Sorgarkvæði /6.~

/6.

 Na, itt van a hatos, ami szerintem az eddigi legszétszórtabb fejezet lett. Mondjuk ez az első olyan fejezet, ami csak részben kapcsolódik a történethez, de úgy meg annyira, hogy elhanyagolhatatlan. 

Jó olvasást~

Lukas a masszív fürdőszobaajtónak döntötte homlokát, hallgatta a tompa motozást és a vízcsobogást. Magához szorította azt a pár ruhadarabot (egy atléta, egy alsó és egy könnyű nadrág) és hunyt szemekkel belélegezte a markáns illatot. Az ő illata. Ezer közül is megismerné.

Lenyomta a kilincset, a gőz és a pára szinte azonnal arcába tolult, de csak hátrasimította szemébe lógó tincseit és lepakolta a holmikat. A fehér csempés, vidám fürdőszoba megtelt ledobált ruhákkal; a mosdókagylóból például két zokni kukucskált ki pimasz őszinteséggel.

- Köszönöm. – Christensen kinyúlt a kacsás zuhanyfüggöny mögül, átkarolta Lukas derekét és ruhástul berántotta maga mellé. – Hiányoztál ám. Gilbert az agyamra ment.

- Képzelem… amúgy, hogy is volt ez az egész ügy az olaszokkal? – kérdezte egészen a csempének préselődve, de hagyta, hogy szeretője kibújtassa víztől nehéz felsőjéből.

- Majd elmesélem egy aktuálisabb időpontban.                 

A nyakába suttogott, aztán megízlelte a tökéletes, fehér bőrt, és hagyta, hogy kezei szabad utat találjanak a másik gyönyöre felé. Fullasztó, kínzó, máglyára taszító istenség a semmi küszöbén. Egy pillanatra megsemmisít, kitörli az emlékeket, az érzéseket, a lelket. Megragadja, kitépi és véresen, könnyezve magával húzza a sikító nevetés felé. Gyönyörű kínhalál a szenvedélyben.

- Mindjárt jövök – suttogta Lukas. Magára kanyarított egy puha köntöst, belebújt egy sötétzöld papucsba és már ott sem volt. Mint a tündérpor az álmából ébredő kisfiúk szemhéján.

Mikor visszaért egy kávésbögrével és egy összetekert újsággal, Christensen már a piros fogkefét tette vissza a helyére, pontosan az övé mellé. Lukas elbambulva bámulta a virágos műanyagpoharat egy darabig, de megrázta a fejét és a kék szemekbe nézett, ahogy kortyolt egyet a fekete nedűből. Hóna alá csapta az újságot és felszabadult kezével megragadta a dánt, hogy magával húzhassa teljesen közös és eléggé kihasznált hálószobájukba.

- Most már elmondod? – kérdezte türelmetlenül, és gyorsan átfutotta a sorokat, hogy szerencsétlen folyóirat végül az éjjeliszekrényen végezze egy cigarettásdoboz társaságában. Hányszor, de hányszor gondolt már arra, hogy vesz egy cigarettatárcát…

- El, persze. Amúgy nem olyan nagy ügy – fogott bele, közben megigazította a takarót maguk körül. – Hívtunk erősítést, mert azért elég gáz lett volna, ha rátörtünk arra a tíz emberre, akik ott voltak, legalábbis mi annyit láttunk, aztán lehet, hogy voltak ötvenen. Szóval nem kockáztattunk. Elől mentünk be, de úgy konkrétan még tervünk se volt, csak kellett valaki, aki fedez minket. Az őröket a bejárat mellől még szépen el is hallgattattuk, de aztán jött az a barom állat, aki szerint marha jó ötlet szűk helyen lövöldözni és egy tökömnyi folyosón ránk lőtt. Gilbertet el is találta valamelyik gorilla, de szerencsére nincs komoly baja. Szóval vártunk, míg legalább egy kicsit tiszta lesz a terep, aztán magam sem tudom, miért, csak úgy rájuk rohantunk. A vállamat ott basztam be, mikor betörtük az ajtót. Olyan jó kis tömörfa, tudod…. Na, de jó, ha tízen voltak, a mi dolgunk meg csak annyi volt, hogy szóval tartsuk az olaszt, meg az üzlettársait, míg a fiúk végeznek odakint. A pasi, hah, inkább kölyök; hallod, szerintem még húsz se volt, olyan akcentussal kezdett ott vartyogni nekem, hogy ahhoz már szótár kellett volna. Ráadásul folyamatosan hadonászott azzal a rohadt olasz pisztollyal. Hagyni kellett volna, hogy fejbe lője magát, aztán kész.

- Legalább éltek – suttogta Lukas, ahogy fészkelődött kicsit és fejét a másik vállára hajtotta. – Frida is biztos, hogy örülni fog neked.

- Beszéltünk róla. Meg rólad – jegyezte meg, és szeretője karját cirógatta ujjaival, egészen magához húzta, hogy közelebb érezhesse magához, és lágy csókokat hintett a bőrére. – De… annyira nem nagy ügy, csak a szokásos kiakadás, hogy mi van veletek, meg velünk meg Sigurđurrel…

- Figyelj csak! – Lukas hirtelen ült feljebb, és éberebb volt, mint korábban bármikor. Kezeit hanyagul az ölébe dobta, és a takarót gyűrögette. Beharapta alsóajkát, aztán felnézett Christensenre és sóhajtott. Aztán egészen lassan belefogott. – El sem hiszem, de… a fiam majdnem elkezdett nemi életet élni. Fú, ez most hülyén hangzott. De képzelheted, mikor rájuk nyitottam és az a fiú ott volt fölötte, és…

Christensen hirtelen nevetett fel, beléfojtva a szót, aztán engesztelésül megsimogatta az arcát, de Lukas bosszúból finoman megcsípte a kézfejét. Nem tudta ugyan elképzelni, milyen lehetett a pillanat, de abban biztos volt, hogy a két fiatalnak kellemetlenebb volt. Főleg, ha belegondolt a norvég sajátos módszereibe és hozzáállásába a dolgokhoz.

- Felvilágosítottam. Kétszer is.

- És mit mondtál neki? – érdeklődött, bár szája szélében ott volt a szokásos mosoly, ami a nevetés utó- és előjele volt.

- Az igazat. Hogy nem gáz, ha nem megy el. Amúgy se értem, hogy mi a fenét akart, csak tizenhét éves.

- Aha, és te meg tizenhat voltál.

- Más szelek fújtak.

Felkapta a cigarettáját, kipattant az ágyból és úgy, köntösben, mezítláb trappolt ki a bejárati ajtóhoz, hogy rágyújtson. Az ajtókeretnek dőlve hosszan fújta ki a füstöt, és fázósan összehúzta magán a köntöst. Halkan szipogott, és élesen köszörülte a torkát. Neki nem volt olyan könnyű dolga, mint Christensennek, aki vasárnaponként templomba járt, és minden érzését, gondolatát, problémáját megosztotta egy szerinte létező felsőbb hatalommal. Az ő nyomora csak rá tartozott, senki másra.

- Megfázol – jegyezte meg Christensen, és a hátára terítette a kabátját, amit magával hozott. Csendesen átkarolta a derekát és a vállára támasztotta az állát. – Sajnálom, nem úgy értettem, amit mondtam.

- Tudom, de… mi van, ha valamit rosszul csinálok? Ha rossz döntéseket hozok? – bukott ki belőle. Remegett a keze, ahogy ajkaihoz emelte a karcsú cigarettát. – Huszonkettő vagyok, és van egy fiam. Ez már kész komédia.

- De adtál neki családot. Megtanítottad élni, ott voltál, mikor sikereket ért el és szereted – mondta, és egészen lassan, nyugtatóan ringatózni kezdett vele.

Egészen hosszan voltak csendben. Figyelték ahogy egy éjjeli lepke köröz az utcai lámpa sárga fénykörében, hogy valahol a távolban egy bagoly huhog és denevér szeli át az eget. Lukas fázott ugyan, de jól érezte magát az ölelésben, és egyébként se tudott volna elaludni. De legalább úgy érezte, hogy ő megpróbálta.

Sigurđur az ágyon ücsörgött, és megszeppenve figyelte, ahogy barátja fogkefével a szájában átvág a szobán, felkap valamit, visszacaplat a fürdőbe és egyetlen szó, vagy pillantás nélkül magára csapja az ajtót. Nem értette, hogy mi baja van. Jó, megpróbálták befejezni, amit elkezdtek, de ő túlizgulta, és nem lett a dologból semmi. Pedig Leon határozottan megmondta, hogy az apja nem fog hazajönni, mert üzleti úton van. De hát Lukasra se számítottak, és mégis… Elpirult, aztán felpattant, hogy szétnézzen a nagyon is tágas szobában.

A világos parkettán nem volt szőnyeg, illetve csak egy fehér atléta, fülhallgató, néhány zokni, pár könyv, egy atlasz, DVD-k… Annyira jellemző. A falak meggyvörösek voltak, a bútorok feketék, a tévét az ággyal szembeni falra erősítették, a házimozirendszer a legújabb Samsung modell volt. A fekete laptopja most le volt hajtva, de ujjait lágyan végigfuttatta a márkajelzésen, aztán áttért a könyvekhez. Az összes elfért egyetlen szénfekete polcon, a fémvázas franciaágy fölött. A mangák kitűntetett figyelmet kaptak, néhány verseskötet hanyagul be volt hajigálva, aztán pár ponyvaregény. Bezzeg a lemezgyűjtemény, amit egy szépen gondozott bonsai választott el a könyvektől. Egész kis gyűjteménye volt koreai zenéből és néhány nemrég megjelent világsláger is a polcán volt.

Törökülésben heveredett az ágyra, ölébe gyűrte Leon párnáját és az ablakon túli sötétedő világot bámulva merengett. Hát, ma már nem igen megy haza. Ujjai közt forgatta a mobilját, gondolkozott rajta, hogy hazaüzenjen-e. Végül hazaüzent egy sms-ben. Így is elég sok van már a rovásán, nem akarta azzal feszegetni azokat a bizonyos húrokat, hogy még csak nem is üzen. Pont elküldte, mikor a fürdő ajtaja kitárult és a kitóduló gőzben előlépett egy vörös, I love yaoi feliratú pólóban és fekete boxerban Leon.

- Áhá! – kiáltotta, miután körbenézett, és észrevette Sigurđurt. A fiú kicsit megilletődve húzta ki magát, de elmosolyodott, mikor a másik megindult felé.

- Nézd, sajnálom, ami… nem akartam úgy berezelni – magyarázkodott, és egészen elvörösödött.

Leon lassan, macskásan térdelt fel az ágyra, és fél kézzel kinyúlt, hogy magához rántsa Sigurđurt, aki elbizonytalanodott és majdnem ráesett. Finoman kóstolt az ajkaiba, közben közelebb tornázta magát és lassan hátranyomta a szőkét, fekvő helyzetbe. Fölémászott, a csípőjére ült, onnan kényeztette a nyakát és a vállát.

- Semmi gáz, egy sárkány elől nem menekülhetsz – vigyorgott rá Leon, aztán az értetlen pillantást látva megmagyarázta. – A Jia Lóng azt jelenti, gyönyörű sárkány. Tudod, ez az eredeti nevem, a Leont akkor vettem fel, mikor az országba települtünk, hogy könnyebb legyen beilleszkedni meg ilyenek.

- Aha… - Sigurđur hallgatott egy pillanatig, aztán elmosolyodott, a sötét tincsek közé túrt és finoman ráharapott a másik fülére. – Egyébként jómagam sárkányölő lennék.

Leon arca egy pillanat alatt váltott hófehérbe és furcsa fintort vágott, mire Sigurđur elnevette magát és lehúzta egy engesztelő csókra. Megpróbált fordítani a helyzeten, hogy ő legyen felül, de a fiú éber volt és nem hagyta magát letaszítani pozíciójából. Mikor levette a pólóját Sigurđur egy pillanatra rajtafelejtette a pillantását a Leon mellkasát átszelő, rövid, rózsaszín hegeken. Felemelte a kezeit, hogy megérintse őket, de helyette csak csókokat kapott a tenyerébe, aztán az ujjaira, a csuklójára, a kézfejére…

És akkor a Gangnam Style közbeszólt, Leon csengőhangja képében.

- Mindjárt jövök – motyogta kedvese fülébe.

Sigurđur mindenre számított, de erre nem. Ahogy Leon lekászálódott róla egy ügyes lendülettel a kezeire támaszkodott, hátra lendítette lábait, hogy a gerince egészen szép ívben hajlott hátra, aztán ellökte magát és kecsesen, tollpuhán ért földet, hogy macskaléptekkel a táskájához lépjen és előkotorja belőle a mobilját.

- Igen? Nem, most nem. Maaajd… - miközben beszélt hajába túrt és feltűnően elfordult a szőkétől. – Figyelj, ez most… Nincs nálam, de megkeresem. Mindjárt. Ahhoz mondjuk le kell tennem. Oké. Szia.

Kinyomta és eldobta a telefont egy bizonytalan ruhakupac felé. Fáradtan sóhajtott, beharapta az alsó ajkát, és szinte esdeklően pislogott Sigurđurra. Először ő sértődött meg, amiért a másik megijedt, aztán meg neki jön közbe valami, és ettől eléggé kínosan érezte magát. Hozzálépdelt, megsimogatta az arcát és megkereste pólóját.

- Ezt a mozdulatot meg kell tanítanod – jegyezte meg Sigurđur, ahogy a barna tekintetet fürkészte.

- Túl merev vagy.

- Na, ezt se sűrűn hallom.

- Az első próbálkozásnál eltörne a gerinced. – Ráhunyorgott, és motyogott valamit a saját nyelvén. – Komolyan nem akartam, hogy így végződjenek a dolgok. Úgy látszik apáink vérében van a tökéletes időzítés.

- Mesélsz róla? – kérte türelmesen, aztán megvárta, míg Leon befészkeli magát mellé, csak utána hajtotta a fejét az ölébe. – Nem láttam róla fényképet a házban. Milyen ember?

- Igazából nem tudom – vallotta be kis habozás után.

- Sokat hagy egyedül?

- Eléggé. Üzleti utak, megbeszélések, tárgyalások, miegymás… És azt akarja, hogy én vegyem át a helyét majd egyszer – kezdett bele, és megcirógatta az idősebb szőke tincseit. – Miután elváltak, apám lepasszolt, valahogy nem kellettem neki, vagy én nem tudom. Az a lényeg, hogy nemrég kezdett újra foglalkozni velem, ami annyiból áll nagyjából, hogy nála lakom, vagyis itt, van kaja, fűtés, víz, ad egy rakás pénzt meg ilyenek, aztán fogja magát és lelép. Van, hogy hónapokig rám se néz, mintha itt se lennék. Bezzeg London… Tudod, ott éltem előtte. Na, ott meg túlzottan a figyelem középpontjában álltam. Sehogy se jó, sehol se jó…

- Neked legalább vannak szüleid – motyogta Sigurđur és elnyomott egy ásítást.

- Nem úgy értettem! – mentegetőzött azonnal. Kicsit fészkelődött, amitől Sigurđur lecsúszott a combjáról és eltűnt a puha takarófelhőben. Egyszerűen nem tudott nem nevetni.

Utána nyúlt, de a skandináv gyorsabb volt, és egy laza rántással lehúzta maga mellé. Csengő hangon kacagott, ahogy fölé hengeredett, mellkasát a mellkasának préselve, aztán megcsókolta. Csak úgy. Vékony, sápadt ujjai, melyek megszólalásig hasonlítottak nevelőapjáéra finoman elkalandoztak a bordáira, a hasfalára, kicsit körbecirógatták a köldökét és megállapodtak a medencecsontján. Megpróbálta észrevétlenül legyűrögetni Leonról a boxert, de az megfogta kezeit és összefűzte az ujjait.

- Nem akarod? – kérdezte Sigurđur. A hangja alapján elbizonytalanodott és talán kicsit meg is szeppent. Az arca mindenesetre bíborszínűre váltott.

- Dehogynem… de nem hagyom, hogy te legyél felül, és különben is… - zavartan elharapta a mondatot és beharapta az alsó ajkát, mikor társa lejjebb csúszott, egészen öléig. – Ezt én akartam – dadogta még.

- Ez most az én tisztem. Egyébként is jobban tudom, mint te – suttogta, és elmosolyodott.

- Mi van? Te már csináltad?

- Természetesen nem. Szűz vagyok – szögezte le, és Leonnak feltűnt, hogy mennyire remeg a keze.

- Nyugi… - motyogta, inkább csak magának és a puha, szőke tincsek közé túrt, miközben igyekezett minél jobban ellazulni…

Kezeit finoman végigfuttatta Sigurđur vállain, enyhén ránehezedett, ahogy előre görnyedt és a tarkóját cirógatta egyik kezével, hogy egy hirtelen mozdulattal maga alá gyűrje. A szőke fiú kegyetlenül a bőrébe engedte körmeit, mikor átkarolta és rögtön ajkai után kapott. Először nem mert a kéjtől homályos kék szemekbe nézni, de mikor megtette teljesen elveszett bennük és képtelen volt elengedni egészen a kielégülésig.

- Mit mondtál, mikor… tudod…? – kérdezte Sigurđur egészen halkan és lassan szuszogott Leon mellkasába. Úgy bújt hozzá, mint valami macska, félig összegömbölyödve, és úgy szorította magához, mintha vége lenne a világnak.

- Mondtam valamit? – kérdezett vissza zavartan. Hangja tompa volt, mert állát Sigurđur fejének támasztotta, és akkor sem húzódott el, mikor beszélt.

- Csak nem értettem, mert kínaiul volt.

Sigurđur lustán felemelte a fejét és a barna szemekbe pislogott, hogy egy pillanattal később ajkait Leonénak préselje. Nem volt igazi csók, inkább csak egy puszi, de hosszan tartott és úgy érezte, hogy most erre van szüksége. Nyugalomra, békességre, csöndre. És Leonra.

- Tudom, hogy közhely, de szeretlek.

Leon nem felelt, csak kellemes mosollyal megborzolta a tincseit és addig cirógatta a hátát, míg el nem nyomta az álom.

Mégis
Sigurđur ébredt hamarabb. Kölcsönvett egy alsónadrágot, megigazította a pihe-puha takarót a békésen szuszogó fiún, aztán nekiindult a lakásnak. Először a fürdőt foglalta el, és percekig nézte magát a hatalmas tükörben. Átkarolta magát és a saját szemeibe nézett; a sötét karikákra, a vértelen ajkakra, a kiszívott nyakra. Mélyeket lélegzett, hajába borzolt és igyekezett mosolyogni. Vizet lötykölt az arcára, és megkereste a konyhát, ami szintkülönbséggel volt összekötve az előtérrel. A ő konyhájukhoz képest valahogy idegennek tetszett, de minimum agyonmodernizáltnak. A tűzhely életre kelt, amint egy kicsit hozzáért, a hűtőt valami ismeretlen okból szekrénynek álcázták és alig talált meg, ráadásul teli volt tömve olyan ételekkel, aminek a zöméről nem is tudta, hogy létezik.

Mikor előtűnt egy kócos, teljesen meztelen Leon, odaszökkent hozzá, a kezébe nyomott egy bögre kávét és rövid csókot lopott.

- Látom feltaláltad magad – mosolygott rá, ahogy átkarolta a derekát. – Sietsz haza?

- Mire gondolsz, amire én nem? – kérdezte, de már látta a választ a barna szemekben, mindent elárult az a huncut pillantás, amivel végigmérte.

- Hm… közös fürdő? Sok-sok habbal és… - Nem fejezte be a mondatot, helyette ujjai kíváncsian bekéredzkedtek a boxer alá. – Jól áll neked, amúgy.