Egy kósza pillanat~

 

Na, egyetleneim, ahogy a fenti ábra is mutatja, ez egy vérbeli Koucest (igen, én ennyire unatkozom XD). Ne tessék megölni érte, a lehető legjobb szándékkal írtam, és eskü, hogy annyira nem is izé, mint várnátok (főleg tőlem) 

 Szóval ömmm... az az utolsó mondat, az talán spoileres, ha leesik valakinek, de anélkül is olvasható~ 

Jézusimmittettem!

Ajánlás: Ichinek, mert ő győzött meg a párost illetően~ 

A hátsókert mindig tele volt galambokkal, főleg így a tavasz beköszöntével. És Koumei előszeretettel ült ki, hogy egy kicsit elmenekülve a problémái elől etesse a szárnyasokat. Azok legalább hálásan turbékoltak neki a finom falatokért; és olyankor mindig azok az emberek jutottak az eszébe, akik nem értékelték az igyekezetét. Mert lehet, hogy most még ezek a lépések nehéznek és drasztikusnak tűnnek, de egy békés, boldog jövőhöz vezetnek majd, ami már egy következő generációé.

Valahol neki is fájt, hogy el kell törölnie egy fantasztikus múltat, de a bátyja hitt benne, és neki kötelessége volt támogatni azt az embert, aki majd egyszer a királya lesz. Az övé, és annyi más emberé, talán egy napon mindenkié.

Egészen kicsit ugrott meg, mikor meleg, puha, szinte nőies ujjak simultak a nyakára és finoman megcirógatták a bőrét. Néhány galamb riadtan felrebbent, de ő már érezte Kouha édes, érett földieperhez hasonlító illatát és összeakasztotta a z ujjaikat.

- Már megint itt vagy, Mei bátyó? – duruzsolta negédesen, aztán mellé huppant.

- Hol hagytad a díszkíséreted?

- Ne már, alig tudtam őket lerázni, hogy végre kettesben legyünk. – Odahajolt, és könnyed csókot váltott a másikkal.

Kivette Koumei kezéből a magvakkal teli zsákocskát és az ölébe hajtotta a fejét, ahogy lábait feldobta a pad kőkarfájára. Koumei szerint öccse túlságosan is a jelenben élt ahhoz, hogy bármilyen következménnyel előre számoljon. Hirtelen ember volt, tele hibákkal, valaki, akiben dúltak az elfojtott indulatok és nagyon is tombolt benne a mélyre zárt düh. Talán tizenöt-hat éves lehetett, mikor először meg akarta őt csókolni némi alkohol hatására, és akkor kétségbeesetten, a könnyeivel küszködve vallotta meg neki, hogy többet érez a saját neme iránt. Nem beszéltek ugyan Kouennel a dologról, de Koumei biztos volt benne, hogy már régen rájött magától is.

- Mi volt a tanácsban? – kérdezte Kouha, mikor már testvére szinte biztos volt benne, hogy alszik. Abban viszont nem hitt igazán, hogy érdekli is a válasz.

- Az utolsó fél óra már csak céltalan győzködés volt arról, hogy mi is a legjobb a Kou Birodalomnak. Ugyanazt mondták el, mint este, és képtelenek megérteni, hogy ez egyáltalán nem lenne célravezető lépés.

- Szóval En bátyó ki fog akadni – összegezte Kouha, míg szórakozottan játszadozott fivére hajával. – Befonhatom?

- Nem.

Elhúzta a száját, és bajszot formált magának Koumei hajából. Rámosolygott, aztán felkönyökölt és az ajkai után kapott. Rengeteget csókolóztak, amikor senki sem látta őket, és annál többször érintkeztek, mikor igen. Apró utalások, összesimuló combok, egymásra csúsztatott ujjak…

- En nemsokára elmegy, nincs kedved…?

- Nem lehet.

Szükségtelen volt magyarázkodnia, azt már Kouha is belátta, hogy ez egy merész és reménytelen ötlet. Ha az udvarból bárki rájönne, hogy kósza pillanatokban mennyire ellágyul egymás iránt a második és harmadik herceg, kitörne a botrány, és még Kouen befolyása sem menthetné meg őket. Főleg, hogy az a nő az apjuk helyére lépett, kitúrta őket a saját országukból. Csak maguk alatt szítanák a tüzet.

- Tudod, ha En végre király lesz, azt csinálunk amit akarunk, és nem kell elmenekülnünk az emberek elől. Sokkal jobb lesz minden.

Koumei nem akarta kijavítani és megmondani neki az igazat, felébreszteni egy viszonylag gyermeteg álomból. Inkább nem mondta el neki, hogy amit ő akar az egy bonyolult, de szépen formált képtelenség. És ő az ilyen emberekért küzdött, és alakította a jövőt, mint Kouha. Hogy nekik egyszer jó legyen, és fájdalmas veszteségek árán, de boldogok lehessenek.

- Na, mennem kell. Bátyánk és királyunk megkért, hogy beszéljek annak a balbaddi fiúnak a fejével.