Rachel zavartan pislogott körbe a Róka
utca lakóin. Javában a délelőttben jártak még, bár Calla és
Maura vodka narancsot iszogatott a rémes kanapén és összevont
szemöldökkel méregették a lányt. Szokásos rövidnadrágjai
egyikét viselte, az övet jóval szorosabbra húzva darázsderekán
és puncsszínű galléros pólót, ami legalább a könyökéig ért.
Az ember azt gondolhatta volna, így már nem lesz ugyanaz, de Rachel
még így is fenségesen festett, ahogy keresztbe dobta combjait
egymáson és ujjaival hajába söpört.
- Blue... - kezdte, és bizonytalanul megköszörülte a torkát.
- Te csak ne Blue-zz itt nekem! - csattant fel hirtelen Calla, és lecsapta a poharát. - Mi a fene ez már megint?
- Biztosíthatom, hogy fogalmam sincs, de már utánajártunk, és holtbiztos, hogy nem tartós a dolog – hadarta, és kihúzta magát. - Blue-val szeretnék beszélni – tette hozzá gyorsan.
- Ismered a járást. - Maura a plafon felé bökött az állával.
Gansey tényleg kiismerte magát a házban. Mióta másodjára is feltámadt és gondtalanul járhattak egymással a fiút ki se lehetett robbantani a Róka utca 300. alól. Először csak maradt vacsorára, miután hazakísérte Blue-t, aztán a lány meghívta ebédre és ott töltötte a délutánt, míg Gwenllian walesi kántálását hallgatták a kis szoba rejtekéből. Összebújva. Sugdolózva. Szerelmesen.
Most, ahogy a lány egymás után szedte a lépcsőfokokat lepillantott szerelme új hamis irataira. Benjamin Sargent, szül: 1994. Henrietta, VA. Némán formálta a fiú nevét, és úgy ítélte, tetszik neki. Ben. Hé, Ben! Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy még így is szeretni fogja a másikat.
Ben az ágya végében kuporgott és a díszeket babrálta a falon. A szemeiben meglepett bizonytalanság csillant, mikor a lány benyitott, aztán mellé telepedett a matracra.
- Reggel, én... azt hittem, mostanra visszaváltozunk. Ronan nem tudja visszaálmodni? - kérdezte, míg ujjai megtalálták a törékeny csokoládébarna csuklót.
- Nem ő volt az – nyugtázta Gansey. - Viszont csinált nekünk hamis személyazonosságot.
- Benjamin? - A fiú csücsörítve fintorgott, és félretette a papírokat. - Kösz. Hogy elhoztad meg minden.
- Hogy bírod? Már mint, hogy pasi lettél. - Ben megvonta a vállát, mire Gansey megigazította a szemüvegét. - Jól nézel ki.
- Végül is, nincs ezzel semmi baj. Tudod, nők, férfiak... attól, hogy most pasi lettem nem kaptam plusz jogokat vagy ilyesmi. Viszont...
- Te tetszel nekem – szögezte le Gansey, mert megérezte a másik hangjában a bizonytalanságot. - Így is szeretlek.
- Én is szeretlek, csak... férfiként – mondta egészen visszafogottan és két könnycsepp pottyant a lány kézfejére.
Gansey nem szólt semmit, csak magához húzta a fiút, állát a kulcscsontjának szorította, érezte a friss borosta szúrását a halántékán és mélyen beszívta az illatát. És hosszú percekig ültek ott némán, míg mindkettejük egészen el nem zsibbadt.
- És lám, a királyból királynő lett! - Gwenllian az ajtóból figyelte őket, Persephone egyik régi lime színű szoknyája volt rajta és Maura batikolt pólója. Élesen felnevetett és összecsapta a tenyereit, ahogy körbefordult maga körül párszor. - Most már asszony a neved, uram! Mentsd meg gyorsan, liliom! Liliom, ó, liliom!
A harsona énekbe fordult, ahogy a nő távozott és Ben halványan elmosolyodott. Mondott valamit a házról meg a lakók természetéről, de Gansey nem hallotta, mert arra gondolt, mennyire meg akarja csókolni.
Ada nevetett. Gerince a matracnak feszült, rengeteg haján át a ropogós lepedőbe markolt és kacagott. És Ronan imádta volna, ha ez a hang nem egy nőé, így csak szívfacsaróan őszinte volt, mert mégis Adam Parrisht idézte. Ahogy az orrát ráncolta és horkantott és a szabályos fogai elővillantak, a keskeny ajkai íve...
Ronan apró, zöld T-rexekkel tarkított fehér atlétában és combközépig érő barna vászonsortban toporgott az ágy mellett, miközben türelmetlenül dobolt ujjaival a felkarján.
- Mondtam már, ezek Declan cuccai. Rád legfeljebb az enyémek lesznek jók – magyarázta, és meztelen lábával odébb rúgott egy színes halmot. - Faszom, nem tehetek róla, hogy kispöcs korunkban nagyobb volt nálam. De kérhetsz cuccot Ganseyéktől, lefogadom, hogy most is a nővérének puncsol egy kötött pulcsiért.
Ada még halkan nevetett, tenyerei a bordáira feszültek és oldalra hajtott fejjel lustán pislogott fel a lányra. Ronan tekintete éles volt, kék szemei szinte világítottak a kora délutáni fényekben és úgy érezte, keresztülégeti a mellkasát, a matracot, a parkettát és a mindenséget. Egy pillanatra arra gondolt, maga mellé rántja a másikat, aztán csak lassan beszívta a levegőt és felült. A puha törölköző lecsúszott a melléről, mire sietve megigazította és hátra dobta mostanra kócos haját.
- Csodálom, hogy még megvannak a gyerekkori ruháitok – jegyezte meg, és megpiszkált egy makacs fűfoltot egy Mickey egeres pulóveren.
- Anyu elrakta. Úgy volt, hogy majd egyszer, ha apa hosszabb időre itthon lesz, elvisszük a jobbakat a csóróknak, a többit meg elégetjük – mesélte Ronan, és lehuppant a matracra. Ujjai Ada kézfejére simítottak, arca valami egészen borzasztót tükrözött. - Mondjuk ezek is szarok, tiszta kilencvenes évek.
- Hé, engem megnyugtat, hogy kölyökkorodban felnéztél Mickey egérre.
- Kérlek, Parrish, az Snoopy volt!
Ada röviden nevetett, aztán felkönyökölt és Ronan vállába kapaszkodott. A lány mintha megszeppent volna, a keskeny ajkait bámulta, a borzasztóan hosszú szempilláit, míg az illata megtöltötte az agyát. És mielőtt megcsókolhatta volna, Ronan felpattant, a szekrényéhez sietett és vadul feltépte az ajtót. Ada csalódottan huppant vissza az ágyra, egyik hosszú tincsét csavarta az ujjai köré és a másik hátát bámulta. Mintha ezzel rávehetné, hogy elmondja, ami bántja.
Mire felocsúdott Ronan hozzávágott valami sötétkéket. Egy finom anyagból varrt aglionbys pulóver, kapucnival, kenguruzsebbel. A hollócímert gondosan hímezték rá, ahogy a tenisz klub logóját, két teniszütőt is. Ada hálás pillantást vetett a lány felé, aztán belebújt a ruhába, ami jóval nagyobb volt nála, de Ronan illatú és puha.
- Megtarthatod, amúgy is neked akartam adni – mondta, és visszasétált hozzá, hogy bedőljön mellé az ágyba. Arcát a párnájába temette, onnan morgott. - Ha megtudom, ki volt az, szétrúgom a seggét.
- Honnan tudod, hogy valaki direkt csinálta?
Ronan nem válaszolt, így Ada oldalról a mellének nyomta az arcát, átkarolta és hallgatta a légzését. Kivételesen nem volt álmos, nem hagyta nyugodni a dolog, az agya pörgött és folyamatosan azon gondolkozott, mi lesz holnap, vagy holnapután. Amikor majd dolgoznia kell menni, vagy szeptemberben majd vissza az egyetemre és Ada Parrishként nem tud majd felmutatni semmit. Úgy érezte, ezt se Ronan se Gansey nem értheti igazán, és nem is neheztelt rájuk miatta.
Aztán Ronan telefonja berregni kezdett az éjjeli szekrényen, ahová a lány dobta, és Adának kellett felkönyökölnie, hogy felvegye. A kijelzőn Declan száma villogott, és a lány érezte, hogy, ha felveszi, abból ormótlan veszekedés lesz.
- Igen? - szólt bele óvatosan, mire a másik a vonal túlsó felén hosszan és kínosan hallgatott. Ada elmosolyodott a gondolatra, hogy Ronan bátyja most mennyire értetlen arccal meredhet a kijelzőre.
- Elnézést, téves – hebegte a fiú, és mielőtt felhangzott a lány halk kuncogása kinyomta. Ada még egy darabig a füléhez szorította Ronan keskeny telefonját, és a hang egyre csak búgott, búgott, búgott. Egészen, míg a másik oda nem nyúlt és kíméletlenül a szekrényre nem hajította a készüléket.
- Amúgy se volt kedvem a szarságaihoz – mormolta a lány, és forró lehelete a másik kulcscsontjára tapadt. Ajkait a bőrére szorította, maga alá fordította és térdét átvetette a derekán, ahogy sután kóstolta. És szélsebesen ugrott hátra, mikor tenyere a melléhez ért.
- Mi a baj? Nem zavar – biztosította Ada, és a kezéért nyúlt, hogy visszahúzza, de félúton elhagyta a bátorságát és meggondolta magát.
Érezte, ahogy fülei pírban égnek, és nagyot nyelt. Valahogy furcsán kínosnak érezte a helyzetet, pedig máskor is kerültek már közel egymáshoz. Csak éppenséggel akkor ugyanannyira kívánták egymást. Most viszont voltak fontosabb dolgaik is. Kényelmetlen témájú fontosabb dolgaik.
- Ruhákat kell szereznünk. Úgy értem, rendes ruhákat – sóhajtotta, és haja végét babrálta. Ha a hátára feküdt, a mellei szinte teljesen eltűntek.
- Ki van zárva, hogy egy próbafülkében bohóckodjak – vágta rá Ronan kicsit talán szenvedélyesebben mint indokolt lett volna. - Odaadom a gépet és rendelhetsz online.
- Nem tudom a méreteinket. - Ada célzás értékűen köhintett a mondat végén, mire a másik szemöldöke a homlokára szökött. - Különben meg... turkálhatunk is.
Erre majdnem felnevetett. Ronan Lynch bármilyen formában egy lepukkant üzletben noname márkák között, a jellegzetes használt dolgok szagával körülölelve, könyékig a kombinékban. Másrészről egy divatcég butikjába nem sétálhatott csak úgy be, aztán meg ki. Az olyan helyeken foglalkoztak az emberrel.
- Pff – horkantott Ronan, és fészkelődött kicsit az ágyon. Egyértelműen látszott rajta, hogy semmi kedve az egészhez, és inkább jár a testvére gyerekkori cuccaiban.
- Jó, figyelj... holnap szólhatok Blue-nak... Bennek, és elmehetek vele – enyhült meg végül Ada, mire a másik küldött felé egy hálás pillantást. Szeretlek. - De le kell, hogy mérjelek.
- Ne hozz semmi rózsaszínt és virágosat – ígértette meg vele, aztán puha csókra hajolt.
Az érintés túlzó volt, hirtelen és a lehető legtávolabb állt minden megszokott, természetes pillanattól. A szőke lány egyszerűen csak kezdte helytelennek érezni a dolgokat; olyan volt egy lány-Ronan puha ajkairól lélegzetet csókolni, mintha másvalakivel lenne. Valakivel, akinek a bőrének ugyanolyan íze van, mint övé, akinek az érintését le sem tagadhatná és akiről, ha rútul leszaggatná a bőrt, megtalálná az életét. És a bűntudat lassan égető lyukat mart a gyomrába...
Végül könnyebben aludt el, mint hitte volna, és álmában ő volt Ronan Lynch tükörképe. A lány vadul vicsorgott rá, göndör haja sötéten keretezte gyönyörű arcát, míg ollóval és borotvával neki nem esett. Aztán Ada átnyúlt a sűrű üvegen, csuklón ragadta, átölelte, bőre a forró bőrének feszült, a lélegzete a lélegzetébe olvadt és egy pillanatra egyek voltak ők ketten.
- De nem te kellesz neki. Nincs szüksége lányra, csak azért van veled, mert megszokta – suttogta egy gonosz kis hangocska a válláról, hogy aztán éles kis tűfogaival a húsába tépjen. Nem mert odanézni, de érezte, ahogy a bőre üveg és szilánkokra hasítja Ronanét, hogy a fekete vérben álommá fürdesse magát.
És nem mert felelni. Tudta, hogy a hangnak nincs igaza.
Valami kísértetiesen felderengett előtte, a zümmögésszerű hang hirtelen öntötte el a süket fülét és mire rájött, hogy Ronan telefonjára ébredt, már késő volt. A lány törökülésben ült ölében takaró halmok és a telefon sápadt fényben fürdette az arcát, ahogy a rövid üzenetet böngészte.
- Parrish, mennünk kell. - Nem kételkedett benne, hogy ébren van már, és nem is kellett. Ada már szinte látta maga előtt a másik lány bűnbánó arckifejezését, ami Ronannek nem fog feltűnni és ami azt üzeni, sajnálom, hogy megzavartalak titeket.
Mert rohadt egyértelmű, hogy Gansey írt. Másért Ronan nem menne, kivéve persze őérte és így kora este az egész annyira abszurdnak hatott. Végül komótosan kászálódott ki a gyűrt ágyból és abban a ruhában, amit a másik adott rá indult meg a földszint felé.
Képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Ronan milyen könnyedén ugrott fel az ágyról az üzenetre, mintha kapva kapott volna a lehetőségen, hogy ne kelljen tovább csinálnia ezt az egészet. Mintha az intimitás kényszerű és kellemetlen dologgá vált volna köztük.
Körömrágva, szótlanul csapta magára a BMW ajtaján, és halványan megborzongott a vékony pulóver alatt, ahogy Ronan a gázra taposott.
- Blue... - kezdte, és bizonytalanul megköszörülte a torkát.
- Te csak ne Blue-zz itt nekem! - csattant fel hirtelen Calla, és lecsapta a poharát. - Mi a fene ez már megint?
- Biztosíthatom, hogy fogalmam sincs, de már utánajártunk, és holtbiztos, hogy nem tartós a dolog – hadarta, és kihúzta magát. - Blue-val szeretnék beszélni – tette hozzá gyorsan.
- Ismered a járást. - Maura a plafon felé bökött az állával.
Gansey tényleg kiismerte magát a házban. Mióta másodjára is feltámadt és gondtalanul járhattak egymással a fiút ki se lehetett robbantani a Róka utca 300. alól. Először csak maradt vacsorára, miután hazakísérte Blue-t, aztán a lány meghívta ebédre és ott töltötte a délutánt, míg Gwenllian walesi kántálását hallgatták a kis szoba rejtekéből. Összebújva. Sugdolózva. Szerelmesen.
Most, ahogy a lány egymás után szedte a lépcsőfokokat lepillantott szerelme új hamis irataira. Benjamin Sargent, szül: 1994. Henrietta, VA. Némán formálta a fiú nevét, és úgy ítélte, tetszik neki. Ben. Hé, Ben! Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy még így is szeretni fogja a másikat.
Ben az ágya végében kuporgott és a díszeket babrálta a falon. A szemeiben meglepett bizonytalanság csillant, mikor a lány benyitott, aztán mellé telepedett a matracra.
- Reggel, én... azt hittem, mostanra visszaváltozunk. Ronan nem tudja visszaálmodni? - kérdezte, míg ujjai megtalálták a törékeny csokoládébarna csuklót.
- Nem ő volt az – nyugtázta Gansey. - Viszont csinált nekünk hamis személyazonosságot.
- Benjamin? - A fiú csücsörítve fintorgott, és félretette a papírokat. - Kösz. Hogy elhoztad meg minden.
- Hogy bírod? Már mint, hogy pasi lettél. - Ben megvonta a vállát, mire Gansey megigazította a szemüvegét. - Jól nézel ki.
- Végül is, nincs ezzel semmi baj. Tudod, nők, férfiak... attól, hogy most pasi lettem nem kaptam plusz jogokat vagy ilyesmi. Viszont...
- Te tetszel nekem – szögezte le Gansey, mert megérezte a másik hangjában a bizonytalanságot. - Így is szeretlek.
- Én is szeretlek, csak... férfiként – mondta egészen visszafogottan és két könnycsepp pottyant a lány kézfejére.
Gansey nem szólt semmit, csak magához húzta a fiút, állát a kulcscsontjának szorította, érezte a friss borosta szúrását a halántékán és mélyen beszívta az illatát. És hosszú percekig ültek ott némán, míg mindkettejük egészen el nem zsibbadt.
- És lám, a királyból királynő lett! - Gwenllian az ajtóból figyelte őket, Persephone egyik régi lime színű szoknyája volt rajta és Maura batikolt pólója. Élesen felnevetett és összecsapta a tenyereit, ahogy körbefordult maga körül párszor. - Most már asszony a neved, uram! Mentsd meg gyorsan, liliom! Liliom, ó, liliom!
A harsona énekbe fordult, ahogy a nő távozott és Ben halványan elmosolyodott. Mondott valamit a házról meg a lakók természetéről, de Gansey nem hallotta, mert arra gondolt, mennyire meg akarja csókolni.
Ada nevetett. Gerince a matracnak feszült, rengeteg haján át a ropogós lepedőbe markolt és kacagott. És Ronan imádta volna, ha ez a hang nem egy nőé, így csak szívfacsaróan őszinte volt, mert mégis Adam Parrisht idézte. Ahogy az orrát ráncolta és horkantott és a szabályos fogai elővillantak, a keskeny ajkai íve...
Ronan apró, zöld T-rexekkel tarkított fehér atlétában és combközépig érő barna vászonsortban toporgott az ágy mellett, miközben türelmetlenül dobolt ujjaival a felkarján.
- Mondtam már, ezek Declan cuccai. Rád legfeljebb az enyémek lesznek jók – magyarázta, és meztelen lábával odébb rúgott egy színes halmot. - Faszom, nem tehetek róla, hogy kispöcs korunkban nagyobb volt nálam. De kérhetsz cuccot Ganseyéktől, lefogadom, hogy most is a nővérének puncsol egy kötött pulcsiért.
Ada még halkan nevetett, tenyerei a bordáira feszültek és oldalra hajtott fejjel lustán pislogott fel a lányra. Ronan tekintete éles volt, kék szemei szinte világítottak a kora délutáni fényekben és úgy érezte, keresztülégeti a mellkasát, a matracot, a parkettát és a mindenséget. Egy pillanatra arra gondolt, maga mellé rántja a másikat, aztán csak lassan beszívta a levegőt és felült. A puha törölköző lecsúszott a melléről, mire sietve megigazította és hátra dobta mostanra kócos haját.
- Csodálom, hogy még megvannak a gyerekkori ruháitok – jegyezte meg, és megpiszkált egy makacs fűfoltot egy Mickey egeres pulóveren.
- Anyu elrakta. Úgy volt, hogy majd egyszer, ha apa hosszabb időre itthon lesz, elvisszük a jobbakat a csóróknak, a többit meg elégetjük – mesélte Ronan, és lehuppant a matracra. Ujjai Ada kézfejére simítottak, arca valami egészen borzasztót tükrözött. - Mondjuk ezek is szarok, tiszta kilencvenes évek.
- Hé, engem megnyugtat, hogy kölyökkorodban felnéztél Mickey egérre.
- Kérlek, Parrish, az Snoopy volt!
Ada röviden nevetett, aztán felkönyökölt és Ronan vállába kapaszkodott. A lány mintha megszeppent volna, a keskeny ajkait bámulta, a borzasztóan hosszú szempilláit, míg az illata megtöltötte az agyát. És mielőtt megcsókolhatta volna, Ronan felpattant, a szekrényéhez sietett és vadul feltépte az ajtót. Ada csalódottan huppant vissza az ágyra, egyik hosszú tincsét csavarta az ujjai köré és a másik hátát bámulta. Mintha ezzel rávehetné, hogy elmondja, ami bántja.
Mire felocsúdott Ronan hozzávágott valami sötétkéket. Egy finom anyagból varrt aglionbys pulóver, kapucnival, kenguruzsebbel. A hollócímert gondosan hímezték rá, ahogy a tenisz klub logóját, két teniszütőt is. Ada hálás pillantást vetett a lány felé, aztán belebújt a ruhába, ami jóval nagyobb volt nála, de Ronan illatú és puha.
- Megtarthatod, amúgy is neked akartam adni – mondta, és visszasétált hozzá, hogy bedőljön mellé az ágyba. Arcát a párnájába temette, onnan morgott. - Ha megtudom, ki volt az, szétrúgom a seggét.
- Honnan tudod, hogy valaki direkt csinálta?
Ronan nem válaszolt, így Ada oldalról a mellének nyomta az arcát, átkarolta és hallgatta a légzését. Kivételesen nem volt álmos, nem hagyta nyugodni a dolog, az agya pörgött és folyamatosan azon gondolkozott, mi lesz holnap, vagy holnapután. Amikor majd dolgoznia kell menni, vagy szeptemberben majd vissza az egyetemre és Ada Parrishként nem tud majd felmutatni semmit. Úgy érezte, ezt se Ronan se Gansey nem értheti igazán, és nem is neheztelt rájuk miatta.
Aztán Ronan telefonja berregni kezdett az éjjeli szekrényen, ahová a lány dobta, és Adának kellett felkönyökölnie, hogy felvegye. A kijelzőn Declan száma villogott, és a lány érezte, hogy, ha felveszi, abból ormótlan veszekedés lesz.
- Igen? - szólt bele óvatosan, mire a másik a vonal túlsó felén hosszan és kínosan hallgatott. Ada elmosolyodott a gondolatra, hogy Ronan bátyja most mennyire értetlen arccal meredhet a kijelzőre.
- Elnézést, téves – hebegte a fiú, és mielőtt felhangzott a lány halk kuncogása kinyomta. Ada még egy darabig a füléhez szorította Ronan keskeny telefonját, és a hang egyre csak búgott, búgott, búgott. Egészen, míg a másik oda nem nyúlt és kíméletlenül a szekrényre nem hajította a készüléket.
- Amúgy se volt kedvem a szarságaihoz – mormolta a lány, és forró lehelete a másik kulcscsontjára tapadt. Ajkait a bőrére szorította, maga alá fordította és térdét átvetette a derekán, ahogy sután kóstolta. És szélsebesen ugrott hátra, mikor tenyere a melléhez ért.
- Mi a baj? Nem zavar – biztosította Ada, és a kezéért nyúlt, hogy visszahúzza, de félúton elhagyta a bátorságát és meggondolta magát.
Érezte, ahogy fülei pírban égnek, és nagyot nyelt. Valahogy furcsán kínosnak érezte a helyzetet, pedig máskor is kerültek már közel egymáshoz. Csak éppenséggel akkor ugyanannyira kívánták egymást. Most viszont voltak fontosabb dolgaik is. Kényelmetlen témájú fontosabb dolgaik.
- Ruhákat kell szereznünk. Úgy értem, rendes ruhákat – sóhajtotta, és haja végét babrálta. Ha a hátára feküdt, a mellei szinte teljesen eltűntek.
- Ki van zárva, hogy egy próbafülkében bohóckodjak – vágta rá Ronan kicsit talán szenvedélyesebben mint indokolt lett volna. - Odaadom a gépet és rendelhetsz online.
- Nem tudom a méreteinket. - Ada célzás értékűen köhintett a mondat végén, mire a másik szemöldöke a homlokára szökött. - Különben meg... turkálhatunk is.
Erre majdnem felnevetett. Ronan Lynch bármilyen formában egy lepukkant üzletben noname márkák között, a jellegzetes használt dolgok szagával körülölelve, könyékig a kombinékban. Másrészről egy divatcég butikjába nem sétálhatott csak úgy be, aztán meg ki. Az olyan helyeken foglalkoztak az emberrel.
- Pff – horkantott Ronan, és fészkelődött kicsit az ágyon. Egyértelműen látszott rajta, hogy semmi kedve az egészhez, és inkább jár a testvére gyerekkori cuccaiban.
- Jó, figyelj... holnap szólhatok Blue-nak... Bennek, és elmehetek vele – enyhült meg végül Ada, mire a másik küldött felé egy hálás pillantást. Szeretlek. - De le kell, hogy mérjelek.
- Ne hozz semmi rózsaszínt és virágosat – ígértette meg vele, aztán puha csókra hajolt.
Az érintés túlzó volt, hirtelen és a lehető legtávolabb állt minden megszokott, természetes pillanattól. A szőke lány egyszerűen csak kezdte helytelennek érezni a dolgokat; olyan volt egy lány-Ronan puha ajkairól lélegzetet csókolni, mintha másvalakivel lenne. Valakivel, akinek a bőrének ugyanolyan íze van, mint övé, akinek az érintését le sem tagadhatná és akiről, ha rútul leszaggatná a bőrt, megtalálná az életét. És a bűntudat lassan égető lyukat mart a gyomrába...
Végül könnyebben aludt el, mint hitte volna, és álmában ő volt Ronan Lynch tükörképe. A lány vadul vicsorgott rá, göndör haja sötéten keretezte gyönyörű arcát, míg ollóval és borotvával neki nem esett. Aztán Ada átnyúlt a sűrű üvegen, csuklón ragadta, átölelte, bőre a forró bőrének feszült, a lélegzete a lélegzetébe olvadt és egy pillanatra egyek voltak ők ketten.
- De nem te kellesz neki. Nincs szüksége lányra, csak azért van veled, mert megszokta – suttogta egy gonosz kis hangocska a válláról, hogy aztán éles kis tűfogaival a húsába tépjen. Nem mert odanézni, de érezte, ahogy a bőre üveg és szilánkokra hasítja Ronanét, hogy a fekete vérben álommá fürdesse magát.
És nem mert felelni. Tudta, hogy a hangnak nincs igaza.
Valami kísértetiesen felderengett előtte, a zümmögésszerű hang hirtelen öntötte el a süket fülét és mire rájött, hogy Ronan telefonjára ébredt, már késő volt. A lány törökülésben ült ölében takaró halmok és a telefon sápadt fényben fürdette az arcát, ahogy a rövid üzenetet böngészte.
- Parrish, mennünk kell. - Nem kételkedett benne, hogy ébren van már, és nem is kellett. Ada már szinte látta maga előtt a másik lány bűnbánó arckifejezését, ami Ronannek nem fog feltűnni és ami azt üzeni, sajnálom, hogy megzavartalak titeket.
Mert rohadt egyértelmű, hogy Gansey írt. Másért Ronan nem menne, kivéve persze őérte és így kora este az egész annyira abszurdnak hatott. Végül komótosan kászálódott ki a gyűrt ágyból és abban a ruhában, amit a másik adott rá indult meg a földszint felé.
Képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Ronan milyen könnyedén ugrott fel az ágyról az üzenetre, mintha kapva kapott volna a lehetőségen, hogy ne kelljen tovább csinálnia ezt az egészet. Mintha az intimitás kényszerű és kellemetlen dologgá vált volna köztük.
Körömrágva, szótlanul csapta magára a BMW ajtaján, és halványan megborzongott a vékony pulóver alatt, ahogy Ronan a gázra taposott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése