Abrázame /1.~

Voltron AU, ahol Lance és Hunk utcazenészek, Keith egy sushi bárban dolgozik, Shiro... hát ő csak mindenki spacedad cukorborsója. Amúgy Klance (nagggyon-nagyon Klance) és Shillura
Az ihlető dal: Alvaro Soler - Tengo un Sentimiento
Figyelmeztetés: mocskos szájú fiatal felnőttek, KEITH, a sushi szarkazmust tartalmazhat
Korhatár: ez bizony igencsak +18 (több szempontból is)

Jó olvasást~

Szürke felhők takarják az eget, de a hőmérséklet még így is meghaladja a harminc fokot. Lóg az eső lába; talán így lehetne meghatározni azt a fülledt, nyomott időjárást, ami ezekben a napokban Phoenix városát jellemzi. A nyomott stimmel Keith kedélyállapotával is, ami enyhén szólva is a béka segge alatt van, és semmi kedve a lakótársa hülye csapatépítő programjaihoz. Mert persze Shiro így nevezi, amikor el akarja rángatni magával valahova, akárhova, ami sokkal inkább körülírható a közös program kifejezéssel. Mert hát két ember az nem csapat. Esetleg három, vagy öt. De kettő semmiképpen.
Amúgy Takashit még az iskolából ismeri, és összekötötte őket a tény, hogy mindketten külföldiek és elég okosnak bizonyultak, hogy a csupa nagybetűs USÁban tanulhassanak. Aztán persze Keitht egy kis kavarodás és néhány kivert fog miatt kirúgták, szóval ugrott a kollégium meg az ingyen ellátás, de a barátság maradt, szóval a fiú is maradhatott Shiro lakásában.
Szóval most éppen egy ingyenes, kalapozós koncertre tartanak, ami Shiro ötlete volt, mint minden ilyen. Keith egyébként szívesebben adná oda jótékony célokra a fél veséjét, minthogy elmenjen rá. És Shiro még a liftben is igyekszik lelket önteni belé, a kis naiv.
– Meglátod, mennyire jól tolják, én már hallottam őket YouTube-on, és ott vannak – magyarázza, miközben tekintetével követi az elsuhanó piros emeletszámokat. A tetőtérre tartanak. – Ja, és az egyik srác egész helyes.
– Kit érdekel! – csattan fel Keith, de a fülei, a kis rohadékok, egyből rákvörösbe váltanak. Hogy ne bukjon le (az a hajó már régen elment) a telefonjába mélyed, hátha írt a kollégája, vagy a főnöke. Nem írt. – Amúgy négy előtt mindenképp le kell lépnem, ha nem akarom, hogy Kolivan kibukjon.
– Ha nem tetszenek, nem tartalak vissza – vonja meg a vállát Shiro. A mozdulat kissé esetlen, a fiú egy csúnya balesetben elvesztette az egyik karját, a protézissel még néha meggyűlik a baja, de erről sosem beszélnek. – Az öreg is megérthetné, hogy a kapcsolatépítés fontos dolog, és időt kell szánni rá.
Keith erre pontosan olyan arcot vág, mint aki kutyaszarba lépett, és ez cseppet sem változik, mikor kilép a huzatos tetőre a rengeteg összezsúfolódott, többnyire női test közé. A tenyere izzad, a szája száraz, a csontjai porcelánná olvadnak, ahogy átpréseli magát két csaj között, és idegesen kapja hátra a fejét, mikor már nem érzi Shiro közelségét. Nem veszítheti el a tömegben, nem tudja, miért, de nem.
– Amúgy miért nem Allurát rángatod el a szarságaidra? – kérdezi csak úgy, félvállról, mire a másik kineveti és legyint.
– Ugyan, tudod, hogy önkénteskedik ilyenkor. Ráadásul mintha valami olyat mondott volna, hogy beteg az egyik egere...
– Pfff...
Mielőtt bármit riposztolhatna, a mikrofon éles visítással berezonál, mintha valaki a körmét húzná végig a táblán, és a hang odacsalja a tekinteteket. Ketten vannak (két ember még mindig nem egy csapat), az egyikük testesebb, barna bőrű fiú, kilencvenes évekbeli szuperhős frizurával egy összecsukható széken gubbaszt, a térdei között egy pár kopott, de megkímélt bongo, halk ritmust ütöget rá, amire a lábával adja az ütemet. A másikuk... Na, róla elsőre látszik, hogy született seggarc, annyira próbál lazának tűnni, mikor behangolja a négy-negyedes gitárt, hogy az kicsúszik a kezéből, bongva betont csókol, és felhangzik innen-onnan a szánakozó kis nevetés. A srácot nem zavarja, felkapja, megsimogatja a fát, és már ügyködik is tovább. Neki kreolos bőre van, mint a mézzel kevert tejkaramella, óceánkék szemei és végtelen hosszú lábai. Keith szíve egy kicsit megdobban, mikor a fiú a mikrofonhoz hajol és megköszörüli a torkát.
– Hello, mindenki! Ő itt a legjobb haverom, Hunk, én pedig Lance vagyok. A formációnknak még nincs neve, de eléggé messziről jöttünk csak azért, hogy elkápráztassunk titeket – hadarja, és a hangja harsogó, betölti a szűk tetőt és kisajátít magának egy szeletet az égből. – Akkor vágjunk is bele, mielőtt ránk szakad az ég.
Valószínűleg mindenki tudja, hogy az egész bemutatkozás egy nagy hanta. Még estig biztosan nem fog esni, és talán még ennél is nyilvánvalóbb, hogy nem zenélni jöttek Arizonába. Senki nem lehet olyan hülye, hogy azért szenvedje át magát egy másik országba, hogy aztán élete végéig kalapozzon.
A gondolatmenetből kiszakította a kissé karcos hang, ami egyszerre tűnt bánatosnak és földöntúlian boldognak. Lance csukott szemmel énekel, ujjai, mint pillangószárny rebbenések járnak a húrokon, csípője kicsit billeg és Keith nem tudja levenni pillantását a keskeny, mosolyra ránduló ajkakról. A spanyolra nem számított. Egyáltalán nem. Teljesen lefagy, a földhöz szögezi a lehengerlő pillanat, a zene és összerezzen, mikor valaki a fülébe sikít és nagyon utálja a telefonját, mikor csipogva jelzi, hogy mennie kell. A pillanat cseppfolyóssá olvad Lance hangszálain.
– Este találkozunk – súgja Shiro, ahogy kapkodva ölelkeznek, és kicsit most olyan, mint egy túlféltő, idegesítő apuka. Pedig mindössze hét év van köztük.
És Keith a fejére húzza a sötét kapucnit, ahogy a lift felé indul. Ujjaival már a fülhallgatóját bontja, és mire az utcára lép már a saját fémes, csörömpölő hipszterzenéje ostromolja az agyát. A pozitívumok: a munkahelye nincs messze onnan ahol éppen van, ráadásul ráfogható, hogy Keith szereti ezt a melót. Negatívum: A személyzeti bejárónál macskahúgy és romlott tej szag van, a hely szar kiépítése miatt viszonylag eldugott, szóval aki odatéved az az ismerősétől halott róluk, vagy valami átkozott szerencsének köszönhetően a talpára ragadt a szórólapjuk, amit nem ragaszthattak ki, mert nem volt rá engedélyük. Tulajdonképpen sosem kérdezte róla Kolivant, hogy az ÁNTSZ-től van-e egyáltalán engedélyük. Biztosan, különben kurva nagy szarban lennének, legalábbis Ulaz tutira felnyomta volna őket, ha nincs.
– Na végre, azt hittem, Shirogane ezúttal sikeresen elcsábított tőlünk – harsan Kolivan hangja, és úgy hátbataszajtja, hogy meg kell kapaszkodnia a krómozott pultban. A térdét így is beveri a szemetesbe. – Kötényt fel, Kogane, tudod jól, hogy szigorú rendet követünk, márpedig a lazsálásért nem fizetek.
Keith a szemeit forgatva megy hátra átöltözni és köti fel a hamuszínű kötényt, és arra gondol, a nagydarab férfi fizethetne jobban is, ha már ennyire hajcsár. Kolivan nem titkoltan azért vette fel őt a Blade of Marmora sushi bárba, mert szerelmes abba, ahogy Keith a késekkel bánik. Bár szerinte gyalázatos, amit a hallal és a rizzsel művel, ráadásul nem is lát rá esélyt, hogy valaha is elsajátítsa a dolog technikáját, jó marketingnak tartja, hogy Keith képes zsonglőrködni a felgyújtott halkésekkel, ha kell. (Volt már rá példa.)
A helyiséget betölti a kaotikus japán népzene és a nyers hal szaga, Keith unottan figyeli a pult mögül, ahogy Thace leszedi az asztalokat és cseszik a környezetvédelemre, ugyanabba a kukába dobja a maradékot, a papírtálcát és a műanyagvillát. Ilyenkor mindig átgondolja kicsit az életét, hogy hol ronthatta el, vagy kinek nem tetszett a képe, hogy ezen a helyen végezte.
Szerencsére nem sok vendég van, és azoknak sem nagy az elvárásuk feléjük. Pedig a hely belülről igazán szép, ezt Keith is elismeri egy ponton, amikor épp nem akar belefulladni a fekete, szürke és sötét lila elegyébe. Kicsit olyan, mintha valami űrhajóban lenne, minden műanyag és fém, és látszik, hogy Kolivan egyszer nagyon régen megpróbálkozott valami menő designnal.
Fél hat tájékán befut Shiro, és Keith már abból tudja, hogy nyolcig marad és megvárja, hogy Allura is vele van. A csaj nagyon tolja ezt az egész indie dolgot, kantáros ruha van rajta virágmintás pólóval, a táskájában valószínűleg egy külön galaxist rejteget, hatalmas kerek napszemüvegét hófehér hajába tolja, ami éles kontrasztban áll kávébab színű bőrével. Keith mióta ismeri úgy gondolja, úgy néz ki, mint az a csaj az X-menből.
– Egy adag sashimit szeretnénk. Lazaccal – mondja gyorsan Shiro, miközben Allura tapintatosan felveszi az étlapot, és úgy tesz, mintha olvasná.
– Szóval egy-egy...
– Nem, kettőnknek egy – hadarja a férfi, és az arca vörös, mint egy részeg mikulásé. Mindannyian tudják, hogy három van egy adagban, ahogy azt is, hogy csak udvariasságból rendeltek kaját, hogy ne ők legyenek Keith barátai, akik egész nap ott csövelnek és feltartják a forgalmat. A nem létező forgalmat.
– Különben, milyen volt a koncert? – kérdezi, miközben kihúz egy hosszabb kést, megpörgeti az ujjai között és lecsap vele az élénk színű lazachúsra. A penge élesen csattan a vágódeszkán. – Kár, hogy a harmadik szám után el kellett jönnöm.
Nem úgy mondja, mint aki tényleg bánja, inkább úgy, mint akinek előrehozták a karácsonyt. Habár valahogy még mindig ott motoszkál a Lance nevű srác arca a halántékában, lüktet, mint egy fejfájás.
– Hát bánhatod is, öregem. Eszméletlen, amit leműveltek – bizonygatja az idősebb, és lecsap a pálcikákra, amiket előzékenyen kikészítettek a pult szélére a villákkal együtt. Semmi előre csomagolás, amitől Keithben ismét feldereng egy ÁNTSZes pecsét nemlétező képe. Szóval Shiro most dobol a pálcikákkal, mintha profi lenne, Allura meg lelkesen asszisztál, míg Keith gyomra egyszerűen csak felkavarodik a jelenettől. – Elkérhetted volna a nyurga srác számát, úgy osztogatta a csajoknak, mint a cukrot.
– Aha, csajoknak – bólogat a másik, és túlságosan erősen nyomja össze a rizsszemeket. Végül Shiro felé bök a masszával, néhány fehér szem a férfi pólóján végzi. – Mindig ezt csinálod velem.
– Mit csinálok én?
– Pesztrálsz.
A tiltakozás lóg a levegőben hármójuk között, tudják, hogy Keith egy időben fülig szerelmes volt Shiróba, lehetett vagy tizenhat, szóval annyira régen azért nem volt, de Shiro a maga kedves, nyugodt módján kikosarazta és elmondta, hogy amúgy már egy ideje tetszik neki valaki, és úgy látszik, sikerül megfűzni az illetőt. Utána két hónapig nem beszéltek egymással.
Most meg bambán pislognak egymásra, mint sült halak a szatyorban, a sashimik lassan készülnek és csúnyák, tuti, hogy egyáltalán nem finomak, de Keith majd nem számláz fel értük annyit, ha Kolivan elfordul. És akkor megszólal Allura telefonja, egy kímélt, fehér Samsung Edge. A csengőhangja Halsey, és undorítóan reflektál a lány kapcsolatára Shiróval, aztán mikor egy fehér libbenéssel felszívódik, a másik egészen a pultra hasalva hajol közel hozzá.
– Tudod, hogy csak azt akarom, hogy boldog legyél – suttogja, és állja a pillantását, amivel, ha tudná, ledöfné. – Az a srác...
– Az a srác egyértelműen full hetero, főleg, ha teszi magát a lányoknak. Nem tudom, minek erőlteted annyira.
– Ki tudja, lehet, hogy ez csak az álca. Nem tenne jót a karrierjüknek, ha nyíltan vállalná a dolgot meg minden – bizonygatja, és fintorog, mikor a szójaszósz hangosan placcsan a tál mellett. Keitht nem nagyon érdekli, hogy melléönti e vagy sem. – Meg amúgy se volt ott túl sok srác.
– Elkérhetted volna a számát – dünnyögi Keith, és hanyag mozdulattal elé tolja a satnya sashimiket.
– Hogy aztán rámhajtson, nem?
– Nekem. Úgy értem.
– Aha... Ez nem az óvoda, fontos, hogy személyesen találkozzatok – magyarázza, és egy szerencsétlenül járt falattal affektál közben. Próbálja elhúzni az evés részét. – Amúgy is, mit kellett volna mondanom? Hello, Shiro vagyok, a barátom meleg és tök jó lenne, ha megadnád neki a számod, mert nem fog felhívni, de bejön neked. Kérlek.
– Már mint, hogy, ha annyira akarnád, hogy legyen köztünk valami. Akkor annyi erővel el is kérhetted volna a kibaszott telefonszámát.
– Na, hogy beszélsz! – Azzal Shiro egészben bekapja a sashimit, ami anélkül is elég trágya, hogy a kezétől átmelegedne. Igyekszik nem fintorogni, és Keith egy egészen picit hálás is neki ezért, mert a szeme sarkából látja, hogy Thace figyeli őket. A rohadt sztahanovista. – Amúgy adtam nekik pénzt.
– Az jó. Nekem is adhatnál. – A késsel a kezében, amit készül elmosni éppen elég fenyegetően fest ahhoz, hogy Shiro megfontolja a dolgot. Látszik a tekintetén és a mozdulaton, amivel a pénztárcája utál nyúl.
Zsebpénz. Az egész pont olyan lenne, mintha zsebpénzt kapna, mint egy kisfiú, mint valakinek a jólnevelt fia. Mint Shiro elcseszett fia, akinek odalök egy kis aprót csak, mert a héten még nem nyírt ki senkit valami brutális csonkítós módszerrel. És csak a szemét forgatja, mikor Allura visszalibben a helyére, eligazgatja a szoknyáját és futólag megérinti Shiro vállát. Próbálják álcázni, de elkapja a pillantásukat és zavarba hozza őket, amitől egy kevés elégtételt érez.
Keith műszakjának a végén együtt mennek haza, bár a gondolatai peremén kis rózsaszín pamacsállatkák úszkálnak, mikor Shiro lovagiasan vállalja, hogy tolja Allura kék biciklijét. Futólag felpillant az égre, nem hagyja, hogy elkapja a sóvárgó érzés, hogy nem is olyan régen, szóval úgy egy kevésbé elcseszett élettel ezelőtt lehetett volna asztronauta. De erre nem akar gondolni.
A lakás, Shiro lakása amúgy tipikus legénylakás lenne, ha nem két srác lakna benne, és tetőtérben lenne. A tetőablakokból tökéletesen látszanának a csillagok, ha nem lennének retkesek, bár talán mindkettejüknek jobb így, a kinyitható kanapét megint rosszul csukták össze, a pokrócok összedőlt bástyák makettjai, a párnák imitt-amott bújócskáznak és a falra szerelt tévéből is még kilógnak a vezetékek. Mondjuk azt nem is szokták szétszedni.
Keith a szobájának kinevezett lyukba menekül, magában csak úgy becézgeti, mint a hely, amit még nem szartak körbe a patkányok. Persze ez túlzás, és nyilván tisztában van vele, hogy lehetne hálásabb, de a tudat, hogy itt kell lennie ahelyett, hogy egy súlytalanság szimulátorban gyakorolna vigasznak édeskevés. Ráadásul szánalmat ébresztően nincsenek személyes tárgyai. Már akkor sem voltak, mikor felvették az iskolába.
Összekapkodja az este elhasznált, galacsinba száradt zsebkendőket, megfordítja a lepedőjét és a zuhany alatt igyekszik nem arra gondolni, hogy Shiro és Allura mennyire hevesen csókolózhatnak odalent az ajtózugban. Ahogy az ajkaiba zihálja a nevét és a mellét markolja, Allura szoknyája felcsúszik a combján, Shiro jeges érintése nyomán lúdbőrzik, aztán kiszakítják magukat a pillanatból, mert eszükbe jut ő, és nem tehetik meg.
Ezért alszik Shiro heti három alkalommal Alluránál, aki a város másik végén lakik, a világvégén, egy másik galaxisban. És ezért kockáztatja, hogy a csaj nagybátyja, aki őskövület és még valószínűleg lovagolt raptoron, mert azért elég menő az ipse, szóval, hogy ő szakszerűen kiheréli Shirót, ha elkapja őket. Valószínűleg. Másrészről Shiro egy kibaszott Winter Soldier, szóval sosem kapják el. Na ja, csak ő meg pont nem akar Amcsi Kapcsi lenni, és tétlenül vakarni a seggét, míg Peggyllura elhappolja a... Jó, ennek egyértelműen nem így kellene történnie, és az egész olyan, mint egy szar fanfiction, de efelé tartanak, márpedig így gáz az egész. Nem kicsit.