Mégse Game Over~

Na, ez úgy kezdődött, hogy Tin adott szavakat és azt mondta, legyen fluff. És az lett. Aztán meg percekig le volt döbbenve, hogy tényleg RusPrus fluff. Szóval legyen ez most az övé~

Gilbert már órák óta szöszölt a táblagépen, és mintha egyre hevesebben böködte volna az elektronikus lapot. Talán megint vesztésre állt egy játékban, vagy lehet, hogy megint elakadt az Angry Birds egyik pályáján, esetlen Pou-t, a virtuális házikedvenc-masszát kínozta, miközben fülhallgatójából dübörgött a Rammstein. Ritka alkalmakkor hallgatta, és különben sem hallgatott mostanában zenét. Ezt is csak azért hanyagolta annyira, mert Till, az énekes azokra az időkre emlékeztette.

Sóhajtott, és feldobta lábait az asztalra. A bakancsokba fehér-vörös cipőfűzőt fűzött, pont azért, hogy emlékezzen arra, hogy ki volt egykor. Patthelyzet. Akarja is, meg nem is. Ördögi kör, ami egy örökkévalóságon keresztül ismétlődik, de már sosem fog úgy elfajulni, mint mikor legutóbb igazán kitombolta magát. Akkor egész Európa az ő színeit viselte. Hófehér volt a föld, feketét viseltek az emberek és vörösen lángolt az égbolt. Akkor még volt kelet és nyugat, észak és dél, nem voltak annyira összemosva a földek, hogy eltűntek a határok. Kivételesen nem vérrel mosták le őket, hanem kék tintával és arany csillagokkal. Tizenkettővel.

A szíve kihagyott egy ütemet és megugrott ültében, mikor sápadt, erős karok kulcsolódtak mellkasára és nyúltak bele a játékába. Az apró madár kilőtt és az ellenségnek annyi volt. Aztán Ivan a fülébe kuncogott, és ő hevesen kapta le magáról a csontkeretes hipsterszemüveget, ahogy hátra fordult hozzá, és élesen rámosolygott.

- Na, köszi – jegyezte meg. Nyújtózott, és azzal a lendülettel átkarolta az orosz nyakát. – Egyedül akartam megcsinálni.

Hirtelen rántotta le magához, hogy majdnem mindketten felborultak, és úgy csókolta, hogy szinte belefulladtak.

- Csak szólni akartam, hogy vedd le a lábad – ragyogott rá Oroszország és lelökte a lábait az asztalról.