Open your eyes and see~

/1.

How to train your dragon - Toothcup (ember!Toothless/Hiccup) modern au. Nagyon. 

{...csak átadja magát a zenének és futólag belepislogott az anyósülésen pihenő kartondobozba. Könyvek, egy kék plüss-sárkány, a rajzmappája, egy ceruzakészlet és egy kopottas fényképalbum. A laptopja hátra kényszerült a fényképezővel együtt.}

Ajánlás: Katie-nek~

Hablaty úgy döntött, inkább nem érdekli a kinti világ, az elsuhanó fák, a lassan leereszkedő köd vagy az a rengeteg moha, csak átadja magát a zenének és futólag belepislogott az anyósülésen pihenő kartondobozba. Könyvek, egy kék plüss-sárkány, a rajzmappája, egy ceruzakészlet és egy kopottas fényképalbum. A laptopja hátra kényszerült a fényképezővel együtt.

Csak nemrég költözött el otthonról, mert úgy érezte, Apának van elég dolga anélkül is, hogy rá kelljen figyelnie. Persze, tudta jól, hogy mindkettejüknek nehéz lesz egyedül, de a barátja megígérte, hogy néha azért oda fog figyelni rá, és ez némileg megnyugtatta. És jócskán előre lendítette mikor lakást keresett magának és talált egy kicsi, ám annál praktikusabb garzont.

Először a barátnőjével, Astriddal terveztek összeköltözni, de aztán szakítottak, és ugrott a nagyobb lakás gondolata, ahogy a jövőtervezés is elakadt azon a ponton, hogy egyetem után.

Az új lakás tényleg kicsi volt, és mindössze egy órányira a régi otthonától, mégis tudta értékelni az olyan dolgokat, mint az ágy alatt berendezett kis olvasósarkot, ahová már korábban Apával bepakolták a legtöbb könyvét. A vállával lökte be az ajtót, a dobozt a konyhapultra tette, a laptopot fellendítette az ágyra.

Elhúzta a függönyöket, és beengedett némi friss levegőt, lerúgta a cipőit és a telefonjáról rakott be valami indie zenét, míg a pultba épített hűtőből előhalászott némi paradicsomot és vajat, a kenyértartóból szeletelt kenyeret.

Alig, hogy megkente a szendvicsét a fekete okostelefon bejövő hívást jelzett és kis híján leesett az asztalról.

- Mondjad, Takonypóc. És előre jelezném, hogy ki vagy hangosítva – mondta, és nekifogott felszeletelni a paradicsomot.

Takonypócot körülbelül óvodás kora óta ismerte, és bár nem rajongott érte, ahogy a ráaggatott becenév is jelezte (már nem tudta volna megmondani a fiú valódi keresztnevét), mindig sikerült baráti helyzetekbe bonyolódniuk. Hablaty sem értette, hogy miért, vagy hogyan, de így volt már a kezdetek óta, és tudta, hogy nem fogja tudni soha levakarni a másikat.

- Hallod, buli lesz az ikreknél! - kiabálta a túloldalról. - És persze az én befolyásomnak köszönhetően mindketten részt vehetünk rajta. Tudod, elit cucc.

- Miből gondolod, hogy én ott akarok lenni?

- Ugyan már, tudom, hogy mennyire kész vagy Astrid miatt meg minden, de hidd el, öregem, nem ér annyit a csaj.

- Figyelj, nem hiszem, hogy ez... - kezdte Hablaty, de nem látta értelmét befejezni, inkább lenyalta ujjairól a paradicsomlevet. - Csak egyszerűen ne.

- Értem én, hogy legszívesebben otthon ülnél Halvérrel és együtt izgulnátok végig a NatGeo adásait, de ez még mindig nem menő.

- Én sosem csináltam ilyet, Takonypóc – ütközött meg Hablaty, és keresett egy tányért valamelyik pult alatti dobozban, amire még ő írta rá azokkal a szálkás betűivel, hogy törékeny. - Most költöztem be. Még ki kell pakolnom.

Sóhajtva az egyetlen konyhaszekrénynek dőlt és megdörzsölte a halántékát. Értékelte a barátait (Takonypócot kicsit kevésbé, mint a többieket), de tényleg fáradt volt, ráadásul semmi kedve nem volt Astriddal találkozni vagy a többiek sajnálkozását, esetleg tanácsait hallgatni. Tisztában volt az érzéseivel, azzal, hogy végül miért szakítottak és bár egyáltalán nem haraggal váltak el, mégis szüksége volt egy bizonyos nyugis időszakra. Ami nála abból állt, hogy letöltött két évadnyi Trónok Harcát és éjszakai maratont tartott, vagy egy elég vastag könyvvel behúzódott a sarokba. Persze, most már, hogy saját lakása volt ott olvasott alol szeretett volna, de azért mégis...

- Figyelsz rám, Hablaty? - kérdezte Takonypóc már ki tudja, hanyadjára.

- Bocs, nem figyeltem. Mit is mondtál?

- Látod, tudtam, hogy megint nem figyelsz rám! Csak azt mondtam, hogy ha eljössz, szerzünk neked csajt a srácokkal. Nem bánod meg, na!

- Hát... majd talán máskor. Azért köszi – hadarta Hablaty, és felkapta a telefonját. - Most leteszlek. Szia, Takonypóc!

Mielőtt a fiú bármit reagálhatott volna kinyomta a telefont és a zsebébe csúsztatta. Már jóval korábban eldöntötte, hogy nem vele fogja megbeszélni, hogy mennyire nincs szüksége barátnőre. Amúgy sem értené meg, ráadásul biztos volt benne, hogy hónapokig húzná vele, amit pláne el akart kerülni.

Komótosan felpakolta a szendvicsét és elfoglalta az íróasztalt. Felkattintotta a villanyt, megdöntötte az asztallapot és keresett egy tiszta lapot valahonnan a lába melletti táskából. Ugyan abban voltak a ceruzái, ecsetei, a szenek és a sokat megélt vázlatfüzet. Megeskette magát, hogy igenis ki fog pakolni, de majd csak a hétvégén. Helyette rajzolt, elkezdett egy sárkányt, de túl fáradt volt ahhoz, hogy befejezze. Amúgy is, még magához képest is gyengének érezte a csupa fekete rajzot, úgy festett mint egy paca a lap közepén, ráadásul a farka is aszimmetrikusra sikeredett, így inkább kiradírozott belőle, amitől csak maszatos lett a lap.

A mohaszínű órát még tegnap, mikor a legtöbb holmiját áthozták Apával gondosan kirakta, és most lustán pislogott a mutatókra. Végül is még simán odaérhet...

Aztán arra gondolt, hogy úgyis csak leöntenék valamivel, találkozna Astriddal, levegőnek néznék, mint általában vagy ki tudja, mi történne és talán jobb is, ha otthon marad. De mégis... Lehet, hogy nem lesz semmi baj, esetlen jól is érezné magát és szerezhetne új ismerősöket. Persze, ezt ő sem gondolta komolyan, egyszerűen nem illett össze a személyiségével.

És végül mégis felavatta a zuhanyt, belebújt egy bő pólóba és farmerba, aztán a zsebébe tömte a kulcsait és a telefonját, lekapcsolta a lámpát és becsukta maga mögött az ajtót.

Még az utcán is azon gondolkozott, hogy mennyivel járna jobban, ha visszafordulna. Aztán azon, hogy így az ősz derekán nem ártott volna egy kabát vagy egy pulcsi, de ha már elindult nem volt hajlandó visszafordulni. Főleg, hogy több mint valószínű, otthon ragadt volna.

Úgy döntött, nem ül autóba, inkább összehúzta magát és sietős léptekkel szelte át a csendes utcákat. Közben kikereste a telefonjából Halvér számát. Ha a fiú is ott lesz, nem lesz semmi gond, mert vele még mindig egész jól el tudott beszélgetni, igaz, csak ha Gyűrűk Uráról, Trónok Harcáról, Harry Potterről vagy bármilyen játékról, ami futott a gépén volt szó. Negyedjére csengett ki, mire felvette.

- Szia, Halvér, gyors leszek. Izé, te is jössz az ikrek bulijára? - kérdezte kapkodva, és kicsit lassított néhány kirakat előtt.

- Nem tudok róla, hogy bulit rendeznének – felelte Halvér, és megköszörülte a torkát. - Tudod, Bütyök és én...

- Oké, értem. Bocs a zavarásért – mondta, és gondterhelt sóhaj kíséretében letette.

És olyan gyorsan esett le neki az egész, hogy még haragudni is elfelejtett. Ha Halvér nem tudott valamiről, akkor az lényegében nem is létezett. Szóval az ikrek nem tartottak bulit, csak szövetkeztek Takonypóccal, hogy valami zseniálisan borzalmasat követhessenek el vele. De hát ő alapból azt mondta, hogy nem megy el, szóval nem is volt min idegesítenie magát.

Észrevette, hogy nem messze egy Starbuckstól állt meg telefonálni, és úgy döntött, beül egy kávéra, hogy legalább így megünnepelje a költözését. Behúzódott egy félreeső asztalhoz a Caffé Mochájával és figyelte az üvegen a saját tükörképét. Aztán firkálgatott a szalvétára és lassan lekortyolta a habot az italáról. És felkapta a fejét az ajtócsengőre meg arra a fehér bőrű, fekete hajú srácra, aki egyenesen a pulthoz sétált, egy pillanatra ránézett, aztán egy habos feketével és egy szelet áfonyás túrótortával éppen felé vette az irányt.

Hablaty a markába gyűrte a szalvétát, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy odaül hozzá a fiú. Végül is egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki pont az ő társaságát keresné.

- Szia, leülhetek? - kérdezte, és már ott is ült vele szemben, a tányért középre tette, hosszú ujjait összefűzte és rájuk támasztotta az állát, ahogy Hablatyot fürkészte. - Elég letörtnek látszol.

- Hogy? Izé... szervusz – zavarában a forró kávéba kortyolt, amitől aztán könnybe lábadtak a szemei. Egyszerűen csak nem volt hozzászokva ahhoz, hogy vele foglalkoznak, pláne nem idegenek. - Segíthetek?

A fiú csak megrázta a fejét. - Mondom, letörtnek látszottál. Gondoltam, idejövök kicsit beszélgetni. Persze nem az én dolgom. Woah, mit rajzoltál?

- Tessék? Ja, ez semmi. Csak firka – magyarázta gyorsan, de az idegen már ki is kapta a kezéből a szalvétát és nagy műgonddal kihajtogatta. - Én nem... nem hiszem, hogy téged ez érdekel.

- Honnan tudod? - Kíváncsian felnézett rá, aztán vissza a rajzra. - Szerintem nagyon király. Amúgy mi a neved?

- Hablaty.

- Hívj csak Álmodozónak – felelte, és a villájával levágott egy szeletet a túrótortából.

- Ez nem az igazi neved, ugye?

- Hé, én se szóltam be neked, nem? - kérdezte, és az áfonyarétegbe szúrta a villát, aztán odatolta. - Tessék, úgyis olyan nyeszlett vagy.

- Köszi... - Ahogy Hablaty a tányérért nyúlt, Álmodozó elvette előle a kávéját és a saját bögréjébe öntötte szinte az egészet. - Hé!

- Csere, oké?

Nem mondott semmit, csak megkóstolta a tortát, ami igen finomnak bizonyult. Míg rágott azon gondolkozott, hogy miért is állt vele szóba a fiú, aki Álmodozónak nevezte magát. A gondolat, hogy egy idegen megszánta mert úgy látta, nyomorultul fest egyáltalán nem dobott a hangulaton, ahogy a tény sem, hogy egyedül volt. Egy egészen más helyzetben biztosan Halvérrel ülne itt és valami idegen fülnek szokatlanról beszélgetnének, de a fiúnak ott volt a barátnője, Bütyök, és teljesen érthető volt, hogy inkább a lánnyal ült le Star Wars maratonozni, mint ővele. Nem, egy egészen más helyzetben ő Astriddal ülne itt, meghívná egy kávéra és normális esetben még csókolóznának is. Na igen. Normális esetben. Csak éppenséggel mindent elrontott és Astrid ugyan azt mondta, megérti, Hablaty valahogy nem volt benne olyan biztos. Főleg, hogy ő se érette igazán.

- Hát, ez a kávé elég pocsék – jegyezte meg hirtelen, és elfintorodott.

- Rémlik, hogy az eredetileg az enyém volt? - kérdezte Hablaty, bár legbelül érezte, hogy esélytelen az egész.

Egy kósza pillanatig el is felejtette, hogy csak most ismerkedtek meg, Álmodozóval valahogy sokkal könnyebb volt beszélgetni, nem érezte úgy, hogy olyan könnyen hülyét csinálhatna magából. Mégis csak kibámult az ablakon, bele a sötétségbe.

- Hé! - Álmodozó áthajolt az asztal fölött és meglengette tenyerét az arca előtt. - Mondd csak, gyakran bambulsz el?

- Sajnálom – szabadkozott azonnal, de ahogy visszafordult könyökével fellökte a poharát, és a maradék kávé végigfolyt az asztalon, hogy az ölében végezze. - A francba! Te... te most kinevetsz engem?

A fiú kaján mosollyal figyelte, ahogy egy szalvétával megpróbálja felitatni a folyadékot, és meg sem próbálta leplezni a jókedvét. Szórakozottan megvonta a vállát, és felé nyújtott egy újabb fehér papírt.

- Nézd a jó oldalát, legalább nem volt teli – jegyezte meg, és arrébb tette a tányért, hogy Hablaty ott is letörölhesse az asztalt.

- Elhiszed nekem, hogy ez most nem nagyon segít? - felnézett Álmodozóra, és csálé mosollyal dobta az átázott masszát az asztal alatti kukába.

Mondani akart még valamit, bármit, amivel kimentheti magát, de nem jutott eszébe semmi, és amúgy is már mindent elárult a másik pillantása, amivel végigmérte és korábban követte minden mozdulatát. Ráadásul mire nyitotta volna a száját megszólalt a mobilja.

- Csodálatos. Mondtam, hogy nem megyek – szólt bele, és csak úgy megszokásból a másik fülére szorította a tenyerét.

- De ezt nem hagyhatod ki! Ingyen pia, és nézheted, ahogy a húgom szarrá veri Takonypócot.

- Apropó, Fafej, ez nem az ő száma véletlenül? - szinte érezte a gyanakvást a saját hangjában, és biztos volt benne, hogy nem alaptan a dolog.

- Lenyúltam a telóját, míg tudod... na jó, én se tudom pontosan, hogy mit csinál. De nem ez a lényeg. - Hablaty hallotta, hogy eltolja magától a telefont és kérdez valamit valakitől. - Hanem az, hogy ööö.... gyere ide!

- Nem. És jó lenne, ha ti se nyírnátok ki egymást – mondta határozottan, aztán egy rövid köszönés után letette. - Szóval, hol is...

Mikor felnézett, Álmodozó már nem volt sehol, csak az üres bögre árulkodott arról, hogy valaha is vele szemben ült. És Hablaty egyszerűen csak nem értette, hogy miért ült oda hozzá, miért beszélgetett vele, ha egyszer szó nélkül eltűnt míg ő lekoptatta az állítólagos barátait.

Miközben felállt, hogy visszavigye a tálcát, mérlegelte, hogy gyanúsan alacsony az esélye annak, hogy megint találkoznak. Vagy, ha találkoznak is, talán Álmodozó már nem is fog rá emlékezni, vagy nem lesznek olyan helyzetben, hogy beszélgetnének egymással.

A kinti hűvös némileg felébresztette ugyan, de a kedve egyáltalán nem lett jobb, főleg, hogy talán éppen most engedett kisiklani az ujjai közül egy barátságot. Vagy legalábbis valami nagyon barátságszerűt.

- Megjöttem! - kiáltotta, mikor belépett az ajtón, aztán mikor a sötétség és a csend fogadta csak, rájött, hogy már nem otthon lakik és Apa nem várja haza esténként. - Ja, igen... szia, fiam, mi újság a többiekkel? Semmi? Az jó. Eeehh...

Valósággal belezuhant a fotelébe és unottan pörgött körbe-körbe néhány percig, míg ki nem szúrta a szendvicset, amit korábban csinált magának és amitől teljességgel tökéletesen megfeledkezett. Feltápászkodott, betette az üres hűtőbe és odaítélt magának egy zuhanyt úgy az egész napjáért cserébe.

A lekávézott nadrág és póló kapásból a mosógépben végezte, a többit a szennyes kosárba dobta és elég sokáig folyatta magára a meleg vizet ahhoz, hogy valamennyire kipucolja vele a fejét. Mikor egy kiszuperált repülőnapos pólóban és alsógatyában felmászott az ágyába már nem is gondolt arra, hogy mi lehet Apával odahaza egyedül vagy mit terveltek ki neki az ikrek és Takonypóc, még csak Astrid sem jutott az eszébe.

Az ölébe húzta a laptopját, megnézte az e-mailjeit és a facebook értesítéseit, az egyetem honlapját, aztán mégis félretette a gépet, hasra fordult és a párnába fúrta az arcát. Ha szerencséje van, talán nem álmodik semmit.

Végül mégis az óceánon sodródott egy lyukas ladikban és az utolsó reményébe kapaszkodva evezett egy hatalmas ajtó felé, ami hangos döndüléssel becsapódott előtte, és a hullámoktól a vízbe esett. Próbált a felszínen maradni, de a fölötte táncoló északi fény gúnyosan kikacagta és mielőtt még zihálva felült volna látta a homályba veszni azt a kaján vigyort a kávézóból.

Bizonyára megint dobálta magát álmában, mert a hátán ébredt és álmosan pislogott az órára. Nyűgösen konstatálta, hogy hajnali öt, odakint még csak éppen virradt, de egyáltalán nem érezte azt, hogy vissza tudna aludni. Inkább lemászott, feltett egy kávét csak, hogy később fogkefével a szájába száguldjon a konyháig, hogy lekapcsolja a főzőt és öntsön magának egy bögrével. Futólag elképzelte, hogy egyszer elég álmos lesz ahhoz, hogy egy jó erős feketével gargarizáljon a fürdőszobában, amitől aztán nevethetnékje támadt.

A reggeliről kénytelen volt lemondani már csak azért is, mert semmi nem volt a hűtőben a tegnapi szendvics kivételével, de úgy gondolta, majd a munkahelyén bekap néhány falatot.

Mikor már elég világosnak ítélte meg a kinti világot, lebattyogott az autójához, ami tulajdonképpen egy kiszuperált Sedan volt Hablaty módra felturbózva. Még Apától kapta, mikor meglett a jogosítványa, bár az érzékei már akkor is azt súgták, hogy büszkébb rá, mint az indokolt lett volna. Benne senki nem hitt igazán, és már egészen hozzá is szokott a dologhoz.

Gobber, akinél dolgozott szakmáját tekintve kovács- és karosszérialakatos volt, és Apa jó barátja. Az ő tanácsára a műhelyt ma már csak ismerősöknek és rokonoknak nyitotta ki, egyébként gyorséttermet működtetett és a cégér szerint nála lehetett az ország legjobb grillcsirkéjét kapni. És Hablaty itt segített be már egészen kölyökkora óta, mikor éppen nem kellett tanulnia vagy Gobber nem tiltotta ki a konyhából, mert összetört vagy odaégetett valamit.

Egyébként meg kellemes hely volt, virágos tapéta, súlyos asztalok és székek minden csupa fa, fa, fa és fém. Meg persze az elmaradhatatlan húspogácsa és sült krumpli illat. Csak hétkor nyitottak, még az összes szék az asztalokon volt, a konyha felől átvághatatlan sötét szűrődött felé, de miközben ledobta a táskáját és felkapta a kötényét felkattintotta a villanyokat. Mire lepakolta a székeket és alágyújtott a sütőlapnak megérkezett Gobber is a szokásos foltos munkaruhájában.

-Á, jó reggelt, Hablaty. Ilyen korán? - kérdezte a szokásos jókedvével, és leült az egyik pult melletti székre.

- Jó reggelt! Csak nem tudtam aludni, és gondoltam, kinyitok. - Hablaty felé intett, aztán elé tett egy nagy adag szalonnás tojást és kávét papírpohárban. - A mai ajánlatunk, csak kilencig.

- Pont ezt szeretem benned – mondta, és felé bökött. Az egyik keze még évekkel ezelőtt sérült meg egy balesetben. - Arra gondoltam, hogy én ma a műhelyben leszek, tudod van egy kis javítanivaló. Addig te vihetnéd a kajáldát. Persze csak, ha van kedved és időd.

- Hogyne, Gobber, megleszek.

- Azért, majd küldök ide valakit, nehogy felrobbanj vagy ilyesmi.

- Kösz, tényleg...

Barna kötényébe törölte a kezeit és visszafordult, hogy megfordítsa a saját szalonnáit, mikor megszólalt az ajtócsengő.

- Bocs, láttam, hogy mozgás van. Nyitva vagytok?

- Még nem, de... - kezdte Hablaty, és mikor futólag átlesett a válla fölött azt hitte, csak hallucinál. A tegnapi fiú volt az, Álmodozó. Futólag Gobberre pillantott, aki csak megvonta a vállát és a reggelijébe temetkezett. - Gyere csak be.

További fejezetek az Oyeas címke alatt~