Sorgarkvæði /3.~

/3.

Az átkos, mérgező, halálhármasok, amik sosem sikerülnek úgy, ahogy szeretném. Hát, ez most még a szokásos harmadik fejezeteknél is gyengébb lett, de mivel a cselekménye (úgy, ahogy) rendben találtatott, felkerülhet. Jobb úgyse lesz. Sajnos. 

Jó olvasást~

És még mindig szánalmas, hogy másolom-beillesztem a címet. 

Reggel nyűgösen fordult egyet az ágyban és kinyomta a mobilt, amit ébresztőre állított. Nem akart késni, inkább beállított egy ébresztőórát, mielőtt nevelőapja rátörte volna az ajtót. Christensen úgyis elmegy, napokig nem látják majd, biztos kihasználják a maradék időt. Aztán már délután Lukas rajta fogja kitölteni a hisztijét.

Keresett magának egy drapp színű nadrágot és egy fehér pólót, amin egy fekete rózsa fürdőzött bíbor vértócsában. Felkapta a táskáját, egy kis pénzt tömött a zsebébe, ahogy kitrappolt a nappaliba, aztán bezárkózott a fürdőbe.

Mikor kijött Lukas már a reggelivel bíbelődött és fáradtan biccentett neki. Nem volt jó kedve, szinte biztos, hogy este még veszekedtek egy kiadósat. Lila pulcsija ujját feltűrte, ahogy locsolgatta a tojásokat a serpenyőben, fehér nadrágja farzsebéből egy sárgák boríték széle kukucskált ki.

- Szia – mormogta Sigurđur és ledobta magát az egyik székre.

- Beteg vagy? Nem kellett kelteni – jegyezte meg a norvég és hosszan ásított. – Hány tojást kérsz?

- Nem vagyok éhes – vágta rá, és átfutotta az újság címlapját. – Ne már, esőt mondanak.

- Legalább egy esernyőt vigyél.

- Reggelt’. – Egy nagyon fáradt, köntösös dán bukkant fel a konyhában, aki összeborzolta amúgy is rakoncátlan tincseit, Lukashoz lépett, átkarolta és megcsókolta. – Van kávé.

- Van – felelte az, ahogy átkarolta. – Önthetsz is magadnak.

Sigurđur valahogy feltűnően sok figyelmet kezdett szentelni arra a playmate macára, akinek a fizetéséből nem tellett akkora medencére a hátsókertjébe, mint szerette volna, ezért kénytelen beérni egy kisebbel. Aztán mégis felkapta a fejét, mikor a beszélgetés kezdett érdekes irányba terelődni.

- … és beugrom apámhoz is valamikor.

- Amíg városon kívül vagyok nem – jelentette ki Christensen és olyan határozottan csapta le a bögréjét, hogy a kézfejére löttyent a forró kávé. – Bassza meg!

- Azt hittem, már megbeszéltük, hogy akkor megyek apámhoz, mikor én akarok. Nincs semmi… nem tilthatod meg! – csattant fel Lukas, de azért egy konyharuhával gyorsan felszárogatta a forró cseppek a másik bőréről. – Miért hiszed, hogy rossz ember?

- A nap elég nagy részében annyira részeg, hogy azt sem tudja, hol van, és én engedjelek hozzá? – Christensen is kezdte megemelni a hangját.

- Ilyesmi után mindenki alkoholista lenne!

- Figyelj, nem engedhetem meg magamnak, hogy aggódjam érted – suttogta, és békítően átkarolta a derekát.

- Mennem kell, elkésem! – pattant fel Sigurđur. – Majd eszem bent, van nálam elég pénz, sziasztok! 

Mielőtt bármelyikük is felfigyelhetett volna a fiú kapkodó szavaira, Sigurđur már el is tűnt a bejáratra vezető folyosón, hogy belebújjon a cipőjébe, aztán már el is tűnt. Az ég tényleg be volt borulva, a sötétszürke felhők semmi jót nem ígértek, a nap is csak halványan, itt ott derengett át. De azért a villamos vidáman zakatolt el az utca végén. Pont arra, amerre neki is mennie kellett volna, de muszáj volt még tennie egy kitérőt.

- Neked a késés a védjegyed? – kérdezte egy fiú, aki a falnak támaszkodva az óráját csekkolta.

- Bocsánat – motyogta Sigurđur, aztán közelebb hajolt, hogy egy pillanatra a másik szájára nyomja a sajátját. – Jó reggelt. Sokat vártál, amúgy?

- Annyira nem.

Figyelte, ahogy a szőke előhúz egy doboz cigarettát, és sietve letépi róla a fóliát. Megkínálta vele, és ő elfogadta, aztán a saját öngyújtójáról adott lángot és nézte, ahogy a gyönyörűen ívelt, telt ajkak közül kifut a füst. Sigurđur felköhögött és ismét társára szentelte pillantását.

- Hallod, amilyen szívás az életem – fogott bele, és szórakozottan belerúgott egy kólás dobozba. – húzzunk el innen érettségi után.

- Hova? – pislogott rá a fiú, és hirtelen elfelejtette kifújni a füstöt.

Sigurđur megvonta a vállát. Neki aztán annyira mindegy, ha végre nem kell azért küzdenie, hogy végre észrevegye valaki. Míg kicsi volt, foglalkoztak is vele, de aztán egyre inkább a háttérbe szorult és már rohadtul elege volt az egészből. Legszívesebben otthagyta volna a gimnáziumot és vissza se néz, de tudta jól, hogy nem teheti meg. Belenézett a mogyoróbarna szemekbe és látta bennük az értetlenséget és valamit, amit nem tudott olyan hova tenni, de a legközelebb egy nem és egy na, akkor végeztünk között volt.

- Azt mondtad, elmeséled, mi ez a hülyeség, hogy apádnak pasija van.

- Semmi csak… ajj, Leon. – Átkarolta a fiú vállát, miközben egy szép füstkarikát fújt. – Apámnak, aki ezredszerre sem az apám pasija van.

- És az anyád? – kérdezte Leon, és megfogta Sigurđur kezét. – Akkor ő nem is létezik?

- Ó, de, nagyon is létezik. Alig idősebb, mint én, de elvileg tényleg házasok apámmal, vagy mi. Gyűrűjük van – magyarázta, aztán a cipője talpán elnyomta a csikket és eldobta. – Nem tudom már én se.

Kézen fogva sétáltak egészen az iskoláig, néha összepuszilkodtak és valahogy nem számított semmi. Még volt idő csengetésig, legalább öt perc, úgyhogy megálltak a piszkoszöld kapunál.

- Meg fogok bukni földrajzból – nyögte Leon, ahogy átkarolta a szőke fiú derekát.

- Dehogy fogsz – vágta rá Sigurđur, ahogy odaintett az egyik tanárnak, akit történetesen még szeretett is. – Majd korrepetállak.

Még nem voltak végzősök, de valahogy minden az érettségi körül forgott. Igyekeztek beléjük sulykolni, hogy ez határozza majd meg az egész életüket, de Sigurđur tudta, hogy Leonnak baromira mindegy. Elvált szülők gyermeke volt ugyan, de az apjáé volt valami kínai multicég, aminek elég jól profitáltak a leányvállalatai, köztük a koppenhágai is. Rá mindenképpen az üzleti élet vár, bizonyára egy közgazdasági főiskola vagy ilyesmi, míg Sigurđurnek nem maradna sok lehetőség, ha a nevelőszüleit venné alapul a pályaválasztásban. Az apja a Politikennél dolgozik. Vérbeli újságíró egy olyan lapnál, amit ő talán, ha kétszer olvasott életében és részéről pont elég is volt annyi. Ami pedig anyját illeti… Frida csak két évvel volt idősebb nála, és amúgy is, pont nem róla fog példát venni. És tessék, máris el va cseszve az élete, mielőtt belefoghatott volna, hogy leéli.

- Tényleg, kész a házid? Ideadod? – kérdezte Leon, ahogy hízelgően a másik állának nyomta az arcát.

- Aha – Sigurđur elvigyorodott, és puha csókot lopott.  – Nem kéne menni? Lassan csengetnek, és nem hiányzik, hogy késés miatt felhívják apámat.

Lukas fáradtan elpakolt néhány kopott, szakadt, sárga könyvet a fotelből, aztán leült és várakozóan pislogott a vizenyős kék szemekbe. Egyáltalán nem hasonlított az apjára. A férfinak mélyen ülő szemei és kiugró arccsontja volt, az álla pedig gödröcskés, sötétszőke borostával. A negyvenes évei végén járt, bár az alkohol miatt sokkal idősebbnek nézett ki, a haja is szinte teljesen megőszült már. Lukas mindig is gyanította, hogy valamikor igenis jól nézett ki.

- Mit vársz? Megmondtam, hogy ne gyere ide – mormolta a férfi, eléggé akcentusos dánnal. – Te azt a hülye nyomozót választottad, aki még azt is megtiltja, hogy a saját családodat meglátogasd.

- Figyelj, Denny nem rossz ember – sóhajtotta, és megdörzsölte az orrnyergét. – nem azét jöttem, hogy róla beszéljünk. Arról van szó, hogy jobb lenne, ha beköltöznél egy elvonóba, ahol gon-

- Mégis miről beszélsz? Ő mondta ezt neked, igaz? Teletömi a fejed a hülyeségeivel – csattant fel, és vészesen megemelkedett a székben.

Lukas inkább nem mondott semmit, így is úgy érezte, hogy az apja kezdi elvetni a sulykot. Nem tud semmiről, még csak nem is veszi a fáradtságot, ráadásul érezte, hogy valahol őt hibáztatja az egészért. Szerinte az egész azért történhetett meg egyáltalán, mert bevallotta, hogy meleg.

Meleg. Más. Homoszexuális.

- Hoztam neked ebédet – jegyezte meg aztán, és táskájáért nyúlt, amiből rövidesen előkerült néhány műanyagdoboz színes tetőkkel, felcímkézve. – Sigurđur ma sokáig van iskolában, csak ötkor megyek érte.

- Sigurđur – ismételte a férfi gunyoros éllel. – Anyáddal mindig azt hittük, hogy normális családod lesz.

- Normális családom van – fanyalgott Lukas.

- Feleséggel és saját gyerekkel!

- Sig’ olyan, mintha a saját fiam lenne. És igenis van feleségem. – Feltartotta a bal kezét; ujján egy közepesen vastag karikagyűrű hunyorgott arany fénnyel a lámpába. Szinte gúnyolódott, kacérkodott és egészen határozottan provokálta az apját. – Kedves lány, Frida Densennek hívják.

- A nyomozó testvére?

- Igen.

Nem szóltak többet. Furcsán rájuk roppant a némaság, de nem az a békés, nosztalgikus, hanem a kínos, feszéjező csend.

Lukas az órájára pillantott, sóhajtott és feltápászkodott a fotelből. Olyan esetlennek érezte magát, ahogy elnézte apját, aki vontatottan a pohárért nyúlt, ami ott hevert, valami sárgás alkohollal töltve a közéjük feszülő asztalkán.

- Ideje mennem – Halkan beszélt, mintha hirtelen megszeppent volna. Felkapta a táskáját és elindult. – Ne fáradj, kitalálok egyedül is.

Az esőfelhők búsan, szürkén figyelték, ahogy kétségbeesetten becsapta az autó ajtaját. Remegve markolta a kormánykereket, egy ideig meredt maga elé, aztán kitört. Fuldokló zokogással hajtotta homlokát a volánra.

Tűűűűűűűűűű….

Mikor viszonylag megnyugodott, csekkolta az időt. Az ebédszünetnek már így is lőttek. Benyomta a zenelejátszót, indított és elhajtott.

Végiglevelezték az órákat, kicsengetéskor pedig egyszerre pattantak fel a padból. Az udvar végében húzták meg magukat, ahol egyébként sem járt soha senki, csak néhány kóbormacska és talán a gondok. Rágyújtottak, ketten egy szálra, és figyelték a kosarazó alsóbb éveseket. Ők maximum testnevelés órán űzték a sportnak ezen ágát.

Leon hosszan kifújta a füstöt, aztán visszaadta a cigarettacsonkot Sigurđurnek.

- Szerintem ellógom az utolsó órát – közölte, mintha csak azt jelentené be, hogy esni fog. – Nem akarsz jönni? Apám dolgozik, felmehetnénk hozzánk.

- Nem lehet, előkészítőm van. – Rátaposott a csikkre, és zsebre dugta a kezeit. Kék szemeit az égre függesztette, mintha még az iménti ajánlatot fontolgatná. – Áh, apám megölne, ha kiderülne, meg amúgy is kell a jobb jegy.

- Aha, mert te már tudod, hogy mi akarsz lenni valahol egészen máshol, mi? – Átkarolta Sigurđurt és a falnak döntötte, ahogy ajkát a homlokára szorította. – Hát, ez baromi aranyos. Szóval gyere.

- Nekem van egy sokkal jobb ötletem – vigyorodott el a másik és átkarolta Leon nyakát, ahogy kicsit lejjebb hajolt, hogy elérje az ajkait sajátjával. – Te is maradsz, és holnap feljössz hozzánk.

- Holnap?

- Apám szerintem megint értem jön, de holnap sokáig dolgozik.

Leon megrántotta a vállát, mint akinek teljesen mindegy, elfintorodott, de engedte Sigurđurnek, hogy csókot lopjon tőle, és aztán a vállgödrébe temesse az arcát. Mélyen beszívta az arcát, és arra gondolt, hogy képes lenne állva elaludni Leon karjaiban, mikor közvetlenül mellettük pattant egyet a kosárlabda, és annyira megijedt, hogy majdnem elrántotta társát is.

- Mi a fene…? – mordult fel, és bele akart rúgni a labdába. Aztán mégis inkább felkapta és megforgatta hosszú, fehér ujjai között.

- Vissza dobnád, buzikám? – kiáltott neki oda egy fiú, aki magasabb volt nála valamivel és egyel alattuk járt. Azt beszélték a tanárok, hogy már nem egyszer bukott meg, és Sigurđur halványan emlékezett is, hogy tavaly még velük járt egy évfolyamba.

- Nem hallottam jól – jegyezte meg, és egy ügyes mozdulattal megpörgette a mutatóujján a labdát. – Talán, ha szépen kérnéd.

- Talán, ha visszaadnád!

Sigurđur habozott egy pillanatra, megszorította az erős gumit, beharapta az alsóajkát, aztán úgy döntött, nem ér annyit a dolog, és amúgy sincs különösebb oka arra, hogy imponáljon Leonnak, már, ha a kötekedést annak lehet venni, és inkább visszadobta a kosárlabdát. Nagyobb erővel, mint szükséges lett volna. Csak egy egészen kicsit nagyobbal. A fiú mégis áthatóan felkapta a vizet a dolgon, mert baljós fintor kíséretében adta tovább a vita tárgyát egy társának és roppantotta meg az ujjait.

- Hagyjad Lars, elég gáz szerencsétlennek, hogy buzinak született, és ezért még az anyjának se kellett. Te nem hallottad? Ő az a srác, akit kibasztak a küszöbre, mert a kutyának se kellett! – Egységes hahota robbant ki a brancsból, és Leon tisztán látta, hogy Sigurđur ajka egy egészen kicsit megrándul.

Át akarta karolni, vagy csak simán hozzáérni, hogy megnyugtassa, de az egész olyan gyorsan történt, mielőtt még megmozdíthatta volna akár a kisujját is. Sigurđur rávetette magát a Lars nevű fiúra, aki nem hagyta magát és pont elég idejük volt egy-egy súlyos ütést bevinni a másiknak mielőtt az ügyeletes tanár grabancon nem ragadta mindkettejüket.

- Nem akarom tudni, ki kezdte, majd az igazgatónak elmesélitek szépen az egészet – morogta a férfi, és már kísérte is a fiúkat az igazgató irodába.

Legalább negyed órát ült az izgató kényelmes székén, az ujjait tördelve, mikor nyílt az ajtó. Riadtan nézett fel Lukasra, akinek szikrázott a tekintete a dühtől, de Sigurđur látta a szempillái körüli kivörösödött bőrt. Nevelőapja sírt. És most még ő is tett rá egy lapáttal, amitől egyáltalán nem érezte jobban magát, sőt!

- Örülök, hogy időt tudott szakítani ránk, Mr. Steilsson…

- Öhm… Bondevik – javította ki Lukas, ahogy kezet nyújtott az erősen kopaszodó, barna hajú, sötét tekintetű, kövérkés férfinak. – Sigurđur gyámja vagyok, az… asszisztense már értesített a történtekről.

Lars láthatóan feszengett a helyén, és nem azért, mert ő ült a Lukashoz közelebbi széken. Nem csak azért. Az ő édesanyja nem tudott ugyan bemenni, de az igazgató biztosította a fiút, hogy levélben ki fogja értesíteni a szüleit. Sigurđur nem volt ugyan biztos benne, de mintha Lars irigyen, szinte gyönyörködve mérte volna végig az apját. Meg akarta kérdezni, hogy az ő szülei milyenek, hogy ők is hosszasan csókolóznak-e reggelente, vagy neki is mondtak-e meséket kiskorában tündérekről, ogrékről, orkokról és sárkányokról? De aztán mégis befogta a száját. Rájött, hogy semmit nem akar kérdezni egy olyan embertől, aki többször is megjegyzést tett a szexualitására vagy a családjára. Egyáltalán nem akar szóba állni ilyen emberekkel.

Arra kapta fel a fejét, hogy Lukas a vállára teszi a kezét. Az ujjainak régi könyv illata volt.

- Szeretném, ha ezt az egész ügyet otthon beszélnénk meg és, ha addig nem csinálnál semmi ostobaságot, rendben? – kérdezte, de a tekintete fájdalmas és véres halálról árulkodott, amire csak bólintani volt képes. – Remek.

Olyan könnyed, filigrán keccsel fordult ki az ajtón egy rövid köszönés után, mint valami herceg, és olyan felsőbbrendűséggel, mintha nem lett volna kedvére való a szexi fehérneműben rá várakozó királykisasszony. Sigurđur mindig is a tudatában volt annak, hogy apja rendelkezik bizonyos tulajdonságokkal, amik kiemelik a nagy átlagból, és igenis büszke volt rá. Észre sem vette, hogy elvigyorodott, csak mikor Lars belécsípett.

- Már vége a szünetnek, úgyhogy akár vissza is mehettek órára – mutatott rá az igazgató, és fiókja felé fordult, láthatóan nem szándékozott több időt tölteni a fiúkkal.

Nem sok kellett hozzá, hogy ne verekedjenek össze újra a folyosó közepén, de inkább visszamentek a termeikbe. Sigurđur megkönnyebbült, mikor már nem látta Larsot a folyosón, egy kicsit kihajolt az ablakon, vett néhány mély levegőt, és megindult a spanyolterem felé. Emlékezett még, mennyit veszekedett nevelőszüleivel, mikor arról beszéltek, milyen nyelvet tanuljon. Lukas remekül beszélt spanyolul, angolul és hollandul, míg Christensen francia, német, angol tudása volt tökéletes. Ő meg beszélt egy szem spanyolt. A dánon és az angolon kívül persze. Szóval hurrá, és éljen a sokszínűség. Nem is biztos, hogy valaha eljut Spanyolországba vagy kapcsolatba kerül egyetlen spanyollal is, de oké, legyen az!

A tanár éppen egy bonyolult, összetett mondatot írt fel a táblára, mikor kopogott és belépett. Osztálytársai egy emberként kapták felé a pillantásukat, Leon egy kicsit még meg is emelkedett ültében. Aztán, mikor leült mellé, megszorította a kezét a pad alatt.

- Na, mi volt? Láttam, hogy bent volt apád. Nem semmi pasas – motyogta Leon és lemásolta a példát.

- Kaptam még időt a kivégzésemig – sóhajtott Sigurđur. Igyekezett minél halkabban beszélni. – Rohadtul haragszik rám.

- Lőttek a holnapnak?

- Még nem tudom.

- Látom, megvan a mai felelőnk. – A tanár vészjóslóan nézett, és egyenesen rá. El sem véthette volna, ráadásul tiltakozni sem volt érdemes egy ilyen akció után.

És Sigurđur bebizonyította, hogy igenis tud spanyolul.

Egy gyötrelmesen hosszú nap után kézen fogva sétáltak végig az Gothersgade-n, ahol Leon lakott egy jellegzetesen vörös falú ikerházban. És mikor a fiú újra felhívta magához, hatalmas volt a kísértés, talán éppen ezért követelt ki magának hosszabb búcsúcsókot. Még sosem járt Leonék lakásában, de volt egy elég határozott elképzelése a fiú szobáját illetően.

Végül mégis hajlandó volt elengedni; feljebb rántotta a táskáját és elindult. Még vagy háromszor hátrafordult mielőtt befordult volna a sarkon. Úgy döntött, buszra száll, és elmegy egészen a külvárosig. Többször is a zsebe felé nyúlt, hogy zenével csillapítsa a görcsöt a gyomrában, amit a lebukás veszélye miatt érzett, mégis minden egyes alkalommal elvetette a dolgot arra hivatkozva, hogy úgysem segítene rajta. Amúgy is ideges típus volt, és sokkal kisebb dolgokra is rágörcsölt már, ráadásul a délelőtti incidens után igazán nem volt szüksége még egy lebukásra.

Egy megállóval korábban szállt le, hogy rágyújthasson, de egyáltalán nem lett nyugodtabb tőle. Még akkor is remegett a keze, mikor megnyomta a takaros családi ház csengőjét.

Ő ilyen helyen akar élni. Egy rohadt családi fészek, kék falak, fehér ablakok, zöldellő növények, a felső szinten viszonylag kicsi erkély, amin pont elfért az a háromlábú, kerek asztalka a két összecsukható székkel. Kívülről minden letisztult, IKEA-jellegű, harmonikus.

- Sigurđur. – Berwald nyitott ajtót. Hát persze, Tino még nyilván dolgozik; könnyű annak, aki építész és lakberendező és otthon dolgozik.

- Bejöhetek? – kérdezte megszeppenten, és zsebre dugott kézzel toporgott keveset. – Kérlek.

- Gyere.

Félreállt az ajtóból, hogy Sigurđur bejöhessen, és a fiú szinte megkönnyebbültem rúgta le cipőit, de alig lépett kettőt, mikor egy szőrpamacs ütközött frontálisan a lábszárával. Lustán megsimogatta a kutya füle tövét, és előresietett a konyhába. A táskáját ledobta egy üres székre, magát pedig egy másikra. Megvárta, míg Berwald lerak elé egy bögre kávét, sok tejjel, és cukrot valami virágmintás tartóban. Sigurđur hálásan kortyolt, és ujjai közé zárta a csíkos bögrét, ahogy felsóhajtott.

Belerúgott az asztal lábába és bizalmasan előredőlt, hogy Berwald viharkék tekintetét fürkéssze.

- Ma megvertem egy srácot – mondta, és rögtön látta a másik értetlen pislantását. – Beszólt anyámra.

- Azt hittem, nem nevezed annak.

- Nem Fridára, az igazira, aki megszült és kihajított a francba – kissé zaklatottnak tűnt, és mintha sűrűbben pislogott volna, mit az indokolt volt. – Ti a család barátai vagytok, mondhatni hozzánk tartoztok, biztos, hogy tudtok valamit arról, ami hat éve itt…

- Nem. – Berwald olyan hirtelen vágott közbe, hogy Sigurđurnek még meghökkenni sem volt ideje. – Stockholmban voltam akkor.

Sigurđur nem szól egy szót sem. Sértettem szipogott, és gyorsan kiitta a maradék kávéját. Nem hitt ebben az egészben, és már rohadtul zavarta, hogy mindenki hülyének nézi. Még jobban átgondolva sem tartotta úgy, hogy bonyolult kérdései lennének, amikre nem volt válasz. Csak simán nem akart neki felelni senki, amitől meg tudott volna őrülni.

- Megvárhatom Tinót? – kérdezte végül, ahogy hátradőlt. A mozdulat, amivel megmasszírozta orrnyergét nagyon is emlékeztetett Lukasra.

-Nem tudom, mikor jön – mondta, és valami lassú dallamot kopogott le az asztallapon. – Szóltál otthon?

- Reggel óta nem voltam otthon.

Vágott egy igen csúnya fintort, tudomásul vette, hogy annyira nem látják szívesen, csikorogva kitolta a széket, aztán útra készen felpattant. Berwald előre engedte a nappaliba menet.

- Azt reméltem, hogy legalább te őszinte leszel hozzám – jegyezte meg halkan, és a falnak támaszkodva belebújt cipőibe. – Vagy beszéltél apámmal?

- nem – mormogta. – Nem az én dolgom. Ennyi.

Kétségtelen, hogy ez igaz volt, de attól még elege volt az egészből. Már ezerszer megígértette magával, hogy nem fog kétségbeesni, összeroppanni és pláne nem fogja hagyni, hogy megszállottja legyen a dolognak. Az anyja eldobta, és esze ágában sem volt keresni őt; már az is hatalmas nagy mázli volt (ha nem direkt történt így), hogy ezek az emberek befogadták és törődtek vele. Semmi oka nem volt rá, hogy megkeressen valakit csak azért, mert egyezik a DNS-ük.

Szentimentális idiótának tartotta magát, még akkor is, mikor elbúcsúzott Berwaldtól, és a nyakába vette Koppenhága borongós utcáit, hogy időben hazaérhessen.