A Herondale szupernóva~

 

Tinuviel születésnapjára ksézült fanfiction! Isten éltessen, drágám~

Magáról a ficről annyit, hogy rohadt nehéz volt úgy dolgozni, hogy tudtam, hogy Heronstairs-t (Will Herondale/James Carstairs) fanfictiont akarok, és, hogy nem lehet benne több spoiler, mint amennyit az első könyv tartalmaz (Pokoli Szerkezetek - Az Angyal). Háát... fogjuk rá, hogy nincs benne spoiler. De van benne annál több korhatár, úgyhogy óvatosan. 

Jó olvasást~

A szobája ajtajában ácsorgott, hátát a lakkozott fának vetette és félig hunyt szemei alól figyelte, ahogy szinte kecses mozdulatokkal próbálgatta a hangszert. A hegedűszóról mindig ő, csakis ő jutott eszébe, talán ezért is szerette annyira. James az ablaknál állt, alakját megvilágította a beszűrődő holdvilág, és óvatosan játszott, mintha attól tartana, hogy bárkit is felébreszt. A törtfehér ing alatt homályosan kirajzolódtak a fehér bőrébe vésett rúnák (nem egyet közülük ő rajzolt meg neki), és mintha valami apró kis érzésfoszlány bizseregve megmozdult volna a mellkasába, ahogy tekintete a nyakára tévedt és a fakó tincseire, amik leheletfinoman érintették a tarkóját. Nem akarta megzavarni, mégis kibukott belőle egy sóhajtás, mintha csak a lelkét eresztette volna szabadon valami földöntúli muzsika késztetésére. Elsőre azt mondta volna, hogy James valami Alvilági, vagy legalábbis lepaktált eggyel, hogy megkaphassa a szépséget és a tehetséget.
Nagyot nyelt, mikor a másik felé fordult, ahogy megcsillantak a szürke szemei és puhán elmosolyodott. Tudta, hogy csakis neki szól ez a mosoly, őérte van, és nem engedheti el úgy, mint azt a parányi kis reménysugarat, ami egyre halványabban pislákolt egészen mélyen, a sötétség legalján.
William szája egészen kiszáradt, megköszörülte a torkát, és nyelve hegyével megnedvesítette az ajkait. Vágyott rá, akarta, és akkor is ezt érezte, mikor James letette a hegedűt a takarosan bevetett ágyára (ó, az ujjai, azok a hosszú, inas, sápadt ujjak, amik úgy tudtak érinteni akár a pillangószárnyak), a hajába túrt és közelebb lépett Williamhez. Kellemes és bódító lime és pézsmaillata volt, szinte megrészegülten emelte fel a kezét és megérintette a nyakán húzódó kusza, fekete jelet. A rúna lefutott egészen a kulcscsontjáig, és Willian figyelmetlenségből, vagy talán készakarva, leszakított egy gombot, mikor próbálta követni a mintát.
- Szóval, gondolkoztál azon, amit mondtam?
Pár napja nagy hőhullám súlytotta Angliát, csak néhány felhőpamacs kúszott át az égen, de egyáltalán nem ígértek sem esőt sem mást. Csak békésen lebegtek a Nap körül, és James Carstairs éppen őket nézte az Intézet lépcsőjén ücsörögve. Inge ujját felhajtotta ugyan, de úriemberhez méltóan sem a mellényétől nem volt hajlandó megválni, sem kigombolni eggyel több gombot az ingjén nem szándékozott. Sápadt volt, talán kicsit sápadtabb is mint szokott és mintha a haját is némileg kiszívta volna a nap, mindenesetre William egy pillanatig arra gondolt, hogy talán annyira fehér, hogy visszaveri a sugarakat, mint valami üveg. Egy szilánk. Csak egy darabka a nagy egészből, és mégis annyira más volt, annyival többet jelentett. Leült mellé, a kezébe nyomott egy pohár hideg teát, amit Sophie olyan nagy odafigyeléssel készített el, és csak azért nem öntötte ki véletlenül a lány előtt, mert Jemnek készült. Aztán megtette. Csak úgy kibukott belőle, egyáltalán nem így tervezte, szép hosszú monológot tervezett rendes felvezetővel, valami szép idézettel, ami passzol a helyzethez, és ékes szentnek tetsző szavakat. Olyat, amivel a legtöbb lányt levette a lábáról, és pont ugyanazt várta Jamestől is, pedig valahol tudta, hogy a fiú egyáltalán nem ilyen. Csak egyetlen lélegzetvételnyi, elfojtott, megkínzott és kifordított szeretlekben került, hogy James félrenyelje a teát. És miután William megütögette a hátát, megeskette rá, az Angyalra, hogy át fogja gondolni a szavait.
James Carstairs nem szólt semmit. Megérintette William derekát, ujjai kacéran végigfutottak a könnyű ingen és a mellény ezüstgombjain, hogy aztán megállapodjanak az álla alatt. És ahogy közelebb lépett hozzá, még közelebb, egyre közelebb, William már érezte a lélegzetvételét, a borotvahab kellemes mentás illatát és James saját illatát, ami a bőréből áradt, a pórusaiból, belőle. Mikor végül türelmetlenül az ajkai után kapott és megcsókolta, szomjasan, mohón, érezte a láthatatlan, esti borostát, és tudta, sőt hallotta, ahogy a sajátja sercegve karistolja James arcát. Fullasztó, édes, ismeretlen csók volt, egészen más, mint amikor egy nőt csókolt meg, és ezt valahogy jobban is élvezte.

×××

És onnantól kezdve valahogy megszokottá váltak az esti látogatások, a délutáni bújkálások és a kacér összekacsintások. Megegyeztek, hogy soha nem mondják el az Intézet többi lakójának, főleg, hogy a homoszexualitás bárminemű formáját egyáltalán nem nézte jó szemmel a Klávé. Ostobaság, hiszen parabataiok, lelkileg amúgy is összetartoznak, akkor miért ne lehetne ezt testi együttléttel is megerősíteni? Baromság, mondogatta William, és ezúttal megint elismételte, ahogy az ódon, nyirkos kőfalnak taszítota Jamest, hogy aztán a fogaival húzza le róla az inget. A nadrágja térdig már térdig csúszott, és majdnem mindketten elestek, mikor egyik lábát William derekára kulcsolta. Szürke szemei tompán csillogtak a kéjtől, ami az eméjére ereszkedett, alsó ajkát beharapta, hogy vissza tudja fogni a hangját. Oldalra döntötte a fejét, hogy felkínálja a nyakát, és valahogy nevethetnékje támadt, mikor meglátta a viszonylag kicsi üveget, amit valamikor felrúghatott, mert illatos, könnyű tartalma a padlóra folyt, ezzel örök nyomot hagyva kellmes légyottjuknak. Annak a kósza kis pásztorórájuknak, amikor minden síkosító ellenére (vagy éppen amiatt) képtelen volt elmenni, ellentétben Williammel, aki őbenne élvezett el, nemsokkal azelőtt, hogy Henry Brenwell benyitott volna a kis, sötét raktárba. Szerencsére nem vonta kérdőre a két fiút, de egy pillanatig gyanúsan villant a szeme, és morgott valamit arról, hogy ő megmondta. Aztán sietősen továbbállt, talán felfedezett valami forradalmian újat, amit meg kellett mutatnia Charlotte-nak.
- Minden rendben? - kérdezte William, és a másik fakó tincsei közé túrt, ahogy ráragyogott. Sugárzó kék szemei szinte lángoltak, a mosolya lehengerlő volt, bár némiképp hamiskás és fekete haja a homlokára tapadt.
- Persze. Majd legközelebb sikerül.
- Sajnálom. Már mint, hogy nem mentél el.
- Ugyan. - James szórakozottan legyintett. - Csak William Herondale képes orgazmusra egy ilyen helyen.
- Hé, azt hittem, olyasmit fogsz mondani, hogy csak Will Herondale képes ilyen mennyei csípőmozgásra. - Azzal a nephilim elkapta James derekát, és futólag a nyakába csókolt, mielőtt maguk mögött hagyták volna a raktárat.
- Mégis hol tanultad ezt, Will? Gondolom, nem veled született képesség és nem is a Herondale-ek híres, nemes adottságai ütköznek ki rajtad - vágott vissza a higgadtság teljes mivoltában James.
Zsebre vágta a boszorkányfényt, és társára pislogott, aki valahogy kerülte a tekintetét, és érdekesebbnek találta az ablakon túli világot. James ismerte már annyira, hogy tudja, mit jelent ez. Úgy olvasott Williamből, mint egy nyitott könyvből, ismerte minden mimikáját, minden rezdülését, hogy amikor komor vagy dügös, sötétkékbe mélyül a szeme, amikor sugárzik, ragyog akkor pedig az eget tükrözi vissza. És William valahogy sosem vette észre ezt a képességét, hitt benne, hogy őt is éppen annyira be tudja csapni, mint mindenki mást. Vagy csak egyszerűen könnyebb volt úgy tenni, mintha...
- Az Ördögben - felelte végül a fiú.
- Ah, sejthettem volna. Hiszen hol máshol?

×××

- És te hol tanultad ezt? - kérdezte William, aztán belészorult a levegő, hogy végül sípoló hanggal távozzon a tüdejéből, és ő beleszédüljön.
Hanyatt feküdt, fekete haja erősen elütött a párna fehérségétől, félig lehunyt szemei alól méregette a fölötte térdelő Jamest, aki mérhetetlen türelemmel és lassúsággal húzta le róla a nadrágot és az inget. És, aki olyan könnyen tette magáévá, olyan magasságokba próbálta emelni, és mélységekbe rántani, hogy William szemei előtt szikrák pattogtak az élvezet vad hevében, és egy ponton megfeledkezve mindenről, erkölcsről, emberekről, napszakról, hátravetette a fejét és felnyögött, ahogy ujjai a lepedőbe vájtak.
- Azt nem mondhatom el - suttogta James, aztán ajkaival finoman kitapogatta William ütőerét, végigcsókolta a nyakát, a kulcscsontját, aztán vissza, rátért az állára, míg rá nem bukkant az ajkaira.
Teljesen más volt ez, mint mikor magában érezte Williamet. Ő más volt, sokkan lágyabb, finomabb és kevésbé heves. Neki nem számított az idő, bár pont James volt az, akinek abból sem volt elég. William néha hajlamos volt kapkodni, és annak általában az volt az eredménye, hogy csak az egyikük élte át az elsöprő, tiszta orgazmust, a másikuknak maradt a kéj, amiben elveszhetett, ha akart.
- Az Angyalra, Jem - sóhajtotta William, és átkarolta a sápadt vállakat, hogy közelebb húzza magához.
Körmei a húsába vájtak, ahogy egyre csak szorította, mert úgy érezte, hogy ha elereszti, lezuhan, elbukik és oda lesz minden. Minden kis pillanatfoszlány, a keserédes kéj, az a kis elsöprő szikra, amit sosem tudott tökéletesen felidézni. Végigkarmolta a hátát, mikor James legördült róla és percekig csak mozdulatlanul kapkodták a levegőt. Aztán William felajánlott egy iratzét, és eltántettek minden bizonyítékot; az érzelmekét, a tettekét, a bűnbeesés vöröslő, hosszú stigmáit. Nem maradt semmit, csak hófehér, jelekkel és hegekkel  tarkított bőr, apró, semmitmondó harapásnyomok és a közéjük feszülő múlandóság. William a hasára hengeredett mielőtt elöntötte volna a békesség utáni keserűség, rászakadt volna a mindenség és inkább a párnába temette az arcát, ahol még érezte, ahogy James illata keveredik a sajátjával és valami utánozhatatlan aroma elegyeként beivódik az agyába, az érzékeibe.
- Szeretlek - suttogta James, vagy talán ő maga volt, már nem tudta volna megmondani, és egyébként és hamarosan elnyomta az álom.
Angyalokról álmnodott, békéről, napfényről és mézédes illatokról, simogatásokról. De egyszer minden borongóssá válik és az idő elmossa a végtelenséget. Kegyetlenül, visszavonhatatlanul.

×××

A hűvös hajnal őszintesége átsöpört az Intézet kertjén, kékes-lilás fényei balzsamos félhomállyal burkolták a bokrokat, padokat és nyúlós keserűséget hagyott a falakon. Még azon is, aminek James támaszkodott, egyik kezét a szájára szorítva és az ujjai közül lassan buggyant elő a forró, ragadós vér. Francba. Zihálva pillantott fel, és elkent némi vért az arcán, mikor William mellé lépett a hegedűjét és a vonóját szorongatva. A fiú kék szemeiben félelem és aggodalom csillant, letette a hangszert és átkarolta a másikat, aki hálásan támaszkodott rá, homlokát a vállának döntötte és reszketve, mélyeket lélegzett. Mélyen beszívta William  gyömbéres illatát, de bármennyire szerette, most mégis felfordult tőle a gyomra.
- Jem... James... - kezdte elfúló hangon, de James csak megrázta a fejét. - Mindjárt jövök, addig maradj itt. Minden rendben lesz.
James mindig tudta, hogy William nem ígérhet ilyesmit teljesen komolyan, de ezúttal is, mint mindig, reménykedett benne, hogy a fiú ugyan gyorsan tud futni, mint eddig. Lecsúszott a fal tövébe, elszámolt tízig, aztán tizenötig és hosszan kifújta a levegőt. Nem halhat meg, már csak William miatt sem, aki csak őt volt képes közel engedni magához, az Angyal tudja, miért. Szerette volna megkérdezni tőle, de kételkedett benne, hogy megmondaná az igazat, aztán mindent csak arra fogott, hogy parabataiok. Osztoznak mindenen és törődnek egymással, amíg csak élnek. És William már akkor tudta, tudott mindenről, mikor őt választotta...
És igent mondott neki, mert szerette, és kiolvasta a tekintetétből, abból a végtelen kékségből, hogy komolyan gondolja minden szavát, hogy vágyik rá, akarja. Nem volt ugyan tisztában azzal, hogy hogyan is szereti Williamat, de úgy döntött, majd idő közben rájön. Rájött ugyan, mégis képtelen volt elmondani neki, és úgy tűnt, nincs is rá szükség, mert William Harondale úgy ragyogott mellette, akár egy szupernova és James tudta, hogy ez részben miatt van. Ahogyan azt is, hogy egyszer miatta fog kialudni a fénye is.