Impossible~

Naaassszóval... Nem mondanám könnyed, vasárnapi fanfictionnek, már csak a hangulata miatt sem. Meg mert még mindig nem tudok songficet írni :"D 

Mint a mellékelt ábra mutatja, DenSu (ez most ízig-vérig és nem valami keresztenyésztett példány). 

Hallgatmány (elvégre songfic): Impossible~

Emlékszem,évekkel ezelőtt
Valaki azt mondta,hogy legyek óvatos,

mikor a szerelem eljön
Az voltam...

Már nem emlékszem semmire, amit neked suttogtam hosszú, fagyforró éjszakákon át. Semmire. Hallod?!

Ugyan, dehogy. Mindketten tudjuk, hogy minden másodperc, a legapróbb töredék is beívódott a lelkünkbe, befészkelte magát a bőrünk alá, és harap, csíp, marcangol. Azt hittem, magas a fájdalom küszöböm, hittem abban, hogy én nem félek semmitől, és jötték te. Jöttél és leromboltad a vérrel ragasztott üvegálmokat. Elpusztítottál. Ahogy magadat is. Kitépted a szíveinket és a kutyák elé vetetted. Pedig szerettelek. Én komolyan szerettelek. Szeretlek.

és te erős voltál,én viszont nem
az én illúzióm,az én hibám
Figyelmetlen voltam,felejtettem
így volt...

Míg rád vártam dermesztő éjszakákon át, kettőnkről gondolkoztam, a jövőnkről, és valahogy még a súlyos bőrök alatt is a csontjaimat csókolgatta a hideg. Úgy éreztem, megfagyok, mert egyszerűen nem, képtelen voltam elképzelni, hogy mi ketten létezzünk a majdban, később. Együtt.

És hiába próbáltalak magam mellett tartani, hiába titkoltam, hogy mennyire gyenge vagyok… neked ő, csakis ő kellett. Én meg végignéztem, hogy hozzá érsz úgy, mint hozzám, őt cirógatod, a tekinteted miatta lángol. Meg akartam ölni. Barbár módra fel akartam koncolni Finnországot, és azt akartam, hogy te ízleld elsőnek a vérét.

De gyáva voltam. Nem mertem megtenni, mert azzal végleg eltaszítottalak volna, a lehető legmesszebbre. Hogy ő csábított-e el, vagy te őt? Nem tudom. Nem akarom tudni. Egy pillanatra fordultam testvérünk felé, akit elfelejtettünk mióta elment délre, és addigra… Túl nagy hiba volt, amit sosem bocsátok meg. Se nekem, se neked.

és most,mikor már mindennek vége
Nincs mit mondanom...
elmentél és oly könnyen nyertél..
Mehetsz előre,mondd el nekik..

Hallgatunk. Te is, én is, az érzelmek is. Közösen hallgatjuk, ahogy a szívem reccsenve darabokra hull, és csilingelve a semmibe zuhan. Nem kaptad el, mert nem akartad. Egyszerűen csak széttártad az ujjaid, és hagytad elsiklani a pillanatot. Miért osztozol velem később? Nem hiszem el, hogy mindegy, ez csak fakó hazugság! Még, ha nem is ugyanúgy, fontos vagyok. Vagy azért, hogy a pusztulás hírnöke lehess. Hát gyerünk, mondd csak el Európának, hogy vége, hogy felperzseltem mindent, hogy puszta kézzel tépted ki az érzelem falait. Mire vársz még?

Fogalmad sincs róla… Soha nem is lesz…

Mondj el nekik mindent,
amit most tudok.
Kiáltsd a háztetőkről
Írd a horizontra
Ami volt,minden elmúlt

Mondd csak, tudtad, hogy azért vörös az ég alja, mert vérzik miattunk? Persze, nem. De pont olyan érzés. Úgy érzem hirtelen, hogy rajtam röhög az egész világ, rajtam gúnyolódik az univerzum és egyszerűen nem tudok védekezni. Mert nincs értelme. Zeng, harsog egy örökkévalóság, és kegyetlenül fáj. Égetnek az érzelmek, zúg a fejem és hasogat a létezés. Az életem, ami eddig volt rútul a szerelembe fulladt. Nem baj, csak egy kicsit higgyünk benne, hogy fattyú volt és hamis. Nem valódi, semmi nem valódi – üvölti a halhatatlanság.

Mondd el nekik,hogy boldog voltam..
És,hogy a szívem összetört
Minden sebhelyem tátong
Mondd el nekik amit reméltem
Lehetetlen,lehetetlen
Lehetetlen,lehetetlen

Ha csak egy pillanatra hagynám, hogy érezd, ha a másodperc töredékéig rád zúdíthatnám, akkor az lenne a nem létezés és az élet. Nyersen, elevenen, ahogy elkezdődött.

Kiszeretni valakiből nehéz
Bedőlni az árulásnak rosszabb
Megcsorbult bizalom és sebzett szívek
Tudom,tudom...

Hogy is volt? Eltűntél, elillantál, mint a gondolat, és itt hagytál nekem mindent, ami valaha is létezett. Neked nem kell, te építesz magadnak másik valóságot. Olyat, amiben én nem létezhetek. Mindketten tudjuk, hogy én sosem leszek képes kitörölni és elölről kezdeni. Ha nem játszottál volna hamis szavakkal, ha nem teremtettél volna rút gondolatokat, te is tisztában lennél vele, hogy a szerelem nem múlandó. És, hogy helyet szorítani valakinek a szívedben áldás. Hát persze, te ki tudod vágni magad, csak elég éles késre van szükséges hozzá. Hát tessék, előtted az esély! Csonkíts meg, és fércelj össze, hogy ne maradjon nyoma. Kívülről ne. Rajta, én megbízom bennem, mert tudom, hogy létezel. Élned kell, mert még én is élek.

úgy vélem,mindenre amire szükséged van,az ott van
Bizalom a szerelembe,és szavakba építve
Mit üres ígéretek fognak elkoptatni
Tudom,tudom...

Mit érsz vele, ha megpróbálod semmissé tenni? Az, ahogy rá nézel, ahogy megérinted… Elszorul a torkom, ha arra gondolok, mennyire boldog vagy. Ennyire nem jelentett semmit? Tényleg elmúlt? Vagy szüntelenül hazudunk a világnak. Mert elrejteni sokkal könnyebb, mint bevallani. Még akkor is, ha minden egyes alkalommal újra, és újra kitépjük egymás szívét és lakmározunk az érzelmekből. Hányszor ígérted meg neki, hogy nem gondolsz rám? Egyszer sem, mert megfojtottad magadban a fattyú gondolatot. Megfojtottál engem.

és most mikor már mindennek vége
Nincs mit mondanom
és,ha már végeztél azzal,hogy zavarba ejtesz
Mehetsz előre és mondd el nekik..

Ahogy a hátadat nézem, mikor kilépsz ajtón zokogva felriad bennem egy szunnyadó érzés. A veszteség. De valahogy már nem számít annyira, mint régen számított. Nem törődni vele édes, bűs, melankólia. Szerettelek? Igen. Szerettél? Talán. Elfelejteni az illatod, az ölelő combjaid melegét feloldozás. És mégis… valahogy nem akarom, hogy a hírnöke légy mindannak, amit elvesztettem. Elmondhatod bárkinek, akinek akarod, hogy a szemeidben már nem tükröződik a lelkem szerelmes ragyogása, amit neked adtam egykor. Mondd el, kiáltsd, ordítsd. Helyettem is. Mert ennyi volt, elmúltunk.