Sorgarkvæði /2.~

/2.

Komolyan azon vagyok, hogy helyrebillentsem a dolgokat, mert a fejezet senkinek nem lesz a kedvence ^^" Jó olvasást~

Utált késni, és most is a lehető legpontosabb volt, pedig jól tudta, hogy kinézik. Egy csoport harmincas, negyvenes anyuka, néhány apuka elvétve, akik mind az osztály ügyeit, és a saját gyermekük dolgait akarják hallani. Csak Lukas lógott ki a sorból, ahogy a szűzi papíron kopogott monoton ritmust tollával, szabad keze pedig a lezseren keresztbe dobott combján pihen. Az arca elárulta, hogy fiatal. Fiatal, gyönyörű, szabad. És mégis egy gimnáziumi osztály szülői értekezletén kell rostokolnia munka után. Tökéletesen hallotta, ahogy a többi asztalnál az anyukák recepteket cserélnek vagy éppen a nevelési módszereiket ecsetelik, az apukák pedig a tegnapi meccs eredményét vesézik ki. Ilyenkor érezte át igazán, hogy semmi keresnivalója ott. Még csak nem is az ő fia. Akárhogy is…

- Jó napot kívánok – rikkantotta egy fiatalos, festett fekete, harmincas, ahogy becsukta az ajtót és mindenkire rámosolygott.

A lehető legrészletesebben vázolta fel a közelgő bál részleteit és a reményeit, miszerint mindenki kiveszi belőle a részét a megfelelő módon. Aztán beszélt az osztálykirándulásról, ami kényes téma volt, mert a nő hihetetlen precizitással tudta eltalálni Christensen születésnapját, és egyetlen egyszer, elsőben az övét is. Végül több mint másfél óra, Lukas számára teljesen felesleges szájtépés után végre befejezte az összegzést és a tanulmányi eredmények után hajlandó volt elengedni mindenkit.

- Herr Bondevik, kérem – intette le, ahogy a naplót lapozgatta. – Lenne rám egy perce?

- Hogyne.

Kihúzta a fémvázas széket és leült a nővel szemben. Már előre látta, hogy eleve meddő beszélgetésnek néznek elébe, de valószínűleg Sigurđurrel is el fog beszélgetni, modern nevelési normák ide vagy oda.

- Nyugodjon meg, csak az adatait szeretném felvenni. Tudja, szerintem Sigurđur tévesen adta meg az ön születési dátumát – ragyogott rá a tanárnő, aztán a kezébe vette a tollat.

Olyan ártatlanul mosolygott, és annyira naivan, hogy Lukas rögtön tudta, ennek a nőnek elképzelhetetlen az a helyzet, az állapot, amiben most ők vannak. Sütött róla, hogy boldog házas, és nyilván otthon várják a gyerekei, akiket ugyan olyan  pedánsan nevel, mint ahogy őt nevelték annak idején.

A homoszexualitás nem baj, nem kell, hogy problémát csinálj belőle.

De akkor miért fáj, ha lebuziznak?

Pislogott párat, aztán elnézően elmosolyodott, bár ő fanyar fintornak érezte és elhadarta a jól ismert, tökéletesen betanult szöveget.

- Valójában – fűzte tovább a nő, és még mindig úgy mosolygott, mint valami fogkrémreklámban. – abban reménykedtem, hogy végre megismerhetem Sigurđur anyukáját is.

- Ami őt illeti eléggé elfoglalt, szóval ezért… - hárított gyorsan a norvég, miközben megindultak lefelé a márvány lépcsőkön.

- Értem, értem, de be kell látnia, hogy az ember óhatatlanul is rossz következtetéseket von le, ha ilyen helyzettel találkozik szemben – bólogatott a tanárnőt.

Röviden elbúcsúztak, egy száraz kézfogás volt csupán, aztán a nő mögött becsapódott a tanári ajtaja és Lukas egyedült maradt a gondolataival meg a több ezer szempárral, akik a tablókról figyelték őt. Valahol ott van az övé is, és csak arra vár, hogy a diákok beszóljanak rá, netán egyik másik kósza órájában megjegyezze, hogy „hé, én tudom, ki ez! Ez az a köcsög srác, drámáról!”

Lukas megrázta a fejét és inkább gyorsan továbbállt. Egész nap dolgozott, ráadásul még Sigurđur osztályfőnöke is fárasztotta az idegeit. Végül úgy döntött, hogy odakint várja meg a fiút, akinek földrajz fakultációja volt. Lehet, hogy Sigurđur nehezen ébredt reggelente és úgy kellett rávenni a lecke írásra, de sosem hagyta, hogy csalódjanak benne. Jó tanuló volt, fakultációra járt földrajzból, fizikából és angolból, ráadásul az iskolai kézilabda csapatban is játszott.

Lukas hátradőlt az ülésen, behunyta szemeit és kitapogatta a cédélejátszót, hogy elindíthassa a lemezt, amit még Christensen kapott karácsonyra Berwaldtól.

Chains are breaking, I won't let this build up inside of me

Az In Flames dübörgő basszusai között remegő ujjakkal tapogatózott cigaretta után.

There's a storm coming, I will serve no more

Az a tétova kis láng, akár az ő élete is lehetne.

... Till my very last breath!

Mély sóhaj; a csípős füst íze.

Hatalmasat ugrott ültében és a szívéhez kapott, mikor Sigurđur lustán kopogott az ablaküvegen. Egy vastag atlaszt szorongatott és kapucnija mélyen a szemébe volt húzva, ahogy bedobta táskáját a hátsó ülésre és beült Lukas mellé.

- Bármi rosszat is mondott rólam, nem igaz. Négyes lett a nyelvtan, de ötös a kémia. Talán évvégére sikerül felhúznom magam – mondta és babrált valamit a telefonján.

- Ha tudni akarod nem mondott semmi rosszat. Fridáról kérdezett. – Lukas beletaposott a gázba és stílusosan kikanyarodott az iskola parkolójából. – meg beszélt valami osztálykirándulásról.

- Nem megyek.

- Tanulmányi.

Egy ideig farkasszemet néztek, aztán mikor a mögöttük haladó rájuk dudált megegyeztek annyiban, hogy majd otthon megkapja a pénzt, amit bevihet a tanárnőnek. Aztán semmiségekről beszélgettek, az időjárásról, az iskoláról, a menzáról, az oktatási rendszerről…

- Te mi a fenét pötyögsz annyira? – kérdezte Lukas, mikor lefékezett az egyik lámpánál. A néni a szatyorral nagyon lassan megindult a zebrán.

- Csak Facebook! – vágta ki magát rögtön Sigurđur és a zsebébe rejtette a mobilt. Lukas látta az arcán azt az enyhe pírt, amit azzal próbált leplezni, hogy elkezdte érdekelni az ablakon túli környezet.

Az út hátralevő részében nem szóltak egymáshoz, a norvég az utat figyelte és unottan dobot a kormányon csontos ujjaival, míg Sigurđur a biztonsági övet babrálta és érezte, hogy a zsebébe új sms-t jelez a telefonja. Amint Lukas leállította a motort, cirkuszba is elillő mozdulattal hátrakapaszkodott a táskájáért, aztán már eredt is befelé, hogy végre magára csukhassa a szobája ajtaját.

- Várj már, legalább azt áruld el, mit akarsz enni! – kiáltott utána a férfi, de végül vállat vont és átnézte a postát.

Reggel valahogy sosem volt rá ideje egyiküknek sem, már csak azért sem, mert túl korán, még a postás érkezése előtt elmentek otthonról. Unottan átlapozott néhány számlát, egy-két hirdetést, egy címezetlen, szűzi fehérborítékot feltépett és elolvasta, míg elindult a hálószoba felé. Keresztben végigdőlt a franciaágyon, egyik lábát felhúzta, aztán nagyot szusszanva felült és az éjjeli szekrény fiókjába süllyesztette az papírt. Gondolkozott rajta, hogy elmegy zuhanyozni, aztán alszik egyet, de mégis elvetette és zokniban trappolt végig a szobákat elválasztó folyosón. (Egyébként halvány gőze sem volt róla, mit és mennyit kellett innia ahhoz, hogy azt az ocsmány narancsos-barnás színt válassza ki ide.) Ujjai finoman a kilincsre siklottak, ahogy bekopogott a fiú szobájába, aki vagy nem akart róla tudomást venni vagy túlságosan el volt foglalva.

- Akarsz kajálni? – kérdezte, ahogy benyitott.

Sigurđur szobája világos volt, talán azért, mert elég halvány, kávékrém színű volt, noha a plafon tele volt ragasztva az égbolt mintájára és a sötétbarna sötételőfüggöny gyakran el volt húzva nála. A falakon tájképen bekeretezett harmóniája mellett ott virított többek között egy Skalmöld és egy Gorgoroth poszter, amiről sehogy sem tudta lebeszélni. Amikor beszéltek róla, csak annyit mondott, hogy szerinte a gejzírek némileg hasonlítanak a metál berobbanó energiájára és a pulzáló basszusaira. És ő nem kérdezte többet. Lassan nézett végig a szobán; az ágyon és a bevetett Gyűrűk Ura ágyneműn, aminek közepébe csokornyakkendős plüss lundát ültetett és egy pufi, szakállas kis manót, aki elég komiszul nézett ahhoz, hogy az ember hajlamos legyen hinni benne. Pillantása a könyvespolcra siklott, ahol a temérdek könyv mellett (szótárak, útikalauzok, tündérmesék, mondák és regék, és minden a hajózásról, a tengerről) kis emléktárgyak pihentek. És a számítógép. Sigurđur a hófehér laptop előtt gubbasztott, fülében fülhallgató és elmélyülten pötyögött. Várt. Olvasott. Gépelt.

- Neked nem tanulnod kéne? – kérdezett rá Lukas, miközben kihúzta a fülhallgatót a füléből. – Kivel tárgyalsz ennyire a világbékéről?

- Osztálytárs – vágta rá azonnal, és nem is hagyott időt a további kérdezősködésre, kinyomta a monitort, aztán felpattant és apja vállára tette a kezeit. – Nyugi, oké? Amúgy mindegy, nem is vagyok éhes.

- Akkor lefser lesz.

- Fúj.

Lukas még tett felé egy nemzetközileg is elismert megnyilvánulást, aztán a legnagyobb méltósággal bevette a konyhát. Amint behúzta maga mögött az ajtót hallotta bentről a billentyűk monoton kopogását. Egyszerűen csak nem értette, hogy tud ennyire az interneten függeni a fogadott fia.

Gépiesen kezet mosott, aztán előkerítette a hozzávalókat a hűtőből. Megtalálta a félig üres aquavite-s üveget (még születésnapjára kapta) és nagyot kortyolt bele, csak úgy ellenőrzés képpen, hogy még mindig ugyan olyan-e az íze, mint volt, és nekiállt bekavarni a sűrű tésztát. Míg kezei dolgoztak, gondolatai egészen másfelé jártak, arra gondolt, hogy Sigurđur talán nem csak a kamaszkor miatt viselkedik így vele, hanem szimplán csak utálja őt, mert rossz szülő. Fridával, a fogadott anyjával bezzeg kedves. Vagy egészen más a van a háttérben, amiről nem fog beszélni és pont azért, mert kamasz. Alig, hogy olajt löttyintett a serpenyőbe Christensen átkarolta a derekát és a vállára hajtotta a fejét, ahogy megkereste az ajkait és megcsókolta.

- Átmentél lopakodó üzemmódba? – kérdezte.

- Te sírtál?

- Dehogyis! – Lukas sóhajtott és a serpenyőbe kanalazott egy adag tésztát. – Ez a szülői volt életem legszarabb élménye, komolyan. Herr Bondevik, miért nem látjuk soha a feleségét? Blablabla…

Csúnya fintort vágott és csípőre dobta a kezeit, míg figyelte, ahogy Christensen előveszi a hűtő ajtajából az alkoholt és kitölt mindkettejüknek. A tekintete megakadt a hegen a férfi könyökénél és egészen elmélázott egy pillanatra.

- Ugye neki nem azt mondtad, mint annak a kedves néninek a boltban? – A dán majdnem kiöntötte az italt, ahogy odaadta a poharat élettársénak, annyira szórakoztatta az emlék. – Nem hiszem el, hogy azt mondtad neki, hogy megölted, aztán karácsonykor felszolgáltad a családnak, mert azt kérték tőled az istenek.

- Az ő baja, nem akart békén hagyni – vágott vissza, de azért megrándult a szája széle.

Koccintottak, ittak, aztán a norvég elővarázsolt három tányért és evőeszközöket. A szalvétákat gondosan elrendezte és szinte minden figyelmét a vacsorának szentelte.

- Megint haza kellett hoznom a munkát. Az a buzi svéd…

- Hé! – Lukas szúrós, szigorú pillantással méltatta, és megtörölte a kezeit, ahogy a serpenyő fülét Christensen felé nyújtotta. – Szólok Sigurđurnek.

Megindult a fiú szobája felé, és rövid kopogás után benyitott hozzá, de Sigurđur még így is megugrott ültében és azonnal lecsapta a laptop tetejét. Lukasnak elég volt intenie felé, mire morgott valamit magában és követte nevelőapját.

Mondhatni csendben vacsoráztak, csak az étkezés végére eredt meg valamennyire a nyelvük és akkor is igyekeztek elkerülni a nagy, családi beszélgetés jellegű hangulatot, többé-kevésbé sikertelenül.

- Lesz egy tanulmányi kirándulás az osztályfőnököd szerint – jegyezte meg a norvég, miután gondosan meglapogatta ajkait egy lila szalvétával.

- Tényleg? Hova mentek? – érdeklődte Christensen, és az asztalra könyökölve újra töltötte söröspoharát. Sigurđur egykedvűen megvonta a vállát és babrált valamit a tányéron. – Na?

- Nem tudom, és nem is érdekel – mondta, és sértetten beleharapott egy falat tésztába. – Úgyse megyek.

- Hülye a hozzáállásod, mondták már? Amúgy is, valami bál is lesz, nem?

Sigurđur felnyögött a gondolatra, mire kapott egy megrovó pillantást Lukasról. Tudta, hogy ebből már sehogy nem jöhet ki úgy, hogy a végeredmény neki is jó legyen. Már csak az hiányzott neki, hogy ott illegesse magát és jópofizzon a többiekkel, mintha a haverjai lennének, mikor nem is ismeri az osztálytársait. Jó, ha bármelyikükkel is két szót váltott.

- Frida egyenesen megfenyegetett, hogy hívjuk meg – jegyezte meg Christensen. Legurította a maradék sört, aztán segítőkészen esett neki összeszedni a mosatlant.

- Mindenképp – fanyalgott Sigurđur, és csikorogva kitolta magát a székkel. – Köszönöm a vacsorát.

- Egészségedre – kiabált utána Lukas, aztán sóhajtva dörzsölte meg az arcát. – Kikészülök.

Christensen nem szólt semmit, helyette eltűntette a vacsora romjait. A csönd hirtelen feszült közéjük, de ez nem az a fajta zavaró csönd volt, sokkal inkább az a megértő, együttérző féle. Egyikük sem tudta, hogy ez mikor szaladt át kínos hallgatásba, de hirtelen gúnyolódott rajtuk és hangtalanul kicsúfolta őket.

- Beszélnünk kellene – kezdett bele a dán, ahogy megnyitotta a csapot. Habozott keveset, aztán belefogott. – Van egy komolyabb ügyünk, és nem tudom, hogy mikor végzünk vele.

- Megint nem jössz.

- Hát, nem.

Lukas átkarolta a széke háttámláját, ahogy hátrafordult és farkas szemet nézett a másikkal. Ez megint az a dühös és már-már csalódott pillantás volt. Próbálta nem kimutatni, hogy mennyire fáj, de a szemei. A szemei mindig elárulták, mert azok csillogtak, égtek, lángoltak. Aztán megrántotta a vállát, ujjaival kopogott keveset az asztalon és felállt.

- Jó, hagyjuk – legyintett. – Elmegyek zuhanyozni, hosszú napom volt és kezd megint fájni a fejem.

Christensen egy darabig nézte, ahogy lágy csípőmozgással szinte kitáncol a konyhából. Akkor tette az utolsó poharat a csepegtetőbe, mikor becsukódott a fürdőszoba ajtaja. Gondolt rá, hogy utána megy, de túl fáradt volt most egy újabb értelmetlen és felesleges vitának, ráadásul csak azt érné el, hogy Lukas csak jobban duzzogna rajta. Pedig mindig úgy gondolta, hogy a feminin hajlamok jól állnak neki.

Végül mégis Sigurđur szobájába kopogott- és nyitott be. Részben azért, mert a fiúnál még égett a villany.

- Te miben ügyködsz? – kérdezte, és behajtotta maga mögött az ajtót. – Gáz van?

- Miből gondolod, hogy az van? Csak… mit tudom én, nem vagyok jó passzban – sóhajtotta, és lecsapta a laptop fedelét, de nem elég gyorsan, ahhoz, hogy a lüktető kis piros szív elkerülhesse Christensen figyelmét. – Lukas mondott valamit?

- Észrevettem. – A férfi letelepedett az ágy szélére és barátságos, biztató mosolyt küldött a fiú felé.

- De nincs semmi. Tényleg – erősködött Sigurđur. – Amúgy arról volt szó, hogy vidékre megyünk kirándulni pár napot. Szóba jött Norvégia is, de ugye az Unió miatt az körülményesebb…

Christensen előhalászott a farzsebéből egy fekete bőr pénztárcát és a lehető leglazább csuklómozdulattal kinyitotta. Sigurđur tekintete megakadt a műanyag tokba zárt fényképeken. A férfi szülei, a közeli barátai, Frida, mikor még csak éppen fül alá ért a haja és abban a pimasz angol stílusban vágatta és Lukas, még mikor gimnazista volt és hosszú haja, és elég furcsa fonattal hordta. És ő, mikor elballagott általánosból.

- Ez mi? – Sigurđur a bankjegyekre pislogott, hogy aztán összecsavarja és az egyik ceruzatartóba gyűrje. – Kösz.

- Gondoltam, jól jön. Most amúgy sem leszek itt egy darabig, szóval veheted úgyis, hogy zsebpénz – mondta, és leemelte a könyvet az éjjeliszekrény széléről. – Jé, ez nektek is kötelező? Fasza kis könyv amúgy, én bírtam.

- Biztos – vont vállat amaz, és a laptop felé sandított.

- Oké, nem zavarlak. Hát, jó… akármit, amit csinálsz. – Christensen ledobta a könyvet oda, ahonnan elvette, összecsapta a tenyereit és feltápászkodott, hogy egy pillanattal később egy fülbemászó nótát fütyülve csukja be az ajtót.

Sigurđur csak legyintett, és már fordult is vissza a gép felé. Már narancssárgán villogott a skype-ablak. Sóhajtott, és elmosolyodott a másik fél türelmetlenségén. Valahogy sosem értette, hogy tud valaki ennyire pattogni és rohanni.

ICE, mert csak üzenete:

Bocs, Denny feltartott.

The pandas are cute üzenete:

Az ki? A pasid? >.>

ICE, mert csak üzenete:

Ja, haha. Apám pasija.

The pandas are cute üzenete:

WTF! O.o Akkor most, hogy is van ez nálatok?

ICE, mert csak üzenete:

Hosszú. Majd holnap elmondom.

Most jobb, ha megyek, szerintem megint veszekednek.

The pandas are cute üzenete:

Ok, akkor holnap. Te, van kedved együtt menni?

ICE, mert csak üzenete:

Persze.

Szia, jó éjt

The pandas are cute:

Aludj jól~

Kijelentkezett, bezárta a többi ablakot és kikapcsolta a gépet. Megdörzsölte az arcát, elnyomott egy ásítást és összeszedte a cuccait a fürdéshez. Míg a fürdőszobára várt, nekifogott olvasni, de csak szórakozottan gyűrögette a pótborítót, valahogy túlságosan elvonta a figyelmét az előbbi beszélgetés. A csendes félhomályban lassan elnyomta az álom.