/6.
– M-m-minden rendben
v-van, Gobber? – dadogta, de valahogy furcsán végigcsorgott rajta
a pánik a férfi arcát fürkészve.
– Hablaty... – kezdte
vontatottan, aztán mégis elhallgatott, nagy levegőt vett és
lenyomta a fiút a márványra, ahol korábban Álmodozó ült. –
Apád...
Csak megrázta a fejét,
és ujjait tördelve bámulta a térdeit. Még fel sem fogta igazán,
és máris úgy érezte, magányosabb, mint valaha volt. Hogy egyedül
van, és a világ túl hatalmas, hogy elveszik benne és összeroppan
a súlya alatt. Mélyeket lélegzett, de egyáltalán nem segített,
az a maró, hasogató érzés csak kúszott egyre feljebb, és
feljebb, a szemét forró könnyek szúrták és egyszerűen csak
tehetetlen volt.
El akart rohanni, meg nem
történté akarta tenni vagy csak visszacsinálni. Visszamenni oda,
amikor még gyerek volt és hamis haraggal elbújt a szobájában
vagy az erdőben, csak mert Apa nem hallgatta meg. És haragudott
magára, amiért mindig menekült előle, amiért kihagyta az
alkalmakat, mikor büszkévé tehette volna. Úgy érezte, a
kapcsolatuk lassan folyt ki az ujjai közül és már nem tehetett
semmit.
– Hazamehetsz, ha... –
kezdte Gobber, és mikor Hablaty rákapta a tekintetét, rajta is
látott valami olyasmit, ami őt is tépte legbelül.
Lassan feltápászkodott,
vontatottan bólintott és csak akkor vette észre, hogy remegnek az
ujjai, mikor kikötötte a kötényét. Nem köszönt el, nem érezte
úgy, hogy bármit is tudna mondani anélkül, hogy minden előtörne
belőle. Csak hagyta, hogy becsapódjon mögötte az ajtó, az arcába
csapjon a szél, és csak azért se rántotta fel a kapucniját.
Inkább a zúgás a fejében, mint a saját szívdobbanásai a
fülében.
Nem akart igazán
hazamenni, már nem is volt biztos benne, mit is jelent a haza. Egy
feldúlt hely, ahol már nincsen más, csak ő és a gondolatai meg a
rossz érzések.
Futott hazáig. Futott,
és többször is elbotlott a beton mélyedéseiben, szélesebb
repedésekben. Pedig azóta nem esett el, hogy véget ért a
rehabilitációja és újra megtanult járni. Lépésről lépésre,
lassan és minden egyes alkalommal hamvábaholt reménnyel. Apa ugyan
nem volt vele akkor sem, de látta a szemében a változást, azt az
apró kis szikrát, ami most hirtelen és végleg ellobbant.
Szinte berobbant az üres
és néma lakásba, és ugyanazzal a lendülettel zuhant bele a
székébe is. Felhúzta a lábait, átkarolta a térdeit és
összeszorította a szemeit, ahogy megpróbált lassan lélegezni.
Fájt a lába, és egyáltalán nem érezte jól magát.
Legalább most nem
veszekedtek. Ami azt illeti Apa megint nem volt otthon, mikor
összepakolta a maradék holmiját, az ajtóban futottak össze és
megálltak egy rövid búcsúzásra. Az is valami.
– Szia! Az a Gobber
nevű fickó mondta, hogy hazaengedett. Minden oké? – kérdezte
Álmodozó, ahogy odasétált hozzá. Mikor meg akarta érinteni csak
elütötte a kezét. – Jól van, na.
– Menj el – kérte
halkan, aztán felkapta a fejét és könnyes arccal meredt a
másikra. – Menj el! Gyerünk!
– De...
– Csak egyedül akarok
lenni, oké?
– Majd... beírtam a
számom a mobilodba, míg fürödtél. Hívj, ha szükséged van...
valamire – mondta lassan. Zsebre vágta a kezeit, és lassan
elsétált.
Hablaty hallgatta a
lépteit, a tompa puffanásból tudta, hogy Álmodozó leült a
küszöb elé, de csak a térdére hajtotta az állát és beharapta
alsó ajkát. Hallotta, ahogy a fiú beszél hozzá, de nem értette
a szavait és mikor elindultak a könnyei már meg sem próbált
odafigyelni rá.
Nem nézett fel, mikor
Álmodozó visszamászott hozzá, és puhán megérintette a vállait,
csak hagyta, hogy átölelje és a nyakába fúrta az arcát.
Megdörzsölte a hátát, halkan nyugtató szavakat dorombolt a
fülébe és ő úgy kapaszkodott bele, mint az utolsó lehetőségbe,
a legutolsó reménysugárba.
Végül a karjaiban
sikerült elaludnia, talán a rengetek stressztől, mindenesetre
volt, hogy csak tettette az alvást vagy tíz percenként felkapta a
fejét és körülnézett, hogy Álmodozó ott van-e még vele. És
ott volt. Mégis mikor legutóbb felébredt, be volt takarva, egyedül
volt és beszélgetés hangjai szűrődtek felé a konyhából.
Ismerős hangsúly... Astrid.
Egy pillanatra átfutott
rajta gondolat, hogy meghúzza magát, míg a lány el nem megy;
semmi kedve nem volt ahhoz, hogy találkozzon vele, pláne nem most.
Aztán eszébe jutott, hogy mégsem futhat el, és amúgy is abban
egyeztek meg, hogy barátok maradnak. Astrid nem haragudott rá...
Kibicegett a konyhába,
és valahogy megint úgy érezte magát, mint régen, mikor még
járni tanult. Akkoriban a rögeszméjévé vált, hogy mindenki a
lábát nézi, és mindenki szánakozik felette. Mindenesetre ezúttal
Astrid a mosogatónak támaszkodott, gyönyörű volt, mint mindig és
szőke fonatát átdobta a válla fölött, ahogy odasétált hozzá
és megszorította a kezeit.
– Annyira sajnálom –
suttogta leszegett fejjel, aztán futólag megölelte. Csak egy
pillanat volt az egész. – Gobbertől hallotta, mi történt, és...
– Köszönöm –
biccentett, és szívott egyet az orrán, ahogy Álmodozó felé
sandított, aki az ablakban ült és az utcát fürkészte.
Erőtlennek és tompának érezte a saját hangját, de azért
megköszörülte a torkát. – Attól tartok, ti még nem... Astrid,
Álmodozó. Álmodozó, Astrid.
– Tegnap betörtek ide
– mondta halkan a fiú, és tekintetét kettősük felé kapta,
hogy végigmérje a lányt. – Nincs véletlenül Eret nevű
ismerősöd?
– Nincs. És örülnék
annak, ha nem gyanúsítgatnál – vágta rá Astrid, és lépett
egyet a fiú felé.
– Esetleg Drago?
– Kérlek, ne most... –
szólt közbe Hablaty, és fáradtan megdörzsölte az orrnyergét.
Nem, határozottan nem érezte jól magát.
– Én csak azt mondom,
hogy ha Astrid ismeri a nevet, meglehet a kapcsolat, amin
elindulhatunk.
– Ez nevetséges! –
Astrid lerogyott az egyik székre, és figyelte, ahogy Hablaty egymás
után húzza ki a fiókokat. – Miért akarnál megkeresni valakit,
akiről azt se tudod pontosan, mit akar, csak betört?
– Mert szerintem ő
ölte meg az apját – mondta hirtelen, és Hablaty furcsán
összerezzent. Nem akart rá gondolni, ki akarta zárni a tudatából,
rettegett elképzelni. – Bocsánat – tette hozzá csendesen.
– Ez abszurd. Csak... –
folytatni akarta, de végre megtalálta a fájdalomcsillapítót, és
a tenyerébe szórt a fehér pirulákból. Aztán hirtelen fordult
Álmodozó felé, bámult rá egy darabig és odasétált hozzá,
hogy egy széket is feldöntött. – Te ismered? Ismered, és
hagytad, hogy ez az egész megtörténjen?
– Nem olyan egyszerű a
dolog, mint hiszed – magyarázta Álmodozó. - Biztos voltam benne,
hogy egyedül is meg tudom oldani. Elvégre csak engem akar, veled
nincs baja.
– Téged akar? Mi a
fenéről beszélsz?
– Ez nem olyan
egyszerű. Tudnom kellett volna... – itt futólag Astridra
pislantott. – az első perctől, ahogy az a fiú megemlítette. Ő
veszélyes, bármire képes. Megvan mindene eszköze, ráadásul
szereti saját maga mozgatni a szálakat. Úgy táncoltatja az
embereket, ahogy jól esik neki, és aki nem szimpatikus neki, azt
egyszerűen csak félresöpri.
– És te honnan
ismered? Neki dolgoztál? – kérdezte Astrid, és az asztalra
könyökölt, hogy közelebb hajolhasson a két fiúhoz. – Van
fogalmad róla, mekkora bajba kevertél minket?
– Minket? – ütközött
meg Hablaty, aztán bevette a gyógyszert, amit a markában
szorongatott. Víz nélkül. – Astrid, ezt...
– Miért, szerinted nem
segítenénk? Szerinted nem akarunk segíteni? – kérdezte a lány,
és nem engedte a másik zöld tekintetét. - A barátaid vagyunk,
még ha neked ez furcsa is. Egy csapat vagyunk.
– Ezt Takonypóc is
tudja?
– Hé, a barátod vágta
orrba. Pontosan tudod, hogy milyen.
Valami furcsa hallgatás
borult rájuk. Hablaty tudta, hogy Astridnak igaza van, hogy
segítenének neki, bármennyi is úgy tűnik elsőre, hogy nincsenek
oda érte. Lassan kihúzott magának egy széket, mert úgy érezte,
képtelen tovább állni (nem tudta megmondani, ilyen mikor történt
utoljára), és megkérte Álmodozót, hogy kerítse elő a
laptopját. A fiú felpattant, megérintette a vállát, mikor
elhúzott mögötte és lelkes keresésbe kezdett az ágy környékén.
– Hihetetlen vagy... –
kezdte Astrid, miközben összefűzte ujjait az asztalon. –
Elköltözöl és máris bajba keveredsz.
– Volt már vészesebb
helyzetem is – vont vállat.
– Ja, azt tudom –
hagyta rá a lány, aztán puhán a vállába bokszolt. – Nem is
mondtad, hogy ilyen jó ez a lakást.
– Ó, látnod kellett
volna, a felborogatott és széttépett dolgaim nagyot dobtak azért
az összhatáson – magyarázta Hablaty, de tekintetét azért
Álmodozón tartotta.
– Szóval akkor most te
meg ő...
– Mondhatjuk –
bólintott tétován, és hosszan kifújta a levegőt. Számított
rá, hogy Astrid meg fogja kérdezni.
– Figyelj, én nem
mondtam nekik semmit. Se kettőnkről, se rólad. Nem tudom, hogy
Takonypóc honnan szedte, de nem tőlem.
– Hagyjuk, jó? Nem
fontos.
Megugrott ültében,
mikor Álmodozó letette elé a gépet, aztán megállt mögötte és
félig a szék háttámlájára, félig a vállára támaszkodott.
Hablaty megnyitotta a böngészőt és gyorsan szétküldött
mindenkinek egy üzenetet arról, hogy hol találkozzanak és mikor.
Így legalább adott esélyt azoknak, akik nem akartak belebonyolódni
az egészbe. És nem hibáztathatott senkit.
- Akkor most... várunk –
sóhajtotta, miközben hátradőlt.
Csak egy pillanatra
hunyta be a szemét, egy tétova rezdülésre és máris
megrohamozták a gondolatok. Azok, amiket annyira el akart kerülni,
amiket próbált kizárni a tudatából és amik most lassan, a
zsigereibe karmolva kapaszkodtak vissza. Egy mozdulat, egy
hangfoszlány, villanó tekintet... Tényleg nem akarta ezt az
egészet, de egyáltalán nem volt benne biztos, hogy valaha el tudja
engedni.
Összerezzent az
érintésre a kézfején, felnézett Astridra, aki halkan
bejelentette, hogy elmegy, de majd még visszajön, mire
megbeszélték. Csak bólintott, lecsapta a laptop fedelét és
felpattant.
– Szerintem ledőlök
kicsit – motyogta, és válaszra sem várva felkapaszkodott az
ágyra.
Magára húzta a
pokrócot, a párnájába fúrta az arcát és mélyeket lélegzett.
Szédült, a gyógyszer ellenére is hasogatott a lába ráadásul
tompán lüktetett a halántéka. És nem nézett fel, mikor
besüppedt mellette a matrac és Álmodozó lassan átmászott rajta,
hogy mellé dőljön.
– Haragszol rám? –
kérdezte halkan, aztán kicsit lenyomta a párnát, hogy jobban az
arcára lásson. – Jobban vagy?
– Nem. Nem tudom –
rázta meg a fejét és lustán pislogott. – Miért nem mondtad el?
– Nem hittem, hogy
elmegy eddig, és... senki nem akarja azt hallani, hogy bocs, de
üldöz egy pszichopata.
– Aha, sokkal
egzotikusabb az a verzió, hogy jönnek és törnek-zúznak meg
burkoltan fenyegetnek – vágta rá. – Megtalálom, ígérem.
– És mi lesz akkor? –
Álmodozó kíváncsian közelebb húzódott. Észre sem vette, hogy
ujjaival a pulcsija nyakát piszkálta. – Ez nem játék, Hablaty.
– Azt még nem tudom,
de nem hagyhatom, hogy csak így.. előbb-utóbb úgyis megtalálna
téged is. És akkor engem is – magyarázta Hablaty, aztán a
másik szürke pulcsijába fúrta az arcát. – Felébresztesz
úgy... fél óra múlva?
– Fel – ígérte, és
a rengeteg barna hajba temette ujjait.
Apával álmodott, arról,
ahogy kiskorában megtanította mindenre. Fogta a kezét, mikor járni
tanult, aztán hirtelen eltűnt és ő elesett. Mire feltápászkodott,
tizenöt éves volt és egy kopott mankóra támaszkodva igyekezett
egyedül újrakezdeni mindent. Valaki kirúgta alóla a mankót, és
arctalan alakok nevették, ahogy újra és újra visszahanyatlott a
földre. Senki nem figyelt rá, nem hallgatták meg, csak egymás
közt lökdösték és nevettek, nevettek, nevettek...
– Megfojtasz –
motyogta Álmodozó, és érezte, ahogy finoman lefejtette az ujjait
a pulcsijáról.
– Mennyit aludtam? –
kérdezte Hablaty. Még mindig zihálva igyekezett felülni.
– Úgy egy negyed órát.
Talán.
– Jó, akkor még van
idő egy zuhanyra – bólintott, és óvatosan az ágy széle felé
araszolt. Benne rekedt a levegő, mikor Álmodozó visszarántotta,
és értetlenül pislogott fel rá, ahogy a csípőjére ült. –
Most nem akarom.
– Nyugi már. Csak
hoztam neked valamit, míg aludtál – kezdte , és lemászott az
ágyról. Hablaty fentről figyelte, ahogy felrántotta a hűtő
ajtaját és matatott benne. – Egyébként akkor találkoztam azzal
a csajjal. Astriddal. Én engedtem fel.
– Szuper... –
motyogta, de meglepetten pislogott a tábla mogyorós csokira, amit
Álmodozó az ölébe dobott. – E-ez?
– Ettől jobban leszel.
Edd meg az egészet – nógatta, és figyelte, ahogy esetlenül
felbontotta és tört néhány kockát.
Többször is megpróbálta
megkínálni az édességgel, de mindig csak visszautasította, és
arra hivatkozott, hogy most őneki kell a boldogság. Már az idejét
sem tudta, mikor evett így utoljára csokoládét, de a rágástól
lassan megnyugodott, az édes íz tompította kicsit azt az éles,
kegyetlen érzést a szíve tájékán és valamivel tényleg jobban
érezte magát.
– Most már mehetek? –
kérdezte, és megeresztett felé egy csálé mosolyt.
Mikor rábólintott,
felpattant és már csukta is maga után a fürdőajtót. Megnyitotta
a csapot, a ruháit a szennyesbe dobálta és még gyorsan függőleges
pupillájú szemeket firkantott a párás tükörre. Aztán inkább
letörölte és bemászott a víz alá.
– Bocsi, bocsi,
betörök! Csak kezet mosok – hadarta Álmodozó, és Hablatyot
hirtelen csapta meg a kinti hűvös levegő.
– A konyhában is
lehetne – segítette ki, és kitörölte a szeméből a vizet. –
Kukkoló...
– Hát szabad így
beszélni az egyetlen és legnagyobb védelmeződdel? – kérdezte
műfelháborodással, és a vécé tetejére ült, onnan figyelte a
másikat.
– Védelmező... Nem is
tudom, eddig nem védtél meg annyira nagyon – heccelte Hablaty,
aztán joviálisan lefröcskölte némi habos vízzel. – Ha már
így rám törtél, meg is moshatod a hátam.
Nem gondolta teljesen
komolyan, Álmodozó mégis elvigyorodott, ahogy felállt, aztán
besétált mellé. Nadrágban. Hátulról átkarolta a derekát,
egyik tenyerével felsimított a bordáin, hogy ujjait végigfuttassa
a lapockáján, a tetováláson, a vállán egészen a tarkójáig és
a gerince mellett le. Hablaty érezte a lélegzetét a nedves bőrén,
megfeszült, ahogy ajkai megtalálták a vállát és felsóhajtott,
ahogy finoman masszírozta. Hirtelen mozdult, a nyirkos csempének
préselte Álmodozót és szomjasan kapott az ajkai után. Ujjai
türelmetlenül tapogatták ki a nadrágja szélét és olyan hévvel
igyekezett kiszabadítani belőle, hogy a gomb megadta magát és
lepattant. Elszakadt a csókból, Álmodozó nyakába kóstolt.
Nyelvét puhán végigfuttatta a válláig, le a kulcscsontjára és
finoman a szegycsontjába szívott, míg félig lerángatta róla a
vizes nadrágot és alsót.
– Hé, minden rendben?
– kérdezte a fekete hajú rekedten, és megtartotta, mikor zihálva
a vállára hajtotta a fejét. – Jól van, nem számít. Oké? Nem
számít.
Hablaty nagyot nyelt,
ahogy végignézett magukon, remegő ujjai többször megcsúsztak,
mire sikerült elzárnia a csapot és kinyúlt egy törölközőért.
Vizes hajába túrt, mélyeket lélegzett és egy szó nélkül
sétált ki a fürdőből, bár az ajtóból még visszanézett.
Mire Álmodozó utánament
már felöltözött (mohazöld pulóver és barna nadrág,
pamutzokni), és szemüvegben ücsörgött az asztalánál. Egy
megviselt vonalzóval ütögette az állát, a borostája sercegett a
műanyagon és tétován felpillantott rá, hogy aztán magához
intse.
– Szerencsére még
azelőtt lesz ajtónk, hogy elmennénk – magyarázta, és a bejárat
felé bökött a vonalzóval.
– És addig úgy
döntöttél, hogy rajzolgatsz – nyugtázta Álmodozó, ahogy a
papírra sandított. – Mi az?
– Elég sokáig benn
voltál, ami azt illeti – mutatott rá célzatosan, és aprót
köhintett hozzá. – Szóval addig kicsit keresgéltem. Találtam
egy családinak nevezhető fotót. Igazából csak Gobber, apa meg
én. Még azelőtt készült, hogy... akkoriban még teljesen más
volt az életem, kicsi voltam meg minden.
A fiú szinte nem is
figyelt rá, csak nekitámaszkodott az asztalnak, egyik lábát
megtámasztotta a szék karfáján a keze mellett, és elvette az
asztalról a fényképalbumot. Átpörgette, aztán hátulról kezdte
visszafelé lapozni. Hablaty emlékezett a legtöbb képre; Astrid és
ő ünneplőben a gimnáziumi ballagáson, aztán összekarolva a
szalagavatójukon. Fekete öltönyben, csálé csokornyakkendőben
volt és mérhetetlenül zavarban érezte magát, főleg mikor
befutott Astrid abban a kék ruhában... Az általános iskolás
ballagásáról csak egyetlen kép készült, az is kicsit homályos.
Az első repülése, az első biciklije... A legelső pillanat
Anyuval és Apával. És mindet Gobber fényképezte.
– Erről az öltönyösről
kaphatok egy fénymásolatot? – kérdezte vigyorogva, és a
szalagavatós képre bökött.
– Persze, hogy nem. –
Azzal kikapta a kezéből az albumot. – Kíváncsi lennék, te hogy
néztél ki tizennyolc évesen!
– Hmm... lássuk csak.
Természetesen szexi voltam és lehengerlő és cso... hé! –
Álmodozó nevetve rántotta el a lábát a karfáról, mikor Hablaty
rávágott a vonalzóval. – Ez fájt!
– Pontosan ebben
reménykedtem – bólogatott és feltápászkodott, mikor megszólalt
a kaputelefon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése