Idő-keringő~

 

Csodálatos címeim vannak, nem? x""D

No, de ez nem vicc, kéremszépen, anyunak, mert születésnapja van.Isten éltessen sokáig, drágám~

A szöszről annyit, nem azért rövidebb, mint az én drágaságos Tinuvielemé, mert őt jobban szeretem (egyelőek vagytok a szememben), hanem, mert ilyenre sikerült, és mert mindenki tudja, hogy én mennyire rohadtul ritkán írok AusHunt. 

Jó olvasást~

 

Az ódon termet a hatalmas kristálycsillár világította meg, és a fal mentén tartóikban vidáman égő gyertyák. Nehéz parfümök keveredtek a taft ruhák illatával és a balkonról beáramló nyári levegő súlyos meleg aromájával.
Erzsébet egészen a falhoz húzódott, onnan figyelte az arisztokratákat; a hölgyeket, akiknek legyezője verdesett, akár a pillangószárnyak, a férfiakat, akik kalapjukkal babráltak, szmongjaikat igazgatták vagy bajszukat dédelgették. Semmi kedve nem volt a bálhoz, az álszentek mulatságához, és mégis eljött, mert Ausztria akarta, hogy megjelenjen. Erre éppen ő nem volt sehol, hiába kereste a gondosan elkészített hajkoronák és kackiás fejfedők tengerében.
Mikor egy frakkba öltözött, fiatal felszolgáló ragyogó pezsgővel kínálta, elutasította és úgy döntött, kiszellőzteti a fejét. A balkonról ellátott egészen a kivilágított utcákon át a folyóig, aminek vizén milliárd kristályként csillant meg a holdfény. És a rétegekben felkent történelem rondíthatott csak bele az egészbe, ami újra és újra befészkelte magát a lelkekbe, szíveket cincált szét és mérgezett, mart mint a legmérgesebb kígyó. Ennek ellenére hozzá tartozott, ahogy a bűnbocsánat is. Erzsébet kibontotta a nehéz kontyát, kirázta a hajából a vérvörös és hófehér virágokat, aztán ujjaival puhán átfésülte a barna tincseket. Semmi értelme, hogy tetszen, haszontalan szemfényfesztés az egész parádé.
Összerezzent, mikor puha ujjak siklottak meztelen vállaira, és végigsimítottak a karján, egészen a finom kecskebőr kesztyűkig. Édes, pezsgő illatú lehelet csiklandozta a bőrét, és érezte, hogy mint az áramütés fut rajta végig egy bizsergető, balzsamos sosevolt érzésfoszlány.
- Hát eljöttél - suttogta Roderich, és ő megfordult a karjaiban, a szemeibe nézett és tudta, hogy ha megszólal, ha meg kell szólalnia, elsírja magát. - Kételkedtem benne, azok után, ami...
- Ami akkor történt az hiba volt - vágta rá mégis Magyarország, és kihúzta magát. Összefűzte ugyan az ujjaikat idő közben, de most mégsem hagyhatta magát. - Csak barátok vagyunk.
- Nem úgy tűnt - jegyezte meg Ausztria, és megérintette a lány barna tincseit. A tekintetében odaadás csillant, ami elvegyült valami szeretettel és egy cseppnyi fájdalommal.
Sajnálom, akarta mondani Erzsébet, de meggondolta magát. Egy örökkévalóságnak vett bocsánatkérésnek nem lehet akkora súlya, ahhoz meg kéne fosztania valami halhatatlantól, le kellene csupaszítania és nyersen elé vetni, hadd lakmározzon az önhittség oltárán. Helyette könnyebb volt magához rántani a keményített zsabójánál fogva és elcsábítani egy halandó csókra.
Igazán nem tartott sokáig, talán meg sem történt, mert a következő pillanatban Ausztria keze már a derekán nyugodott és táncoltak a kiáramló zenében és a tompán ragyogó fényben. Egy pillanatra még Ausztria vonásai is azokról a végtelen korokról árulkodtak és az időről, ami selyemszallagként tekeredett rájuk és rántotta, húzta magával mindkettejüket előre. Ki tudja, hova, és meddig még...