Open your eyes and see~

/4.

Úgy érezte, pofátlanul sokáig áztatta magát a zuhany alatt, ráadásul később a fél éjszakát is forgolódással vagy csak egyszerűen a plafon bámulásával töltötte. Egészen össze volt zavarodva, egy ideig próbálta rendbe tenni a gondolatait, aztán feladta és hasra vágta magát. Átkarolta a párnáját, végigvette magában a lehetőségeit egészen addig, míg bele nem aludt. Kivételesen hét után ébredt és sikerült kipihennie magát. A reggeli kávéja mellett jónak látta, ha elvisz magával egy termosszal is, mert fogalma sem volt, meddig lesznek oda. Aztán kapkodva mosakodott, felöltözött, a zsebébe süllyesztette a mobilját (nem mintha bárki is keresné) és már szaladt is lefelé.

Álmodozó az egyik hirdetőoszlopnak dőlve várt rá, intett neki és Hablaty elképzeléseivel ellentétben egyáltalán nem kérdezte arról, hogy hová mennek vagy meddig. Ennyi erővel akár valami csonkítós pszichopata is lehetett volna.

– Kipihentnek tűnsz – jegyezte meg Álmodozó, mikor beszállt az autóba. Megint nem csatolta be az övet, csak felhúzta a lábait és térdeit a kesztyűtartónak támasztotta.

– Viszonylag sokat aludtam – ismerte el Hablaty, és hátradobta a táskáját mielőtt elindultak volna.

Nem sokat beszélgettek, inkább csak a rádió reggeli műsora és a motor zúgása törte meg a csendet, és még akkor is csendben voltak mikor elkezdtek fogyni a házak és lassan kiértek a városból. Hablaty úgy gondolta, nincs szükségük szavakra, egyáltalán nem érezte kínosnak a hallgatást, nem úgy mint Apával vagy a barátaival. Talán azért, mert azok a pillanatok arra voltak, hogy a szótlanság eltakarja azokat a szavakat, amiket túl fájdalmas lenne kimondani.

– El is felejtettem megkérdezni, ugye nincs tériszonyod? – kérdezett rá, miközben rákanyarodott egy fenyőkkel szegélyezett ösvényre.

– Nincs – felelte, és a visszapillantóban megkereste a tekintetét. – Szóval le akarsz dobni valamelyik hegyről?

– Na, oda a meglepetés...

– Úgyse tennéd meg. Te ahhoz túl... túl...

– Ki tudja – vont vállat vigyorogva, és beparkolt egy rönkház parkolójába. - Mindjárt visszajövök.

Azzal kiszállt, és magára hagyta Álmodozót. A kövek ropogtak a cipője alatt, a madárcsicsergés egészen nosztalgiát ébresztett benne és az épület ajtaja feletti megkopott felirat is. Hét éve nem járt már itt, azóta már egész más emberek jártak oda, egészen másért.

– Csak nem Hablaty? - kiáltott oda neki a tulaj, és mosolyogva magához intette. - Mi járatban, fiam?

– Kimennék, ha lehet – mondta habozva, és látva a rémült tekintetet gyorsan hozzátette: - Egy barátommal.

– Úgy érzed, menni fog? - kérdezte a férfi, mire bólintást kapott válaszul. - Hát jó. De légy nagyon óvatos, megértetted?

– Én mindig óvatos vagyok.

– Ja, ahhoz volt szerencsénk.

Hablaty a markába fogta a kulcsot, ahogy visszament az autóhoz és az ablakon kopogott be Álmodozónak, hogy szálljon ki.

– Mi van, nem sikerült kiválasztani a legjobb baltát? Nem, rájöttem: célba akarsz lőni – találgatott, de azért kiszállt és kinyújtózott. – De válogatós vagy, másoknak megteszi egy sima erdő is.

– Jaj, csak gyere – intette magával. Előre sietett, de a fekete hajú fiú követte és egy sötét helyiségnél utol is érte.

– Ez most komoly?

A vörös sárkányrepülő elsőre idegennek hatott, pedig tizenöt éves korában rengeteget használta, gyakorlatilag a barátjává vált. Hablaty egyáltalán nem bánta, hogy ki kellett cipelniük és kicsit le kellett porolniuk. Legalább nem adták el, míg nem tudta használni, vagy mikor az apja jelenetet rendezett és eltiltotta őt a siklástól.

Érzett valami különös görcsöt a gyomrában, mikor ellenőrizte a hevedert és egy pillanatig elbizonytalanodott. Egy egészen kicsikét. Míg meg nem látta a ragyogó kék eget a madarakkal és puha fehér felhőkkel. Onnantól kezdve már a zsigereiben érezte a késztetést, hogy ő ezt akarja, hogy szüksége van rá és megint szabadnak akarja érezni magát, mint akkor, évekkel ezelőtt.

– Volt már baleseted? - kérdezte hirtelen Álmodozó. Ott állt mögötte zsebre vágott kezekkel és figyelte, ahogy szakszerűen megvizsgál mindent.

– Volt – felelte kurtán, de érezte, hogy a másik nem fogja annyiban hagyni.

– És mennyire lehet megsérülni egy ilyennel?

– Hát... úgy ennyire. - Azzal felé fordult és felrántotta a bal nadrágszárát. Fémesen csillogó illesztékek és csavarok, a bőrszínű mégis idegen burkolás... - A jó öreg műláb. Tizenöt voltam, mikor térdből elvesztettem.

Már megszokta, hogy az emberek nem tudnak mit reagálni arra, hogy ennyire könnyedén kezeli a lába elvesztését, annak viszont kifejezetten örült, hogy mikor felnézett a fiú arcára, egyáltalán nem látott szánalmat vagy felesleges sajnálatot. Sajnálta ő már magát eleget, nem volt szüksége arra, hogy az emberek is úgy gondoljanak rá, mintha annyira rossz lenne az élete.

Visszaigazította a nadrágját, leporolta a tenyereit és Álmodozóhoz sétált, aki kivette egyik kezét a zsebéből és felé nyújtotta. Egy rövid pillanatig összeérintették ujjaikat, aztán a fekete hajú várta, hogy mi jön most.

– Na, megyünk egy kört? - kérdezte Hablaty, és fejével a sárkányrepülő felé intett.

Már felkészült a tiltakozásra, a kifogásokra és a bocsánatkérő pillantásokra meg arra, hogy cipelhet mindent vissza a helyére. Aztán Álmodozó szó nélkül elsétált mellette, felkapta a hevedert és ide-oda forgatva vizsgálgatta.

Csendben hagyta, hogy Hablaty felszereljen rá mindent, kicsit rezzent csak össze, mikor az ujjai a derekát érintették vagy mikor a fiú mögé lépett és átkarolva megtámaszkodott a karjai mellett.

És elrugaszkodtak...

Az érzés, ahogy a szél belekapott a vitorlába egyszerre volt felemelő és ismerősen riasztó. A lábuk alatt a semmit taposni és belekapaszkodni abba az érinthetetlen szabadságba, ami ilyenkor felkúszott a tarkóján mindennél jobb volt. Álmodozóval újraélni még annál is jobb.

Nem tudta megállni, hogy ne kiáltson a végtelenbe, aztán kicsit balra dőlt és hagyta, hogy a szél kicsit elvigye őket mielőtt egyenesbe hozta volna az ernyőt. Mikor már csak könnyedén siklottak, behunyta a szemét és hallgatta a madarakat, a fülébe süvítő szelet és Álmodozó lélegzetvételeit, aki hátával a mellkasának simult. Érezte, hogy legalább annyira élvezi, mint ő, hogy pont olyan szabad és örök, hogy neki se léteznek határok és olyan, mintha a saját szárnyain bármeddig elmehetne így. Nem kellett rákérdeznie, vagy kinyitnia a szemét, egyszerűen csak érezte az Álmodozóból áradó felszabadult élvezetet, ugyanazt, ami őt is átjárta, ha a levegőben volt.

Óvatosan elengedte és jobb kézzel megkocogtatta a vállát, aztán a csípőjével is jelezte, hogy jobbra dőlnek. Az volt a nehezebb oldal, de megszokott rutinnal irányított és puhán landoltak a földön.

– Hát ez... - kezdte Álmodozó percekkel később, mikor a földön feküdtek egymás mellett és figyelték a tovatűnő felhőket. – Hát ez eszméletlen volt.

– Tudtam én, hogy tetszeni fog – mosolygott Hablaty, és lassan ülő helyzetbe tornázta magát.

Egy darabig az eget nézte, a madarakat és újra elképzelte, milyen volt odafent, milyen volt Álmodozóval. A tekintete a fiúra siklott, és rájött, hogy ezúttal képtelen olvasni az arcából. Fogalma sem volt, mit érez az egész repüléssel kapcsolatban, vele kapcsolatban és esze ágában sem volt megkérdezni.

- Visszaszívok rólad mindent – jegyezte meg Álmodozó, és karjait komótosan a feje alá húzta. - Még senki nem mutatott nekem ilyesmit.

- Köszönöm – motyogta, és zavartan kitépett néhány fűszálat, aztán a markába gyűrte őket. Még soha senki nem dicsérte meg mert az volt, aki.

- Miénk az egész nap, ugye?

- Igen.

- Sétálunk? - kérdezte hirtelen, aztán már fel is pattant fektéből és várakozóan nézett a másikra.

– Előbb vigyük vissza a cuccokat. Onnan közelebb is van az ösvény – bólintott rá Hablaty, és finoman megragadta a vörös vitorlát.

Visszasétáltak, bezártak, visszavitte a kulcsot és mosolyogva dörzsölte össze a tenyereit, ahogy Álmodozóhoz sétált, aki a Sedan oldalának támaszkodott, és lábával ide-oda tologatott egy nagyobb kavicsot.

- Eszembe jutott, hogy hoztam kávét – mutatott rá vidáman, és behajolt az ablakon, hogy megkaparinthassa. - Remélem, tényleg hőtartó a termosz. Azóta nem használtam, hogy apa elvitt pecázni.

– Ne haragudj, de ezt képtelen vagyok elképzelni.

- Áh, míg ő kifogta a vacsoránkat, elmentem trollokra vadászni.

- Trollokra? - kérdezett vissza, és szemöldöke gyanúsan felszaladt.

- Trollok léteznek! Mondjuk így utólag belegondolva ramaty egy csapdát csináltam.

Álmodozó csak megcsóválta a fejét, és zsebre vágott kezekkel némán haladt előre az ösvényen. Hablaty kicsivel sétált előtte, és azon gondolkozott, miről beszélhetnének. Rákérdezhetett volna, hogy akkor most mi is van köztük, de az anélkül is egyértelmű volt, kérdezhetett volna a családjáról. Mivel eleve csonka családban nőtt fel, az ilyen témát mindig kicsit intimnek tartotta, ezért inkább elvetette a dolgot.

Csak hallgatta a talpuk alatt roppanó avart és a száraz ágak reccsenését. Apa rengetegszer hozta el erre, mikor még volt ideje vele foglalkozni. Itt tévedt el egyszer réges-régen...

- És mondd csak... honnan van neked ez a... sárkányos izéd? - kérdezte vontatottan Álmodozó, és megkerült egy sűrűre nőtt facsoportot.

- Anyu mesélt nekem mikor kicsi voltam. Legalábbis apa szerint mesélt, meg ilyesmi. Szóval érted, csak így jött – hadarta, és bőszen gesztikulált hozzá. - A sárkányok amúgy is menők. Akarok egyet.

- Hát... amúgy az Eragont pont láttam – vallotta be Álmodozó.

- Ez nem segít. Főleg rajtad nem. Sőt tudod mit? Nem is ismerlek, barátocskám! - nevette, és csípőre vágta a kezeit, ahogy megállt a fiú előtt.

Mutatóujjával mellkason bökte a másikat, aki hirtelen kapta el a kezét, aztán ugyanazzal a lendülettel a mögötte magasodó fenyőnek lökte a hátát. Csak puhán, szinte nem is érezte. Ellentétben azzal, mikor közelebb hajolt hozzá, és a lélegzete csiklandozta az állát és a nyakát.

Ezúttal másmilyen csók volt, sokkal bátrabb, követelőzőbb, merészebb. A termosz a lába mellett tompán puffant a levéltakarón, és ösztönösen karolta át, hogy közelebb húzhassa, hogy a hajába túrhasson.

Álmodozó kezei közben bekúsztak a kötött pulcsija, aztán a pólója alá és összerezzent, mikor a hideg ujjai az oldalát érintették. Halovány simítás a köldökéig, aztán le a nadrágjáig. Hablaty tenyerei a vállaira siklottak, a nyakára és belenyögött a csókba, mikor megérezte az érintését. Finomkodó, egyáltalán nem kapkodó mozdulatok, zihálás a nyakában és érezte, hogy ha nem kapaszkodna belé, nem tartanák meg a lábai.

Még akkor is érezte az ízét, és a bizsergést az ajkaiban, mikor kivált a csókból, hogy csípőjébe kapaszkodva puhán az avarba térdeljen. És hirtelen döntötte hátra a fejét, egyik kezét a szájára szorította, hiába, másikkal próbált Álmodozó vállába kapaszkodni. De csak az ujjai hegyével érte el, messze volt, mégis minden mozdulattal egyre közelebb. Aztán egy hosszú pillanatig a fülében zúgott a csend, belefeszült és bennrekedt a levegő. Az ajkai megremegtek, ahogy önkívületében felnyögött és érezte, hogy képtelen kinyitni a szemeit.

A külvilág lassan kúszott vissza a tudatába, ahogy az avarba huppant és csak akkor nézett fel, mikor eléggé tompult a bizsergető érzés a tagjaiban. Álmodozó csak mellé kuporodott, egyik lábát átdobta a combja fölött, állát a vállára hajtotta és Hablaty érezte az önelégült mosolyát, amivel a kipirult arcát fürkészte.

Nem volt szükség a szavakra, nem is nagyon tudott volna mit mondani, csak hallgatta a másik lélegzését, a természetet. Egyszerre érezte magát mérhetetlenül gyengének és élettel telinek, ahogy vakon kitapogatta a termoszt.

- Ne aludj el – kérte Álmodozó, és játékosan megbökte a nyakát.

- Nem fogok – ígérte, és töltött valamennyi feketét a termosz kupakjába. Belekortyolt, aztán felkínálta a másiknak is.

Addig ücsörögtek a fa tövében, míg el nem fogyott a kávé és lassan délutánba hanyatlott az idő. Aztán versenyeztek az autóig, amiből végül nem lett semmi, mert Hablaty biztos volt benne, hogy Álmodozó csalt. Legalábbis egy ponton eltűnt a szeme elől, és már csak a célban találkoztak újra.

- Mit nyertem? - kérdezte mégis a fekete hajú, mikor beült és kicsit megdöntötte az ülést.

- Hm... még kitalálom – hagyta rá, de azért elkapta a vállát és puha csókot lehelt az ajkaira. - Ez megteszi?

- Egyelőre.

Hablaty benyomta a rádiót, és az ujjaival dobolta a ritmust a kormányon. Visszafelé sosem volt olyan érdekes, csak az ismerős fák, út, majd házak, táblák és emberek. Csak a megszokott, és ijesztően ismert.

Mikor leparkolt, már tudta, hogy valami nagyon nincs rendben. A bejárati ajtót lomhán lengette a szél, ahogy valaki feltépte, a kaputelefon műanyag darabjai a küszöbön hevertek, a postaládákat nem bántották.

- Mi a... - kezdte Hablaty, és olyan gyorsan szállt ki, hogy a biztonsági öv akkor csúszott a helyére, mikor becsapta az ajtót.

Álmodozó követte, talpa alatt ropogtak a műanyag darabkák. Sietősen, egymás után szedték a lépcsőfokokat, és Hablaty a korlátba kapaszkodva fékezett le a saját emeletén. És már látta is... Az ajtót résnyire nyitva hagyták, a zárat kitörték. Mégis megragadta a kilincset, hosszan beszívta a levegőt, aztán benyitott.

- Ó, ne már!

A bútorait felborogatták, a könyveit szétszórták, némelyikből a lapok a lakás különböző pontjain végezték, az ágyneműt felhasgatták, a tollak beterítették az asztalát és a szőnyeg érintetlen részét. A rajzokhoz nem nyúltak, nyilván nem vették észre őket, a deszkája eltört a legtöbb tányérjával és bögréjével együtt.

A konyhaasztalnak dőlve egy fiú várt rájuk, aki eddig a körmét nézegette, de felkapta a fejét érkezésükre és úgy sietett Hablaty elé, mintha a fiú megsértette volna valamivel.

- Mit keresel a lakásomban? - kérdezte Hablaty, mikor az idegen megállt előtte. - Egyáltalán ki vagy te?

- A nevem Eret – válaszolta gesztikulálva, és tekintete Álmodozóra siklott, aki éppen az egyik tollcsomót rúgta arrébb. - Üzenetet hoztam. Drago Vérdungtól.

- Öööö... oké. Ugye nem lakberendező cég vagytok? Mert akkor elég béna a marketingetek.

Mielőtt bármi mást reagálhatott volna, Álmodozó olyan hévvel húzott el mellette, hogy a vállának ütközött. Egyetlen szó nélkül elkapta Eret ingét, farkasszemet nézett vele, átvonszolta az előtérbe, aztán kipenderítette a ajtón, amit korábban behajtott maga mögött. A fa reccsent a súly alatt, de nem foglalkozott vele, ahogy a fájdalmas nyöszörgésekkel sem, csak zsebre vágta a kezeit, és mint aki jól végezte a dolgát visszasétált Hablatyhoz.