He's still shining~

 

{Mon amour, je sais que tu m'aimes aussi/Tu as besoin de moi dans ta vie/Tu ne peux plus vivre sans moi/Et je mourrais sans toi}

 

Csendes tavaszi délután volt, a kertben a fák rózsaszín virágokkal ajándékozták meg a zöldellő gyepet, a nárciszok kedvesen bólogattak a langyos szélben, és Titus még délelőtt eldöntötte, hogy megosztja velük a társaságát. Annak idején helyet kapott a teraszon egy asztal, amire most szakkönyveket és tündérmeséket pakolt, kellemes színű füzetet, amibe felírta a leghőbb vágyait és a telefonját, ha netán történne valami. Megigazította magán a bézs kardigánt, belekortyolt a meleg kakaójába és lassan lapozott. Majdnem elejtette a könyvet, mikor puha, gyógyszer és füst illatú tenyerek siklottak a vállára, erősen tartották, hogy aztán Sphintus odahajoljon és orvul könnyed csókot lopjon.

- N-na… - motyogta Titus, ahogy behajtotta a könyvet. Elpirult, és a szemei is élénkebben csillogtak a kelleténél.

- Szia. Hogy vagy? – Sphintus élénkebb volt, mint általában, belehuppant az egyik rattan székbe és az ölébe húzta a szőke karcsú, fehér nadrágba bújtatott lábait.

Zöld szemeivel áthatóan fürkészte az arcát, közben végigsimított a lábszárán és ujjait összefűzte a térdén. Orvostanhallgató volt az egyetemen, és Titus szerint néha túlságosan is komolyan vette a munkáját, olyannyira, hogy átcsúszott a magánéletébe. Ráadásul még mindig a munkaköpenyét viselte, pedig elvileg el sem szabadna hagynia benne a kórházat, ahol gyakorlaton van. Ahogy előrehajolt a kakaós bögréért nyaklánca előre bukott, és az arany kobrán megcsillant a napfény, Titusnak pedig muszáj volt megérintenie, hacsak egy egészen rövid pillanatig is.

- Mi az? – pislogott rá az idősebb, mire gyorsan megrázta a fejét. – Marga? Jobban van már?

Míg Sphintus új csomag cigarettát bontott arra panaszkodva, hogy milyen gyorsan fogy a készlete mostanában, Titus visszagondolt a kislányra, akit maguk közé fogadtak. Marga öt éves volt, beteges és Titus ragaszkodott hozzá, hogy magukhoz vegyék még akkor is, mikor Sphintus kijelentette, hogy a saját megélhetésük is elég problémás az iskola miatt. Titus persze fennhangon közölte, hogy majd megoldják valahogy, aztán, mikor kényszerült felfüggeszteni a tanulmányait, elment és magával hozta a kislányt, mikor visszatért.

- Persze, elvileg jövő héten már mehet is óvodába – bólintott rá, és nézte Sphintust, aki hosszan fújta ki a füstöt.

Titus meg akarta ismerni a világot, ami körülvette, tudni akart róla mindent, de valahogy sosem vágyott az olyan élvezetekre, amikkel barátja is mérgezte magát. Elég rövid az élet nélküle is. Valakinek meg még annyi se adatott, mint másoknak… Mikor felnézett Sphintus szemeibe, úgy érezte, hogy az belelát a lelkébe és úgy olvas belőle, mint valami tankönyvből.

- Tudom, mi jár a fejedben – mondta egészen halkan, és a remegő ujjakért nyúlt, hogy megszoríthassa a kezét. – Megoldjuk, jó?

- Ez nem olyasmi, amit… - Titus hangja furcsán elcsuklott, és szabad karjával átölelte magát, ahogy könnyben úszó tekintetét az összefűzött ujjaikra szegezte. Egyszer-egyszer bizonytalanul megrázta a fejét, mintha nyomatékosítani akarná, hogy nem hisz ebben az egészben.

- Megígértem, nem? Titus!

- De… megígérted…

A szőke fiú megdörzsölte az arcát, és tétován Sphintusra mosolygott, aki röviden köhögött, elnyomta a csikket és dohányszagú tenyerei közé zárta az arcát, hogy ajkait az ajkaira szorítsa. A csókjuknak dohány és kakaó íze volt, Titus mégis fuldokolva kapaszkodott belé, mintha az utolsó esélyt kapná valami megváltoztathatatlan kijavítására.

Végül, mikor Marga felébredt a délutáni szundijából sikerült rávennie a két fiút, hogy vigyék el sétálni. Titus egy átmeneti, rövid, fekete szövetkabátot viselt, amihez Sphintus még ráerőszakolt egy kék sálat, míg ő maga csak magára kanyarította azt a kanári sárga darabot, ami annyira illett a bőre színéhez. Figyelte, ahogy a szőke alaposan felöltözteti a kislányt. Néha meggyőződése volt, hogy Titus valójában nő, csak a jóisten valamit nagyon félreértett odafenn. Végtére is, az ő párja testesítette meg a világ legfemininebb férfiját, ami még belefért az egészséges kategóriába. Régen, még a gimnázium alatt többször is nőnek nézték az emberek a széles csípője és a hosszú haja, meg persze a lágy vonásai miatt. Az egyik diák egyszer meg is fogta a mellkasát, hogy bizonyosságot nyerjen. Azóta rengeteget fogyott, de Sphintus szemében még mindig gyönyörű volt.

- Mehetünk? – kérdezte, mikor Titus behúzta maguk után Marga szobájának ajtaját.

Sphintus végig fogta a kezét, és harsányan kacagott, mikor szeretője és Marga egyszerre rohantak le egy-egy macskát vagy bámultak bele az elhaladó babakocsikba.

Mikor nagy nehezen sikerült lerángatnia egy játszótér szülőknek fenntartott padjára, és meggyőzte, hogy igenis túlzás lenne, ha a gyerek után menne a csúszdára, átkarolta kicsit közelebb húzta magához.

- Hogy érzed magad?

- Határozottan jól – közölte, és széles mosolyt eresztett meg a fiú felé, aki szórakozottan megpöckölte az egyik szőke tincset. – Köszönöm, Sphintus.

- Tudod, nem is hülyeség ez a szülősdi. – Kinyújtózott, és előhúzott egy hosszú, arany pipát. Élvezettel szívott bele, hosszan, hogy aztán fullasztóan lassan engedje szabadjára az édes füstöt.

- Fiatalember, mégis mi az ördögöt csinál?! Ez egy játszótér, itt gyerekek vannak! – csattant rá a közterület felügyelő, mire kiegyenesedett és elengedte Titust.

- Hát igen, egy játszótéren ez általában normális, nem? – kérdezte, és felöltötte azt a tipikus szemtelen vigyorát.

- Azonnal oltsa el azt az izét!

- Francba, pedig most akartam karikát…

És Titus nevetett; élesen, teli vidámsággal, összegörnyedve, hogy végül majd’ megfulladt belé. Köhögve törölgette a szemeit, de néha még meg-megremegett a válla, mikor kézen fogta őt és Margát, hogy továbbálljanak. Mire hazaértek, Sphintus is befejezte a pipázást, és a teraszon igyekezett beleásni magát a jegyzeteibe. Általában kiváló eredményeket ért el, amiért büszke is volt magára, de ennek az volt az ára, hogy naponta egy órát a jegyzetei és a tankönyvek tanulmányázásával töltött. Csak, hogy végül ingerülten csapja össze az egészet és elhitesse magával, hogy később igenis folytatni fogja.

- Szia, Sphintus! – kiáltotta Marga, ahogy teljes erejéből nekirohant és átkarolta. A fiú kedvesen borzolt a vörös tincsekbe. – Megyek aludni.

- Oh, rendben. Álmodj szépeket – kívánta, és ügyes mozdulatokkal megigazította a derekánál a rózsaszín pizsamát.

Hagyta, hogy a kislány még utoljára magához szorítsa, aztán figyelte, ahogy beszalad és esetlenül magára húzza az üvegajtót. És pár perccel később megjelent Titus. A széke mellé guggolt, puhán a kezébe vette a jegyzeteket és némán olvasni kezdett, hogy aztán pironkodva tegyen le mindent.

- Megtaláltad a szexualitás tételemet? – Sphintus láthatóan jót szórakozott a másik zavarán, mégis megsimogatta a nyakát.

- Oh… - lehelte Titus felvilágosultam, majd zavartan megint: - Ohh…

Hirtelen közéjük feszült a felismerés kínos csendje. Sphintus úgy rántotta el a kezét a szőke tejfehér bőréről, mintha megégette volna, a fiú pedig ülésbe huppant a guggolásból, ahogy riadt őzike tekintettel felnézett a zöld szemekbe.

- Én nem… ez csak… - kezdte zavartan Sphintus, aztán megköszörülte a torkát és idegesen babrált a kígyós medállal. – Ez nem azt jelenti, hogy nekünk is rögtön kellene csinálni vagy ilyesmi. Nem mintha nem szeretném… izé… te szép vagy meg minden.

- Még… még nem tudom, hogy mit szeretnék, hogy készen állok-e rá. Nemrég ismertem meg magam, és ezt az egészet, ami körülvesz – magyarázta csendesen, és széttárta a karjait, hogy jelezze, a világra gondolt. Hirtelen mintha a szemei könnyekkel teltek volna. – Ez igazán nem sok, de ami végre én itt lehetek… és…

- Jaj, te!

Sphintus szoros ölelésbe zárta, ahogy magukra kanyarította a pokrócot, amin idáig ücsörgött. Titus halkan pityergett a vállán, míg ő a hátát simogatta, és azt se bánta, hogy a macska felugrik az asztalra és sáros nyomokat hagy a papírokon. Mire lassan lenyugtatta a másikat, némileg megbánta, hogy pont azokat a jegyzeteit hagyta felül. Nem célozgatni akart, és egyáltalán nem gondolt bele abba, hogy ilyen következményei lehetnek a dolognak. Persze néha, ha ilyesmikről tanultak, a fantáziája megeredt, és elképzelte, hogy a kócos, homályos tekintetű Titus fehér párnák között az ő nevét zihálja a gyönyörtől, amit okozott neki. Olyankor csak nehezen tudott elhatárolódni a gondolattól, hogy amikor hazaér ne vesse rá magát azonnal. Szerette, és tiszteletben tartotta a szemérmességét. Titus ettől volt annyira Titus. Ráadásul azok után igazán nem lehetett türelmetlen, hogy a fiú jóval többet adott a szerelmükért, mint az elvárható lett volna.

- Na, megvagy? – Rámosolygott, és hüvelykujját lassan végigfuttatta a szeme alatti anyajegyen, amit annyira szeretett.

- Sphintus… - suttogta, és a szemei újra könnyekkel teltek.

És Sphintus csókolta, olyan átütő szenvedéllyel és hévvel, hogy hátraborultak. A recsegős padlót rózsaszín virágszirmok borították, amiket a fákról fújt oda a szél, és az egész olyannak tetszett, mint valami díszes nyoszolya. Az ujjai tétován a hosszú, szőke tincsekbe szántottak, másik kezével az oldalát cirógatta és valahogy minden tökéletes volt. Túlságosan is…

- Ott ne – nyögte Titus, és lefogta a másik kezét. – Bemegyünk?

Titus rengeteg időt töltött a fürdőszobában, Sphintus el sem tudta képzelni, ilyenkor mit csinál magával, minden esetre ez volt az oka annak, hogy mindig készséggel először kezdte meg a fürdést. Így kényelmesen tudott leülni a tévé elé egy tál popcornnal, abban a fehér „Fuck you, I will not keep calm” feliratú pólóban, amiről Titusnak megvolt a személyes véleménye. Amit Sphintus azzal reagált le, hogy bezzeg neki meg piros fülbevalója van.

Mire a szőke visszatért, addigra keresett valami fekete-fehér, múlt századi elfeledett horrort, amit a csatorna is csak azért tűzött ki műsorra, hogy mégis legyen mit nézni. Levette a lábait, hogy helyet csináljon, és Titus némileg elpirult, mikor Sphintus az ölébe feküdt. Vékony ujjai a puha, világos tincsekbe temetkeztek és néha az arcát is megsimogatta. A bőrének rózsalugas illata volt, amitől Sphintusban megmozdult valami legbelül.

- Muszáj ezt nézni? – kérdezte Titus, ahogy nyújtózkodott, és kukoricát lopott a másik hasán pihenő tálból.

- Nem, nem is nézem – motyogta Sphintus, és Titus hasa felé fordult, hogy arcát a könnyed, fehér pamutpizsamába temesse.

A fiú halvány mosollyal megrázta a fejét, és nézte a filmet, amit társa választott. Valami gyilkos kór söpört végig a világon, ami egymás után szedte az áldozatai, és a hősnő csak akkor menthette meg az emberiséget, ha feláldozza saját magát. Ő hordozza magában az egyetlen lehetséges ellenszert, az egyedüli, aki megmenthet annyi embert, köztük a szeretteit, és mégis habozik. Hezitál, mert nem akar meghalni. Valószínű, hogy csak a film elején jött rá, hogy mit is akar igazán, és most már nem akarja odaadni az egészet másvalaki céljaiért, még akkor sem, ha az emberiség sorsa forog kockán. Fél. Elcsépelt történet, túl átlátható cselekményszálak…

- Te sírsz? –Sphintus a hátára hengeredett az ölében, így a sós könnyek az ő arcára potyogtak. – Ugyan már, ez nem is igazi horror, nézd az nem is igazi vér és senki nem változott mutánssá a baciktól. Tiszta hülyeség.

- Én…

- Nézd, még a csaj is feltámadt. Háh, ezt előre lehetett látni! Happy endes horror, ez kész… - fecsegte, aztán felnyúlt, és letörölte Titus könnyeit, aki még szipogott párat. – Nem kell sírnod, én mindig itt leszek, oké?

A hasánál ölelte át, egészen szorosan, és hozzábújt. Megértette a problémáját, és képtelen volt arra kérni, hogy legyen vidám, járjon emelt fővel, mintha mi sem történt volna. Képtelenség volt az egész, abszurdum, egy lehetetlen álom torz kivetülése.

Felpattant, kézen fogta és felrángatta a kanapéról. Figyelte, ahogy Titus a füle mögé gyűr egy kósza tincset, és úgy érezte, muszáj hozzáérnie az aranyszőke hajzuhataghoz, ami kellemesen bukott a vállára és omlott a lapockájára. Ha kiengedte a haját mindig annyira hasonlított a nővérére. Talán Seherezádé vonásai mégis valamivel nőiesebbek voltak. Sphintus hirtelen el is felejtette, hogy eredetileg a szobájukba akarta becsalogatni, és a sápadt kezet a vállára húzta, átfogta a derekát és lassan lépett egyet előre. Végig a kék szemeket fürkészte, ahogy a bizonytalanság fokozatosan olvad fel, és válik vidám felismeréssé.

- Nincs is zene – tiltakozott Titus, de a szemei ragyogtak.

- És? Ne rontsd el a pillanatot.

Titus Sphintus vállára hajtotta a fejét, lassan belélegezte az illatát, ami szinte az álom határáig bódította, és hagyta, hogy a fiú vezesse. Akárhová, bárhová, a semmibe és vissza. És nagyot nyekkent, mikor háta valami puhának ütközött, és a kellemes illatú matrac besüppedt alatta. Mikor felpillantott, sugárzó smaragd szempárral találta szembe magát, és Sphintus lágyan megcirógatta az arcát. Mosolygott, és a szemei mégis olyan bánatosan csillantak meg a félhomályban.

- Nagyon szeretlek…

Titus már nem látta a zöld szemeket a könnyfátyolán keresztül, mikor életében először ő kezdeményezett, és átkarolta Sphintus nyakát, hogy magához húzhassa egy aprócska, bátortalan csókfoszlány erejéig. A fiú ujjai pedig végigtáncoltak az oldalán, a csípőjén, a combjaiba kapaszkodott, hogy mikor saját csípője ösztönösen mozdult tenyere felszaladjon Titus hasára. Mindketten belenyögtek a csókba és fogaik összekoccantak.

Sphintus a derekára húzta Titus egyik lábát és a nyakába csókolt, míg próbálta kihámozni a pizsamanadrágjából. Teljesen megrészegítették a szőke fiú sóhajai, az elfúló zihálása és a görcsös kapaszkodása a hátába.

- Ne… - lehelte Titus megragadva talán az utolsó pillanatot, mikor még nem billent át a katarzis határán túlra. – Sphintus, ne!

Tenyerei a fiú mellkasának feszültek, ahogy eltaszította magától és kócosan, pihegve ült fel. Magára rántotta a takarót és meredten nézett Sphintusra, aki lassan érintette meg az ujjait, bocsánatkérően szorította meg a kezét.

- Ne haragudj rám – kérdte Titus, és a hangja fátyolossá, remegőssé vált. Nem mert a másik szemeibe nézni.

- Ugyan már, ne butáskodj…

- Én… az előbb majdnem… - motyogta, és hasra vetette magát, hogy arcát a puha párnák közé fúrja.

Rájuk roppant valami furcsa hallgatás, és Sphintus lassan rásimogatta a takarót, mellébújt, átölelte és állát megtámasztotta a vállán. Nem tudta, hogy a fáradtság vagy Titus illata bódította-e el, de ólomsúlyúnak érezte a szemhéjait és miután a szőke nehéz, mély álomba merült ő is elszenderedett.

Fehér tógákról álmodott, csípős illatú balzsamokról, sötét, vízszagú földről és mézről meg tejről. Egy könnyáztatta véres lepelről, vörös posztóról, amit, mint a papírt szaggat szét valami sokkal hatalmasabb erő.

Mikor Marga az éjszaka közepén felébredt és útnak indult egy pohárka vízért, a nappaliban találkozott Sphintusszal, aki felhúzott lábakkal ücsörgött a kanapén és komótosan pipázott. Megengedte a csapot, friss vizet töltött egy pohárba, aztán mielőtt visszament volna aludni győzött benne a gyermeki kíváncsiság és odamerészkedett.

- Sphintus… - szólította meg halkan, és felmászott mellé a kanapéra. – Miért vagy idekint?

- Marga, neked nem kellene aludnod?

- Szomjas voltam – bólintott a kislány helyeslőleg. – Miért cigizel annyit? Én azt hittem, orvos vagy.

- … hogy jobb legyen a lelkiismeretem – motyogta, inkább csak magának, és átvette a másik kezébe a pipát, hogy megsimogathassa a kócos vörös hajzuhatagot. – Semmi, igazából ez olyan felnőttes hülyeség, tudod? Nem követendő példa vagy ilyesmi. Ha nagy leszel, majd rájössz.

- Te… nagyon szereted Titust, ugye, Sphintus?

- Hát persze, Marga. Ezért is van az, hogy elviselem olyankor, mikor hisztis királykisasszonyt játszik. – Beleköhögött a tompa nevetésbe. – És most menj vissza aludni. Egy-kettő.

Figyelte, ahogy a kislány eltűnik egy fehérre lakkozott ajtó mögött, aztán nagy sokára ő maga is feltápászkodott a kanapéról. Titus tekintete szinte átégette a sötétséget. A végtelen kéksége, ahogy az arcát fürkészte, egészen éberen. Félig hason feküdt, magához ölelte a párnáját és elnyomott egy ásítást, ahogy rámosolygott.

- Hallottad?

- Hallottam.

- Te kis hallgatózós. – Sphintus elvigyorodott.

- Én is nagyon szeretlek – suttogta Titus, és helyet csinált neki a hófehér ágyban. Mikor melléült megfogta a kezét, és összefűzte az ujjaikat. – Rosszat álmodtál?

- Nem lényeges. Marhaság – mondta, és szabad kezével megcirógatta a fiú arcát. Érezni akarta a meleg, puha bőrét, hogy él és ott van neki, vele, nem csak egy tűnő árnyék a sötétségben, egy tovalebbenő képzelet.

- Már megint?

- Annyira örülök, hogy élsz, és itt vagy – suttogta, aztán hirtelen csapott le ajkaira, hogy Titusnak reagálni vagy a szemeit lehunyni sem volt ideje.

Még látta a világos szempillákon remegő tétova könnycseppecskét, aztán a tüdejében rekedt a levegő, rózsaszín felleg mögé bújt a világ, mikor Sphintus végigsimított a nyakán, a vállán és megcirógatta a csuklóját. Kapott egy utolsó szenvedélyes csókot mielőtt a fiú mellé hengeredett volna. Magához húzta, átölelte a derekát és a vállgödrébe fúrta az arcát, ahogy elmormogott egy rekedt jó éjt.

Még percekig, talán órákig számolta a szívverését, figyelte a légzését, mire nyugodtan el mert aludni.

A reggelek vagy nagyon békésen indultak, vagy túl élénk tombolással. Mire Sphintus felébredt, Titus már megfürdött és puha, fehér köntösben vastagon vajazta a pirítóst Margának. Az ajtófélfának dőlt, és figyelte a szorgos fiút, aki néha-néha ivott egy pöttyös bögréből és kisujját belemártotta a mézbe. Titokban nagyon is torkos volt.

- Hogy fogod azt a kést? – kérdezte, és átölelte a derekát, ahogy átnézett a válla fölött.

Titus ijedten ugrott meg, a kés nagyot koppant a viaszosvásznon, de a fejét hátra hajtotta, arcát az állának dörzsölte. A bőrét szúrósan karistolta a reggeli, friss borosta, de Sphintus még így is hosszú puszit nyomott az arcára. Kezeit Titus köntösének zsebébe mélyesztette, és szerelmesen ingatta a csípőjét.

- Csinálsz nekem kakaót? – Marga kizökkentette őket, és Titus pironkodva húzódott el.

- Hát persze! – Előhalászta a konyhaszekrényből a kislány bögréjét és a kakaót a felső polcról.

Seperc alatt Marga elé tette, aki csillogó szemekkel fogadta, ő pedig megsimogatta a vörös buksit, és felmarkolta a cigarettás dobozt, amit előző nap bontott meg. Sarkig nyitotta a teraszajtót, vállát az üvegnek támasztotta, és élvezettel gyújtott rá. Titus pedig odavitte neki a reggeli kávéját. Hosszan néztek egymásra, a szőke fiú fázósan összehúzta magán a köntöst és Sphintushoz bújt. Tiszta illata volt, és muszáj volt a hajába túrnia, a puha, szőke rengetegbe. Mikor Sphintus felköhögött, hátraszegte a fejét, és az égőzöld szemeikbe meredt.

- Nincs semmi baj. – Homlokon csókolta, és megcirógatta az arcát.

Majdnem elkésett óráról, de végül sikerült útnak indulnia. Mindig túl lassan teltek azok a napok, amiket gyakorlaton töltött, vagy bent az egyetemen, de eldöntötte, hogy a lehető legjobb orvos lesz. Bízott benne, hogy még visszahozhatja egy elesett fiú szétcincált álmait.

Mikor hazaért, Titus a kertben játszott Margával, és egy odatévedt, tarka cicával. Sphintus egy világos pólóját hordta, ami annyival nagyobb volt rá, és egy könnyű, sötét térdnadrágot. Hason feküdt a gyepen, lóbálta a meztelen lábait, és figyelte, ahogy Marga próbálja megetetni a félénk állatot.

Odasettenkedett hozzá, hirtelen kapta el a derekát és a hátára fordította. A sugárzó, kék szemektől úgy érezte magát, mint mikor először szeretett bele úgy istenigazából Titusba azzal az őszinte, vad lángoló, örök szerelemmel.

- Csinálsz enni? – kérdezte Titus, és ártatlanul pislogott fel a zöld szemekbe.

- Éhes vagy? – Sphintus csak egy bólintást kapott.

Aztán Titus mocorogni kezdett alatta, mintha zavarná a testhelyzet, és az arca is hirtelen lángba borult. Az orvostanhallgató közelebb hajolt hozzá, mire ujjai felkapaszkodtak a hátára és megszorította a felsőjét. Sphintus orrát Titusénak dörzsölte, és mikor a fiú elmosolyodott, lecsapott az ajkaira is. Váratlanul, gyorsan, kegyetlenül, akár egy kígyó.

- Anyuék azt mondták, holnap vigyáznak Margára – jegyezte meg, és mellé hengeredett a fűbe. Aztán gyorsan hozzátette: - Beszéltem velük telefonon délután.

- De… a nővérem is…

- Tudom, de ismered anyut. Esélyem se volt. Szóval, mit akarsz csinálni holnap?

Mielőtt Titus válaszolhatott volna, Marga macskástól rájuk vetette magát. És csengő gyerekhangon nevetett, mikor Titus átölelte és csókot nyomott a hajába. Sphintus egy pillanatig gondolkozott rajta, hogy bemegy a fényképezőért, aztán, mikor bevonták az ölelésbe hagyta az egészet a francba.

Míg a kislány terített, Sphintus igyekezett elkészíteni a specialitását, miközben megpróbálta megakadályozni, hogy Titus megegye a félkész művet. Először csak nevetgélve arrébb lökdöste a csípőjével, aztán lefogta a kezeit, végül némi zöldséget nyomott a fiú kezébe, hogy azzal foglalja le magát.

- Mi volt ma odabent? – Titus pont úgy kérdezte meg, mint ahogy régebben mindig Sphintus anyukája kérdezte meg az apukájától és ettől a fiúnak valahogy nevethetnékje támadt.

- Az egyik srác teljesen elszúrta a vérvételt, a prof eléggé ki volt rá akadva, de amúgy azt mondta, hamarosan mehetünk röntgenbe is – mesélte, aztán megfogta Titus kezét, magához húzta és beleharapott a répába, amin eddig nyammogott. – Ráadásul megint embereket keresnek a kardióra. Nem tudom, hogy ezek mit csinálnak, de kész tébolyda.

Titus mindig figyelmesen hallgatta, ha a napjáról beszélt, fontos volt neki, mert így többet tudott meg Sphintusról és a világról, amelyben éltek. Míg szabadabban járkált ki, mindig udvarias volt másokkal, mert érdekelte minden, még a lehulló őszi falevél is. Míg a répán rágódott nézte, ahogy párja megkavarja az ételt, és a kezére csapott, mikor oda akart nyúlni.

Viszonylag csendben ettek, csak Marga szúrt közbe egyszer-egyszer információt az aznap történtekről. Aztán elment fürdeni, és mivel Sphintus kijelentette, hogy teljesítette minden férfiatlan kötelezettségét Titusra maradt a mosogatás. Mielőtt megnyitotta volna a csapot még tisztán hallotta, hogy a másik a zenelejátszó körül ügyködik valamivel.

És fémes csörrenéssel landoltak a mosogatómedencében a villák, mikor Sphintus átkarolta a derekát és a vállába fúrta az arcát. Az orrát megtöltötte a dohány és a gyógyszer illata, amiről mindig ő jutott az eszébe. Készségesen döntötte oldalra a fejét, elzárta a csapot és némi habot kent kedvese orrára.

- Annyira szeretlek… - suttogta Sphintus egészen rekedten a bőrének, és megcirógatta a csípőjét. – Maradj itt.

Sphintus abból a szögből nem láthatta Titus arcát, ahogy ajaki megremegnek, és a szemei valami távoli és idegen félelemmel telnek. Titus halkan szipogott, és szembefordult a másikkal, aki szinte esdeklően pislogott rá.

- Ezt nem én döntöm el – motyogta, aztán olyan hirtelen bújt hozzá, hogy Sphintusnak esélye sem volt észrevenni a kicsorduló könnyeit. Helyette megsimogatta Titus hátát és haját.

- Nem akartam… Titus… - Elhúzódott tőle, hüvelyujjával letörölte a könnyeit és homlokon csókolta. – Megoldom, jó?

A szőke fiú csak elfordította a pillantását, mintha biztos lenne benne, hogy ez csak kifogás, egy mondvacsinált ígéret, amit úgy sem fog majd tudni betartani, és akkor neki sokkal rosszabb lesz. Nem akart fájdalmat okozni Sphintusnak, éppen ezért kerülte a témát, de valahogy mégis ott lyukadtak ki. Tapintható volt a feszültség, kapkodó, lehetetlen, kétségbeesett versenyfutás az idővel, a sorssal.

Sphintus megsimogatta a nyakát, ujjai felfutottak az arcára, és mikor puhán megcsókolta, Titus átkarolta a nyakát, esdeklően szorította magához. Csípője a mosogatónak feszült, ahogy a világos tincsek közé túrt, és tompán felnyikkant, mikor a másik kutakodó kezei besiklottak a fölsője alá. Nem ellenkezdett, mikor kibújtatta az egyébként is saját pólójából, Sphintus vállának döntötte a homlokát, és a fiú rögvest lecsapott a nyakára, hogy édes hangokat csalogasson ki szerelméből.

Megborzongott, ahogy Titus a bőrére lehelte a nevét, és finoman a vállába harapott, ő pedig addig fészkelődött, míg el nem érte az ajkait és csókot nem lopott magának.

- Kaphatok inni?

Marga hangjára szétrebbentek, és Titus remegő kézzel kutatott pohárért, míg Sphintus elővette a narancslevet. Titokban még végigsimított a puha, szőke tincseken. Míg Titus a kislány kezébe nyomta az innivalót, Sphintus igyekezett lehűteni magát. Homlokából hátratúrta a haját, hosszan kifújta a levegőt és a konyha márványpultjának támaszkodott. Alapvetően jó szülőnek tartotta magukat, és úgy érezte, végre Titus is elégedett lehet. Segíthetett egy ártatlan emberen, boldogságot csempészett Marga és az ő napjaiba, ráadásul közösen még családot is teremtettek maguk köré. És mégis volt valami keserű él az egészben. A múlandóság fájdalmas, pislákoló szikrája, ami olyan tünékeny volt és illanékony.

- Most már menj aludni, jó? – Sphintust egyszeriben visszarántotta a valóságba a másik hangja, és átkarolta a derekát, mikor Marga eltűnt a szobája ajtaja mögött.

Magával rángatta a hálószobába, szájon csókolta, aztán puhán hátralökte a súlyos vánkosrengetegbe. Fölé mászott, térdeivel közrefogta a csípőjét és ujjai hegyével végigsimított a mellkasán egészen a hasáig, hogy aztán orvul birtokba vegye az ajkait.

- Még bőven folytathatjuk, amit kint elkezdtünk – súgta a fülébe, és finoman a fülcimpájába harapott.

- Majd máskor. Fáradt vagyok – dünnyögte Titus, és titkon összeszorította a combjait.

Sphintus beletörődően hengeredett mellé, átkarolta a párnáját és figyelte Titus ártatlan, szűzi vonásait. Összefűzte ugyan az ujjaikat, mégis elengedte, mikor felült és felkapta a pipát az éjjeliszekrényről. A kék tekintetet fürkészte, ahogy fásult mozdulatokkal megtömte dohánnyal.

- Félsz? – kérdezte végül.

- Tőled? Ugyan, dehogy.

- És lefeküdni velem? – Titus belepirult, mikor felfogta a szavak értelmét, és ez rövidesen átragadt Sphintusra is.

Lesütötte a szemeit, csak a gyufa sercegésére kapta fel a fejét. Lassan lélegezte be a tömény, bódító füstöt, ami kicsit ugyan marta a szemét, de mégis szerette, mert Sphintusra emlékeztette.

- Miért teszed ezt? – motyogta, bár a hangja így is elcsuklott.

- Nem akarlak elveszíteni.

Titus szemei könnybe lábadtak, de Sphintus mosolyogva letörölte a sós kis cseppeket és végigsimított a szeme alatti anyajegyen. Eszébe jutott, hogy még megismerkedésük hajnalán azt mondta rá, hogy buzis, pedig valójában mindig is vonzónak találta. Ahogy a sokszor sírásra görbülő, telt, cseresznyeszín ajkait és a rengeteg szőke haját is.

- Nagyszerű apa vagy – jegyezte meg a szőke fiú, és hagyta, hogy Sphintus eloltva a pipát hozzábújjon, az oldalába fúrja az arcát és átkarolja, ahogy a párnáját szokta.

- Azért ezt a megszólítást ne vezessük be, hé!

Titus csilingelő nevetést hallatott, ami köhögéssé torzult, aztán az hirtelen átcsapott fuldokló, kapkodó küszködésbe és a mellkasára szorította a tenyereit, ahogy feltornázta magát az ágyban, és előregörnyedt. Sphintus felpattant mellőle, rémülten karolta át, és próbálta hanyatt fektetni, hogy több levegőhöz jusson.

- Titus… ny… nem lesz semmi baj… - hadarta, és hagyta a fiúnak, hogy megszorítsa a kezét, görcsösen kapaszkodjon belé, mint utolsó lehetőségbe.

Míg a remegő ujjait tartotta és igyekezett kizárni Titus hangját, fél kézzel elmerült az éjjeliszekrény felső fiókjában, ahol a gyógyszereket tartották. A torka elszorult, a szíve a fülében dobogott rémületében és szörnyűséges képek villantak az agyába, amiket nem tudott eltörölni.

Először észre sem vette a rázuhanó némaságot, és csak hanyagul dobálta félre a dobozokat, amik orvosságot rejtettetek ugyan, de ezúttal használhatatlanok voltak. A teste hamarabb reagált, azon kapta magát, hogy nem lát a könnyektől és már ő szorította annyira a szőke kezét, nem fordítva.

Egy kósza szívdobbanás; kihagyó ütemek…

Bennragadt lélegzet; és nem mert odanézni, képtelen volt rá…

Néma csönd. Semmi.

- Titus – formálták az ajkai, de nem adott ki hangot, csak arcát a hajába temette, hogy érezze az illatát, a közelségét mielőtt minden elillan.

Hát hiába mérgezte magát annyira, felesleges volt minden füstös reményfelhő.