Sorgarkvæði/1.~

Oké, amit nyárra tervezek, azt megkapjátok most, mert részben lusta dög vagyok, részben meg nem tudtam, hogy kijönni belőle normálisan. Főleg, hogy megint AU. Igen, tudom, hogy már mindenki rogyásig unja.  De megpróbáltam kicsit kevésbé átlátható lenni, és ennek a végére hátha nem jöttök rá az első bekezdés után. :"D Na, ja, khm... 

Jó olvasást~

Ui.: Igen, az ott Feröer!

Késő este volt, egy átlagos júniusi nap, mikor a csengő felriasztotta őket. Fogalmuk sem volt róla, ki lehetett az, elvégre egyetlen barátjuk sem tört volna rájuk ilyenkor.

Lukas sóhajtva felkapcsolta az éjjeliszekrényén az éjjeli lámpát, felült és belebújt a papucsába. Még hátranézett a másikra, aki mordult egyet és feljebb húzta magán a takarót; láthatóan nem is erőlködött érdeklődést mutatni. Az újabb csengetésre gyorsan magára rántott egy köntöst, de már csak az ajtóban érkezett megkötni.

Mikor szélesre tárta a fehér ajtót, egy pillanatra lefagyott. Talán a sors keze, de olyan lakást sikerült találniuk (mellesleg valami hihetetlenül jó áron), ami lejjebb fekszik, mint a járda vagy a kövesút. Valószínűleg egy pincéből alakíthatták át, de ahhoz képest túl világos volt és nem volt nyoma semmilyen feljárónak. Így pár lépcső vezetett felfelé, az utcára kicsit kényelmetlenül, de esztétikusan.

És az alsó lépcsőfokon most egy nagyon világos szőke fiú ücsörgött. Láthatóan majd’ elaludt és valószínűleg fázott is, legalábbis a pulcsijából ítélve. Lukas végigmérte egyszer. Aztán még egyszer.

- Te mit keresel itt? Egyedül vagy? – kérdezte, kicsit élesebben is talán, mint szükséges lett volna.

- Nem tudom – vallotta be a fiú. Karcos volt a hangja az álmosságtól, és talán meg is volt fázva, mert egy zsebkendőt szorongatott.

- Te csengettél?

- Nem.

- Hol vannak a szüleid?

Egy pillanatig arra gondolt, hogy fogja magát és rácsapja az ajtót. Egyszerűen csak nem foglalkozik vele, és reggelre talán elmegy. Így is van elég gondja, nem kell neki még egy gyerek is, hiszen ő maga sem felnőtt igazán. Aztán belenézett a szemeibe…

- Nem tudom. Nekem csak…

Fáradtan a hajába túrt, elnyomott egy ásítást és beljebb intette a fiút. Tudta, hogy ezt még meg fogja bánni, vagy akkor, ha Christensen felébred, vagy talán még hamarabb is.

- Remélem, nem vagy valami enyves kezű kölyök – jegyezte meg, míg a fiú levette a cipőit. Azt már észrevette, hogy mennyire enyhe akcentussal beszéli a dánt; talán szebben is, mint ő maga. – Mi a neved?

- Sigurđur – motyogta.

Lukas beparancsolta a fürdőbe egy alapos kézmosásra, addig ő célirányosan a hálóba ment, hogy felverje szeretőjét. Nem akart egyedül nekimenni ennek az egésznek. A kikérdezősdi meg a játszadozás még oké, de arról nem óhajtott egyedül dönteni, hogy Sigurđur maradhat-e vagy sem.

- Denny – suttogta, ahogy megrázta a másik vállát. – Vendégünk van.

- Mond meg Berwaldnak, hogy jöjjön vissza reggel – motyogta, és a párnába temette arcát, ahogy próbált visszaaludni.

- Nem Berwald az – magyarázta a norvég, és megrázta Christensen vállait. – Gyere már, ez most nem hülyeség.

A férfi ásított, megdörzsölte az arcát és hajába túrt, aztán hajlandó volt kikászálódni fekhelyéről és foglalkozni az üggyel. Első körben felkapott egy boxert, aztán Lukas megrovó pillantására egy sima, szürke pólót is magára erőszakolt.

Követte a fiatalabbat a konyhába és döbbenten pislogott az asztalnál ücsörgő, lábát lógázó fiúra.

Nem értette.

Egyáltalán nem.

- Szólnunk kell a rendőrségnek – suttogta valamennyi gondolkozás után. – Ez nem hülyeség.

- Nem lehet. – Lukas elkapta a dán csuklóját és dacosan bámult a ragyogó kék szemekre. A kisdedeknek van ilyen színű szemük, és talán az angyaloknak. – Kérlek.

- Meglátom, mit tehetek, kicsi Nor – sóhajtotta.

És elindult, hogy megismerkedjen az idegen vendégükkel.

Lukas hirtelen rántotta le róla a friss illatú, ropogós takarót, megfosztva a tovább alvás minden reményétől. Sigurđur duzzogva húzta össze magát, felvette a magzati pózt, hasra dobta magát, a fejére szorította a párnát és valami nagyon nem illendőt morgott az orra alatt.

- Ne hisztizz, el fogsz késni – figyelmeztette. Összehajtogatta a könnyű takarót, letette az íróasztalra, és magára hagyta az éledező fiút.

Mindig ő kelt a legkorábban, hogy felébressze Sigurđurt, és még időben útjára eressze, aztán ő is kényelmesen elkészüljön és késés nélkül megérkezzen a munkahelyére. Christensen más tészta volt, ő felkelt, mikor ő hajnalban motozni kezdett a lakásban, de aztán visszaaludt. És őt amúgy is felébresztette az ébresztőóra. Mondjuk, ami azt illeti rengeteget, és feleslegesen veszekedtek azon, hogy jogos-e a plusz pihenés a dánnak.

- Ez nem igaz – sóhajtott a norvég, miközben elhúzta a sötétítőket és szalaggal az ablak két oldalához kötötte őket, hogy őrködjenek a fény felett. – Neked is ébresztő!

- Ne már, Nor; kettőkor értem haza… - dünnyögte Christensen. Átfordult a másik oldalára és magához szorította szeretője párnáját. – Kell a pihenés.

- Tudom, hogy mikor értél haza. Rémlik, hogy itt voltam, ebben az ágyban? Na, egy-kettő!

Kihessegette az ágyból, hogy aztán visszanézzen az izlandi fiúhoz is. Mindig, minden egyes reggel meg kellett tennie ezt a rituálénak is beillő reggeli jelenetet, mióta Sigurđur elkezdte a gimnáziumot. Bele se mert gondolni, mi lesz velük jövőre, mikor érettségizni fog és még nyúzottabb lesz, mint most. Legalább van célja, tudja, mit akar kezdeni az életével, ő meg ott van, hogy segítsen neki elérni az út végére.

Úgy, köntösben ment ki a konyhába, hogy készítsen néhány szendvicset reggelire, de végül csak lustán tömött be pár szelet kenyeret a pirítóba, feltette a kávét és a konyhapultnak dőlve, hunyt szemekkel vegetált még néhány pillanatnyit. Csak addig, míg Christensen át nem karolta a derekát és húzta közelebb egy reggeli csókra és ő lustán, halvány kis fintorral karolta át a nyakát.

- Pirítós van. Tetszik, nem tetszik – jelentette ki.

- Tökmindegy, úgyis visszafekszem még egy fél órát – mormolta. Hangjában valami egészen mély szenvedély csengett, ahogy Lukas pizsamanadrágjának szegélyével babrált.

Még egy darabig elvoltak a kávéfőző monoton szörcsögését és az ébredező madarak dalolászását hallgatva, aztán Lukas oldalra nyúlt, kivett egy lila bögrét a csöpögtetőből és teliöntötte gőzölgő fekete nedűvel. Sóhajtva a hajába túrt, belekortyolt az italba, aztán a dán kezébe nyomta és megindult az ajtó felé.

- Ne bontsd le alatta az ágyat, jó? – szólt utána Denny, és bögréstől visszafoglalta a hálószobát, hogy kitúrja az ágyból szeretője rózsaszín nyulát.

- Nem vagyok Berwald!

- Jó, bocs.

Lukas megállt, hogy összébb húzza magán a köntöst, mielőtt belép Sigurđurhoz, mikor eszébe jutott, hogy mennyit szenvedtek az új szoba felhúzásával. Macerás volt, sok engedély kellett hozzá, egyeztetés a svéddel, aki szinte beköltözött hozzájuk az átépítés idejére, a szomszédok legnagyobb örömére. Teljes iróniával. Sosem tudta eldönteni, hogy az állandó kopácsolás és fűrészelés vagy a majdnem maximum hangerőn bömbölő metál miatt utálták meg őket a szomszédok, de mióta az izlandi fiú szobája elkészült, azóta a harmadikon lakó öreg néni se köszönt. Akinek amúgy még a nevét sem tudta.

- Kész vagyok, na – morogta Sigurđur, és szabályszerűen rányitotta az ajtót Lukasra.

Szűkszabású, fekete pólót viselt egy láncfűrészt lóbáló hóemberrel az elején és sötét csőfarmert. Táskáját hanyagul vetette a vállára, nyakában fehér fülhallgató lógott, kezében fizikakönyvet szorongatott.

- Direkt megkérdeztem, hogy kész-e a házid.

- Hát mikor megkérdezted még itt nem tartottam – válaszolta pimaszul. Kikerülte és elindult a konyha felé.

Lukas vetett felé egy haragos pillantást, aztán követette. Nem volt kedve, sem energiája veszekedni vele, vagy kioktatni arról, hogy mit beszéltek meg még a tanév elején. Ráadásul rossz szemmel nézte, ahogy a fiú feltépte az agyonmágnesezett hűtő ajtaját, ivott egy pohár körtelevet aztán nekilódult az ajtónak. Fél kézzel a kulcsaival csörgött, a másikkal a zenéjét tekerte magára.

- Hová sietsz annyira? – kérdezte Lukas, aki idő közben utolérte és karon ragadta. – Nem reggeliztél, és még a házidat se csináltad meg normálisan.

- Jó, hagyjál, majd eszek odabent, ez meg amúgy is csak fizika. – Megforgatta a szemeit és sietve feltépte az ajtót. Úgy érezte, hogy megfullad, kellett neki a friss levegő.

És kishíjján beleütközött egy nála alig idősebb, szőke nőbe, aki rakoncátlan tincseivel és kék szemeivel feltűnően hasonlított Christensenre, és szinte már zavaróan egyedi stílussal öltözködött. Sigurđur kicsit élesebb pillantással méltatta a piros, x vonalú, könnyed nyári ruhácskát a fehér pettyekkel, a topánkát és a vörös kendőt a lány nyakában. Hihetetlenül hosszú haját lófarokba fogta és az a tréfásan kacér mosoly a szeplők alatt…

Az ajkai vérvörösek voltak, a szempillái feketék a festéktől és inkább illett volna egy hetvenes évekbeli tévéműsorba vagy magazincímlapra, mint a kavargó, zavaros huszonegyedik századba.

- Szia, Frida.

- Szervusz! – A hangja olyan, mint egy gyermek hangja; éles, játékos, incselkedő és mégis csilingelő, mint a kis üvegharangok zenéje.

Sigurđur csak most vette észre a kosarat a karján. A körmei is vörösek voltak. Tegnap meg sárgák, azelőtt meg zöldek.

- Gondoltam, beugrom, de azt hittem, korán lesz még, szóval… izé, apukád alszik?

- Mindketten tudjuk, hogy nem az apám. De nem, menj csak be. – Nyitva hagyta az ajtót Fridának, ügyesen kikerülte, és már ott sem volt.

A lány még gyanakvón hátralesett, mintha bármi baja származna belőle, hogy bemegy, aztán becsukta maga mögött ajtót.

- Halihó, Lukas, Denny! – rikkantotta, ahogy letette a kosarat a konyhaasztalra.

Kirántott egy kanalat a mosogatóból, ellenőrizte a sminkét és a haját, Marilyn Monroe-san oldalra döntötte a fejét, aztán lerakta az evőeszközt. A hálószoba ajtaja előtt összecsapta topánkája sarkát, sóhajtott és kopogásra emelte a kezét, mikor majdnem letarolta egy csókolózó pár, fekete nyakkendővel.

- Srácok… - kezdte tétován, de Lukas feltartotta mutatóujját.

Már megszokták a lány jelenlétét, és amúgy is, családtagnak számított, elvégre Christensen húga volt. Ráadásul mindketten nagyon jól tudták, hogy a kislányos és bohókás külső ellenére Fridát nem kell félteni, könnyedén megállja a helyét bármilyen nehéz vagy netán zavarba ejtő helyzetben.

- Mondd meg neki, hogy ez a nyakkendő szar, és amúgy is öregnek nézek ki tőle – támadt rá Christensen és a norvég kezében pihenő fekete nyakkendőre bökött.

- Öreg is vagy – szúrta közbe az érintett.

- Most meg pedofilnak nevez! Szólj rá! – Ez volt az perc, mikor Denny bemenekült húga mögé és átkarolta a derekát.

Fridából hirtelen buggyant fel az éles, harsány nevetés. Kacagott, és bátyja vele együtt nevetett; ilyenkor látszott csak meg, mennyire hasonlítanak. A szőkének ugyan az az árnyalata, ráadásul még a szemeik is egyformán voltak olyan kékek, mint amilyen csak a kisbabáknak van. Lukas megenyhült és sóhajtva a saját nyakába akasztotta a jobb sorsra ítélt nyakkendőt. Főleg, hogy ő már így is sötét, szűk farmert viselt, fehér pólót, amin egy rózsaszín virág kornyadozott egymagában, mintha csak egy óvodás rajzáról lépett volna ki, hogy az anyagot ékesítse, és farmerból összeszabdalt mellényt. És éppen rózsaszín zokniban trappolt végig a szűk folyosón, hogy elfoglalja a konyhát.

- Kösz a kaját – mormolta, miközben beleszimatolt a kosárba.

Szinte minden héten ez ment, Frida megjelent reggel egy kosárnyi zöldséggel, vagy gyümölccsel, attól függően, hogy éppen milyen hangulata volt.

- Anya üzeni, hogy tessék hazalátogatni néhanapján – csacsogta a lány. – Ja, meg azt is, hogy Sig’ se maradjon már ki a jóból, és, hogy így sosem fogja tudni elhalmozni az egyetlen unokáját.

- Igen, ez pont anyura vall. De mondd meg, hogy azt üzenem, az a gyerek már anélkül is elég szemtelen, hogy mindent megkapna.

- Szerintem semmi baj vele. – Frida úgy döntött, kibújik Denny karja alól és besegít Lukasnak a kipakolásban. – Találkoztunk reggel, jó fej volt.

- Hallanod kellene, hogy beszél az anyjával.

- Denny, én vagyok az anyja.

- A másik anyjával. – A dán átkarolta szeretője derekát, a vállára hajtotta a fejét, de nem számított annak hegyes könyökére, ami kegyetlenül lesújtott.

- Na, bekaphatod! – csattant fel Lukas.

Sértettem kibújt Christen karjai közül és dacosan az órára meredt, hogy aztán felmarkolhassa a táskáját. Aztán mégis levágta, és löttyintett kávét a kedvenc bögréjébe.

- Kérsz? – kérdezte Fridát, aki csak mosolyogva megrázta a fejét és valami köszönetfélét tátogott, nem kicsit túljátszva. – Megőrülök ettől a gyerektől.

Míg Denny vigasztalóan átkarolta a derekát, addig Frida csak elnézően mosolygott és haja végét csavargatta. Némán ácsorogtak, egészen addig, míg a dán telefonja meg nem szólalt. Akkor úgy engedte el Lukast és rohant kifelé, mintha minimum tűz ütött volna ki. Volt Christensen, nincs Christensen. És kettejükre roppant a némaság, az a nyers, valós hallgatás, ami minden bulit hazavághat egy perc alatt, és, amit legalább egyetlen alkalommal el akart már kerülni mindenki. Nem a jóféle némaság, sokkal inkább az az eleven kínkuss.

- Akkor? Eljöttök valamikor? – kérdezte a lány, és leült. Szoknyáját gondosan ölébe igazította és összekulcsolta ujjait, ahogy Lukasra mosolygott.

- Még nem tudom. Megbeszélném apámmal, de az esélytelen, aztán meglátjuk, hogy Sigurđur javít-e a jegyein – felelte és eléggé akaratosan vágott be egy fej salátát a hűtő aljába ahhoz, hogy Frida ne merjen ellenkezni. – Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy hülyeséget csinálunk. Pontosabban, hogy hülyeséget csinálok.

Frida csak szelíden elmosolyodott és legyintett egyet, aztán a tenyerével kezdett görgetni egy almát. Bámulta egy ideig a barátságos falakat, a hűtőmágnesek közt megbúvó gyerekrajzokat, amiket pusztán azért raktak ki, hogy fogadott fiuk kedvében járjanak és a naptárat a római szökőkúttal. Nem emlékezett rá, hogy azóta elutaztak volna bárhová is, hogy befogadták Sigurđurt. Pedig azelőtt bejárták fél Európát.

- Ez most olyan időszak, de elhiheted nekem, hogy Christen’ se volt jobb tininek – nevetett a lány, aztán az órára pillantott. – Ó jaj, el fogok késni!

Lukas elfintorodott ugyan, mert őt aztán baromira nem érdekelte, hogy jelenlegi élettársa milyen volt fiatalabb korában, de mégis a szokásos közönnyel az arcán kísérte ki szeretője testvérét.

A két dán még éppen összefutott a bejárati ajtóban; Christensen a legalsó lépcsőfokon ücsörgött és éppen búcsúzkodott a vonal másik végén lévő valakitől, de még megígérte neki, hogy idejében készen lesz a kellő papírokkal. Aztán zsebre vágta a mobilt, felmosolygott Fridára, megfogta a kezeit és lerántotta maga mellé.

- Mivel próbálta megint teletömni a fejed, hm? – kérdezte, ahogy felnézett az ajtófélfának támaszkodó Lukasra.

A norvég, míg a férfit figyelték, rágyújtott és most, miközben a füstöt eresztette a friss felhőpamacsoknak felé nyújtotta a cigarettát. Denny elfogadta és egy egészen hosszú percig megint hallgattak. A szövetségesek búskomor, cinkos némasága volt, amit csak a reggeli villamos monoton zakatolása az utca végén, és egy biciklis bősz csengetése tört meg.

- Gondolom neked is menned kell, különben letépik a fejed – jegyezte meg Lukas a szokásos keserűséggel, és visszavette a dohányt. Halkan köhögött és elfojtott egy ásítást.

- Vagy sokkal rosszabbat, mint a fejem.

Christensen elengedte Fridát, összecsapta a tenyereit és szinte menetkészen talpra ugrott. Már is túl ébernek érezte magát, pedig csak egyetlen telefonon volt túl, ki tudja, mennyi vár még rá aznap. Röviden átkarolta a húgát, aztán Lukasszal együtt figyelték, ahogy integetve eltűnik a kisbolt mögött a sarkon.

- Elképesztő, hogy ennyit képes lesétálni Sigurđur miatt – morogta Lukas, és a lábával lustán kitámasztotta az ajtót.

- Vagy inkább miattad – mosolygott rá Densen, ahogy átdobta a lépcső korlátján, a csatornába a csikket. – Szerintem téged jobban meg akar ismerni.

- Miért?

Christensen megrántotta a vállát és szótlan mosollyal sétált el párja mellett, aki azért megpróbálta kigáncsolni bosszúból. Lukas olyan pillantást vetett utána, amitől bármelyik leányzó sikítva rohant volna haza, hogy a maciját ölelgetve bemásszon az ágy alá és ki se bújjon többet. Végül mégis követte a konyhába, hogy magához vegye a táskáját, a kulcsait és a telefonját. Egy darabig az asztalnak támaszkodva, bénán figyelte, ahogy a másik összeszedelőzködik, de észbe kapott és gyorsan a táskájába rejtette a mobilt.

Még váltottak egy búcsúcsókot, amiből igen nehezére esett mindkettejüknek kibontakozni, de Lukas mégis elengedte és a kék szemekbe nézett egy egészen hosszú percre.

- Délután szülőire kell mennem – mondta még.

- Fridával? 

- Áh, nélküle is elég nehéz menet lesz. – Megindultak az ajtó felé, és Lukas még búcsúzóul visszanézett a néma lakásba. – Felhívlak, hogy mi volt.

- Oké, az jó lesz. Vigyázz magadra – suttogta Christensen, ahogy röviden átkarolta a másik derekát.

A norvég csak bólintott, aztán mindketten odaintettek a szomszéd néninek, aki a fölöttük lévő, földszinti lakásban lakott és éppen a macska almot vitette a kukához, halványrózsaszín köntösben és mamuszban. Lukas tisztán emlékezett még rá, hogy a néni az elsők között volt, akik a környéken az ők beköltözése ellen tiltakoztak.

Meleg. Ahogy a barátaik is azok. És ez nem kellene, hogy bárkit is zavarjon, de még egy ilyen országban, ahol már ennyire megérett a felfogás a hasonló dolgok elfogadására is találkoznak homofób emberekkel. Pedig neki történetesen mindig is tetszett a néni macskája és megállt megsimogatni reggelente. Ráadásul míg a férje, az a kedves, közvetlen bácsi élt, vele is sokat beszélgettek mindketten.

Úgy döntött, nem törődik vele. Vállat vont, megigazította a táskáját és elindult dolgozni, míg Christensen a másik irányba kanyarodott.

További fejezetek, majd, egyszer megtalálhatóak a Sorgarkvæði~ címke alatt. (ezzel a címmel megszívtam. Tudom.)