Azok a drága megcsalatottak~

Oké, kezdjük ott, hogy van friss, de senki nem erre számított. :"D Aztán folytassuk azzal, hogy csak remélni tudom, hogy még nem került fel (igen, dugi-fic, és most lebuktam vele xD). 

Nem tudom, hogy sikerült, most találtam, nem is tudtam a létezéséről, de úgy tényleg sűrű lett, mint a... borsófőzelék. Ööö... van benne DenNor, DenSu, NorFin és aki nagyon akarja,  az még NorIce-t is talál benne. 

Ennek fényében jó olvasást~

Egyáltalán nem értette. Nem értett úgy igazán semmit. Annyi évig küzdött Dániáért, hogy már el is felejtette, milyen az, amikor egy percre megáll élni, vagy milyen, mikor nem hasogat annyira legbelül. Morzsolgatta a cigarettát az ujjai között, felindultságában valahogy nem akaródzott rágyújtani. Aztán elkezdett remegni a keze és rájött, hogy a dohányzás minden tekintetben jobb, mint a teljes letargiával mérgezni magát.

Sercegő gyufa a köveken.

Mély, éles kátrányíz.

Fehér füst, ami a káprázatot hozta, a keserédes emlékezést, amitől felfordult a gyomra. Dánia szoktatta rá a dohányzásra, neki köszönheti az első szálat, és a érdeme volt az is, hogy vérvörös haragon keresztül esett neki az első doboznak. Már éppen a tóba akarta dobni ezt a dobozt is, mikor egy puha, már-már asszonyi kéz fogta meg a csuklóját.

- Mi van? – förmedt rá a fiúra, ahogy leengedte a kezét.

- Te se akarnád, hogy teli szemeteljék a házadat – mondta Finnország, és leült mellé.

Mosolygott, mint ahogy egy naprakész őrangyaltól azt el is várják; kötött, bordó pulcsit és bézs nadrágot hordott, Norvégia el sem tudta képzelni farmerban; és valami furcsa süteményfélét szorongatott.

- Megint alkottál? – kérdezett rá gunyorosan, hogy aztán a vízen tükröződő napfényre fintorogjon.

Az valahogy nem tolerálta a bunkóságát és eltökélte, hogy bosszúból megvakítja.

- Tudom, hogy rajtakaptad őket – sóhajtotta a legkeletibb szomszédja, és Lukas úgy látta, mintha megdörzsölte volna a szemeit. – Tudom, hogy te is.

Finnország mindig annyira vidám, élettel teli, ragyogó és kicsit talán anyáskodó is volt. Nem sírt és a szomorúság is minimum akkor vett erőt rajta, ha ivott.

Noha ő kényszerült gondoskodni Izlandról, és a fiú a kezdetektől fogva hozzá ragaszkodott igazán, mindig irigyelte Tinótól azt a fajta gondoskodást és törődést, amit képtelen volt megadni. Helyette valami egészen mást kapott osztályrészül. Valami sokkal sanyarúbbat. Most mégis elfogta az a furcsa érzés, hogy meg kell vigasztalnia Finnországot. Azért, mert egy sorson osztoztak és nem bízott benne, hogy ezt el is tudja viselni a tisztasága.

Tinót be tudták csapni, vele el tudták hitetni, hogy a kettejük szerelme az ősi lángok martalékává lett, hogy elhamvadt minden és testvérekké lettek. Hogy ne, testvérekké ők, az örök szeretők, a romlás és pusztulás legelső hírnökei, a kéj ősi birtokosai.

És akkor szikra pattant, láng lobbant Norvégia elméjében, a féltékenység fáklyatüze. Eldöntötte, hogy mindent megfizet, még akkor is, ha ehhez ki kell használnia azt az országot, akit testvéréül fogadott, és, ha nem is tudja ugyan, de biztosan érzi az ő fájdalmát. Nem is gondolkozott, mikor megragadta az eddig badarságokat hablatyoló (talán ezért is nem figyelt rá oda) Tino vállait és megcsókolta. Nem értette, nem is akarta megérteni, csak sodródni szeretett volna; sodródni és magával rántani ezt az ártatlan lelket, akit olyan régen fogadott testvérül csak, mert Svédország úgy akarta. Svédország, aki végül az ő zúzott, szilánkos szívéhez száműzte a parány pillanat miatt.

- Nor’, ne! – tiltakozott azonnal, és a furcsa kis elemózsiáját végleg a tóparti hangyáknak adta, ahogy lefogta Norvégia kezeit.

- Csak azért tiltakozol, mert reménykedsz benne, hogy még érdekled. Hát, hello a valóságban, te is tudod, hogy csak szórakozik és kihasználja, hogy annyira kibaszottul naiv vagy, és nem veszed észre, hogy az orrod előtt kefél félre.

- Ez nem igaz – szipogta, és készült volna felállni. Tudta jól, hogy csak azért bántja, hogy a saját szenvedésén enyhítsen valamicskét, de attól még fájt, és ugyanolyan rosszul esett neki. – Tudod, hogy nem igaz, ne mondd ezt!

- Ha szeretne, utánad jött volna. Miért nincs itt?

És Finnország rájött, hogy Norvégia sír. Úgy záporoztak a könnyei, ahogy neki talán sosem fognak, mert Lukas a kezdetektől fogva kénytelen volt megosztozni Dánián és mégis elviselte és eltűrte, mert, ha elvesztené, akkor az sokkal rosszabb lenne. Mindig azt hitte, hogy Christensen keresi a társaságát, de most, hogy látta a könnyeit, tudta, hogy Norvégia jobban szereti, mint ahogy azt a másik megérdemli.

Visszaült és megölelte Norvégiát. Magához szorította, kicsit anyáskodóan a mellkasára vonta a fejét és a haját simogatta, míg nem csitult le kissé.

- Jól van, tudod, hogy most ezt csinálja, de pár nap és megint együtt lesztek – próbálta vigasztalni Tino. Valahogy sejtette, hogy ez nem megoldás, de muszáj volt mondania valamit.

- Mindketten megérdemelnék, hogy mi ketten…

Nem fejezte be, úgyis tudták mindketten, hogy nem lennének rá képesek. Finnország tudott arról, hogy mi volt a másik és Izland között régen, de az annyira távoli volt és akkoriban amúgy is más volt az élet. Ráadásul ő maga sem tudta elképzelni, hogy odaadja magát Norvégiának. Annak a Norvégiának, aki epedezik arra, csak egy keveset, de őszintén és hűen szeressék és ne kihasználják, ne csak egy pótlék legyen, tartalék.

Csendesen ücsörögtek tovább a parton, még akkor is, mikor már a szúnyogok is csípni kezdtek, és Lukas elővett egy újabb doboz cigarettát. Lustán feltépte a vékony fóliát, aztán Tino felé nyújtotta, aki csak megrázta a fejét és figyelte, ahogy az elmondása szerinti vigaszsüteményt elhordják a hangyák. Norvégia rágyújtott és alig, hogy útjára engedte az első adag hófehér füstöt, valaki hosszú árnyékot vetet oda, ahol ültek.

- Mit akarsz? – mordult fel Lukas.

- Beszélni veled. – Dánia a folytonos pörgése és hiperaktivitása ellenére most szinte suttogott.

Tino elveszettnek látta, ahogy ott ácsorgott, lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel.

- Jössz?

Norvégia kifújta a füstöt, várt még egy pillanatot, aztán felállt. Még búcsúzóul Finnország kezébe nyomta a cigis dobozt, aki nem kérdezett semmit. Inkább nem. Csak figyelte, ahogy a mindig fagyos, mosolytalan, kimért Norvégia elsétál azzal, akit a hosszú öröklét során szíve gazdájául választott, míg Svédország nem jött. De ő úgy döntött, megvárja.