S P O I L E R !!!
Most még jobban, mint a Malecnál! Ha nem olvastad a Clockwork Princess-t (Hercegnőt), eszedbe se jusson még csak belekukkantani se!
Vérangst Heronstairs úgy a három könyvet átölelően.
Will lángolva küzd és a megnyugvást csakis az a dallam nyújthatja, amit Jem játszik el neki.
Jó olvasást!
Tizenöt évesek voltak, Willben lángolt a tetrekészség, tekintetében ott lobogott az a vakmerő ellentmondás és rosszindulat, amirpl valahol Jem mindig tudta, hogy önhittség, valami, ami csakis a láthatatlan falak mögött létezet, azzal a fájdalommal együtt, ami a gondjai okozója is volt, és amiről titkon remélte, hogy barátja egyszer majd elmondja neki.
Mint ahogy azt is elmondta, hogy verekedés közben szerezte a monokliját, és, hogy az ő segítségére van szüksége, nehogy Charlotte megtudja. És amikor rákérdezett, azzal indokolta, hogy a parabataia által rajzolt rúnák erősebbek, mintha magára rajzolná őket.
- A génjeidben van a hülyeség, William? - kérdezte, ahogy leengedte az irónját, és még utoljára végigsimított munkája gyümölcsén, a lapockák közt kanyargó, fekete iratzén. - Miért verekedtél?
- Becsületbeli ügy volt - jelentette ki Will, és fekete hajába túrt, mielőtt visszavette volna az ingjét.
Jem szobájában voltak, az ablakot félig kinyitották, hogy a hűvös tavaszi levegő felkavarhassa a levegőt és belekaphasson a függönybe. Will hátradőlt a fiú ágyán, karjaival feje alatt bámulta egy darabig a plafont, aztán sugárzó kék tekintete társára akadt, aki szöszmötölt valamit a sötétben. Biztos volt benne, hogy Jem hegedülni fog, mint mindig, ha valami zavarta, márpedig látta a szürkés-ezüstös tekintetben, hogy igenis zavarja az ő viselkedése. Talán tudta, hogy nem kocsmázni jár esténként, vagy egyszerűen csak az bosszantotta, hogy azt hitte, oda jár. Jemnek annyira könnyű volt hazudni; szörnyen fájdalmas, de pofonegyszerű. És teljeséggel felesleges. Elvégre ő volt az egyetlen ember, akinek nem árthatott, aki felé igazán önmaga lehetett, és megmutathatta neki a mindenségeket.
És mielőtt bármit mondhatott volna, mielőtt egyáltalán bocsánatot kérhetett volna, elnyomta az a gyönyörű dallam, amit csak Jem Carstairs csalhatott elő a hegedűjéből, és amivel mindig megérintette a lelkét.
×××
Tizenhat éves korukban együtt mentek templomba. Valahogy egyikükben sem buzgott az a vallásosság, ami akkoriban ott bugyogott a legtöbb britben, egyszerűen csak kíváncsiak voltak. Jem az újászületésben hitt, amit valamilyen világkeréknek nevezett, Will pedig... hát, Will walesi volt. Neki ott volt a folyója.
Azért tisztességesen szorították egymás kezét (Jem sovány, sápadt ujjai Will meleg tenyerének ölelésébe zárva), és hallgatták az imádságot. Megbabonázta mindkettejüket az átszellemült prédikáció, a tömlyén beitta magát az idegeikbe és nehezükre esett felállni, mikor minden véget ért.
- Tudod, James... most valahogy egy kicsit jobb embernek érzem magam - motyogta Will, míg várták, hogy mindenki elhagyja a templomot.
- Jó ember vagy, Will - suttogta Jem, és halkan köhögött. - És jó látni, hogy néha ezt te is elhiszed magadról.
Will nem válaszolt, és mégis volt valami csillantás a szemeiben, a kék egészen megfakult egy pillanatra, de mire kiléptek a szitáló esőbe már nyoma sem volt az egésznek és nevetve ugrott át egy pocsoját. A nyári zápor eláztatta, fekete haja a tarkójára és az arcára tapadt, könnyű vászoninge teljesen elázott, ahogy pördült egyet, kettőt, és majdnem elgázolt egy nála kicsivel idősebb szőke fiút. De Jem megfogta a kezét, és még idejében visszarántotta.
- Ha visszaértünk, megkérhetlek, hogy hegedülj nekem, James? - kérdezte, de vigyora lelohaszthatatlanul virított az arcán. - Van valami a zenédben, ami megnyugtat.
- Mert te érted - válaszolta Jem, és hagyta, hogy Will átkarolta a vállát.
Aznap az napsütésről és a szivárnyról hegedült Willnek, egy olyan örökkévalóságról, ami talán csak a mennyekben létezik, és szenteletlen csodákról, amik még ahhoz is kevesek voltak, hogy reményt nyújtsanak. És az erőt adó ragyogásról Will szemében, amit még parabataia sem érthetett meg igazán. Mert még ő sem értethette a felfoghatatlant.
×××
Tessa érkezése, és a kérdései egyszeriben rámutattak arra, mennyit jelentenek egymásnak. Nem volt könnyű elajándékozni a szívük egyik felét, ha már örökbeadták valaki másnak. Így semmi nem maradt nekik, de valahogy végig jó volt így. Will pillantásai, amikben ott lángolt minden kimondatlan kétségbeesés, minden elfojtott könyörgés és félelem. És mégis dacosan, talán dacosabban, mint bármikor annak előtte segített neki, harcolt vele a betegség ellen és nem hagyta, hogy akár csak egy pillanatra is meginogjon.
Megtalálja. Felkutatja az egyetlen gyógymódot, mert valahogy újra hinni kezdett benne, hogy létezik. És még akkor is képes volt áltatni magát, mikor vért köhögött, és összeesett, vagy mikor Will mellkasára hajtve a fejét, a fiú vad, dübörgő szívverése elnyomta azt, mikor mandarinul beszélt és már szinte ő sem tudta, hogy miről. Will ott volt mellette, míg jobban nem lett, az arcára simította hűvös, remegő tenyereit és suttogott neki, álmokról, emberekről, talán még Walesről is.
A karjaiban pihenni és hallgatni a szíve nyugtalan verését pont olyan volt Jem számára, mint Willnek az ő hegedülése. Értette a zenéjét, még akkor is, ha egészen máshogy játszott. Hangszer nélkül, az élet örök szonátáját.
×××
A csípős éjszakában is lángolt az arca, ahogy a tág pupillákba nézett. A feketeség magába itta a kéket, Will Herondale átkarolta, és nem volt magánál. Egyáltalán nem. Az ő halálával játszott, és ezt Jem már nem tudta teljesen elfogadni...
×××
Will az ágya mellett térdelt, kezeit összekulcsolta, mintha imádkozna. Hallotta Jem szakadó légzését, érezte az illatát és nem számított semmi, csak, hogy felébredjen, ránézzen, rámosolyogjon és a szemei újra feketén ragyogjanak, mint mikor megérkezett. Jem, Jem!
Tényleg imádkozott a lelkéért, minden létező istenhez és milliószor ajánlotta fel a saját lelkét az övéért cserébe, az hátralevő életét Jem egyetlen egészségesen töltött napjáért, és mégsem használt semmi. Remegő kezei közé fogta a hamuszínű ujjakat, megszorította Jem kezét, abban bízve, hogy ad valami jelet, megerősíti, hogy jobban van, hogy elmúlt, hogy nem is történt igazán semmi. Hogy soha nem is történt semmi.
Aztán már csak a bebocsáttatásért fohászkodott. Azért, hogy Jem lelke békére leljen, ha eljön az ideje és, amikor már ő sem tudja segíteni az erejével, és helyet kapjon a mennyekben. Mert neki ott volt a helye, egyszerűen nem történhetett másként.
Rettegett attól, hogy többé nem hallja a lélegzetvételeit, a szíve dobogását, vagy bármit, ami James Carstairshez tartozott. Félt attól, hogy a fiú többé nem lesz, és talán idővel már nem talál bizonyítékot arra, hogy volt.
És Gabriel Lightwood puhán megérintette a vállát...
×××
- Mit tegyek most? - kérdezte Will, inkább magától, mint Woolseytól.
Az eső rongyosra mosta a lelkét, kimosta a vért a szívéből és minth a verekedés emlékeztette volna rá, mennyire élő. Remegett a lelke, mint a hegedűhúr és belekapszkodott abba az utolsó néma hangba, amit sosem hallottak, és mégis mindig ott remegett a húrokon.
×××
Hegedűszó az életéről, mindenről, aki volt, akik együtt voltak; az első találkozás, a parabatai szertartás, a fia születése... a mindig közéjük feszülő, kimondatlan szavakat, az el nem suttogott köszönetek a rútul vérébe fojtott szerelmi vallomások, amikre talán túl későn ébredt rá. Olyan késő, hogy már egy élet sem volt rá elég és tudta, hogy Will érti. Mindent elkapkodott taktust, mint végtelenségig nyújtott akkordot.
A kék szemeiben ragyogó láng egy pillanatig sem veszett el, még akkor se, mikor Jem letette a hegedűt és hozzá lépett, hogy megérintse a bőrét. Érezni akarta a teste melegét, megérinteni a lelkét mielőtt ellobban minden.
Vele maradt, szeretetből.
Mellette volt, mert a barátja volt.
Kitartott, mert a testvére volt.
És mégis, talán neki fájt a legjobban, mikor William Herondale meghalt.
×××
- Te még emlékszel? - kérdezte Tessa, ahogy egy kávézó teraszán ültek és figyelték a modern hangyabolyt, amit Londonnak neveztek. - Mindig rettegtem, hogy elfelejtem, milyen volt a szeme színe, és azt histzem, már nem tudom felidézni többé.
- Sosem tudnám elfelejteni azt az égő kékséget, ami olyan volt, mint a remény - mondta Jem, és az ebookjába mélyedt.
A szemének remény és ki nem mondott szerelem színe volt. - tette hozzá, csak úgy, gondolatban.
Mint ahogy azt is elmondta, hogy verekedés közben szerezte a monokliját, és, hogy az ő segítségére van szüksége, nehogy Charlotte megtudja. És amikor rákérdezett, azzal indokolta, hogy a parabataia által rajzolt rúnák erősebbek, mintha magára rajzolná őket.
- A génjeidben van a hülyeség, William? - kérdezte, ahogy leengedte az irónját, és még utoljára végigsimított munkája gyümölcsén, a lapockák közt kanyargó, fekete iratzén. - Miért verekedtél?
- Becsületbeli ügy volt - jelentette ki Will, és fekete hajába túrt, mielőtt visszavette volna az ingjét.
Jem szobájában voltak, az ablakot félig kinyitották, hogy a hűvös tavaszi levegő felkavarhassa a levegőt és belekaphasson a függönybe. Will hátradőlt a fiú ágyán, karjaival feje alatt bámulta egy darabig a plafont, aztán sugárzó kék tekintete társára akadt, aki szöszmötölt valamit a sötétben. Biztos volt benne, hogy Jem hegedülni fog, mint mindig, ha valami zavarta, márpedig látta a szürkés-ezüstös tekintetben, hogy igenis zavarja az ő viselkedése. Talán tudta, hogy nem kocsmázni jár esténként, vagy egyszerűen csak az bosszantotta, hogy azt hitte, oda jár. Jemnek annyira könnyű volt hazudni; szörnyen fájdalmas, de pofonegyszerű. És teljeséggel felesleges. Elvégre ő volt az egyetlen ember, akinek nem árthatott, aki felé igazán önmaga lehetett, és megmutathatta neki a mindenségeket.
És mielőtt bármit mondhatott volna, mielőtt egyáltalán bocsánatot kérhetett volna, elnyomta az a gyönyörű dallam, amit csak Jem Carstairs csalhatott elő a hegedűjéből, és amivel mindig megérintette a lelkét.
×××
Tizenhat éves korukban együtt mentek templomba. Valahogy egyikükben sem buzgott az a vallásosság, ami akkoriban ott bugyogott a legtöbb britben, egyszerűen csak kíváncsiak voltak. Jem az újászületésben hitt, amit valamilyen világkeréknek nevezett, Will pedig... hát, Will walesi volt. Neki ott volt a folyója.
Azért tisztességesen szorították egymás kezét (Jem sovány, sápadt ujjai Will meleg tenyerének ölelésébe zárva), és hallgatták az imádságot. Megbabonázta mindkettejüket az átszellemült prédikáció, a tömlyén beitta magát az idegeikbe és nehezükre esett felállni, mikor minden véget ért.
- Tudod, James... most valahogy egy kicsit jobb embernek érzem magam - motyogta Will, míg várták, hogy mindenki elhagyja a templomot.
- Jó ember vagy, Will - suttogta Jem, és halkan köhögött. - És jó látni, hogy néha ezt te is elhiszed magadról.
Will nem válaszolt, és mégis volt valami csillantás a szemeiben, a kék egészen megfakult egy pillanatra, de mire kiléptek a szitáló esőbe már nyoma sem volt az egésznek és nevetve ugrott át egy pocsoját. A nyári zápor eláztatta, fekete haja a tarkójára és az arcára tapadt, könnyű vászoninge teljesen elázott, ahogy pördült egyet, kettőt, és majdnem elgázolt egy nála kicsivel idősebb szőke fiút. De Jem megfogta a kezét, és még idejében visszarántotta.
- Ha visszaértünk, megkérhetlek, hogy hegedülj nekem, James? - kérdezte, de vigyora lelohaszthatatlanul virított az arcán. - Van valami a zenédben, ami megnyugtat.
- Mert te érted - válaszolta Jem, és hagyta, hogy Will átkarolta a vállát.
Aznap az napsütésről és a szivárnyról hegedült Willnek, egy olyan örökkévalóságról, ami talán csak a mennyekben létezik, és szenteletlen csodákról, amik még ahhoz is kevesek voltak, hogy reményt nyújtsanak. És az erőt adó ragyogásról Will szemében, amit még parabataia sem érthetett meg igazán. Mert még ő sem értethette a felfoghatatlant.
×××
Tessa érkezése, és a kérdései egyszeriben rámutattak arra, mennyit jelentenek egymásnak. Nem volt könnyű elajándékozni a szívük egyik felét, ha már örökbeadták valaki másnak. Így semmi nem maradt nekik, de valahogy végig jó volt így. Will pillantásai, amikben ott lángolt minden kimondatlan kétségbeesés, minden elfojtott könyörgés és félelem. És mégis dacosan, talán dacosabban, mint bármikor annak előtte segített neki, harcolt vele a betegség ellen és nem hagyta, hogy akár csak egy pillanatra is meginogjon.
Megtalálja. Felkutatja az egyetlen gyógymódot, mert valahogy újra hinni kezdett benne, hogy létezik. És még akkor is képes volt áltatni magát, mikor vért köhögött, és összeesett, vagy mikor Will mellkasára hajtve a fejét, a fiú vad, dübörgő szívverése elnyomta azt, mikor mandarinul beszélt és már szinte ő sem tudta, hogy miről. Will ott volt mellette, míg jobban nem lett, az arcára simította hűvös, remegő tenyereit és suttogott neki, álmokról, emberekről, talán még Walesről is.
A karjaiban pihenni és hallgatni a szíve nyugtalan verését pont olyan volt Jem számára, mint Willnek az ő hegedülése. Értette a zenéjét, még akkor is, ha egészen máshogy játszott. Hangszer nélkül, az élet örök szonátáját.
×××
A csípős éjszakában is lángolt az arca, ahogy a tág pupillákba nézett. A feketeség magába itta a kéket, Will Herondale átkarolta, és nem volt magánál. Egyáltalán nem. Az ő halálával játszott, és ezt Jem már nem tudta teljesen elfogadni...
×××
Will az ágya mellett térdelt, kezeit összekulcsolta, mintha imádkozna. Hallotta Jem szakadó légzését, érezte az illatát és nem számított semmi, csak, hogy felébredjen, ránézzen, rámosolyogjon és a szemei újra feketén ragyogjanak, mint mikor megérkezett. Jem, Jem!
Tényleg imádkozott a lelkéért, minden létező istenhez és milliószor ajánlotta fel a saját lelkét az övéért cserébe, az hátralevő életét Jem egyetlen egészségesen töltött napjáért, és mégsem használt semmi. Remegő kezei közé fogta a hamuszínű ujjakat, megszorította Jem kezét, abban bízve, hogy ad valami jelet, megerősíti, hogy jobban van, hogy elmúlt, hogy nem is történt igazán semmi. Hogy soha nem is történt semmi.
Aztán már csak a bebocsáttatásért fohászkodott. Azért, hogy Jem lelke békére leljen, ha eljön az ideje és, amikor már ő sem tudja segíteni az erejével, és helyet kapjon a mennyekben. Mert neki ott volt a helye, egyszerűen nem történhetett másként.
Rettegett attól, hogy többé nem hallja a lélegzetvételeit, a szíve dobogását, vagy bármit, ami James Carstairshez tartozott. Félt attól, hogy a fiú többé nem lesz, és talán idővel már nem talál bizonyítékot arra, hogy volt.
És Gabriel Lightwood puhán megérintette a vállát...
×××
- Mit tegyek most? - kérdezte Will, inkább magától, mint Woolseytól.
Az eső rongyosra mosta a lelkét, kimosta a vért a szívéből és minth a verekedés emlékeztette volna rá, mennyire élő. Remegett a lelke, mint a hegedűhúr és belekapszkodott abba az utolsó néma hangba, amit sosem hallottak, és mégis mindig ott remegett a húrokon.
×××
Hegedűszó az életéről, mindenről, aki volt, akik együtt voltak; az első találkozás, a parabatai szertartás, a fia születése... a mindig közéjük feszülő, kimondatlan szavakat, az el nem suttogott köszönetek a rútul vérébe fojtott szerelmi vallomások, amikre talán túl későn ébredt rá. Olyan késő, hogy már egy élet sem volt rá elég és tudta, hogy Will érti. Mindent elkapkodott taktust, mint végtelenségig nyújtott akkordot.
A kék szemeiben ragyogó láng egy pillanatig sem veszett el, még akkor se, mikor Jem letette a hegedűt és hozzá lépett, hogy megérintse a bőrét. Érezni akarta a teste melegét, megérinteni a lelkét mielőtt ellobban minden.
Vele maradt, szeretetből.
Mellette volt, mert a barátja volt.
Kitartott, mert a testvére volt.
És mégis, talán neki fájt a legjobban, mikor William Herondale meghalt.
×××
- Te még emlékszel? - kérdezte Tessa, ahogy egy kávézó teraszán ültek és figyelték a modern hangyabolyt, amit Londonnak neveztek. - Mindig rettegtem, hogy elfelejtem, milyen volt a szeme színe, és azt histzem, már nem tudom felidézni többé.
- Sosem tudnám elfelejteni azt az égő kékséget, ami olyan volt, mint a remény - mondta Jem, és az ebookjába mélyedt.
A szemének remény és ki nem mondott szerelem színe volt. - tette hozzá, csak úgy, gondolatban.
Gyanítom hasonló érzés lenne ha újraolvasnám a Hercegnőt, vidáman indulnánk, aztán így szépen, lassan húzna le egyre mélyebbre, míg végül nem látok a könnyeimtől. Szeretem őket, tudod mit, még Tessát is, de a vége annyira igaz, ha Tessa el is felejti, Jem soha, de soha. ;.;
VálaszTörlésBevallom (mintha nem mondtam volna neked már elégszer), hogy olyan frissen írtam, hogy még ki sem hűltek a könnyeim a könyv lapjain. Szerintem Tessa se felejti el soha, csak hát ugye amit mondott Magnusnak, hogy ettől fél, és... Q-Q ajj, köszönöm~
Törlés