a nagy büdös semmit, amit eddig csinált.
– Nekem úgy tűnt, cseverésztek – szúrja oda a férfi, és megnézi magának Lance-t, aminek Keith nagyon nem örül. Lance-t csak ne nézegessék holmi seggarcú Antokok.– ¿Qué significa esta palabra? – kérdezi közbe Lance, és ujjával a tonhal szóra bök, míg szemeit kettejük között járatja, és úgy tesz, mint egy turista. Egy bepalizható turista.
– Vörös. Tonhal. Maki – mondja lassan, szinte szótagolva, mintha egy retardálthoz beszélne, és felmutatja három ujját. – Három. Egy. Adagban.– Lo siento. No entiedo. – Rázza a fejét, de Keith látja a szája sarkába megvillanó vigyort, és hasonlóval viszonozza elvégre most már cinkostársak, aztán megrémül, mikor Lance ledobja a szalvétát, amit eddig gyűrögetett, a vállára kapja a gitártokot és vállvonogatva kisétál. – ¡Hasta luego, Keith!
Ezzel minden elintézettnek van tekintve. A Blade of Marmora többi alkalmazottja békén hagyja, és mikor kidobná Lance szalvétáját, a szürke gombócban valami fehér villan, szóval Keith gyorsan körbenéz mielőtt sebtében kihajtogatná. Konklúzió: egy óvodás is szebb névjegyet szerkeszt, mint Lance McLain. Aki történetesen méltóztatta otthagyni a csúf kis kártyát, rajta az összes létező elérhetőségével, amitől persze Keith úgy sikít legbelül, mint egy tinilány a Rossmannban. Szóval nagyon. Nagyon-nagyon. Legszívesebben megírná Shirónak, de azzal csak erősítené a gagyi meleg-sztereotípiákat, ráadásul a férfi pont szarik rá, ha minden igaz, ugyanis órája van. Értsd: biromantikus módon, tök heteroszexuálisan csalja Allurát Matt Holttal, olyan szinten eye-fuckolnak minden kicseszett alkalommal. Keith ezen a ponton örül neki, hogy kirúgták az iskolából.
De ezután legalább kicsit balzsamosabb hangulatban telik a munka, a tengeri biszbaszok már nem annyira utálatosak és az idő is, mintha felgyorsult volna. Csak a levegő maradt továbbra is fülledt, nyálkás és, mintha a felhők is közelebb tolták volna a pofájukat a betonhoz reggel óta. De az eső bezzeg nem óhajt esni.
– Hallom, elblicceljük a műszakot, Kogane – így Kolivan, és mellé tenyerel a pultra, elzárva minden menekülési útvonalat. A szemeiben olyan szigor vibrál, hogy Keith biztos benne, meg fogják késelni egymást.
– Bejött egy éhes turista, és fennakadtunk a nyelvi különbségeken – vonja meg a vállát, és elzárja a csapot. – Vegyél fel egy tolmácsot, ha nem tetszik, hogy nem vagyunk nyelvzsenik.
– Fiam... – kezdi azon a tipikus kioktató hangon. Keithnek ettől mindig megrándul kicsit a bal szeme. – Fiam, nem erről beszélek. Hanem, hogy itt csorgattátok a nyálatokat meg méregettétek a farkatokat, a munka meg állt. Leszarom, ha beszélgetsz a vendégekkel, tudom, hogy bejárnak a haverjaid is, csak dolgozz.
– De hát nem is rendelt semmit! Honnan tudjam...
– Segíthettél volna neki kitalálni.
És meg sem várja, hogy mondjon rá valamit, visszafészkeli magát az irodájába, Keith meg gyilkos pillantást küld Antok felé, mert biztosan ő volt az az istenverte seggfej, aki beköpte. Nem utálja Antokot, ahogy Kolivant sem, csak nem érti néhány döntésüket. Mondjuk néha egyáltalán nem érti az embereket. Annak idején Shiro mutatta be Ulaznak, aki bevitte a Marmorába, beajánlotta Kolivannál és most itt van. Az a Shiro, aki most napi három alkalommal próbálja rávenni, hogy mondjon fel, ami egyébként teljességgel lehetetlen. Ha felmondana, nem maradna semmije, mert ami most van: csontig lelakott elvek és halszagú munka.
Az ebédszünetében hátra menekül a sikátorba, körülötte macskahúgy és szarszag, de lekucorodik a téglafal tövében, a markába szorítja a telefonját és átgondolja az életét. Fel kéne vennie Messengeren Lance-t, de nem lenne korai még? Vagy kezdetnek bejelölhetné. Egyáltalán, az ilyen művészpalántáknál nem úgy van, hogy csak követni tudja a tevékenységüket? Vagy azok már a befutott emberek, fene se tudja. Mindenesetre rákeres a gyerekre, és a profilképe alapján azonnal megtalálja. A képen egy kislány ül a nyakában, az első két foga hiányzik, ahogy a kamerába nevet és mögöttük kéklik a kibaszott óceán. Az adatlapja persze nem látható akárki számára, és Keith hiába biztos benne, hogy azonnal visszaigazolna, nem jelöli be. Tanácstalanul markol a hajába, miközben a névjegyet gyűrögeti, és lassan letelik a kajaszünet anélkül, hogy bármit is enne. Megint. Talán kevés az a fél óra, talán csak ki kéne másznia a rohadt agóniából.
Mindenesetre a műszak második felében megérkezik Shiro, ezúttal Wonder Woman nélkül, és szinte apai szeretettel mosolyog rá, mikor elmeséli, mi van. Keithnek némileg felfordul a gyomra a gondolattól, hogy Shiro a mostohaapja legyen, de a szituáció nem engedi meg, hogy ennek hangot is adjon. Most nem.
– Ráírhattál volna – közli Shiro, és a vigyor csak nem akar lerohadni az arcáról.
– Ja, rögtön valami olyasmit, hogy hello, én vagyok a srác, aki szarba se vesz, de amúgy arra gondoltam, kefélhetnénk egyet csak, hogy oldjuk a szexuális frusztrációt, érted.
– Miért, szexuálisan frusztrált vagy?
– Nem! Jézusom, nem! – Keith hangja valami ismeretlen oknál fogva három oktávval feljebb ugrik. A hangszálai bekaphatják. – Nem! Cs-csak mondom.
Shiro pont úgy néz rá, mint aki azt gondolja magában, hogy igazán ráférne már egy kiadós szex. Talán így van, de leginkább Shirónak semmi köze hozzá. A szülők nem szokták ellenőrizni a gyerekeik nemi életét, nem túrják fel, képletesen persze, a kukáikat használt gumik után kutatva. És Shiro amúgy sem az apja. Továbbra sem. Amikor elé teszi az ételt, sült tintahalkarikák tempurában, a szósz kiloccsan, sötét pettyeket hagy az ujján és a pulton, de pont leszarja. Mindig leszarja.
– Nincs azzal semmi baj, ha nem akartok kapcsolatot – magyarázza, és a pálcikákkal óvatosan megpiszkálja a karikákat.
– Ha most te is elkezded azt a szöveget, hogy alkalmi kapcsolatnál kifejezetten fontos a védekezés, lefosom, hogy kirúgnak érte, én kiütlek – jegyzi meg minden jelzésértékkel Keith.
Hallotta már elégszer ezt a szónoklatot olyan emberektől, akik nem próbálták a testem egy templom szarsággal tömni a fejét, hallotta már azt a verziót, hogy szűznek és tisztának kell maradnia, míg meg nem házasodik, pedig akkor már édes mindegy volt Keith szüzességének. Egyszer még azt a verziót is megkapta, hogy a védekezés isten ellen való. Sok szerencsétlen hülye, a szakajtónyi gyerekükkel, akiknek a nyakukba sózták őt, mint plusz egy éhes szájat állami támogatásért cserébe. És Keith talán azért nem hisz a szeretet magasságos erejében, mert pontosan tudja, hogy minden a kibaszott pénzről szól.
– Áh, elég idős vagy már, hogy felérd ésszel magadtól is – bök felé az egyik pálcikával, aztán óvatosan beleharap az egyik tintahalba. – Ezt te csináltad?
– Ha arra gondolsz, hogy én vettem e ki a fagyóból és basztam bele a forró olajba, akkor ja. Én voltam – válaszolja, és összevigyorognak.
Keith már nem emlékszik rá, milyen volt, amikor Shiro nem járt oda mindennap enni.
Este annyira fulladtá válik a levegő, hogy Keith egy szál pólóra vetkőzve ül a használaton kívüli konyhaasztalnál, a haját röhejes kis lófarokba köti és a telefonját buzerálja. Valami csodára vár, vagy arra, hogy Lance ádámkosztümben bevesse magát az ablakon egy tigrisugrással, és közölje, nem tudott eleget várni a hívására. Ez természetesen nem fog megtörténni. Szóval bepötyögi a számát és csak kétszer káromkodik, mikor melléüt.
A vonal végén baromi idegesítő búgás, ahogy kicsöng és metaforikusan a fülébe suttogja, hogy a kurva anyját, aztán egy harsány hang kiszakítja a dobhártyáját.
– Ööö... hello, itt Keith. Tudod, a Blade of Marm...
– Ó, persze, a mullet srác, aki szerint szar a zenénk – nyugtázta Lance. – Van már ehető kajátok?
– Nincs – biztosítja Keith, és idegesen megnyalja az ajkait. Belülről már szarrá rágta a száját. – Arra gondoltam...
– Van kedved találkozni valamikor?
– Tessék?
– Találkozni. Tudod, velem. Kettesben.
– Miiiint...?
– Hát... Jelölj be.
És leteszi. Képes rányomni a telefont ez a rókaképű faszkalap. Keith bejelöli, és szinte azonnal felugrik a chatablak. Nagyjából éjfélig beszélgetnek, mindenféléről, átállítják az ablak színét előbb babakékre, aztán pirosra végül kiegyeznek egy nagyon buzis, de kielégítő lilában, átnevezik egymást és így lesz Lance-ből Little Fucking Tinkerbell, Keithből pedig FishKiller. Az élet Csodás, így nagybetűvel és annyi iróniával, hogy lassan túlcsordul.
Tudta, hogy reggel csúnyán el fog aludni, de muszáj volt harmadjára is letusolnia, odakint negyvenhárom fok volt, odabent hatvankettő, a tökei enyhén szólva izzadtak és képtelen lett volna faszszagú ágyban aludni. Szóval zuhany. Shiro elhasználta az összes meleg vizet, neki már csak a jeges csókok, a libabőr és a halottlila ajkak maradnak meg a gondolat, hogy mire törölközőbe csavarja magát, újra felmelegszik, hála Phoenix klímájának és az esőnek, ami még mindig nem várat magára.
És este Lance-ről álmodik meg a végtelen, fekete űrről, halott csillagokról és hamvábaholt érintésekről, neutroncsillagokról és kvazárokról. Az éjszaka nem elég hosszú.