Open your eyes and see~

/5.

– Ez meg mi volt? – kérdezte azonnal Hablaty, és a hajába túrt, ahogy nekidőlt az asztalnak. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy felállítson egy széket.

– Semmi keresnivalója itt. Tönkretette a cuccaid – válaszolta, bár egyáltalán nem hangzott nyugodtnak.

– Nem érted, igaz? Meghallgathattuk volna, mit akar! – fakadt ki, és ellökte magát az asztaltól. – A-az üzenet...

– Szerintem nem volt olyan fontos.

– Szerintem meg legalább meghallgathattuk volna, hogy eldönthessük – erősködött Hablaty, és felkapott egy könyvet, amiből rögtön kihullott négy lap is. – Hát ez remek. Igazán...

– Csak azt mondom, hogy jobb neked az ilyen alakok mondanivalója nélkül – magyarázta Álmodozó, és összekapkodott néhány pihét és papírt. – Nem kell feleslegesen belekeveredned semmibe.

– Feleslegesen... Rémlik, hogy az a srác szétverte a lakásomat? – csattant fel, és arrébb rúgta az egyik szekrény maradványait. – Különben is, ki ez a Drago... véres... durung?

– Nem fontos.

– Már, hogy ne lenne fontos? Én nem értem... m-mi a fene van veled?

– Csak... nézd, az ilyen arcokat általában nagyobb baj kíséri, mint hinnéd – mondta halkan, és felkapaszkodott az ágyra, hogy lesöpörje a tollakat és a szakadt huzatot. – Na, legalább a géped megúszta.

– Mutasd csak! – Hablaty kikapta a kezéből és letelepedett vele a földre.

Álmodozó lemászott, közben valami olyasmit mormogott, hogy kocka, behozta a kukát és kidobta a használhatatlan dolgokat. Hablaty kapcsolt zenét, aztán segített neki, és együtt viszonylag hamar rendet is raktak. A kiszakadt lapokat próbálták visszatenni a helyükre, a szekrényeket és székeket Hablaty megpróbálta összeszegelni, végül Álmodozó segítségével sikerült is. A bögrékkel és a tányérokkal viszont már nem lehetett mit kezdeni.

– Amennyit te eszel, neked tök mindegy – jegyezte meg Álmodozó vidoran és leguggolt, hogy összeszedje a szilánkokat. – Szerintem ne vegyél újakat. Pénzkidobás.

– Inkább gyere el onnan, hadd söpörjem össze. – Hablaty arrébb hessegette a seprűvel, és a kezébe nyomta a lapátot. – Csak mielőtt azt mondod, hogy nem hagytalak kibontakozni.

Egyáltalán nem akarta azt mondani, hogy sajnál bármit is, nem is volt igazi a haragja a felfordulással szemben. Legalább végleg lezárhatja az Astriddal közös múltját, ami már nem volt más, csak szakadt papír és felismerhetetlen porcelándarab. Ami rövidesen a kukában végezte.

– Ezzel kész is – sóhajtott, ahogy bekötötte a kukás zsák száját és a sarokba hajította. – Már csak telefonálnom kell, hogy mikor tudnak új ajtót hozni.

Azzal félrehúzódott, és heves gesztikulálások közepette megbeszélt egy időpontot, amikor otthon van, és át tudja venni. Mikor visszament, Álmodozó a földön guggolt és felkapta a fejét, mikor mellé térdelt.

– A deszka? – Álmodozó megemelte a két különböző méretű darabbot.

– Talán még meg tudom javítani. Kár lenne érte.

– Kár – ismételte lassan, aztán az ablak felé sandított. – Mennem kéne.

Hablaty nem marasztalta, csak bólintott és csendesen az ajtóhoz kísérte. Félrerúgta az ajtó maradványait, és karba fonta a kezeit. Álmodozó visszafordult felé, egy egészen hosszú percig az arcát fürkészte, aztán megláthatott rajta valamit, amit még Hablaty sem értett igazán. Mégis hagyta, hogy a fiú a vállánál tartva visszaterelje a lakásba.

– Na, ne nézz így rám. Nem hagyhatlak itt csak így, vissza is jöhetnek – magyarázta Álmodozó, és felmászott az üres matracra. – Nincs egy pokrócod vagy valami? Legalább.

– Nem muszáj maradnod – jegyezte meg Hablaty, és tanácstalanul intett a kezével. – Ez csak...

– De én akarok – erősködött a másik, aztán leugrott, és kinyújtózott, hogy a pulcsija felcsúszott a hasán. – Azért valami alvós cuccot lenyúlok.

Hablaty tétován a kezébe nyomta az egyik nagyobb pólóját, amin az egyetem logója volt, és valahogy férfi méretben a legkisebb darab, aztán egy egyszerű szürke alsónadrágot és útjára engedte a fürdőbe.

Ahogy hallotta, hogy megindul a zuhany kifújta a levegőt és orrnyergét masszírozva belesüppedt a fotelba. Pörgött néhányat, felkapta a szemüvegtokot, ellenőrizte, hogy a szemüvegének nem esett-e semmi baja, aztán az orrára biggyesztette és megkereste azt a sárkányos rajzot. Rájött, hogy jobban jár, ha visszarajzolja, amit kiradírozott, meghúzta a redőket és megerősítette a szárnyat is. Gondolkozott rajta, hogy az egészet beszínezi feketére, mégis úgy döntött, hogy jobb, ha megmarad olyan vázlatszerűre. Végül is, nem is lett annyira rossz.

Végül sóhajtva az asztalra borult, és unottan görgette a ceruzáját, míg átgondolta a történteket. Fordított sorrendben egészen attól kezdve, hogy Álmodozó kidobta Eretet addig, ami az ösvényen történt. És csak még inkább belezavarodott. Nem tudta, mit tegyen, hogy reagáljon az egészre.

Összerezzent, mikor megérezte az ujjakat végigfutni a nyakán és a meleg tenyeret a hátán, aztán lehunyt szemmel hagyta, hogy a másik simogassa kicsit, arra gondolt, hogy mennyire könnyen el tudna aludni így.

– Milyen szakon is vagy? – kérdezte egészen halkan, és megnyomott egy pontot a hátán, amitől ösztönösen kiszökött belőle egy sóhaj.

– Nemzetközi tanulmányok – magyarázta kurtán, ahogy belesimult a másik érintésébe.

Ujjai fürgén szaladtak végig a gerince mentén, és vissza, hüvelykujjai megálltak a lapockáinál, ahogy finoman dörzsölte és haladt felfelé. És képtelen volt bent tartani a sóhajait, csak lejjebb csúszott a székben és úgy érezte, megolvad a bőre, elhamvad és újraszületik. Aztán mégis, amilyen gyorsan kezdődött úgy is ért véget. Álmodozó csak meglapogatta a hátát, és átnyúlt a válla fölött, hogy elvehesse a rajzot.

– Megtarthatom?

– Ha szeretnéd – bólintott. Kinyújtózott, és kilökte maga alól a széket. – Azt hiszem, én is megfürdöm. Addig... csinálj, amit szeretnél.

Megvárta, míg Álmodozó hümmögött valamit, összeszedte amire szüksége volt és már indult is a fürdőbe. Valamiért a pusztítás nem ért el odáig, csak néhány dolog tört el, mint a szappan- vagy fogkefetartó. Úgy érezte, élete leggyorsabb zuhanyát ejtette meg, és még így is percekig didergett egy szál törölközőben a párás tükör előtt a borotvájával. Már egészen hozzászokott az esti borotválkozásokhoz, reggel valahogy sosem maradt ideje rá, és amúgy sem érezte elég biztosnak a kezét olyankor.

Végül belebújt a póló-alsó pizsamába, utoljára megdörzsölte az arcát és kilépett. Álmodozó az ágyon ült, lelógatta az egyik lábát és már megint a rajzait bújta, mintha sosem unná meg, mintha olyan érdekes lenne, amit a papíron művel.

– Nem hittem volna, hogy bárkinek is tetszeni fognak valaha – jegyezte meg, miközben felkapaszkodott mellé, és egészen a vállára hajtotta a fejét.

– Szerintem baromi jók – bólintott rá, aztán szótlanul átlapozott néhány rajzot Astridról.

– Megmondtam neki, hogy nem vagyok biztos az érzéseimben iránta. Se a többi lány iránt. Hogy ez csak... Jobb lesz nekünk külön, mert nem akarom hitegetni meg ilyenek – mondta lassan, és lehunyta a szemeit, ahogy beszívta a levegőt. – Nem akartam bántani.

– Nem úgy nézel ki, mint aki bárkit is tudna bántani.

Álmodozó félretette a lapokat, és megragadta Hablatyot a vállánál. A tekintetük összeakadt, a fekete hajú fiú rámosolygott, aztán puhán az ajkaiba kóstolt. Intenzívebb volt, mint korábban, ahogy nyelvével az ajkait érintette, és ő automatikusan tovább engedte. Mikor ajkai elnyíltak, Álmodozó hátradöntötte a matracon, egyik karjával a vállánál támaszkodott meg, a másikkal az oldala mellett, lábai közrefogták a csípőjét és olyan vad, féktelen szenvedéllyel csókolta, hogy úgy érezte, lángra lobban.

Lassan csókolt a nyakába, amitől teljesen megborzongott, és mikor le akarta húzni róla a pólót, segített neki, hogy elkaphassa és magához ránthassa egy kósza csókra. És már fordított is a helyzeten. Elhelyezkedett a csípőjén, zavartan rámosolygott és ügyetlenül vetkőztette, hogy aztán lejjebb csússzon és ujjait az alsónadrágjába akassza. Beharapta az alsó ajkát, miközben megszabadította a ruhadarabtól.

Remegős, gyors, kissé kapkodós mozdulatok, Álmodozó bennrekedt nyögései, a zihálása, aztán felkúszott hozzá, csókra csábította és hagyta, hogy visszafordítsa, engedte, hogy a combját a derekára húzza. Belenyögött a csókba, körmei a matracba vágtak, aztán valahogy mégis sikerült átkarolnia...

Egészen kipirult és úgy érezte, megfullad a légszomjtól, ahogy félig magára húzta a pokrócot. Többre nem volt ereje, csak Álmodozó felé küldött egy csálé mosolyt, hagyta, hogy a fiú a mellkasába fúrja az arcát és behunyta a szemeit.

Hablaty érezte, hogy még jó darabig nem fog tudni aludni, bármennyire kimerült is. A plafont bámulta, miközben felsorakoztatta a lehetséges észérveket, amiért betörhettek hozzá délután és tönkretehették azt a kevés dolgát, ami volt. Nem talált semmit. Egyszerűen nem volt annyi kapcsolata, hogy az egyik ismerősének az ismerősei lehettek volna, ráadásul igyekezett senkinek sem ártani, főleg, hogy jobbára észre se vették.

– Nem tudsz aludni? – suttogta Álmodozó álmosságtól rekedt hangon.

– Nem fontos – hárított azonnal Hablaty, de meggondolta magát és oldalra fordult, a fiú felé. – Csak ezen az egész napon gondolkoztam. É-és egyszerűen nem értem.

– Talán nem is téged keresnek.

– Ezt, hogy érted? – kérdezte, és a szemöldöke vészesen megugrott.

– Nem tudom – vallotta be, aztán felült és az ölébe gyűrte a pléd egy részét. – Talán csak... rossz lakás, vagy azt keresték, aki előtted itt lakott.

– Aha, lehet... vagy...

– Vagy hagyjuk az egészet, hátha nem jönnek vissza – vágott közbe Álmodozó. – Ezóta már tuti, hogy megmondták a főnöküknek, hogy velünk nem éri meg ujjat húzni.

– Nem hiszem – motyogta Hablaty, de azért visszahúzta maga mellé a fiút. - Már mint azt a részét, hogy nem jönnek vissza. Főleg, hogy éppen te mondtad délután, hogy talán visszajönnek.

– Talán csak maradni akartam.

– Hát... felmászhattál volna a tűzlétrán, mint minden normális ember! – bökte mellkason, de azért elnevette magát. – De mára elég, holnap dolgoznom kell.

Karját átvetette a derekán, közelebb fészkelődött, behunyta a szemét és arra gondolt, hogy nincs semmi baj. Hogy úgyis megoldják ketten, ha meg mégse, elköltözik, talán vissza Apához. Aztán arra, hogy valamikor el kell kéredzkednie Gobbertől, hogy legalább egy pár bögrét vegyen.

Arra ébredt, hogy a szemébe süt a nap, és fázik, mert Álmodozó álmában ellopta a takaróját. A fiú békésen aludt a hasán, alaposan bebugyolálta magát és többszöri szólongatásra sem volt hajlandó felkelni. Mikor valami olyasmit mormogott, hogy ő amúgy sem siet sehová, Hablaty otthagyta és lemászott. A társaság és a fáradtság ellenére egyáltalán nem aludt jól, ráadásul a mobilja monoton pittyegéséből ítélve már jócskán el is késett. De hát az órája is összetört.

Amilyen halkan csak tudott a fürdőbe osont, megmosakodott, rendbe szedte magát úgy, ahogy és percekig csak bámulta magát a tükörben. Ugyan ő nem látta magán, de biztos volt benne, hogy már nem volt teljesen ugyanaz, mint aznap este, mikor bejelentette Apának, hogy Astrid nélkül is elköltözik. Pedig, ha otthon marad, nem történik meg ez az egész felfordulás. Ha otthon marad, sosem ismeri meg Álmodozót. Aki egy macska ügyességével settenkedett mögé (látta ugyan a tükörből), átkarolta a derekát és nyöszörögve fúrta arcát a lapockájába.

– Tudsz róla, hogy egy kék szőrös izé van az ágyadban? – kérdezte, és Hablaty megborzongott, ahogy lehelete a bőrét simogatta.

– Hogy micsoda? Ó! Ja, igen, persze – bólogatott, mikor rájött, hogy mire céloz a másik. - Bármilyen megdöbbentő is, az egy sárkány. Anyu csinálta nekem, mikor kicsi voltam.

– Jó fej lehet az anyukád. De... nem hiszem, hogy ebbe beleegyezett volna – suttogta Álmodozó, és játékosan végigfuttatta ujjait a gerince mentén.

Fel, egészen a válláig és puhán érintette a fekete, összetekeredett sárkánymintát, aminek egyik farokredője vörös volt. A kerek mintán kívülről körben rúnák futottak szabályos egymás után, amit nem tudott elolvasni, de még így is szépnek találta.

– Anyu már egészen kisbaba korom óta nem él velünk – magyarázta csendesen, aztán halványan rámosolygott a tükörképére. – Apa meg még nem jött rá. Képzelheted...

– Szigorú ember?

– Csak... vannak elvárásai. Ennyi az egész – magyarázta halkan, és kibontakozott az ölelésből. – Egyébként mondanám, hogy főzök kávét, de... kávéfőző van, bögre nincs. Pohár se.

– Igyuk meg a kajáldában – javasolta Álmodozó, és Hablaty után fordult a szobába.

A fiú csak előkotort valami barna kapucnis pulcsit szarvasokkal és sötét farmert, aztán még turkált néhány percig, hogy keressen valamit Álmodozónak is, de csak valami egyesület pamutpulcsiját találta. Oda is Apa akarta, hogy elmenjen, mert annyira próbálta kikezelni belőle, hogy nem olyan, mint a többiek. Két rettentő unalmas előadást ült végig, aztán inkább megszökött és a könyvtárba vagy a szokásos helyére menekült egy bögre forró kávéval, ami legalább remek hallgatóságnak bizonyult, míg tartott. És Apa három gyötrelmes hónap után elhitte, hogy ő mindent megtett. Megrázta a fejét és a fú kezébe nyomta a szürke pulcsit.

– Csak ez van – mondta, és hangjából sütött a sajnálat. – Rám kicsit nagy, szóval meg is tarthatod, ha szeretnéd.

– Kösz – bólintott rá, és azonnal bele is bújt. – Nem is rossz. Öhm... azért lehet, hogy én elugrom átöltözni.

– Ott találkozunk?

– Mondjuk.

Kikísérte, és figyelte, ahogy eltűnik a lépcsőfordulóban, aztán visszament a lakásba. Felkapta a kulcsait, a zsebébe tömködte a telefonját és már indult is. Kapkodva vezetett, majdnem áthajtott egy piroson, aztán megpróbálkozott a rádióval, de az csak még jobban elterelte a gondolatait, ezért rövid úton feladta.

Már régen kinyitottak mire odaért. A sarokban egy pár enyelgett két kávé és egy tányér sült krumpli fölött, egy másik asztalnál egy fiú a laptopján böngészett, míg a hamburgere lassan kihűlt. A pultnál pedig egy vörös lány várta, hogy Gobber kiszolgálja végre.

– Már azt hittem, be se jössz – szólt oda neki a férfi, aztán a kezébe nyomta a kötényét.

– Bocs, tényleg. Csak tegnap Álmodozó és én...

– Áhá, szóval Álmodozó! Mondd csak, Hablaty, nem töltesz mostanában kicsit sok időt ezzel az új barátoddal? – kérdezte, miközben kiadott egy tál gyümölcssalátát.

– Mire gondolsz? – Hablaty gyanakvóan vonta össze a szemöldökét, aztán megrázta a fejét, és a csap alá nyomott néhány gombát.

– Hallotam róla, hogy múltkor lekent egyet a nagyszájú haverodnak. Mit ne mondjak, annak már itt volt az ideje.

– Igen, persze – helyeselt, és keresett egy éles kést. – Azt akartam mondani, hogy tegnap míg nem voltunk a lakásban betörtek. Nyugi, nem vittek el semmit, csak... eltört néhány tányér, és... hát... elmehetnék, hogy szerezzek másikat?

– Miért van az, hogy körülötted csak a baj van? – Gobber az égnek emelte tekintetét, tenyerét Hablaty vállára tette és bizalmasan pislogott rá. – Apáddal beszéltél már róla?

– Ő csak azt akarná, hogy költözzek haza. Pedig meg tudom oldani.

Mielőtt tovább mehettek volna megszólalt az ajtócsengő és Álmodozó széles mosollyal sietett a pulthoz. Ugyanaz a pulcsi volt rajta, amit Hablaty talált neki, de éjszínű nadrágot húzott hozzá. Felült az egyik székre, Hablaty egy halvány mosollyal tolt elé kávét műanyagpohárban.

– Nincs felvétel? – kérdezte Gobbertől, ahogy oldalra döntött fejjel figyelte, ahogy Hablaty felveszi a telefonos rendelést.

A fiú kissé zavartan kapta felé a pillantását, ahogy vállával a füléhez szorította a telefont és ballal felkörmölte a címet. Pattanásig feszülve várta Gobber válaszát, aki kétszer végigsimított szőke bajszán, végigmérte Álmodozót és a torkában érezte a gyomrát, mikor megvonta a vállát.

– Kaphatsz próbaidőt. De csak, mert ilyen... jóban vagytok.

– Mi volt ez? – kérdezte Hablaty, és felé bökött a tollal, de azért közben kifújta magát, és mosolyt küldött Álmodozó felé.

– Micsoda?

– E-ez a hangsúly.

– Nem értem, miről beszélsz. Inkább dolgozz. – Azzal Gobber kikapta a kezéből a cetlit, és megkereste a címet egy kiragasztott térképen. – Hát, ez remek...

Hablaty inkább berakta a mosogatógépet. Alig, hogy becsukta a gép ajtaját megjelent Álmodozó egy dobozzal, amit vigyorogva csúsztatott a pohártartó tetejére, aztán felpattant a márványpultra, ahol Gobber a pizzatésztát szokta gyúrni. Lelógatta a lábait, érdeklődve félredöntötte a fejét és az ölében összefűzte az ujjait. És Hablatynak meglehetősen tetszett így.

– Ezt kell kivinnem – mondta hirtelen, és a dobozra bökött. – Elvinném a kocsit. Gyalog eléggé... messze van.

– Vidd csak – bólintott, és odadobta neki a kulcscsomóját. – Tankolhatnál is, ha már arra jársz.

– Ki mondta, hogy útba esik? – vonta fel a szemöldökét.

– Én – vágta rá Hablaty, miközben a kötényébe törölte a kezét, és elindult, hogy megnézze a krumplit.

Még titokban figyelte, ahogy Álmodozó kisétált az ajtón. Éppen a húspogácsákat fordította meg, mikor megszólalt a telefon, de Gobber szerencsére még azelőtt felkapta, hogy elhallgatott volna. Keveset beszélt, bólogatott, lerakta, aztán elkapta a fiú vállát, aki összerezzent ijedtében, és a kezéből kiesett a toll mikor meglátta a másik holtra vált arcát.